A marcali izraelita hitközség rabbijai 1889 és 1944 között

Absztrakt

A marcali zsidó közösség legjelentősebb, mintaadó főrabbijának, Marczali Mihálynak 1889-es halála egybeesett egy új időszak kezdetével nemcsak a marcali, hanem a magyar zsidó közösségek életében is. Az ő korosztályához tartozók képzését még a vándorlás és a bócherként elsajátított tradicionális jeshiva képzés jellemezte, ami kiegészült protestáns iskolai végzettség megszerzésével, valamint a magyar nyelvűvé válás folyamatával is. Az utána következő marcali rabbik már egységes tanulmányi rendszerben, az Országos Rabbiképző Intézetben tanultak, és kiegészítő egyetemi bölcsészdoktori végzettséggel léptek ki az oktatás világából. A dualizmus prosperáló időszakában a járási székhelyen dr. Klein József 1891 és 1896 között, majd Weisz Salamon főkántor rabbihelyettesként 1896 és 1910, valamint dr. Enten Manó 1910 és 1915 között működött. Az első világháborútól kezdődően pedig majd 20 évig nem sikerült a rabbiszékre vallási vezetőt találni, így a környék nagyobb városaiban (Nagykanizsa, Keszthely, Kaposvár) szolgáló vagy dolgozó rabbik helyettesítettek, még olyan településen is, ahol a már 400 fős hitközség új templomot épített (1906). A pozíció betöltésére a hitközségtől 1934-ben még rabbiképzős hallgatóként Lőwy Adolf kapott megbízást, aki 1938-ban tanulmányai végeztével le is doktorált. (Együtt avatták rabbivá például Scheiber Sándorral, a magyar-zsidó tudomány későbbi híres alakjával.) Dr. Lőwy Adolfot 1938. október 23-án fényes külsőségek közepette mint Marcali főrabbiját helyezték tisztségbe. A fellendülő közösségi életet és a rabbiszolgálatot a marcali zsidók deportálása és a holokauszt törte ketté. A főrabbi túlélte ugyan a koncentrációs tábort, de kényszermunkásként valószínűleg 1945 elején az ausztriai Günskirchenbe került át, ahol április 20-án halt meg. A magyarországi rabbikar veszteségének mértékét jól illusztrálja az a tény, hogy az 1938-ban felavatott nyolc neológ és status quo ante rabbi közül csupán egy élte túl a vészkorszakot.