A kötet elején cím és aláírás nélkül magyar és német nyelven azt olvashatjuk, hogy „a kora újkor irodalmának és művelődésének szegedi kutatói, oktatói és tanulói szeretnék feltámasztani periodikájukat: azt szeretnék elérni, hogy legalább két évenként a reneszánsz és a barokk köréből készült közleményekkel jelenjék meg újra az egyetemi magyar irodalomtörténeti Acta. E törekvés első lépéseként – nem rövid szünet után – olyan huszonkilencedik tomusszal állunk elő, amelynek, ha könyv alakban jelennék meg, az Ötvös Péter Festschrift címet adnánk. Így köszönthetnénk – köszöntjük – tanárunkat, barátunkat, egykori tanítványunkat hatvanadik születésnapján.”

Bizony-bizony nagyon jól ismertük, sokoldalúan hasznosítottuk az Adattár a XVI-XVII. század szellemi mozgalmainak történetéhez című sorozat köteteit és nagy gonddal forgattuk a belőlük kinőtt Fiatal Filológusok Füzetei (Korai Újkor) című sorozat füzeteit és esetenként ismertettük is őket.[1]

Most, hogy az Acta Historiae Litterarum Hungaricarum huszonkilencedik kötetét kívánjuk bemutatni, azért is fontos erre hivatkozni, mert az Acta-ban szép számmal szerepelnek olyan filológusok, akikkel már találkoztunk a Fiatal Filológusok Füzeteiben, de azért is mert az egyes tanulmányok ugyanolyan nagyszerű felkészültséggel, pontos bibliográfiai adatolással, egyik tételes vallás, vagy jól szervezett egyház iránti elkötelezettséggel sem, mindenféle rokonszenv vagy szubjektivitás nélkül íródtak, mint ahogy azt tapasztalhattuk az Adattár köteteinél is; a Keserű Bálint-féle iskola minden megnyilvánulásánál is láthattuk. És végül talán azért is, mert ismerős, már előzőleg valahol feldolgozott témával is találkozhatunk, mint például a Bartók István Sylvester és Servestanus. Adalék a kora újkori német-magyar kulturális kapcsolatok történetéhez című tanulmányában. (33-40. p.)

A szerzők, vagy még inkább a szerkesztők, ha csak lehetett, tartózkodtak attól, hogy a XVI-XVII. századi munkálatokat párhuzamba állítsák napjaink társadalmi-kulturális viszonyaival, még inkább törekvéseivel. Mint ahogy például H. Hubert Gabriella se teszi a Zsoltáréneklési vita a 17. század közepén című tanulmányával. (85-96. p.) Holott a közelmúltban is, de hatásait tekintve még napjainkban is eleven, élő probléma a Magyar Református Egyházban lezajlott úgynevezett „ritmikus zsoltár” pártiak Karácsony Sándor, Árokháty Béla, Áprily Lajos, Kövendi Dénes, „Exodus Zsoltár” stb. vívtak a „konzervatívokkal”. A vita különben irodalomtörténeti alapozottságú volt annakidején is. Tolnai Dali János Szenczi Molnár Albert költői tehetségét, művészi nagyságát, zsoltárfordításai szépsége-művészi volta mellett hitelességét is kétségbe vonva támadta az „éneklési vitában” Szenczit és barátait. Természetesen minden időben megvoltak Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításainak (és azok dallamainak) tekintélyes védelmezői is. Az újabb Szenczi Molnárt védelmezők, tisztelők és messzemenően elismerők közt felvetődött egy új, korábban kevésbé hangsúlyozott szempont; az, hogy Szenczi nem csak fordító, hanem felettébb jó és képzett költő is, tehát művész is volt. Általában nem számoltak azzal sem kellőképpen, hogy Szenczi Molnár mélyen vallásos ember volt; jelen esetben teljesen azonosult az Istent dicsőítő zsoltárok szerzőjével és magukkal a szent zsoltárokkal, az Ó-szövetség isteni világával. Minderről irodalmunk és irodalomtörténetünk legnagyobb alkotóival egyetértésben és idézve is őket, utalva is rájuk Áprily Lajos és Árokháty Béla írt egy-egy nagyszerű bevezető tanulmányt az Incze Gábor által összeállított és kiadott Szenczi Molnár Albert című emlékkötetében, 1939-ben.[2] Nagyon érdekesen ennek az újabb, a 17. századi vitához oly sokban hasonló vita egyik nagyon bántó érvelésének, a Szenczi Molnár-féle zsoltárfordítás művészi voltának bizonyítására 1984-ben az akkor induló fiatal irodalomtörténészeink egyikének feltűnt, hogy a Szenczi-féle zsoltárfordításoknak „csak szövegkiadása” mindezidáig nincsen, jóllehet egyre többen hivatkoznak Szenczi kivételes költői tehetségére és a magyar irodalomtörténetben mérföldkövet jelentő zsoltárfordításainak költői nagyságára. Győri János elkészítette Szenczi Molnár Albert Zsoltárfordításainak első szövegkiadását, amit aztán a Szépirodalmi Kiadó 1984-ben ki is adott.[3]

A kötet különben 31 tanulmányt tartalmaz Legtöbbjéről csak tágas általánosságban tudunk szólni s csak két, illetve három tanulmánynál időzünk el kissé. A tanulmányok minden esetben feliratos különlenyomati fejléccel jelentek meg. A szerkesztők („a kötet összeállítói”) nagyon igyekeztek arra, hogy a „fiatalok” mellett kellő arányban szerepeljenek az „öregek” is és arra is, hogy egy szerző csak egyszer, csak egy tanulmánnyal szerepelhessen. Természetesen nem maradhatott ki a szegedi nagyhírű filológiai iskola alapítója, vezetője, Keserű Bálint professzor sem. Méghozzá egy olyan tanulmánnyal van jelen, amely szorosan kapcsolatos, eszmetörténetileg összefüggő a Fiatal Filológusok Füzetei 2. számaként a Keserű Gizella szerkesztette (Kasza Péter fordította és Fazekas Sándor gondozta) rendkívül érdekes és nálunk alig ismert Henricus Nollius-féle hermetikus-rózsakeresztes regénnyel.[4] Keserű Bálint közleményének címe: Sebastian Franck és a „platonista-hermeticus kereszténység” (143-149. p.) önmagában messzemenően igazolja, hogy tanulmánya szorosan összefügg Nollius regényével, és nagyban hozzásegíti az érdeklődött, hogy valami érdemlegest megtudjon a hermeticus kereszténységről, annak magyarországi ismeretéről, illetve hatásáról.

Kötetünk 31 tanulmánya annak ellenére, hogy egy tőről fakadt termések, eléggé változatosak. A nagy egység abban rejlik, hogy az egész tanulmánykötet 16-17. századi eszmetörténettel foglalkozik, mégpedig a már említett objektív módon. Közülük meg kell említenünk, hogy Balázs Mihály és Keserű Gizella két ismeretlen régi magyar verset mutat be. (5–24. p.) Az egyik vers Gyulai Sámuel unitárius lelkész prédikációgyűjteményében (Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár) található különféle unitárius iratok (prédikációk, meditációk) mellett. Számunkra különös jelentőséggel bír az első vers, a Bornemissza-énekeskönyvben szereplő, Szepetneki Jánosnak tulajdonított Bátorítás halál ellen című vers, amivel „pályakezdőként” és meglehetősen kezdetleges módon, 1948-ban, a Szatmár-Beregi Centenáris kalendáriumban foglalkoztam.[5]

Úgy vélem, hogy ez az Acta-szám is bebizonyította, hogy az egyháztörténészeknek kötelező, az irodalomtörténészeknek ajánlatos, a magát művelt magyar közönségnek tudó csoportoknak, közösségeknek pedig tudni illik a 16-17. század nagy magyar kulturális-szellemi teljesítményeiről, és a róluk szóló irodalomról.

(Dankó Imre)

 

Jegyzetek: