Köztudott, hogy Illyés Endre már 1941-ben felhívta a figyelmet mind az egyházi jegyzőkönyvek adataira, mind az anyakönyvek végén vagy a számadókönyvek egy-egy lapján fellelhető bejegyzések jelentőségére. Rámutatott ennek az anyagnak a történettudománnyal, a jogi gyakorlattal és a néprajztudománnyal való szoros összefüggésére. Figyelmeztetett arra is, hogy fontos volna ezek mielőbbi összegyűjtése, sőt egybeszerkesztése.[1] Illyés aprólékosan részletezte, hogy e dokumentumok hogyan világítanak rá az egyház irányító szerepére az egyháztagok – esetenként a helység – életének minden területén. E szabályozó tevékenységek közé tartozik többek közön a tíz- parancsolat valamelyik pontját megszegők megbüntetése is.[2]

Elmondhatók mindezek a 18-19. századi kunhegyesi egyházi jegyzőkönyvekről, s az itt 1738 óta vezetett születési, házassági és halotti anyakönyvekről is. Belőlük számos tényező tárul fel a város múltjára vonatkozóan.

Az elmúlt években Kunhegyes népi hagyományait gyűjtöttem. Elsőként leírtam egy 1975-ben történt temetést.[3] Ebben még fellelhető volt a legutóbbi időkig megtartott minden szokás s egyúttal a reformátusoknál számba jöhető minden „pompa” is. Ez az utolsó ilyen jellegű temetés volt. A községi ravatalozó megnyitásával ugyanis megszűnt a háztól való temetés, s így annak évszázados szokásai is feledésre lettek ítélve.

A református temetési szokások emlékei jellemzőnek mondhatók a község egészére nézve, hiszen még 1890-ben is a kb. 7500 református mellett csupán 700 katolikus lakosa volt Kunhegyesnek. Az a gazdasági, társadalmi, jogi vagy egészségügyi, szociális, illetőleg kulturális jellegű tényanyag tehát, amely a helyi református iratok anyagából feltárul, a 19. század végéig a község egészére nézve jellemzőnek tekinthető. E témakör folytatásaként összegeztem a század elején még élő temetési szokások emlékeit.[4] Ismertettem a kunhegyesi temetőket, a sírba temetés módját, valamint a koporsó-, fejfa- és lábfakészítést is. Itt a reformátusok régen csak csónak alakú fejfákat állítottak. Ezeket az 1980-as években még a hagyományos módon készítette Madarász András bognármester. 1910-ben született; a család kunhegyesi; az édesapja is bognár volt. Madarász András annakidején Lukácsi Dániel híres kocsigyártómesternél tanult, aki „az öreg Horthy”-nak (a kormányzó édesapjának) volt a kocsigyártója. Ezután a halotti anyakönyveknek azokat a feljegyzéseit mutattam be, amelyek kiegészítették az előző két cikkben foglaltakat.[5] Ezek az adatok alátámasztják, illetőleg hitelesítik a szóbeli közléseket.

Az anyakönyvi bejegyzések rávilágítanak például a lakosság társadalmi rétegződésére, vagyoni megoszlására s a 19. század eleji mezőgazdasági-ipari fejlődés menetére is. A lakosság társadalmi megoszlására az 1800-as évek elejéig a „sorsa” rovatban csupán kétféle bejegyzés utal: a halott vagy redemptus, vagy irredemptus (illetőleg annak felesége vagy gyermeke.) A redemptus és családtagja temetésének módja mindig: prédikációval, viszont az irredemptusnak és családtagjának temetési módja általában: énekszóval. Az énekszós temetést hajdan csak a szegény családok választották. Énekszóval temették azonban egy-két éves korig a gyermekeket is. Az anyakönyv adatai ez utóbbi, szóbeli közlést is alátámasztják. Azokat a gyermekeket is egyházi szertartással temették el, akik esetleg kereszteletlenek voltak, azonban a kis gyermek temetési módja, akkor is, ha atyja redemptus volt, mindig csak: énekszóval. Az 1800-as évek után fokozatosan általánossá válik a redemptus-irredemptus megjelölés helyett a halott foglalkozásának (a családfő foglalkozásának) közlése. Ez a mezőgazdaság és az ipar fejlődésével, illetöleg a község lakosságának összetételében bekövetkezett változással magyarázható. (Az 1786-os bácskai kitelepüléssel a malomipar és a kézműipar fejlődéséve, Kunhegyes városi rangra emelésével stb.)

Az írásos feljegyzések alátámasztják az 1831-es kolerajárványról élő szájhagyományokat is, így a lakosság körében igen népszerű Vizy János halálának körülményeit. Az anyakönyv a járvány idején nem közöl az elhunytakról részletes adatokat. Kivétel a nádori táblabíró, aki jelentős szerepet játszott a város életében: többek között igyekezett minden lehetségest megtenni a járvány terjedése ellen. Az anyakönyvben ez áll: „Palatinalis assessor Tettes Vizy János UR 58 eszt. korában ezenn a naponn halt napi betegeskedése utánn dél előtt 11 órakor – rothasztó hideglelésbenn – ki mult a világból – hagyván maga után kesergő özvegyét Tettes Latzka Ágnes Asszonyt és 7 neveletlen árvákat, mind leányokat – Temettetett – mint mások – czeremónia nélkűl. 1831. augusztus 9.” Az anyakönyvben egyébként nyomon követhető a járvány egész menete. Egészségügyi óvintézkedést jelentett a járvány idején az eltemetés módja, ugyanis: ceremónia nélkül. A járvány megszűnésétől: énekszóval, s csak a megbetegedés veszélyének elmúltával, december 13-tól történhetett a temetés prédikációval. A halált feltüntető okok gyakran utalnak a különféle korabeli, illetve helyi viszonyokra, eseményekre. Például: „Sorozás végett Karcagon lévén: ott sorozás alatti Karcagi ifjoncok által agyon verettetett. Karcagon el is temettetett. Helybeni végtisztessége tartatott, márc. 28. (1858.)” Az öngyilkos ember végtisztességtétele – a száj hagyományt alátámasztóan – prédikációval vagy énekszóval történt. Ha a haláleset vagy a temetés időpontjában a községre nézve nevezetes esemény, történt, arról is hírt ad az anyakönyv. Így értesülünk az új temető megnyitásáról az oda elsőként nyugalomra helyezett halott adataival együtt 1782 pünkösd havában. A fiúiskola rektorának temetése napján ez a szöveg íródott be az anyakönyvbe: „NB. Ez temettetett leg elsőben az Új Temetőben, melly vagyon a Nagy Völgyi. partyán a Karczagra menő út mellett. Melly Temetőt könyörgés által fel szentelt T. T. Csete Mihály uram az Abádi Rf. Sz. Eklésiának Prédikátora és a Nagy Kunsági V. Tractust Senióra die 10' maii 1782. amelly nap temetődött el a meg hólt.” (Ez a temető lett a későbbi Keleti vagy Kolera vagy Cigány Temető.)

Bekerült az anyakönyvbe az 1848-as szabadságharcról való megemlékezés is, amikor egy, a verbászi táborban meghalt s idegenben eltemetett nemzetőr emlékére Kunhegyesen a végtisztességtételt megtartották: „Helybeli lakos Tar István fiának Imrének haláláról ki a Nemzetőrökkel mint nemzetőr Július 17én elment és a verbászi táborban szerencsétlenül megsebesíttetvén meghalt.”[6] A következő munka a város népi hagyományairól készült.[7] Mivel a halotti anyakönyvek a betegségeket a 19. század közepéig nem a hivatalos latin szakkifejezésekkel jelölik, így az egyes betegségek magyar nyelvű megnevezései is számos tanulsággal szolgáltak. A betegség-elnevezések alapján szóbeli gyűjtést végeztem. Így kiderült, hogy a 18-19. századi betegségnevek közül melyekre emlékeznek a község legidősebb lakói, s az egyes betegségeknek milyen gyógymódját tudják felidézni az 1900-as évek elejéről. Az adatok tanulságai: a kunhegyesi betegségnevek és a népi gyógyászat hagyományai hasonlóságot mutatnak a Pax Corporis anyagával.

Az anyakönyvek üres, illetőleg utolsó lapjain különféle témakörű bejegyzések vannak. Az 1738-tól vezetett házassági anyakönyvek utolsó lapjain találhatók az 1754-től feljegyzett fegyelmi esetek. Illyés Endre megállapításait ezek is igazolják. Az 1711-1780-ig terjedő időszakról szólva ezeket írja: „Még mindig jellemző vonása tudott maradni egyházunknak a fegyelmezés munkája, a gyülekezet tisztaságára, szentségére való törekvés, [1780-tól pedig] kezd jelentkezni erősebben és nyíltabban egyházunkban a felvilágosodás, a racionalizmus ernyesztő kovásza.”[8] A vétségek évi 3-19 száma a kunhegyesi anyakönyvben az 1790-es évektől egyre csökken, a bejegyzések mind szűkszavúbbakká válnak. Az 1853-66-os anyakönyvben pedig már a „Bűnbánó személyek névsora” cím alatt egyáltalán nem szerepel bűnelkövetés. Néhány hivatalos jogi ügy, illetőleg válóper leírása található csupán. Az 1756-os évben még több mint 40 személy neve került az Excommunicaltattak illetve Absolualtattak rovatba. 1768-tól kezdve az elkövetők neve és a vétkek megjelölése mellé gyakran bibliai igeszakaszt is beírt a lelkipásztor. Például az igen gyakori káromkodásért, szitkozódásért mellett ilyen részletezések találhatók: Isteni káromlásba esett; „az Isten Szent Nevét megkáromlotta; Mt. 12,36; Jak. 3,5-6; Ján. 10,27. Elvétve fordul elő a hamis esküvésért vagy a szülők elleni vétek. Ez utóbbira ilyen példa van: „édes annyát becstelen szóval illette”.

Az egyik leggyakoribb a paráználkodás szóval megjelölt vétek. A hosszabb szöveges bejegyzések tartalma hasonló. Például: „poenit. tartván öszve eskettettek; társa elszökött, noha kézbe adással kötelezte magát, hogy el vészi”. A ragadványnevek létrejöttének módjára is felbukkan egy példa ezen személyek csoportjában: „Csorba (Fattyú gyermek lévén maga is csak ilyen vezeték nevet adtak neki a szája hibájáról, külömbenn Debreczeni Mária nevű volt az annya) Kata.” A bibliai idézetek itt a következők: Ésa. 55,7; Ján. 8,11; Préd. 12.; Zsid. 7,31; 1Móz. 39,9; Zsolt. 119,9; Mt. 7,18; 1Tim. 5,8; Zsid. 13,4.

Igen gyakori vétek a lopás. A bejegyzés általában: „lopásért”. Ritkán találunk adatot arra, hogy a vétkes mit lopott. Így: pénzlopás, juhlopás, lólopás (ez utóbbit négy, 30 esztendős csikós együtt követte el 1770-ben), búzalopás. Ez utóbbi elkövetőkről 1771-ben ez a bejegyzés is szerepel: „Füzesi Péterné Urával edgyütt valo búza lopásért, egyik a veremben lévén, másik vonván a búzát”. A megjelölt igeszakaszok a következők: Préd. 12.; 1Móz. 42,21. Bűnrészesség vétkére is van példa: „Jakab Jánosné Víg Kata lopott pénzbe tudva való részesülésért. Péld. 29,24. Aki osztozik a lopóval, gyűlöli az ő magát.” „Kovács István, Bárány István, Mohácsi János lopásért, Bagi Mihály vélek való megegyezésért.” Esetenként találkozunk a vétek visszaeső (másodszori vagy harmadszori) elkövetésével is. A penitenciatartásra csupán ezek a megjegyzések utalnak: „másfél heti [vagy: egyheti] penitencia tartás után abszolváltatott.” A büntetések módjának alaposabb ismerete pedig talán részben megmagyarázna néhány szembeötlő adatot. Így például azt, hogy az 1756-os 40 bűnelkövető száma miért csökkent 1757-re tízre, majd 1758-ra háromra. Elvétve találkozunk még a következőkhöz hasonló bejegyzésekkel: „Czupp István 29 esztendős lopásért, melyért 3 esztendeig csavargott ide s tova. 1Móz. 42,21”; „elszökvén csavargott valami 7 eszte, a lelki esméret miatt nem nyug. vissza jött és poenitenc. tartott”. Ritkán jelöli meg a bejegyző lelkipásztor a vétkes társadalmi helyzetét, foglalkozását, származását (gulyás, csikós, szolgalegény, csizmadia, gyalog katona, notarius özvegye, senator, a juhász leánya), mindig kiemeli viszont, ha nem református, hanem katolikus, illetőleg ha nem kunhegyesi lakos az elkövető, például: „Rofrul ide szakadt legény; Madarasrul ide szakadt leány; társa karczagi volt” stb.

Az anyakönyvekben ezeken kívül a legkülönfélébb bejegyzésekre bukkanhatunk. Feljegyezte például a prédikátor az első ízben úrvacsorát vettek neveit ilyenképpen: „Pro memoria. Hogy ezek a levelek pusztán ne maradjanak, ide jegyzem azoknak neveiket Nevedékem, Hallgatóim közzül szép vallástételek után leg először az Úr Asztalához botsátottam. 1754. augusztusi újkenyérkor járultanak ezek [itt három fiú és egy leány neve következik.] – Novemberi új borkor [itt 11 fiú és 14 leány neve áll.]” Másutt: „1784. Pünkösdkor kezdettek élni az Úr vacsorájával. A Fiú oskolából (öt név), A Kántor Uram Oskolájából [13 fiú-leány], A Szabó Úr oskolájából! [9 név.]” Egy üres oldalon 1823-ból csupán egy gyermekre vonatkozó feljegyzés áll, fényt vetve az oktatás szigorára: „Jegyzés: Lukáts Ferenc – A Kaszáné fija. Ez a Censuránn semit sem tudván felelni. Sem olvasni esztendő hagyódott neki különösen az olvasás, és a könyörgések megtanulására.” Az egyéb vallásúaknak református vallásra való (nem túl gyakori) áttéréséről természetesen mindig hírt ad a keresztelési (születési) anyakönyv, s az 1830-1861-ből származó adatok között szerepel egy Márianosztrán katolikusra áttért nő esete is. Az 1785-ös és az 1804-es anyakönyvben pedig egy igen részletes (nyilvánvalóan több tanulságot rejtő) egyházi leltár olvasható.

Természetes, hogy az anyakönyvi bejegyzéseknél sokkal részletesebben világítanak rá a presbiteri jegyzőkönyvek arra, hogy a 18. század közepétől az 1850-es évekig milyen módon szabályozza, irányítja a református egyház az egyháztagok, de voltaképpen az egész község (1811-től: mezőváros) életének egyes területeit. Jól nyomon követhetők az 1780-as évektől a felvilágosodás gondolatai is. Folyamatosan visszatérő témakörök többek között: az iskolák fegyelme, az oktatás fejlesztése, egészségügy, szeretetmunka, a Debreceni Kollégiumnak (például a tűzvész után) küldendő adományok, királyi rendeletek magyarázatai, a napóleoni háborúknak a lakosságra következhető veszélyei, a családok életének rendezése, például házassági perpatvar esetén stb. Gyakran találkozunk a lelkipásztor tevékenységét segítők feladatainak részletezésével, például több határozat születik a vakok és az elmebajosok ellátásáról, a siketnéma gyermekek Vácott történő taníttatásáról. 1807-ben, majd 1813-ban arról döntenek, hogy 48 óra előtt a halottakat nem szabad eltemetni, kivéve, ha azok ragályos betegségben hunytak el. 1815-ben újabb óvintézkedéseket részletez a jegyzőkönyv: a holttestek „a Templombann, vagy tsak a porticusbann is le ne tétessenek. A hólt test könnyen ragadó nyavalyát okozhat a Gyülekezetbenn.” A prédikátorok „igyekezzenek Halgatóikat arról is el szoktatni, hogy temetési tisztességtételkor a koporsóra ne boruljanak, sőt éppen mellette se üljenek ha nem attól legalább is egy, vagy két lépésnyire vegyék ülő helyeket minthogy az iljen esetekbenn a büszhödt levegö ég bészivása még hamarébb meg történhetvénn, hamarébb is okozhat veszedelmet.”

Itt kell megjegyeznem a következőket. A templomból való temetés megszűnése után a temetéssel egybekötött templomi gyászszertartás egészen 1975-ig szokásban volt Kunhegyesen. Az utolsó, háztól való temetés ebben az évben történt. A halottas háztól elindult halottas kocsi ekkor megállt a templom előtt, a résztvevők bementek a templomba. A sírhúzók a lapátokat, ásókat és kapákat a templom falához támasztották. A templomban a református egyház szertartása szerinti szabályos istentisztelet volt. Az igehirdetésben az igemagyarázat a halott életének eseményeivel átszőve hangzott el. Az igehirdetésen belül került sor a halott búcsúztatására először a feleségtől, azután a vérszerinti leszármazottaktól, majd a rokonoktól, ismerősöktől. A záró gyülekezeti ének előtt a karzatról a kántor szólóéneke, majd a dalárda éneke hangzott el. (A dalárdának korábban az elhunyt is tagja volt.) A gyülekezeti ének után a halottas menet – gyászmenet – az istentisztelet előtti sorrendben haladt a temetőbe a gyászkocsi előtt és után.

Itt kell szólnom arról a több évszázados szokásról is, amelyet a város legidősebb tagjai a mai napig emlegetnek. A református templomban régen minden reggel volt istentisztelet. A földeken való munkálatok megkezdődésével az istentiszteleteket a kora reggeli órákban tartották. Református ember csak a reggeli igehirdetés után indult a földekre. A kapákat, ásókat az istentisztelet idejére ekkor is a templom falához támasztották. A kapa- és ásónyelek nyomán a hosszú évtizedek (talán egy évszázad) alatt a templom falán egyenes vonalú bemélyedés keletkezett: ez a templom külső renoválásakor, az 1980-as években eltűnt. Az öregek ezt a vonalat a múlt emlékének tekintették, eltűnését sajnálták, s többen megállapították, hogy a munkának és a református hitéletnek ez a nyoma többé nem kerül vissza a templom falára.

A ragályos betegségek közül az egyik legveszedelmesebb volt a himlő. 1804-1831-ig számos intézkedés születik a himlőoltásnak a lakossággal történő elfogadtatására. Korkes Zsuzsa írja a következőket: „a racionális úton járó orvos nem tudott kapcsolatot teremteni az új eljárások iránt bizalmatlan néppel. Így sokszor igénybe kellett venni a papság segítségét is, különösen a himlőoltások bevezetésekor jelentkező ellenállások idején. A papok, akiknek a 18-19. században nagyobb volt a tekintél~i1k a nép előtt, mint a városban élő orvosoknak, a szószékről hirdették az oltások szükségességét. Sajnos így is elég nehezen tudták a népet rávenni, hogy gyermekeiket beo Itassák himlő ellen. Ezt igen jól szemlélteti a megyei physicus jelentése 1809-ből, mely szerint az egész Jászkun kerületben összesen csak 497 gyereket oltottak be tehénhimlővel.”[9] Kunhegyesen a szülőkhöz a szószékről intézendő felhívások, tanítások megrázó erejű szövegeit a jegyzőkönyvek egész terjedelmükben tartalmazzák. Az 1804-es felhívás például – amely „Felséges Császárunk és királyunk k. rendeléséből hirdettetik” – arra is figyelmeztet, hogy a szegény sorsú szülők gyermekei ingyen részesülnek oltásban. Hangsúlyozza: „mindenek felett az a bizonyos és megbecsülhetetlen haszna van a Himlő ellen való hólyakotska bé oltásának, hogy az ijjen gyermek vagy ember sóha a Himlőt el nem kapják, nem is kapta el egy is, akibe az előre be oltódott”. Az 1806-os tanítás részletezi azt is, hogy Angliában milyen módon ismerték fel a tehénhimlőnek védettséget nyújtó erejét: „Kapva is kaptak nemcsak az ánglusok és egyébb keresztyén nemzetek hanem a pogányok és törökök is ezen a szerentsés találmányon, és elterjedett a tehénhimlő bé oltása, és hasznos volta hazánkban is száma nélkül való példákkal meg bizonyítódott”. 1814-ben „Jó Szülők” megszólítással hosszú felhívást fogalmaztak meg: „Ki volna köztetek olly embertelen, olly gyilkos, hogy nem akarna Magzatjait ezen irtóztató betegségtől meg menteni?” 1831-ben határozat születik arról is, hogy a himlőoltásról kinyomtatott cédulákat a kereszteléskor megmagyarázva át kell adni a szülőknek vagy más érkezőknek. Ugyanitt azonban már azt is közli a jegyzőkönyv, hogy a kolera elleni gyógymódokat a lakosság körében szükséges terjeszteni.

A hivatalos orvoslás területén – éppúgy, mint az ország más helységeiben is – a fizikus, a kirurgus és a borbélymester mellett kiemelkedő szerepük volt a bábáknak. Hogy milyen jelentőséggel bírtak hivatalosan is a község egészségügyi életében, milyen felelősség hárult reájuk a betegek ellátása, s ugyanakkor az erkölcsi rend megőrzése tekintetében is, azt jól mutatja az 1775-99-es presbiteri jegyzőkönyv 141. és 142. lapjain található két bábaeskü. A két szöveg aprólékos részletességgel rögzíti a bábának nemcsak a hivatali feletteseivel, de a bábatársakkal szembeni kötelességeit is. A legmagasabb szintű hozzáértésen alapuló önzetlen és áldozatos, személyválogatás nélküli betegellátásnak párosulnia kellett a titoktartással és az egyház által megkövetelt erkölcsi magatartással. Az első eskü szövege aprólékosan részletező, s befejezetlen. Valószínű, hogy a szakképzetlen bábák számára készült. Kikötésként szerepel a „Districtualis Physicusnak” és a helybeli „Chirurghusnak”, valamint a „Districtualis fő Bábának” való engedelmesség. Komoly hangsúly van a babonás eljárások református egyházi tilalmán is: „A ráolvasást s több ilyen haszontalan és vétkes babonáskodást eltávoztatom.” A másik eskü valószínűleg a Districtuális bábák számára készült, a szövegből hiányoznak a fentebbi kötelezettségek és tiltások. (Itt jegyzem meg: igen tanulságos volna a bábaeskük fellelhető szövegeinek összevetése.) A különbségek mellett számos tartalmi és nyelvi egyezést találtam például a gyurói egyház 1800-as számadási könyvében, s az ekeli, illetőleg az abonyi egyház anyakönyveiben fellelhető szövegek között.[10]

Amikor a népi gyógymódok emlékeit gyűjtöttem Kunhegyesen, az adatok azt mutatták, hogy a rontás, szemmel verés, a bábák természetfölötti képessége, illetőleg macska vagy ló képében való megjelenése kizárólag a katolikus adatközlők hiedelemanyagához tartozott. Ugyanakkor a képzett bábák hozzáértését – jelentőségüknek megfelelően – mindenki tiszteletben tartotta. Vigyáztak, hogy a bábaasszony jóindulata a család iránt megmaradjon, fontos volt például, hogy meg legyen elégedve a pénzbeli és természetbeli fizetséggel. Természetfölötti képességeket azonban nekik a reformátusok nem tulajdonítottak. Hasonló jelenségre mutatott rá Penavin Olga is: „A babonákkal, varázscselekményekkel összeforrt tapasztalati gyógymódok alkalmazásának hagyománya van Szlavóniában is, noha ez a hagyomány szegényesebb, mint katolikus helyeken. A református egyházi hatóság és a világi is tiltotta ezeket a cselekedeteket, s büntette is szigorúan.”[11] A helyi, így a kunhegyesi bábák szerepének jelentőségére utal az 1808-as és az 1829-es jegyzőkönyv határozata is. Az előbbi szerint „kötelességekké tevődjön a Helvécziai vallást tételt követő Bábáknak, hogy mikor a Romano Catholica Személyeknek szerentsés szülése bizontalan, és a gyermek veszedelemben van, mingyárt Romano Catholicus Személyt Férfit v. Asszont hívjanak, aki a szülendő gyermeket meg keresztelje, az ojjan különös esetekben pedig, amelyben a' tud keresztelni, aki a bábasághoz ért, a módjára a keresztelésnek, az oda hivatott Romano Catholicus személyeket tanítsák meg, és Szükség eszközöket is szolgáltassanak, a Bábáknak adják tudtokra, hogy ők, valamint a Helvécziai Vallást tétel szerént a kereszteléstől el vagynak tiltva. Úgy erre semmi esetben nem köteleztessenek”. 1829-ben pedig: „Tapasztaltatott, hogy az olyan Zsidó Gyermekeket, kik a halálhoz közel lenni láttatnak a Szülék akaratja ellen meg szokták a Bábák keresztelni.” Ez a jövőben ezer arany bírság vagy hat hónapi tömlöcbüntetés kilátásba helyezésével tilos. A visszaélések elkerülésének céljából kívánatos, hogy „nevekedjék a Királyi Universitásban tanítandó és megvizsgálandó zsidó bábák száma”.[12] A két bábaeskü mellett ugyanott találhatunk még esküszövegeket a következő címekkel: Kurátor esküvésének formája. Egyházfi esküvésének formája. A Szent Eklésia Javainak Curatora meg Eskettetésének formulareja.

A fenti ismertetés célja elsősorban a figyelem felkeltése arra nézve, hogy a kunhegyesi (hasonlóképpen más községi, városi) egyház iratai a kutatásnak milyen lehetőségeit rejtik magukban. Feltárásuk becses adatokat szolgáltathat mind az egyháztörténet számára, mind az adott település múltbeli életmódjának kutatásához.

 

 

---

Függelék

 

I.

Bába esküvésének formája.

I. Én N. N. esküszöm az élő Istenre a ki Atya, Fiú, Sz. Lélek tellyes Sz. Háromság egy bizony örök Isten, hogy a Bábai szolgálatbann, mellyet közönséges megegyezésből választatván arra, felvállaltam, míg erőm és egészségem engedi, hívenn igazánn és jó lelkiesmérettel el járok. Külső és Belső Előljáróimnak, nevezetesen pedig Districtualis Physicus és helybeli Chirurghus Uraknak, nem különbenn a Districtualis fő Bábának a szolgálatomat illető dolgokbann készenn engedelmeskedem. Minden személyválogatás nélkül úgy a szegénynek mint a gazdagnak, a jövevények úgy mint a lakosnak (Hasznos tapasztalásaimat irigységből Bábatársaimtól el nem titkolom: sőt inkább azokkal szívesen közlöm.) híven és örömest szolgálok. A Betegek körűl való forgolódásaimmal a ráolvasást s több illyen haszontalan és vétkes babonáskodást eltávoztatom. A kéttséges esetekbenn helybeli Chirurgus vagy Phisicus Úrtól tanátsot kérdek. A kezemenn megfordúló betegeknek és hozzátartozóiknak titkait ki nem beszéllem: ellenbenn megesett személyekhez hívattatván azoknak vétkes szándékokat elő nem mozdítom: sőt inkább ő róllok az illető Előljáróságnál idejében jelentést tészek. A józanságot, mértékletességet tisztaságot mindenkor előttem tartom. A magános dolgaimnak félretételévei akármelly időbenn.

 

II.

 

Esküszöm az élő Istenre ki Atya Fiú Sz. lélek tellyess Sz. Háromság egy bizony örök Isten, hogy a Bábai Hivatalban, mellyet közönséges meg egyezésbül választatván arra felvállaltam híven, igazán és jó lelki esmérettel el járok, midőn a 1-” beteghez hivattatoni minden személ ly válogatás nélkűl úgy a szegényhez mint a gazdaghoz, a bóldogtalanhoz mint a bóldoghoz, a jövevényhez mint alakoshoz magános dolgaimnak félretételéveI akármely időbe el megyek a körül meg kívántató szolgálatot értelmem és tudásom szerint serényen véghez viszem, a szülő személlyek körűl meg eshető erőtelenségeket másoknak ki nem beszéllem nem hintegelem magamat józanon és istenesen viselem. Mindezeket Isten kegyelme segedelme velem lévén bé tellyesíteni igyekezem. Isten engem úgy segéllyen.

 

Jegyzetek