A címben jelzett témát nyilvánvalóan az a meghatározó szerep teszi hangsúlyossá, amit a város kollégiuma játszott a hazai protestantizmus történetében. A kérdés ezért nem is a város történetének keretei között vetődött fel, hanem a kollégium „alapításáról” kialakult viták folyamán, bár az sem közömbös, hogy a város históriájának monografikus feldolgozása még mindig várat magára.

Közismert, hogy a hagyomány 1531-re helyezi a pataki protestáns iskolázás kezdeteit. Elsőként Zoványi Jenő vizsgálta a kérdést az általa feltárt források alapján, és értékelte kritikailag a hagyományt, s többször is visszatért a problémára.[1] Kialakított, majd egyre inkább a hiperkritika által meghatározott álláspontját sajnálatos módon befolyásolta a személye körül kirobbant, s csak részben tudományos jellegű, folyamatosan elmérgesedő vita.[2] Zoványi ugyanis nem tudta függetleníteni az ügytől sárospataki ellenfelei iránt érzett mély ellenszenvét, amiből adódóan elsősorban a „Perényi Péter kultusz” lerombolására fordított jelentős energiát. Kizárta, hogy az 1530-as években Sárospatakon meggyökerezhetett volna a reformáció, és ennek nyomán a protestáns iskolázás létrejöhetett volna. A „triviális iskola” alapítását Perényi Gábor személyéhez kapcsolta, és a hagyományhoz képest jóval későbbre, 1548-ra datálta.[3] A szakirodalom ezt azután sokszor kritika nélkül tényként át is vette.[4]

A kollégium hagyomány szerinti alapításának 450. évfordulójához közeledve Szűcs Jenő elevenítette fel a kérdés vizsgálatát alapos tudományossággal. Arra a megállapításra jutott, hogy az 1531-hez kötődő tradíció a 18. században keletkezett, jelentős részben az iskola jogainak a biztosításáért folytatott küzdelem hatására. A probléma ilyen megközelítése, pontosabban annak időzítése, nem volt szerencsés, mert a Tiszáninneni Egyházkerület berkeiben már formálódott egy óvatos lobby a kollégium újra egyházi tulajdonba vételének ügyében, aminek során fontos volt a hagyomány életben tartása.[5] Ezért a jubileumi tanulmánykötetben (1981) nem közölték a dolgozatnak ezt a részét, amiért Szűcs Jenő neheztelt meg, innen érthetők az ügy kapcsán közötte és Barcza József között kialakult tudományos vita érzelmi megnyilvánulásai.[6]

Szűcs Jenő elutasította Zoványi túlzó álláspontját, de ő sem látta lehetségesnek, hogy a pataki protestáns iskolázás az 1530-as években kibontakozhatott volna, s megkérdőjelezte Perényi Péter lutheránusságának korai, a harmincas évek elejére helyezett kezdeteit is. Véleményének lényege abban summázható, hogy az 1530-as években induló pataki reformáció olyan fejlődést ért el a következő évtized közepére, melynek nyomán az itteni ferencesek tarthatatlannak ítélték helyzetüket, ezért 1546-ban el is hagyták a várost. Az azóta eltelt időben újabb dokumentumok kerültek napvilágra Détshy Mihálynak vártörténeti kutatásai során, és már korábban is ismert, de eddig figyelembe nem vett, vagy hibásan értékelt adatok ismételt vizsgálata árnyaltabbá teheti a forrásokból levonható következtetéseket.

Perényi Péter és a reformáció

A korai hagyomány oly makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a „felföld” reformációjában Perényi Péternek döntő befolyása volt, hogy nem kerülhető meg a kérdés vizsgálata.

„De mikor az kegyelmes Istennek tetszett, hogy az setétségből az világosságot Luther Márton által előszer 1517. esztendőben Németországban kinyilatkoztatná, ugyanazon jó tetszése szerint az Ő eleve rendeltetett decretomából az Evangéliumnak világosságát az mi nemzetünkre is kiárasztotta ennek előtte úgymint hatvan esztendővel. Jóllehet, hogy az derék tudománnak nem minden ágait és cikkelit egyszersmind árasztotta ki, hanem azmint szokott lenni egy előszer csak valami sengéit fundamentomul nyilatkoztatta ki az mi nemzetünkben, miképpen egyéb országokban is. Melyre akkorbeli üdőben bizonyos tudós személyeket rendelt az mi országunknak bizonyos részeiben. Előszer Siklósi Mihályt az fölföldön, Újhelyben Perényi Péter idejében, Ozorai Imrét Békésen az Ladányi és Massai urak idejében, Derecskei Demetert Szilágyban Drakfi Gáspár idejében”.[7]

Félegyházi Tamás újszövetség-fordításának előszavában Gönci György debreceni református püspök foglalta össze ezekkel a szavakkal a hazai reformáció története hőskorának a lényegét. Nem nehéz megállapítani, hogy Gönci György saját korának élő hagyományát summázta. A szövegből az is kihallható, hogy a magyarországi reformáció sikere néhány kivételes igehirdető személyiség munkájának a következménye, és hogy az szoros összefüggésben volt a nagybirtokosoknak a hitújításhoz való viszonyával. A kezdeteket tekintve az eddigi kutatás valóban ezen a két szálon igyekezett elsősorban felfejteni a történteket. Ezt tehát mi sem kerülhetjük meg. A másik hangsúlyozandó a szöveg alapján a megközelítés módja. Gönci püspök határozottan foglal állást amellett, hogy a reformáció nem pontszerű esemény, hanem folyamatosan kiteljesedő történés volt. Ennek szellemében szemlélve a kérdést, lehetetlen egy-két dátumhoz kötve rögzíteni mindazt, ami Sárospatak reformációjának kezdeteiről a jelenleg ismert források alapján mondható. Nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy Gönci György a mohácsi csatavesztés esztendejéhez igazítja a kronológia kiindulópontját, mert ebben csak az nyer hangsúlyos kifejeződést, hogy 1586-ban, amikor kiadta szövegét, a „mohácsi vész” már a haza sorsának kiemelten számon tartott, gyászos fordulópontja volt a kortárs értelmiség történelemszemléletében.

Iratosi T. János éppen ezen a vidéken szolgáló prédikátor 1637-ben kiadott Perkins-fordítása ajánlásában még részletesebben fejti ki a 17. századra már némileg módosult tradíciót. A lutheránus ellenes 1523. évi törvénycikkel kapcsolatban ezt írja:

„Vallyon-é kik ellen lőn ez? Kopatsi István, Siklyósi Mihály sárospataki és újhelyi tanítók és azoknak patrónusa Prini Péter ellen.”[8]

Iratosi tehát már úgy tanulta vagy hallotta, hogy Perényi Péter és az általa pártfogolt prédikátorok 1526 előtt a reformáció jegyében éltek, s az országgyűlés végzése egyenesen ellenük irányult.

Lássunk egy harmadik szerzőt is, Pápai Páriz Ferencet, hogyan rögzítette a reformáció kezdeteiről megformálódott hagyományt:

„E szent tudománynak magvát mindenfelé nagy haszonnal hintegetik vala. Nevezetesen Kopácsi István és Sztárai Mihály ama régi ősi nagynemzetű urat Nagyságos Perényi vagy Prini Pétert az evangéliomi igazságra s világosságára hozák 1531-dik esztendőben, aki így a jó hitre térvén, ezután reformáló tanítóknak mind ékességükre, mind oltalmukra nagyra lőn, és akinek példáját azután sok nemesi rendek bevévén, követték. Az időtájban vette be a reformáta vallást Bodrog Újhely városa is nagy lelki örömével, melyben az Isten igéjének hűséges hirdetői Kopácsi István, Sztárai Mihály és Siklósi Mihály Prinyi Péter hivatalos prédikátorai, és ismét Szilvási Mihály, Batizi András és Dévai Mátyás munkálkodának.”[9]

Íme egy újabb évszámot kapunk, és eddig nem említett személyek jelennek meg, s tapasztaljuk szintén, hogy Perényi Péter makacsul tartja magát továbbra is.

A dolog természetéből adódóan a reformációval kapcsolatos hagyomány eléggé hamar kialakult, és módosult, bővült is az idők folyamán. A hagyomány egyáltalán nem ragaszkodik a történeti hűséghez, mivel számára az érzelmi tartalom a fontos, nagy idők nagy emlékeit őrzi. Ennek példájára elég idéznünk a Sátoraljaújhellyel kapcsolatos 1782-ben kelt feljegyzést:

„Minekutána 1515-ben [sic!] boldog emlékezetű Luther Márton által a külső országokon előmenetelt vett magának a Reformatio, azután ide is elérkezett, és a Hegyallyai városok között ez a város legelsőben vette bé az Evangyeliom szerint való tiszta keresztyénség tudományának formáját Ao 1522, tisztelendő Siklósi Mihálynak útmutatása szerint.”[10]

S nincs is ebben semmi rosszindulatú hamisítás, csupán tévedés az adatok pontosságát illetően, egyébként, amit mondani óhajt, az igaz. Mindezt csak azért számláltuk elő, hogy jelezzük, miszerint a hagyományt nem tesszük félre, hanem igyekszünk százados burkaiból kihámozni mindazt, ami igaz lehet a források alapján.

A reformáció első nemzedékében nem találkozhatunk tömegekkel. Városi, mezővárosi és falusi közösségek, gyülekezetek nem egyik napról a másikra változtatták meg belső lelki meggyőződésüket, különösen pedig sok évszázados külső szokásaikat. A kezdeteknél mozaikokból áll össze a hazai reformáció s benne a sárospataki hitújítás képe.

A reformációs történeti hagyomány tehát ezt a kezdetet hozzákapcsolja Perényi Péter zászlósúr személyéhez. Perényi Péter (1502–1548) koronaőr, erdélyi vajda.[11] Perényi Imre nádor fia, Ferenc püspök testvére. 1519-ben temesi ispán és temesvári főkapitány, ugyanebben az évben koronaőr. Jelen volt 1526-ban a mohácsi csatában. Előbb Szapolyai János király híve. 1526-ban erdélyi vajda és Abaúj vármegye főispánja. 1527 végén I. Ferdinándhoz pártolt, s a koronát is kiszolgáltatta neki. Jutalmul Sárospatakot és az egri püspökség javainak haszonélvezetét kapta. A következő évben I. János emberei fogságba ejtették, a király pedig kiszolgáltatta a szultánnak, aki viszont szabadon bocsátotta. Bizonyára ennek következtében 1529-ben ismét János király pártján állt, ő kérte meg ura számára és kísérte Magyarországra Izabella királynét. 1532-ben a Magyarországra haddal érkező Szulejmán szultán a táborába érkező Perényi kíséretének egy részét levágatta, őt magát elfogatta. Most ő szolgáltatta ki Szapolyai Jánosnak, aki megkegyelmezett, viszont túszként a szultán magával vitte a főúr Ferenc fiát. 1540-ben újra pártállást változtatott, megegyezett I. Ferdinánddal és hűséget esküdött neki. 1542-ben gyanúba került, hogy a török fennhatóságának elismerésével maga számára akarja a trónt megszerezni, ezért Ferdinánd elfogatta, és holtáig fogságban tartotta.

Amikor Perényi Péter fiát, Gábort Szikszai Fabricius Balázs 1567-ben temette, prédikációjában kitért az apára is: „Testámentomot téve Gábor fia lelkére kötötte, hogy a Magyarországon akkoriban imitt-amott már szerencsésen elhintett tisztább tanítás támogatásának tisztét állhatatosan viselje birtokán, és példát mutatva maga siessen az evangélium tanítóinak megvédésére összes ellenfelük zaklatásával szemben.”[12] A halálára készülő Perényi Péter minden bizonnyal nem kért többet fiától, mint amit maga is tett.

A korai hagyomány – mint láttuk Gönci Györgynél – együtt emlegette Perényi Pétert és Siklósi Mihályt, nem minden alap nélkül. Siklósi feltehetően már Siklóson Perényi Péter környezetében élt, s ő lehetett az, akinek hatására a főúr protestánssá lett.[13] Ezt a hagyományt olyan értesülés is megerősíti, amely személyes kapcsolatokon alapult.[14] Siklósi patrónusával együtt jöhetett Felső-Magyarországra (Terebes, Sátoraljaújhely), mint udvari papja 1530 körül, s minden bizonnyal Újhely reformátorát kell látnunk benne.

Ezzel szemben áll az a vélemény, hogy Siklósi Mihály 1529-ben iratkozott be a wittenbergi egyetemre, s ottani tanulmányai után, 1533-1534 táján érkezhetett csak Újhelybe. Ezek szerint nem tartózkodott Perényi Péter közelében 4-5 esztendőn keresztül.[15] Csakhogy annak a diáknak a neve, akit Siklósival azonosítanak, így olvasható az anyakönyvben: Michael Salei. Könnyen belátható, hogy a „Salei” csak erős fantáziával olvasható Siklósinak, még akkor is ha tudjuk, hogy az egyetemi anyakönyvekben igen sokszor torzult formában olvashatók a magyarok nevei.[16] Laskai Csókás Péter a sokkal kézenfekvőbb „Szalai” névalakot örökítette ránk, amikor felsorolta a Wittenbergben tanult hazájabeli diákokat, s erős a gyanúnk, hogy ő járt a helyes úton.[17] Ennek nyomán végképp el kell vetnünk a Salei – Siklósi megfeleltetés lehetőségét. Ha igazunk van, akkor elképzelhető, hogy Siklósi már Újhelyben lehetett pap és reformátor a harmincas évek legelején, s ennek alapján azt sem túlzás feltételezni, hogy reformátori munkájának eredményeként iratkozott be Thomas de Ujhely 1534-ben a wittenbergi egyetemre.[18] Újhelyi Tamás wittenbergi útja álláspontunk szerint eléggé alátámasztja azt a tényt, hogy a harmincas évek elején Perényi Péter környezetében megjelent a reformáció tanítása.

Perényi ezekben az években gyakran volt távol ettől a vidéktől, de nem állandóan, mert Gábor fia Terebesen született 1532. október 19-én. Tény, hogy a zászlósúr 1534 és 1542 között folytatta le nagy építkezéseit Patakon.[19] A Bodrog-part felőli városkapu (Vízi-kapu) íve fölé 1541. április 17-i keltezéssel helyeztette el evangélikus hitének bizonyságaként a Jelenések 1,3 alapján szerkesztett mondatot: „Felix Civitas in qua verbum Dei praedicatur et observatur illud.” Az építkezés egyik következménye volt, hogy Perényi Sárospatakra tette át udvartartását. Ez pedig azt jelentette, hogy Patakon egészen biztosan megjelentek a lutheránus prédikátorok. 1537-től folyamatosan adatok igazolják, hogy nagyfontosságú ügyeknél jelen voltak vagy egyenesen ők jártak el a főúr nevében.[20] Az „ő lutheránus prédikátora” általános megnevezés mellett neveket is ismerünk: István presbiter, Patak plébánosa 1538 októbere és 1541 júliusa között többször is intézkedett különféle ügyekben; Dévai Mátyás 1539-40 között volt udvari káplán; Dobai András a „Bodrog partján” keltezte énekét 1540-ben; 1541 novemberében „Imre presbiter, kegyelmes urunk káplánja” fordul elő egy Patakról írt levélben. Ő talán azonos azzal az Újhelyi Imrével, aki 1533-ban iratkozott be a krakkói egyetemre.[21]

István presbiter feltehetően azonosítható Gálszécsi Istvánnal. Gálszécsi 1524-ben a bécsi, 1527-ben a krakkói egyetemen tanult, ahol megszerezte a borostyánkoszorús (baccalaureus) egyetemi fokozatot 1528-ban.[22] 1532-ben Wittenbergbe ment, ahol 1534-ben magiszter lett. Egyetemi tanulmányai és fokozatai igen alapos, színvonalas képzettségről tanúskodnak. Minden bizonnyal már itthon, wittenbergi tanulmányai előtt megismerte Luther tanítását, tehát 1528 és 1532 között. Hogy hol tartózkodott ezekben az években, az bizonytalan, lehetséges, hogy Kassán vagy Abaújszántón tanított, feltehetően már lutheránus szellemben.[23] Wittenbergből hazatérve legkésőbb 1535-ben a gálszécsi iskola vezetője lett. Lehetséges, hogy ugyanakkor a helység lelkipásztori tisztét is betöltötte. 1536-ban jelent meg Krakkóban énekeskönyve: Kegyes énekekről és keresztyén hitről rövid könyvecske. A címlap hátán szentírási idézet alatt a Perényi-családnak fametszetű címere látható, magát a művet a szerkesztő „Gálszécsi István mester” Perényi Péternek ajánlotta.[24] A címer fölé nyomtatott idézet már önmagában is beszédes: „Aki engem meg valland emberek előtt, én is azt vallani fogom az én szent atyám előtt. Aki penig engem meg tagadand emberek előtt, én is azt megtagadom az én szent atyám előtt, ki mennyekben vagyon.”[25] (Mt 10, 32-33) A Perényi-címer fölé helyezett szöveg világos utalás a nagyúr „hitvalló”, azaz a reformációt támogató magatartására. Az ajánlás pedig tovább erősíti ezt. Gálszécsi mester személyes hangnemben ír „szerető nagyságos földesurának”, és mint „jámbor szabadjának hű fia” ajánlja munkáját. Személyes kapcsolatra utal az a megjegyzése is, hogy Perényinek Gálszécsi környezetéből való távozását követően készítette el könyvecskéjét. Ez a kapcsolat még tovább erősödhetett, s ennek eredményeként kerülhetett Gálszécsi Patakra 1537 folyamán, először talán udvari lelkésznek, majd 1538-ban ő lett a város plébánosa. Ugyanebből az évből még egy beszédes adat: Bencédi Székely István szikszói iskolamester Perényi Péternek ajánlotta himnuszfordításainak első kiadását.[26]

Perényi Péter életútját nem követjük tovább, majd még visszatérünk hozzá. A felsorakoztatott adatok eléggé meggyőzően bizonyítják, hogy lutheránus papokkal vette magát körül, és támogatta a reformáció munkásait. Az is lehetséges, hogy így volt már ez a harmincas évek elejétől, de bizonyosan ez volt a helyzet az évtized közepétől kezdve.

Sárospatak és a reformáció

Úgy tűnhet azonban, hogy ami a várban történt, nem volt különösebb hatással a város vallásos életére. Ezt látszik igazolni az 1537-ben lezajlott nevezetes esemény. Ez év decemberének végén Sárospatakon folytak a két király (I. János és I. Ferdinánd) közötti béketárgyalások Johannes Wese lundi, Frangepán Ferenc kalocsai érsek, Fráter György váradi, és Brodarics István váci püspök és mások részvételével.[27] A főpapok misén vettek részt a templomban, amit Tamás pataki plébános, a szepesi káptalan éneklőkanonokja celebrált. Ezek szerint ekkor még sértetlen volt a városban „a régi egyház állása”.[28] Egyrészt elképzelhető, hogy ekkor a város népe még valóban nem a lutheri eszmék hatása alatt élt többségében, másrészt viszont a liturgiai körülményekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A reformációnak ebben a szakaszában, a harmincas években elsősorban még az egyház belső, tartalmi megújítása iránt tápláltak reménységet a reformáció munkásai, hiszen a külső dolgokhoz való ragaszkodást maga Luther is szorgalmazta.[29] Így azután az istentiszteleti rendtartásban a lutheránusok még hosszú évtizedeken át megtartották a középkori elemeket.[30]

De vajon tényleg sértetlen volt-e a régi egyház állása 1537-ben Sárospatakon? Tamás pataki plébános személyes hittani álláspontjáról semmit nem tudunk. A róla tudósító adatokból azt tudjuk meg csupán, hogy nagyszőlősön zaklatta és javaiban megkárosította majd Nagyidán bebörtönöztette Perényi János és Ferenc, de hogy miért, arról nem történik említés.[31] Mindebből Zoványi Jenő azt olvasta ki, hogy hithű katolikus volt. Zoványi tudni vélte, hogy Perényi János „protestáns érzelmeinek kívánt kifejezést adni” erőszakos tettével, amiből következett számára Tamás hitvalló katolikussága,[32] de a források ezt egyáltalán nem igazolják.  Ám fogadjuk el, hogy tényleg katolikus volt, mert arra nézve sincs semmilyen adat, hogy valaha is szimpátiával fordult volna a lutheri eszmék felé.

Zoványi Jenő abban is állást foglalt, hogy ez a „hithű katolikus” Tamás 1543-ban hagyta el Sárospatakot, s vele eddig az időpontig a katolicizmus ki is tartott a városban.[33] Kizárólag ez után beszélhetünk arról, hogy esetleg protestáns szellemű plébános követhette őt. Ugyanis Horváth János szepesi préposttal kapcsolatosan fennmaradt egy feljegyzés, miszerint el akarta adni Olaszliszkát Serédi Gáspárnak, de Tamás pataki plébános figyelmeztette a káptalant, amely az üzletet megakadályozta.[34] Szombathi János pataki tanár 1536 tájára datálta a közelebbről nem meghatározott történetet.[35] Vele szemben Zoványi Jenő megállapította, hogy a keltezetlen szöveg az 1543. évi események sorában szerepel. Ám nem vette figyelembe, hogy lépcsőzetes, nem egy időben lefolyt történésekről tudósít ez a forrás, s 1543-ra az eseménysornak nem a Tamás plébánost említő részlete esik. A folytatásban az olvasható, hogy „ismét azután, néhány évvel később” (item deinde post aliquot annos) a prépost, „mivel Serédi Gáspár elfoglalta Liszkát”, elküldte az olvasó kanonokot Martinuzzi György váradi püspökhöz, és neki is felajánlotta megvételre a települést. A kérdésfelvetést tehát ki kell egészíteni azzal, hogy mikor is történhetett Serédi akciója. Ezzel kapcsolatban pedig egy, az uralkodóhoz írt, 1543. október 25-én kelt levél arról értesít, hogy a szepesi káptalan tulajdonát képező Liszkát Báthory András és Serédi Gáspár hatalmában tartja.[36] Majd 1544. december 15-én szintén Werner György királyi tanácsos, sárosi prefektus írja Ferdinánd királynak, mint az előbbi levelet is, hogy Liszkát őfelsége nevében visszafoglalta.[37] Horváth János prépost ugyanebben az évben (1544) lemondott. Ennélfogva Liszka áruba bocsátását célzó utolsó akciója eshetett 1543-ra, amely „néhány évvel később” történt azon eseménynél, amelynek Tamás plébános az egyik szereplője. Ennek alapján már nem lehet azt állítani, hogy Tamás 1543-ban hagyta volna el Patakot. Ez minden bizonnyal korábban következett be.

Láttuk, hogy a források hírt adnak István presbiter pataki plébánosról, aki 1538 októberében már a városban élt és működött, s akiben Gálszécsi István személyét véltük felfedezni. Ha ettől el is vonatkoztatunk, következtethetünk arra, hogy István plébános lutheránus volt, mert Dévait Mátyást javasolta szakértőnek egy olyan újhelyi perbe, ahol az alperes a reformáció tanítására hivatkozott ügye védelmében.[38]

Úgy tettük fel a kérdést, hogy sértetlen volt-e a régi egyház állása 1537-ben Sárospatakon? Azaz érintetlen volt-e a város népe a lutheri eszméktől, avagy be volt-e zárva teljességgel a reformáció a Vörös torony áthatolhatatlan falai közé? Ha igen, akkor a következő évben István presbiter volt a kezdeményezője Patak reformációjának, aki nyilvánvalóan nem a város, hanem a földesúr akaratából lett plébánossá. Csakhogy nincs nyoma annak, hogy Perényi erőszakosan terjesztette volna saját hittani meggyőződését. Péter Katalint idézzük: „A Perényi birtokain élő jobbágyok soha nem vádolták urukat vallási intoleranciával. Ez egyértelműen kiderül abból a széleskörű vizsgálódásból, melyet királyi hivatalnokok végeztek birtokain néhány évvel halála után. A legutolsó jelentés minden bizonnyal befeketítette Perényi hírnevét: úgy mutatta be mint a kor legrosszabb földesurát. A jobbágyok számos sérelmüknek adtak hangot, különösen a Perényi által rájuk kirótt magas hűbéri adók miatt, de nem hangzottak el panaszok a vallással kapcsolatban. Tekintve, hogy a királyi hivatalnokok katolikusok voltak, a jobbágyok biztosak lehettek volna afelől, hogy Perényi vallásos intoleranciájáról szóló panaszuk értő fülekre talál.”[39] Megerősíti ezt az a tény, hogy a Valpó megyéből Kispatakra telepített szláv jobbágyokat a Perényiek nem háborgatták vallásukban, megmaradhattak katolikusnak, amint az őket említő 17. századi adatok bizonyítják.[40] 

Mindezek alapján nem túlzás arra gondolni, hogy Tamás plébános éppen azért távozott Patakról valamikor 1538 első felében, mert tarthatatlanná vált a helyzete hitelvi szempontból.

Ezekben az években még működött a ferences kolostor a városban. Minthogy 1538-tól a plébános lutheránus, a ferencesek jelenlétét nem lehet a város katolikusságának bizonyítékául felhozni. Erősen meggondolandó Szűcs Jenőnek az a felvetése, hogy ami a kolostorban történt, az feltétlenül utal arra, hogy „a reformáció tanai már a harmincas években kezdték valamilyen mértékben feszegetni a város egyházi életét”.[41] 1533-ban egy keménykezű, sőt kegyetlennek ismert elöljárót, Csáti Demetert nevezték ki gvárdiánnak, a következő években pedig szabályozták a „lutheri tévelygésektől és tanoktól” megfertőzött szerzetesek megbüntetésének módját. 1537-ben pedig Atyai Péter személyében rendi prédikátor és lector érkezett ide, akinek elsőrendű funkciója a „lutheri tévelygés” elleni küzdelem volt. Atyai Péter és társai 1546-ig bírták a versenyt, ekkorra az ő helyzetük is tarthatatlanná vált, kolostorukat kiürítették, a várost elhagyták. Szűcs Jenő azonban Zoványinak Tamás plébánosra vonatkozó álláspontját elfogadva, 1543 tájára tette a pataki reformáció áttörésének idejét. Az ismertetett újabb adatok tükrében ezt az időpontot korábbra, a harmincas évek második felére kell módosítanunk.

Végül vetnünk kell egy rövid pillantást az iskola reformációjának problémájára. Itt is mondhatunk valamivel többet a korábbi kutatáshoz képest. Philipp Melanchton a fogságban lévő Prényi Péternek 1545-ben levelet írt,[42] melyben Gyalui Torda Zsigmondot ajánlotta a főúr figyelmébe, s aminek egyik fordulatát a jövőben létesítendő iskolákra vonatkoztatta Zoványi Jenő: „gondoskodni kell már, nehogy hiányozzanak a szemináriumok”.[43] Csakhogy a wittenbergi humanista tanár a 126. zsoltár összefüggésében – ahol arról olvashatunk, hogy a sírva vetett magvak hoznak bőséges termést – értekezett Magyarország majdani újjáépüléséről. Ezért a kérdéses hely magyarul helyesen így hangzik: „már most gondoskodni kell arról, hogy ez így legyen, nehogy hiányozzanak a magvak”.[44] Ez pedig a levél teljes összefüggésében úgy értendő, hogy az olyan ifjakat, mint Gyalui Torda Zsigmond támogatni kell, mert ezzel az egyház nyer támogatást. Ez a levél tehát a pataki iskola következő évekbeli (tehát Zoványi olvasatában 1545 utáni) „felállításának ideje”[45] tekintetében nem érvényesíthető forrásként. Annál fontosabb ebből a szempontból az a sajnos elpusztult, de tartalmára nézve legalább utalásszerűen ismert, 1542-ben kelt három levél, melyekben Perényi „terveit és reformatikus nézeteit” közölte Melanchtonnal. A fogságban lévő nagyúr az ifjúság neveléséről, templomok és iskolák létesítéséről írt.[46] Hogy eljutottak-e ezek a levelek Wittenbergbe – ugyanis Bécsben őrizték őket, s talán a kezdetektől – a dolog lényegét tekintve közömbös. Azt mindenesetre megerősíti ez az információ, hogy Perényi aktívabb és elkötelezettebb lehetett a reformáció pártfogásában s az iskolák ügyében, mint ahogy azt korábban feltételezték.[47]

Távol áll tőlünk, hogy amellett kardoskodjunk, miszerint Perényi Péter 1531-ben alapította az iskolát Patakon. Álláspontunk szerint alapítani egyáltalán nem kellett, hiszen lehetetlen, hogy egy olyan jelentős plébánia, mint a pataki,[48] ne rendelkezett volna valamilyen iskolával, még akkor is, ha semmi hírünk róla a források jelen ismerete szerint. Tehát feltételezzük, hogy a valaha oly színvonalas intézmény nem szűnt meg létezni, s ahogy a plébániát lutheri szellemű pap töltötte be, az iskola párhuzamosan reformálódhatott. De még az sem lehetetlen, amit az adatok több helység esetében eléggé alátámasztanak, hogy az iskolában itt is korábban nyert tért a hitújítás szelleme, mint a plébánián.[49] Akármint is volt, a pataki iskola legkésőbb 1538-tól már működhetett a reformáció jegyében.

Nincs tudomásunk arról, hogy ki lépett István presbiter, pataki lutheránus plébános közvetlen örökébe. A következő adat 1547-ből való, amikor „Magister Michael concionator de Pathak”, tehát Mihály pataki hitszónok, egy másik itteni polgárral együtt letiltást jelentett be egy bizonyos kassai ház árát illetően. Nem lehetetlen, hogy azonos Siklósi Mihállyal, és már egy-két éve sárospataki prédikátor ebben az időben.[50]

A bevezetőben emlegetett hagyomány a pataki reformáció és a protestáns iskolázás kezdeteit Kopácsi Istvánhoz köti. Kopácsi azonban Nagybányáról csak 1549-ben érkezett, s lett ekkor itt főprédikátor.[51] Feltevésünk szerint alakját a tradíció összeolvasztotta István presbiter (Gálszécsi István) személyével, akiben Sárospatak (egyik) reformátorát azonosíthatjuk.

Amikor Sárospatakon végérvényesen győzedelmeskedett a reformáció eszméje, Perényi Péter még élt, ha megtörten is. Börtönében a Bibliát olvasta. Hite nem veszítette el azt a bizonyosságot, amit így fejezett ki Thurzó Elekhez még 1540-ben írt levelében: „…legyen elég, hogy Krisztust hiszem és hiszek Krisztusban”.[52] Minden bizonnyal tudott róla és elégedett volt abban a tekintetben, hogy szeretett városában is ebben a szellemben prédikáltak. Bronzba öntött portréja, mely a börtönben, 1545-ben Augustin Hirschvogel által készített metszet[53] másolata, méltán díszíti a Református Kollégium homlokzatát.

Jegyzetek