Diáknévsoraink kiadása különösen fontos az úgynevezett „őrhely”, „végvár” iskoláink esetében. Csak fokozza az igényt ezen iskolák diáknévsorainak közreadására az, hogy ezen iskoláink legtöbbje a trianoni békediktátum után más országokhoz tartoztak és tartoznak még ma is.

A pozitivista történetírás, beleértve az iskolatörténet-írást is, megkövetelte a kutatott intézmények, intézetek, iskolák történetének egzaktságra törekvő feldolgozását. Iskolatörténeti vonatkozásban ehhez a konkrétumokra, főleg levéltári adatokra épülő iskolatörténet-íráshoz igen jó előtanulmányokként szolgáltak a millennium alkalmából elkészített (Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter ajánlására) iskolatörténetek. Ezek a munkák maguk is sok levéltári adatot hoztak felszínre és nagy hatást gyakoroltak a további iskolatörténeti kutatásokra. Sokrétű hatásuk közül kiemelkedő volt az a felismerés, hogy iskoláinknak fel kell tárniuk, össze kell gyűjteniük, rendszerezniük kell minden, a működésükkel kapcsolatos anyagot, adatot. Köztük a diáknévsorokat is. Pár teljes előfutár (mint például a mi sajátos szempontunkból, tudniillik a máramarosszigeti református líceum története, kapcsolatai feltárása szempontjából) is jelentős munkát, a Thurzó Ferenc-féle „A nagybányai ev. ref. főiskola – Schola Rivulina – története, 1574-1755” című iskolatörténetet (1905) említjük, a hozzákapcsolt diáknévjegyzékkel, a Matrix illustris schola Rivulinae-val. A nagybányai részleges diáknévsor megjelenése után hamarosan színre léptek az első nagy, tudományos igénnyel összeállított diáknévsorok.

A Thurzó-féle nagybányai diáknévsor után megjelent diáknévsorok közül ismét csak a mi sajátos szempontunk szerinti legfontosabbakat említjük. Török István a kolozsvári „ev. ref. collegium” tanulóinak névsorát állította össze és jelentette meg a kollégium 1905/1906. tanévi értesítőjében. A Thury Etele által összeállított „Iskolatörténeti Adattár” második kötetét nagy csend követte. Azt, hogy legnevesebb iskoláink diáknévsorai jó félévszázadig mellőzöttek maradtak, nemcsak a közbe jött első világháború és a forradalmak okozták, mint inkább az, hogy több nagynevű iskolánk a trianoni békét követően a szomszédos országok valamelyikéhez került és az így előállott helyzetben sokkal fontosabb, egzisztenciális kérdések megoldásával voltak elfoglalva, mintsem, hogy diáknévsoraikat összeállítsák és kiadják. Bár meg kell jegyeznünk, hogy ebben a kérdésben éppen a más országokhoz került iskoláinknál diáknévsoraik (és egyéb dokumentumaik) felkutatása terén, döntő változás következett be. Mégpedig azért, mert ezeknek az iskoláknak bizonyítani, mintegy igazolni kellett kimagasló történetiségüket, az iskolák hosszú-hosszú időn át való működését. Rá kívántak mutatni az intézmények meghatározó erejű munkájára, a magyar művelődésben betöltött szerepükön túl az egyetemes nevelés-oktatás, a pedagógia és a pedagógiai gyakorlat helyességének – sok esetben az iskola kétségbe vont létezésének – bizonyítására is. Sajnálatos, hogy ezeknek a munkálatoknak az eredményei nem, vagy csak később kerültek kiadásra.

A várakozást, bizonyos előzmények után Marton János (1931), Gulyás József (1943-1945), majd Román János (1958) törte meg a sárospataki kollégium diáknévsora egyes részeinek kiadásával. Utóbbiról Hörcsik Richárd azt írta, hogy: „Román János közleményeinek történeti értéke messze felülmúlta a korábbiakat… módszerében felhasználta az újabb forráskritika módszereit.” A sárospataki főiskola diáknévsor közleményeinek hosszan elhúzódó, részekre tördelt közreadását éppen a Román Jánost méltató szakember munkája koronázta meg.[1]

Csak napjainkban érkeztünk el oda, hogy – Jakó Zsigmond, Bura László, Tonk Sándor és mások fáradozásainak eredményeként – összeállítsuk és közreadjuk legnevesebb, híres iskoláink diáknévsorait. Jakó Zsigmond – Juhász István: „Nagyenyedi diákok, 1662-1848.” c. összeállítása 1979-ben, Bukarestben, a Kriterion Kiadónál jelent meg. Régi iskoláink diáknévsorai kiadásában dicséretesen nagy szerepet vállalt a szegedi József Attila Tudományegyetem Régi magyar irodalmi tanszéke, Keserű Bálint professzor irányításával. Itt került kiadásra, többek között, a „Fontes Rerum Scholasticarum” sorozat, benne több diáknévsorral: „A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653-1848.” (1994); Bura László: „Szatmári diákok, 1610-1852.” (1994) stb. Az említett, megjelentetett diáknévsorokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem teljesek. Mindegyikük csak a bizonyos szintet elért tanulóikat vette számba, legtöbbször valamiféle időbeli megkötéssel is. Úgy, ahogy azt például Thury Etele egyik korai munkájánál a címben kifejezetten is láthatjuk.[2] Hozzájuk csatlakozik Balogh Béla nyugalmazott nagybányai levéltáros most közreadott összeállítása.

Egyetlen olvasónak sem kell bizonygatni, hogy egy-egy ilyen diáknévsor közreadása, illetőleg kellő bevezetése, jegyzetelése, a különböző tényezők táblázatokba foglalása, numerikus (és százalékos) bemutatása a kérdéses intézet – jelen esetben a máramarosszigeti református főiskola – diáknévsorának közreadása mit jelent történeti-helytörténeti, pedagógiatörténeti, névtani, vonzáskörzet-vizsgálati, szociológiai stb. szempontból. Egy-egy ilyen diáknévsor publikálása felmérhetetlen értékű forrásanyaghoz, forrásbázishoz juttatja mind a kutatókat, mind az érdeklődőket. A felhasználhatóság sokoldalúsága azáltal nő, hogy az egyes nevekhez hány és miféle ismeretek csatlakoznak. Azzal a kellemetlen helyzettel eleve kell számolni, hogy régi, híres-neves iskoláink korai 16-17. századi történetére vonatkozólag nagy forráshiánnyal küzdünk. Egyrészt mert viszonylag kevés feljegyzést készítettek, másrészt pedig azért, mert ami feljegyzés volt is, nagyrészük (ha nem teljes egészük) elveszett, megsemmisült a századok viharaiban. Voltaképpen csak a 18. Században kezdődött el a forrásanyag növekedése, az adatgazdagság jelentkezése, a rendszeres névfeljegyzés a máramarosszigeti főiskola esetében is. Ezért is oly becsesek a 16. és a 17. Századból származó neveink, névsoraink.

Az efféle munka magas fokú jártasságot, tájékozottságot kíván a kérdéses iskola székhelye, a nevén nevezett város anyagi-, gazdasági-, társadalmi-, művelődési és intézménytörténeti múltjában és jelenében. Jó filológiai készséget is, aminek legegyszerűbb összetevője a kronológia. A diáknévsorok összeállításánál, kiadásánál több fajta kronológiával is találkozhatunk. Bizonyos kronológiai rend mutatkozik meg például a tanulói létszám hullámzását illetően. Aminek kapcsán láthatjuk, hogy mikor mely iskola volt népszerű, keresettebb más iskoláinknál. A tanulói létszám általában hullámzó képet mutat, rendszeresen illetve rendszertelenül hol több, hol kevesebb diákkal találkozunk ugyanazon iskolában. Kérdés, hogy mik lehetnek ezeknek a létszámingadozásoknak az okai. A kronológia kérdései közé tartozik az is, hogy a névsorokból kielemezzük, mely területek, falvak és városok számítottak az iskolák, jelen esetben a máramarosszigeti főiskola tanítványokat küldő törzs-, vagy esetenkénti, alkalmi helyeinek. Arra is kaphatunk választ egy-egy diáknévsorból, hogy a kérdéses iskolának milyen kiterjedt és milyen erős partikuláris kapcsolatai voltak, továbbá hogy időben mettől meddig terjedtek ilyen kapcsolatai. Hiszen jelen esetben is, diáknévsorunk közreadása egy, a partikuláris iskolarendszer életében nagyjelentőségű évszámig, 1851-ig, azaz a partikuláris iskolákat felszámoló Entwurf megjelenéséig tárja elénk a máramarosszigeti diákok neveit.

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a diáknévsorok nemcsak az időrendiség megállapítása végett fontosak, hanem azért is, mert felvilágosítással szolgálhatnak a diákok származási helyének és az esetleges előképzés-iskolázás helyének megállapítása révén, az anyaiskolák meghatározása, illetőleg a partikuláris kapcsolatok megléte, vagy hiánya, intenzitása vonatkozásában is. A partikulák kérdését azért emeltük ki, mert Balogh Béla is szóvá teszi ezt a kérdést (a debreceni kollégium partikulája-e a máramarosszigeti schola?), de Szabadi István is utal rá, hogy a máramarosszigeti diáknévsor közreadása árnyaltabbá teheti az erre a kérdésre adható választ. Ennél a kérdésnél több dolgot is figyelembe kell venni. Nem minden partikula egyforma, nem lehet a partikuláris viszony meglétét vagy hiányát egyedül azzal a ténnyel magyarázni, hogy a kérdéses iskola (partikula) következetesen, minden esetben, vagy legalább is többször, az állandóbb kapcsolattartás tanújeleként az anyaiskolából hozná rektorait, netán praeceptorait is. Mint ahogy az sem lehet biztos jel, hogy a partikulákban ottani tanulmányaikat bevégzett tanulók közvetlenül az anyaiskolában folytatják-e tanulmányaikat, vagy sem. Az első esetben azzal is kell számolnunk, hogy a partikula nem közvetlenül az anyaiskolából szerezte be rektorait, hanem egy olyan iskolából, amely szintén, csak magasabb szinten, a kérdéses anyaiskola partikulája volt. A másik esetben sokszor előfordult, hogy a partikulát elhagyó diák nem közvetlenül az anyaiskolába ment továbbtanulni, hanem egy esetleg közelebbi, nagyobb partikulába és majd csak másod-, vagy harmad rendben jutott el az anyaiskolába. Való igaz, hogy a debreceni kollégiumnak, mint a máramarosszigeti református főiskolával közvetlen kapcsolatban álló anyaiskolának kevés szerep jutott a máramarosszigeti iskolában, de ez még önmagában koránt sem jelenti azt, hogy a debreceni kollégium ne lehetett volna a közvetett kapcsolatok szövevényes útjain-módjain a az intézménynek nem közvetlen, hanem másod-, vagy harmad-kötődésű partikulája. Nem lehet egyetérteni a debreceni kollégium történetének nagy búvárával, Nagy Sándorral abban, hogy „bár Fináczi szerint Máramarosszigetnek már 1569-ben van iskolája. Van két első rendű tanár (magistri primarii), a rector és a conrector; amaz a teológia elveit, a filozófiát és számtant, emez a poesist és retorikát, a többi iskolát pedig három togatus tanítja, nálunk subscribált első növendéke, 1764-ben Bozóki Dávid – innen azonban a 18. század végéig egyetlen rektort sem visz. Ezért partikulának nem tarthatjuk.”[3] Sajátos, a máramarosszigeti helyzettel sokban rokon a pápai főiskola partikuláris struktúrája. Ahol is az ősi iskolának a debreceni kollégiumhoz, mint anyaiskolához való kötődést, ha sok más partikuláris kapcsolatait nem is nézzük, csupán a neves főiskola újjászervezőjének, a Debrecenből jött Mándi Márton Istvánnak a szerepe megfelelő módon igazolja ezt a partikuláris viszonyt.[4] Ugyanúgy, ahogy Máramarossziget esetében is az iskolát újjászervező-fejlesztő, Debrecenből és partikuláiból (Nagykálló, Nagyszalonta) jött híres-neves Szilágyi István (1819-1897) működése is bizonyítja.

A máramarosszigeti főiskola kérdéseit kutatva megállapíthatjuk, hogy némi nehézséget okoz az iskola „líceum” elnevezése is. Ezt a magyar református iskolák esetében egyedülálló megnevezést valószínűen az iskola első nagy reformátora, Hari Péter (1762-1828) adta a vezetése alatt álló intézménynek, minden bizonnyal a Ratio Educationis 1806. évi kiadása alapján, ahol is azoknak a gimnáziumoknak lett „líceum” a neve, amelyek kétéves filozófiai osztállyal is bírtak. Különben a 18-19. században a nem állami jogakadémiákat nevezték így, például Eger vagy Pécs esetében. Külön figyelmet érdemel a líceum elnevezés az evangélikusoknál, akiknél a 18-19. században, de még a 20. század elején is így hívták azokat az iskolaegyütteseket, ahol a gimnáziumi, a teológiai és a jogi oktatást, néhol még a tanítóképzést is, egy helyen, egy intézményben végezték, mint például a nagynevű pozsonyi és a soproni iskoláiknál is tették.

Az iskolaegyüttes nevét azért kell szóba hoznunk, mert a szóban forgó diáknévsorok általában nem az iskolaegyüttes teljes diáksága neveit közlik. Általában a gimnaziális osztályok, de még inkább csak a főiskolai szintek diákjainak neveit adják közre. Holott, éppen a partikuláris iskolarendszer virágzása idején, a 18-19. század fordulóján, egészen 1851-ig az elemi osztályok tanulóinak nevei – éppen a partikuláris kapcsolatok ismerete, feltérképezhetősége szempontjából – nagy jelentőséggel bírtak. Balogh Béla munkája ilyen vonatkozásában is dicsérendő, hiszen a máramarosszigeti líceum minden tanulójának a nevét publikálja.

Balogh Béla bevezetőjében filológiai-bibliográfiai pontossággal megnevezi, leírja és jellemzi forrásait. A lehető legteljesebb pontosságra törekszik, ennek érdekében – ahogy Szabadi István fogalmazta meg – „munkája értékét külön emeli, hogy mások eddig használt munkamódszerét meghaladva a szigeti diáknévsort összehasonlította az általa hozzáférhető kolozsvári, nagyenyedi, marosvásárhelyi, nagybányai és sárospataki református iskolák nyomtatásban is megjelent diákjegyzékével, valamint a debreceni tógátusok kéziratos nyilvántartásával, hogy a diákok vándorlása révén ráirányítsa a figyelmet a fentebbi nagynevű iskolákkal való kapcsolatra”. Nem lehet kétséges, hogy a máramarosszigeti református főiskola önálló, jól szervezett és céltudatosan vezetett „végvár, őrhely” iskola volt. Nyugodtan elismerhetjük, hogy története egyes szakaszaiban anyaiskolai szerepet is betöltött Máramarosban, Ugocsában, Ungban, Beregben, Szatmár egyes részein, a sárospataki és a debreceni kollégiumok vonzáskörzetei határán – anélkül, hogy le kellene mondanunk arról, hogy Máramarossziget is a debreceni kollégium lazább kötődésű partikulája (is) volt. Ehhez a kérdéshez kapcsolódva említjük meg a különben minden tekintetben kiváló munka egyik hiányosságát. A közölt diáknévsor sokoldalú feldolgozásai közül hiányzik egy, alapvető fontosságú táblázatos kimutatás arról, hogy a rendkívül jelentős kultúrmissziót folytató iskola diákjai honnan származtak. Az idevonatkozó adatok tekintélyes hányada benne van a névsorban, de szövegbeágyazottan, nem áttekinthető módon. Ezen segített valamelyest a Szabadi István által összeállított helynévmutató, amit különálló füzetben csatoltak a kiadványhoz.

A máramarosszigeti református főiskola diáknévsorának megjelentetése hihetetlen értékű, szinte beláthatatlanul sokoldalúan felhasználható, nagy mennyiségű forrásanyaghoz juttatta a magyar, de a nemzetközi tudományosságot is. Vajha elkészíthetnénk és kiadhatnánk még a nagyváradi, a székelyudvarhelyi, a szászvárosi, a pápai, a nagykőrösi, a kecskeméti, a kiskunhalasi, a mezőtúri, a hódmezővásárhelyi, a losonci, a rimaszombati református iskolák diáknévsorait is, illetőleg ki tudnánk pótolni, teljessé tudnánk tenni a már elkészített és megjelentetett diáknévsorainkat!

(ism.: Dankó Imre)

 

 

Jegyzetek