A hipotézisek világában sokszor kerül elő a „mit mondana az egyik történelmi személy a másiknak” kérdése, illetőleg egy adott szituációról készített fiktív jelentés, beszámoló elképzelése is. Gondoljunk csak az Új Zrínyiász azon jelenetére, mikor a főhős – Zrínyi Miklós – az agg Görgeyvel találkozik. Vagy Simon Schama amerikai történész művének[1] azon bátor, a quebeci csatáról (1759) szóló beszámolójára, amelyet maga a szerző talált ki.[2] A világok találkozása a gyors léptékkel haladó 20. században valósággá válhatott, ahogy ez történt jelen esetünkben is: a Horthy-korszak református „főpapját”, a bánffyhunyadi születésű Ravasz László dunamelléki püspököt látogatta meg a kádári megtorlás alatt, 1959-ben kinevezett kollaboráns vezető, Szamosközi István.[3]

Meg kell jegyeznünk, e tanulmány nem kíván a két személyiség életének történeti áttekintésével foglalkozni, csupán az adott szituációban betöltött helyzetükre, valamint annak a beszélgetésnek a tartalmára, mikéntjére gyakorolt hatását vizsgáljuk meg. Továbbá el kívánjuk helyezni az adott történelmi-egyházi kontextusban a diskurzust. Célunk a dokumentum ismertetése, és annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi okból is találkozott Szamosközi Ravasszal. Ez a jelentés nem része az ún. Ravasz-dossziénak,[4] mivelhogy azt akkorra már lezárták,[5] de nem is az ő megfigyelésében fontos szerepet játszó ügynökök jelentéseiben találjuk tárgyalt írásunkat. Ezt ugyanis a „Szatmári” fedőnevű ügynök kartonjában[6] lelheti meg a figyelmes kutató.

A találkozás maga 1960. február 9-én történt, a jelentést pedig február 21-én gépelte le „Szatmári” fedőnéven a regnáló dunamelléki püspök. Remélem, a jelentésben szereplő két négyszemközti beszélgetésről (Szamosközi először Juszkó Eta püspöki titkárnővel[7] beszélt, később pedig Ravasszal) készült jelentéssel kapcsolatban nem kell külön kitérnem arra a „talányra”, hogy hármójuk közül ki volt az, aki „Szatmári” fedőnéven jelentett…[8]

Vázlatosan vizsgáljuk meg, hogy az 1956-os forradalom óta milyen események történtek két szereplőnk életében: Ravasz László 1957. április 14-én, nagypénteken prédikált utoljára a budapesti Kálvin-téri templomban.[9] Azóta sorozatos támadás érte egyházi részről, ennek egyik „csúcspontja” Kádár Imre Egyház az idők viharaiban címmel megjelent, nem éppen lehengerlő írása volt.[10] Ravasz László utódja, Bereczky Albert püspök 1958. december 31-ével vonult véglegesen vissza,[11] miután kellő módon elszigetelődött. Utódjául a kelenföldi esperes-lelkészt, Hajdú Pétert[12] szerette volna, de az ÁEH a másik budapesti esperest, Szamosközi Istvánt[13] választotta ki erre a feladatra. Szamosközi és Hajdú viszonya tovább mérgesedve oda vezetett, hogy a kelenföldi lelkész ’56 után másodszorra is lemondott esperességéről, de most már véglegesen.[14]

A találkozás éve még a kádári megtorlások időszaka volt az egyházon belül is. Ekkoriban Ravasz László és Pap László – volt teológiai dékán és dunamelléki püspök-helyettes, 1958 és 1963 között Murga segédlelkésze[15] – ellen szinte teljes egészében elő volt készítve egy koncepciós eljárás, melyet végül nem valósítottak meg.[16]

Ravasznak és Szamosközinek közvetlen összetűzése – tudomásunk szerint – nem volt. Közvetett annál több: amikor az egyikük ’56-ban az Országos Intézőbizottság vezetését vette át, (azaz az egyházban végbemenő forradalom élére állt[17]), addig másikuk lemondott minden közegyházi tisztéről.[18] Míg Ravasz közvetlen barátai, kollégái 1957-től a megtorlástól szenvedtek, addig Szamosközi az „ellenforradalom” alatti és utáni „kiemelkedő tevékenységéért”, a Magyar Népköztársaság Zászlórendje IV. fokozatát vette át a Parlamentben Dobi Istvántól.[19] Különös pikantériája a dolognak, hogy mindez egy nappal Gulyás Lajos levéli lelkipásztor kivégzése előtt történik meg.[20]

Visszatérve a Ravasz elleni támadásra, Szamosközi püspöki jelentéseiben, cikkeiben közvetlenül nem támadta Ravaszt vagy a két háború közötti egyházi állapotokat. Az 1956-os eseményeket viszont annál inkább. Ahogy a püspökké szentelésekor fogalmazott: „1956 őszén egyházunkban sokan meginogtak a hit, az engedelmesség és – ne kerülgessük a szót – a becsület útján. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez egyházunkban soha többé ne történjék meg.”[21] De ez csak finom megjegyzés ahhoz képest, amit Esze Tamás főgondnok 1958. február 20-i székfoglalójában megenged: „S vannak olyan cselekedetek is, mikor nem lehet helye az irgalmasságnak. […] névtelen fenyegető levelekben, anonim feljelentésekben, mint valami szennyes áradat, elárasztotta egyházi közéletünket. Ezt a fekélyt ki kell égetni egyházunk testéből. Azok, akik a bűnözésnek ezt a fajtáját gyakorolják, ne várjanak tőlem irgalmasságot, ha ügyük elém kerül.”[22]

Egy ilyen feszült egyházpolitikai légkörben találkozót kezdeményezett Szamosközi István Ravasz Lászlóval…

Találkozásuk azért is érdekes, mert – ahogy Szacsvay Éva írja – „a hivatalos egyház képviselői nem fordultak meg sem a Bimbó úton, sem Leányfalun, azok sem, akikkel korábban jó munkakapcsolatban állt. (Victor János, Bereczky Albert stb.)”[23] A találkozásról egyedül „Szatmári” jelentett, ugyanis Ravasz vejét, „Márton Endre” fedőnevű titkos ügynököt Kósa László szerint csak 1961-ben szervezték be.[24] Az ügynökök leginkább a leányfalui tartózkodásra koncentráltak, továbbá az ottani látogatókra, bár meg kell állapítanunk, hogy „Pap István” f.n. ügynök a Bimbó úti lakás alaprajzát is átadta megbízóinak.[25] Ez a találkozás mégsem ott ment végbe, hanem Juszkó Eta lakásán, egy, a hálózat szempontjából megbízható, sőt, hűséges személlyel, Szamosközivel. Most a szöveget elemezve vegyük végig, mi, s hogyan is történt a tárgyalt találkozón. A jelentésben a következő olvasható: „Szamosközi István és Ravasz László találkozása. Tárgy: Dr. Ravasz László nyugalmazott református püspöknél.” Tehát először „Szatmári” a két személy találkozójaként aposztrofálta a jelentést, majd inkább úgy állította be, mintha hálózati személyként találkozott volna az állambiztonsági kockázatot jelentő egykori püspökkel. Nyilván a találkozónak, vagy saját tevékenységének operatív jelentőségét akarta ezzel növelni. A dokumentum így folytatódik:

 

„Előzmények: Szamosközi (Sz.) f. év legelején egy bizalmas beszélgetés során, titkárnőjének, Juszkó Etának (J. E.) felvetette a kérdést: van-e kapcsolata Ravasz Lászlóval. J. E. kijelentette, hogy van, őt lakásán kb. havonta felkeresi R. L. Elmondta, hogy Bereczky Albert hivatalba lépése idején kb. ezeket mondotta: »Maga csak tartsa Ravasszal a kapcsolatot Eta.« Ez a kapcsolat nevezett szerint a fentebbi időközönként történt találkozásra szorítkozott. Erre nézve Sz. nem kérdezett többet.”

 

A beszélgetés kezdő kérdését összefüggésbe kell hoznunk a Juszkó Etáról[26] szóló jelentésekkel, melyek mind-mind megemlítik, hogy Ravasszal fönntartotta a kapcsolatot. Talán „Szatmári” ezt a barátságot szerette volna kérdésével minél teljesebben feltérképezni. Ravasz és titkárnőjének kapcsolata 1948 után is megmaradt: Juszkó Eta rendszeresen találkozott az egykori püspökkel, gépelte prédikációit, könyveit, miközben a Püspöki Hivatalban dolgozott. Személyes viszony alakult ki a Ravasz-család és a „kedves és jó Eta” (ahogy Ravasz hívta[27]) között. Ennek számos bizonyítékát leljük meg az eddig nem sok figyelmet kapott Juszkó Eta-hagyatékban.[28] De ugyanitt arra is figyelmesek lehetünk, hogy Szamosközi, illetve az ő felesége is jó viszonyt ápolt az egyedülálló hölggyel.[29]

 

„Majd a beszélgetés során szó esett arról, hogy R. L. szívesen találkoznék Sz.-vel. Sz. nem tért ki ez elől. Azt mondta, hogy alkalmas időben majd szó kerül az ügyről. Február elején J. E. arról adott hírt, hogy R. L. Pesten jár. Sz. a találkozásra nézve egy közömbös helyet tartott alkalmasnak s így 1960. február 9-én kedden d.u. fél négykor J. E. lakásán találkozott R. L.-val.”

 

Ravasz január 29-én írt levelet Juszkó Etának, amelyben kifejti, hogy február 7-én reggel már Budapesten lesz.[30]

A szövegből a továbbiakban egy-egy fontosabb részt emelünk ki:

 

„Ezután Bereczky Albert állapotáról érdeklődött. Sz. közölte, hogy friss értesülései nincsenek, a nyáron találkozott B. A.-el utoljára s Bereczkyvel való kapcsolatáról azért nem kíván egyszerűen beszélni, mert Bereczky nincs itt. R. erre ezt mondta: Ezt nem is kívánom, de úgy gondolom – én – meglátogathatnám őt. Sz: ti régebben is érintkeztetek, nem látom akadályát, hogy meglátogasd.”[31]

 

Bereczky Albert, a kettejük püspöksége között regnáló egyházi vezető, még 1956-ban kapott agyvérzést, melyből sohasem tudott teljesen meggyógyulni. 1966-ban halt meg.[32] A beszélgetés során itt van a legnagyobb feszültség, ám ezt Szamosközi mégis elüti a meglátogatás „engedélyezésével”.

 

„Ezután R. L. közvetlenül ezt a kérdést vetette fel: mit gondolsz nem következik-e mostanában egy nagyobb fajta ateista nyomás az egyházra?”

 

Ravasz utalhatott a párt „klerikális reakcióval” kapcsolatos téziseire, ami ebben az időben kezdett módszert váltani.[33] A fiatal kolléga nemmel válaszol. A kérdés felvetése talán egyfajta politikai tájékozódásnak is betudható.

 

„Ezután szünetet sem tartva ezt monda: Kérve a figyelmetekbe ajánlanám, hogy mielőbb adjatok ki egy liturgikus könyvet.[…] Semmi igényem sincs, nevem akadály: ha erre sor kerülne, nevem félre tételével nyomtassátok ki a liturgiai könyvet, mert nagy szükség van rá.”

 

A belpolitikai témák után egyházi kérdésekre terelődik a szó. A beszélgetésnek ez a mondata a református liturgia-történetben fontossá is válhatott – volna… A Ravasz-féle liturgiáról eddig úgy gondoltuk, pont e név miatt nem nyúltak hozzá, nem foglalkoztak vele a hivatalosak. De meg kell látnunk, mikor eme akadály elhárulhatott volna, akkor sem történik semmi e fontos területen.[34]

 

„Ezután sem személyekre, sem közügyekre nem terelődött szó. Sz, baranyai esperes elődeiről beszélt, R. L. derűs anekdotákat mondott még régebbi időkről és a diskurzus holtpontra jutott. Sz. ezután elfoglaltságára hivatkozva elbucsuzott.”

 

A jelentés szinte kifejezetten egy dolgot emel ki: azt, hogy semmilyen érdekfeszítő dologról nem beszéltek! Derűs anekdoták, régebbi idők, de köztük egy élő személy sem kerül szóba… Az elbúcsúzás, a beszélgetés menetét tekintve, nem hirtelen következik be. A távozással kapcsolatban két opciót kell felvázolnunk: 1. Nem sikerült információt szereznie, a megfigyelt személyből nem lehetett kicsikarni egy kapcsolatot, egy adatot sem, s „Szatmári” ezért távozott. 2. Nem is információszerzés volt a találka célja. Nyilván, az utóbbi logikusabb, és elfogadhatóbb lehetőséget kínál.

 

A végén meg kell említenünk, hogy Szamosközi a találkozóról nem végzett elemző-értékelő munkát.[35] Az ügynök elsősorban nem mint hálózati személy találkozott a nyugdíjas Ravasszal, s ezért exploratív[36] megnyilvánulásairól nem is ad hírt. Mégis papírra kellett vetnie e találkozást, hiszen, ha úgy megy híre, hogy erről nem készített jelentést, könnyen elveszthette volna az ÁEH vezetőinek bizalmát, főleg, hogy minden bizonnyal erre Bartha Tibor debreceni püspök szívesen rá is segített volna, ahogyan tette ezt később, más esetben.[37]

A beszélgetésnek nincs igazi vonalvezetése; csapongó. A témákat nem a hálózati személy alakítja ki; a hat témafelvetésből legalább ötöt Ravasz határoz meg. Felmerülhet a kérdés, mégis, mi értelme volt ennek a találkozásnak? Hiszen operatív szempontból nem volt jelentős, Szamosközi elődjének javaslatait – tudomásunk szerint – nem fogadta meg.[38] A Ravasszal kapcsolatos „hivatalos politika” már a találkozó előtt kezdett megváltozni a támadásból az elfeledés-elhallgatás irányába, tehát ezen sem hozott változást.

Két, egymással ellentétes hipotézis néz szembe egymással: egyik esetben hálózati személyként bizonyos kérdésekre akart rávilágítani, de ebben sikertelen maradt. Másik esetben pedig Ravasz Lászlót, a század egyik legnagyobb magyar igehirdetőjét és egyházi vezetőjét akarta személyesen megismerni. Ez utóbbit támasztja alá az is, hogy Szamosközi nem Ravasz Bimbó úti lakásán akart vele találkozni („Sz. a találkozásra nézve egy közömbös helyet tartott alkalmasnak”) pedig ez kiváló alkalom lett volna egy operatív „terepszemlére”.

Nem diszkreditálta[39] Ravaszt: semmilyen terhelő adatot, epés megjegyzést nem olvashatunk, pedig a „Debreceni” vagy a „Cseh Sándor” f. n. ügynök[40] egy ilyen lehetőséget bizonyosan nem hagyott volna ki. Pedig a találkozóról csak elfogult tudósításunk van, s más jellegű információt a III/III-as ügyosztályon sem tudtak volna szerezni. Ezért nyilván érdekes volna, hogy vajon beszélgettek-e másról is, amiről nem számolt be a hálózati személy? A kérdéseket csak részben lehet megválaszolni. A jelentés, ha a második hipotézist fogadjuk el – a szöveg elemzése után efelé hajlok – , finomítja a Szamosközivel kapcsolatos álláspontunkat.

Úgy gondolom, a jelentésben (is) rögzített információk alapján, hogy Szamosközi nem operatív feladattal, nem is hálózati munkából kifolyólag, hanem puszta udvariassági és emberi érdeklődés miatt találkozott a nyugdíjas püspökkel, Ravasz Lászlóval. Ma már csak nagyvonalakban felmérhető, hogy ez a találkozás mennyire határozta meg az egyháztörténet további alakulását…

 

DOKUMENTUM

 

Szamosközi István és Ravasz László találkozása.

Tárgy: Dr. Ravasz László nyugalmazott református püspöknél.

 

Előzmények: Szamosközi (Sz.) f. év legelején egy bizalmas beszélgetés során, titkárnőjének, Juszkó Etának (J. E.) felvetette a kérdést: van-e kapcsolata Ravasz Lászlóval. J. E. kijelentette, hogy van, őt lakásán kb, havonta felkeresi R. L. Elmondta, hogy Bereczky Albert hivatalba lépése idején kb. ezeket mondotta: „Maga csak tartsa Ravasszal a kapcsolatot Eta.” Ez a kapcsolat nevezett szerint a fentebbi időközönként történt találkozásra szorítkozott. Erre nézve Sz. nem kérdezett többet.

Majd a beszélgetés során szó esett arról, hogy R. L. szívesen találkoznék Sz.-vel. Sz. nem tért ki ez elől. Azt mondta, hogy alkalmas időben majd szó kerül az ügyről. Február elején J. E. arról adott hírt, hogy R. L. Pesten jár. Sz. a találkozásra nézve egy közömbös helyet tartott alkalmasnak s így 1960. február 9-én kedden d.u. fél négykor J. E. lakásán találkozott R. L.-val. A ny. püspök érkezése és a kölcsönös üdvözlés után J. E. édesanyjával a másik szobába ment és Sz. – R. L. mintegy órás beszélgetése eképpen folyt le:

R. L. először Sz. személyi körülményei felől érdeklődött, a család helyzetét, életkorát, stb. tudakolta. Majd felvetette, jól emlékszik-e, hogy Sz.-vel életében kétszer, találkozott: egyszer 1933-ban egy temetésen, ahol Sz. mint teológus egy volt gimnáziumi társát bucsuztatta, másodízben pedig 1949-ben Dunavecsén, mint káplánnal. Sz. I. ezt nyugtatta, csakugyan így történt.[41]

Ezután Bereczky Albert állapotáról érdeklődött. Sz. közölte, hogy friss értesülései nincsenek, a nyáron találkozott B. A.-el utoljára s Bereczkyvel való kapcsolatáról azért nem kíván egyszerűen beszélni, mert Bereczky nincs itt. R. erre ezt mondta: Ezt nem is kívánom, de úgy gondolom – én – meglátogathatnám őt. Sz: ti régebben is érintkeztetek, nem látom akadályát, hogy meglátogasd.

Ezután R. L. közvetlenül ezt a kérdést vetette fel: mit gondolsz nem következik-e mostanában egy nagyobb fajta ateista nyomás az egyházra?

Sz.: Az ateista világnézet feltétlenül keresi tételeinek kifejtésére az alkalmas módot és időpontot. Annál többet azonban én sem mondhatok, mint amennyit tapasztalok. A jelenlegi helyzet egyházunk szempontjából nem nehéz. Az alkalmaink nyitottak. Hogy ez mikor és hogyan változik azt én nem tudom.

Ezután a belpolitikai helyzetre terelődött a beszélgetés. Ennek során R. L. kijelentette, hogy a tsz. Mozgalom második, megújult szervezkedésbe kezdett. Nézete szerint a gépesítés lemaradást mutat a szervezés ütemétől. Ha ez a kettő egyensúlyba jut, akkor nem lesz többé vita. Mégpedig azért nem, mert könnyebb, viselhetőbb munkát mindenki szívesebben vállalja a nehezebbnél. Másrészt rájönnek az emberek, hogy a keresetük ugyanannyi, vagy több. Jelenleg azonban még sok helyen éppen az érdekeltek nem fedezik fel az érdekeltségüket. Nézete szerint azonban ez egészen gyorsan is helyrehozható. Az kétségtelen – mondotta – hogy a tiszta jövedelem az országban marad, s olyan mértékben épül be, amihez hasonló eddig nem volt.[42]

Ezután szünetet sem tartva ezt monda: Kérve a figyelmetekbe ajánlanám, hogy mielőbb adjatok ki egy liturgikus könyvet. Itt megjegyzem, hogy erre vonatkozó munkám elfekszik a konventen. Semmi igényem sincs, nevem akadály: ha erre sor kerülne nevem félre tételével nyomtassátok ki a liturgiai könyvet, mert nagy szükség van rá. – Még egy kérésem lenne: ha e bizalmas beszélgetés alkalmas rá, felhívom a figyelmedet arra, hogy a jelenlegi énekeskönyv túlméretezett: hagyjátok ki belőle legalább egyharmadát, mert úgy sem ismerik a gyülekezetek.[43] – Ezután sem személyekre, sem közügyekre nem terelődött szó. Sz, baranyai esperes elődeiről beszélt, R. L. derűs anekdotákat mondott még régebbi időkről és a diskurzus holtpontra jutott. Sz. ezután elfoglaltságára hivatkozva elbucsuzott. R. L. megköszönte a találkozás alkalmát, Sz. viszonozta ezt és elbucsuztak egymástól. Esetleges további, ismétlődő, vagy későbbi találkozásról nem esett szó.

Bpesten. 1960. február 21.

Szatmári

 

Jegyzetek