Csorba Dávid: A 17. századi kálvinista prédikáció-kutatás története

Jelen dolgozat műfaja az angol review artical szakfogalomnak kíván megfelelni. A tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy tájékoztató jelleggel számot adjunk a nemzetközi kutatásnak azon részéről, amely a 17. századi prédikációkkal kapcsolatban az 1970-es évek óta közkézen forog. Kiemelten figyeltünk arra, hogy a hazai kutatás számára ezáltal fogódzót nyújtsunk: a módszertani iskolákat elkülönítve mutatjuk be a legmeghatározóbb szakirodalmi olvasatokat a hozzájuk tartozó leggyakrabban citált másodlagos apparátussal együtt. Nem lehet tárgya azonban ennek a munkának, hogy részletes értékelését nyújtsa az idézett szakirodalomnak, hiszen ez maga több doktori disszertációt sem merítene ki.[1]

El kell ugyanakkor határolnunk magunkat a par excellence 17. század kutatástörténetétől, jóllehet a kettő szorosan összefügg. Nem vállalhatja fel ugyanis ez a tanulmány, hogy vázlatosan szóljon olyan kardinális kérdésekről, amelyekről a kora újkori tanúknak sem volt, és a posztmodern kor kutatóinak sincs rögzíthető álláspontja jószerivel a kezdetektől fogva.[2] A reformáció folytatásaként előállt 17. század eleji mentalitástörténeti fordulathoz pedig sokan kötik a posztmodern válságtudatát: nem véletlen tehát az, hogy még az ilyen tömör áttekintés is az elmúlt 150 (vagy éppen 500) év diszkurzív állásait fedi fel. Ezek alapján a prédikáció-elemzés alkalmazása is más-más szinten történik módszertani iskolánként. Máig alapvető módszertani kötelesség a 17. századi eszmetörténeti irányzatokról szóló publikációk bevezetőiben részletesen szólni az adott munka szempontrendszeréről, felvállalt illetve nem hivatkozott hagyományáról, eszmei és módszertani vezérelveiről.[3]

A ’70-es évek szemléletbeli változásai elérték a bölcsésztudományokat, a történeti irányultságú eszmerendszereket is, és ez látványos megújulást hozott. A 17. századdal kapcsolatban konferenciák, tanulmány-kötetek, monográfiák sora jelzi ezt az érdeklődést, új intézetek, periodikák jöttek létre (The Journal of Ecclesiastical History, Documentatieblad Nadere Reformatie, Pietismus und Neuzeit). A prédikáció iránti érdeklődés megnőtt, a társadalmi, szociológiai háttér ismertetéséről áthelyeződött a hangsúly a mediatio pszichológiai kontextusának feltérképezésére, a retorikai eszköztár korabeli működési modelljeinek megértésére. Az erjesztő kovász a tengerentúlról érkezett, és a horizont áthelyezése szempontváltással járt együtt: a főként Stephen Greenblatt szellemiségéhez kötődő New Historicism kutatóinak merész kijelentései valóságos lavinát indítottak el.[4]

Angolszász irány

Azután, hogy Paul Seaver kijelentette: „a bölcselkedő Londonban egyes prédikációknak nagyobb volt a népszerűségük és közönségük, mint pl. William Shakespeare darabjainak”, húsz évvel később már a Longman Literature nevű irodalomtörténeti tankönyv 17. századdal foglalkozó kötete külön fejezetet szentelt a prédikációnak, és azt a retorika egyik igen jelentős ágaként jellemezte.[5] Jóllehet a szemlélet megváltozott, a prédikáció eddig sem volt központi eleme történeti munkának (sem mint műfaj, sem mint adott szövegcorpus). Így a kutatás terén azóta is egyedülálló John Chandos 1971-es kezdeményezése: 50 szerző szövegéből álló prédikációs antológiát bocsátott közre.[6] A Harwardon a puritán fogalom elméleti megvitatása helyett ösztöndíjakat írtak ki, az irányzat angol regionális megvalósulásának tisztázására.[7] A második világháború utáni nemzedék történelemfelfogását ugyan meghaladták, de a teológia fogalmi kincse búvópatakként, még a ’80-as évekig a pszichológia oldaláról került be az elemzésekbe.[8]

Az amerikai szerzők esetében három jellegzetes szemléleti irány tapintható ki: az amerikai szeparatista jellegű csoportok misztikus hagyományának vizsgálata, a megtérés, a krisztológia és az üdvtan köré csoportosítva a kérdéseket,[9] vagy anglomán kérdésfelvetés társadalomtörténeti,[10] vagy retorikai szemléletű szövegelemzéssel.[11] Érthető ez, hiszen a Mayflower és társainak kiútkeresése nem járhatott teljes elszigetelődéssel. A lelkipásztorok tartották a kapcsolatot Angliával, Hollandiával, és az európai forradalmak elültével is továbbvitték azokat. „A hegyen épített város” új társadalmában millenáris hangulat uralkodott: nem menekültek ők Európából, hanem beteljesíteni mentek a kálvinista forradalmat.[12]

A kontinensre visszahatott az újhistorikus irodalomtörténészek kihívása, ezekre azonban nagyjából hasonló angol válaszok érkeztek. A két világháború közti adatgyűjtés során születtek meg a prédikáció irodalom bibliográfiái.[13] Kisebb válogatások jelennek meg, de nagyobb vállalkozás csak egy-kettő volt a században: John Donne prédikációinak tíz kötetes díszkiadását költői érdemei miatt támogatták, hasonló eset a Cranmer- és a Greenham-kiadás, csak a másik oldalról, a study of the pastoral ministry műfajában.[14]

A Christopher Hill, Geoffrey Elton, George Dickens pártfogolta, módszertanilag a marxizmushoz kötődő csoport túlélte a krízist (lévén, hogy az amerikai újhistorikus fél ugyanazon eszmei szimpátiával jellemezhető), a Past&Present folyóirat bővítette repertoire-ját, és jelenleg is hasonló szellemben írt munkákat ad közre, illetve támogat.[15] A Trevelyan- (’40-es években) és a Tyacke-vita (’60-as években) a forradalom megítélésén fordult meg, és máig ez a 17. századdal foglalkozó tanulmányok kardinális kérdése. Ezzel szemben más kutatócsoportok konzekvensen elkerülték ezt a gócpontot. A cambridge-i Peter Burke, módszertanilag Burckhardt, Huizinga és LeGoff művelődéstörténete nyomán önálló iskolát teremtett; hivatalosan nem foglalkozik sem puritánizmussal, sem prédikáció irodalommal, de a koraújkori mentális világképről szóló tanulmányaiban minduntalan visszaköszönnek a korszakra vonatkozó átfogó ismeretei.[16]

A ’80-as évek meghatározói, a Cambridge Studies in Early Modern British History és a Themes in Focus sorozatban megjelent tanulmányok, már a puritánizmus-kutatás legmeghatározóbb alakjához, Patrick Collinsonhoz kapcsolódnak. A cambridge-i ex-Regius professzor nevéhez fűződik a „moderate Puritan” kifejezés, és vele nyert tért a korábban már többek által használt „Evangelical Calvinist Protestantism” jellegű kegyesség használata a kora újkori társadalomra.[17] Fogalmi struktúrájának hatástörténetére jó példa, hogy direkt az egyetemisták számára kiadták egy válogatáskötetét, és a tanítványi-baráti kör írásai hihetetlen széles spektrumból merítenek.[18] A teológiai és politikai olvasatot egyaránt megszólaltató irányt már új konstrukcióval vitte tovább a Lake-Questier szerzőpáros számtalan kötete, amelyek a reformáció utáni diszkurzív struktúrák feltérképezését vállalta magára, hol gallikán-jezsuita ellentétet vizsgálva, hol anglikán, vagy éppen katolikus világképet illesztve be az „evangelical” jellegű prédikátor életművek közé.[19] Collinson professzortól a legkülönfélébb módszertani irányzatok kutatói kértek publikációt, szellemi függetlenségét ezzel együtt is megőrizte, jóllehet számtalan elképzelés él tudományos körökben a reformációról és a prédikáció szerepéről.[20]

A cambridge-i professzor nyugdíjazásával a kora újkori prédikációk vizsgálata is visszakerült a régi kerékvágásba. A ’90-es évektől az Andrew Pettegree vezette St. Andrews Studies in Reformation History sorozat az eszmetörténeti vonal mellett a retorikai elemzések felé mozdult el, és európai horizontú összefoglalásokat támogat.[21] Mark Goldie vallástalanított egyháztörténet keretében foglalkozik a témával, míg John Morrill az anglikán vallási formák mögött a katolikus gyökereket keresi, város helyett regionális szinten, vidékeket vizsgálva.[22] Egyes speciális esetekben a nemzeti történettudományok összeérnek, de akik ezt a kapcsolódást elősegíthetnék, azok marginalizálódnak.[23]

De továbbra sincs komparatív tanulmány „a puritán prédikációk és a hitvallások kapcsolatáról, a gyakorlati kegyesség témáiról és kifejezéseiről”.[24] Ennek oka, hogy amíg a puritán fogalomról nem létezik egy megállapodott felfogás, amíg a puritán korszakról sincsen egységes vélemény, addig nem lehet az írásos „bizonyítékot”, a textuális argumentumot számon kérni az életművön. A tudományos nézetek különbsége pedig nem pusztán az elméleti konstrukciók indifferens jellegét mutatja, hanem ennek sokkal mélyebb eredőjét. Alapvető társadalmi, kulturális különbségekről beszélünk, a nagy-britanniai tudósvilágnak még a kora-újkortól magával hordozott vallási-politikai-etnikai megosztottságáról. Ezért vált a koramodern historiográfia alaptételévé a könyv bevezetőjének önértelmező definíciója.[25]

Német irány

A református prédikáció irodalmat kutatók számára ezen a nyelvterületen amúgy sem ígérkezett sok babér, mivel a barokkra koncentráló német irodalom nagy témája az ortodoxia és a pietizmus párfogalma. A Németországban monopolhelyzetű pietizmus-kutatás egyértelműen lutheránus jellegű, kis mértékben ökumenikus célzatú illetve csekély mértékben: szekularizált. Az itteni református pietizmus nem hazai gyökerű, így a 17. századi irodalma is alapjaiban más indíttatású, kevésbé alkalmas a magyar párhuzamok fellelésére. Ezen a területen gyakorlati, módszertani fogódzókat kaphatunk. A ’70-es évek válsághangulata másként csapódott le német nyelvterületen. Míg az angolszász példában a tudományos elit vitáinak elméleti hozadéka óriási, itt a tudományos kutatás és a lelkészképző intézetek alatt ingott meg a talaj a gyakorlati egyházi retorika, a prédikációkészítés, azaz a homiletika tekintetében.

A változást az előzőekhez hasonlóan a posztmodern kor válságtünetei hozták: a gyakorlati teológia által megfogalmazott didaktikai kérdésfelvetéseket a jelenkori prédikáció csődjétől való félelem indukálta.[26] Megindult a kiegyenlítődés a retorika és a homiletika között: a szöveg megújított elbeszélésére törekvés egyik oka az a kijelentés, hogy a ’90-es években a lelkészek még mindig elutasítják a retorikailag szerkesztett, háromrészes prédikációt.[27] A koraújkor – az egyik kutatójának állítása szerint – a „logocentrizmus kora” volt, nem véletlen tehát, ha a 20. századi gyakorlati teológusok, pásztorálteológiával foglalkozók ad fontes a 16-17. század óriási sikert hozó médiavilágáig nyúltak vissza.[28]

Kardinális kérdés volt a homiletikai hagyománykeresés. Chrysosthomos, Augustinus és Luther mellett egy irodalmi körökben kevésbé emlegetett reformáció korabeli szerző került az érdeklődés középpontjába, Andreas G. Hyperius. A homiletika három ága kis eltéréssel, de tulajdonképpen egyező módon Hyperius meghatározó szerepét emelte ki. Állításuk szerint azáltal vált független tudománnyá a homiletika, hogy a flamand származású német homiléta Pál apostol alapján (2Tim. 3, 16 és Róm. 15, 4 alapján) különböztette meg a genera dicendi öt fajtáját, és az inventiót tette a beszéd kulcsfontosságú elemévé, ezáltal a lelki építésre helyezve a hangsúlyt.[29] Nem véletlen, hogy a koraújkori homiletikának a beszédtett-elmélettel való rokonságot is gyorsan felfedezték.[30]

Németországban, főként Wolfenbüttelben, már évek óta végeznek folyamatos lexikográfiai felmérést a barokk korra vonatkozólag. Nemrégen publikálták a nyelvterület barokk kori prédikációinak húsz év alatt összeírt katalógusát.[31] Ezt azért is fontos megemlíteni, mert Werner Welzig 1995-ös összeállítása nemcsak az irodalomtörténet számára nyújt forrásokat, minthogy a 17. század prédikációirodalmának többnyire nincsen adatszerűleg felmért gyűjteménye. A „német RMNy” mellett pedig kivételesen található olyan szakmunka is, amelyik kora újkori textust vizsgál a korabeli, majd ezután a mai irodalomelmélet felől közelítve.[32]

Holland irány

A németalföldi prédikáció kutatás két jellegzetes modellje akár leírható a 17. századi kegyességi formációk ismeretében is. Ehhez kisebb általánosítással jutunk, hiszen a korabeli, a magyar könyvek ajánlásaiban csak a belga (= holland) nyelvvel identifikált népesség az aranykorát élte (ma is Golden eeuw-nek hívja a holland történeti szakirodalom az 1572-1702 közé eső korszakát), és a régió vallási toleranciája miatt nem volt olyan vallási csoportosulás, amely ne lett volna itt életképes. Erőteljes pointirozással megállapíthatjuk, hogy Németalföldet ekkoriban két nagy szellemi párt osztotta ketté: az ún. ortodox vagy precíz (később Voetius utrechti tanár) és az ún. liberális vagy coccejánus (később Coccejus lejdeni professzor nevével fémjelzett) társaság.[33]

Az előbbi történeti jogutódjának tekinti magát többek között a Gereformeerde Kerken in Nederland (Frijgemacht) nevű egyházi csoportja. A történeti hagyományt expressis verbis megfogalmazzák: Gomarus nevű 17. századi teológiai tanár tanaihoz kapcsolódnak, aki a vallási viták során az ortodox álláspontot képviselte, és a dordrechti zsinat (1618) rendelkezéseit ő hozta tető alá. A 20. századi holland kutatók a ’70-es évek derekától hatalmas munkát végeznek, hogy a régió Nadere reformatie-nak nevezett történeti kegyességi irányzatát elismertessék.[34] Az angliai kegyességi könyvek német illetve holland nyelvű hatástörténetének összefoglaló katalógusát is kiadták az évek folyamán.[35] Egyrészt a puritánizmus-pietizmus határmesgyéjén fekvő területen ugyanis akkor – és a mai tudományos életben is – kérdésként fogalmazódott meg, hogyan indult meg a 17. század elején Európában a vallási „erjedés”, és milyen köze van ehhez a fenti holland fogalomnak? Németalföld közvetítő szerepe tehát kulcsfontosságú. Másrészt pedig a „tudományos határmódosítás” azt is jelenti, hogy az eddigi németalföldi kegyességtörténettel foglalkozó szakértők nem hazaiak, hanem főként német anyanyelvűek voltak.[36]

A másik irányzat tagjainak, kutatói szemléletének nincs feltétlenül közös magja: a hazai kutatók nagy része a liberális felfogású egyházi irányzathoz kapcsolódik (pl. Gereformeerde Kerken in Nederland, Synodal), sokan az amszterdami Frije Universiteit-en tanítanak; mások nem kötődnek feltétlenül vallási csoporthoz, sőt külföldiek. Reginald Ward szerint a liberális csoport szellemi utórezgése egészen Karl Barthig végigkísérhető: a neves német dogmatikus a második világháború utáni evangélikus teológiát alapjaiban határozta meg, magyarországi hatása szintén jelentős.[37] A hidegháborús időkben szinte egyedüli nyugati teológus volt, aki járt Kelet-Közép-Európában, és a politikai hatalomváltás rendszerszerűségébe való belenyugvást sugallta a népegyházi keretek erősítésével. Ebből a szempontból a 17. századi liberálisok szintén rokonszenveztek a politikai vezetéssel, és finom dogmatikai elmozdulással az eredeti kálvini teória helyébe a népegyházi felfogást léptették életbe.[38] Találunk olyanokat, akik a pietizmust még a hindu és az muszlim hívőkre is kiterjeszthetőnek vélik.[39] A Nadere reformatie kutatóinak, miután túlléptek a német eredetű alapkutatásokon, új feladatra kell felkészülniük: meg kell felelniük az angolszász világhoz kötődő új történészgeneráció kihívásainak.[40]

Francia irány

Az Annales-iskola már a második világháború idején szétválasztotta a vallás- és egyháztörténeti kutatásokat. Később pedig ez az árok csak mélyült: a vallástörténetből vallásosság-történet maradt (l’histoire religieuse).[41] A francia irodalomelméleti iskolák születése (Foucault, Derrida) sem segítette ezt a folyamatot, habár a gyakorlati teológia megújulása itt is végbement, köszönhetően a Ricoeur-féle hermeneutikának.[42] Hozzájárul ehhez még a 17. századi francia nyelvű kálvinizmus történetének az alakulása is: az alapvetően gyakorlati beállítottságú iskolák vagy elvilágiasodtak, vagy átmenet nélkül megszűntek a Szent Bertalan-éj és a Nantes-i edictum revocatiója közti időben.[43]

Erre az időszakra alakították ki a francia történészek a guerre de religion fogalmát (1563-ra keltezik az első alkalmazását), amelyet a korabeli „értelmezők” egy század leforgása alatt szűkítettek le a kifejezés vallások közti értelmezéséről a felekezeti küzdelem jelentésére, spanyol és itáliai helyszíneken ugyanez a folyamat játszódott le, csak jóval rövidebb idő alatt.[44] A menekülés motívuma a francia nyelvű (a mai Franciaország és Svájc területén élő) kálvinista felekezeteknél általános volt. A remonstráns Saumur-i iskola, a karteziánus Genf mind a felvilágosodás előfutárai, és 1570-es és 1680-as években különösen megnőtt a Németalföldre, majd Angliába érkező hugenották száma. A disszenter gyülekezetek önálló lelkészt választhattak, és éltek, mint állam az államban.[45] Az intézményes egyházak/felekezetek közti váltást – éppen a kiscsoportok sérülékenysége miatt – maguk szabták meg: kegyelmi eszközként tüntetve fel a prédikáció lehetőségét (a katolikusok a egyházszervezeti erejével szemben).[46]

A 20. századi frankophon kutatás, mely a 17. századi prédikáció irodalmat érinti, több irányú: részint retorikai (irodalomtörténet), részint dogmatikai jellegű (teológia), részint mentalitástörténeti beágyazottságú (történelem). A jelenkori nemzetközi politikai események folytán az etnikai csoportok kutatásának támogatottsága nőtt meg: hugenották londoni csoportjának mentalitása, vagy a valdensek prédikációi kedvelt témák. Az előbbi nemzetközi érdeklődésre tarthat számot, az utóbbi egy kis közösség hagyományőrzésének része.[47] Újabb, nagy horizontot felvállaló irodalomtörténeti értékelés Léonard óta nem született, pedig a szinte egyedüli nemzeti olvasatot adó kötetet szükség volna újraírni; a kálvini irány életrajzát persze akkor sokkal egyszerűbb volt a másik oldal, a katolikusok nézőpontjából elkészíteni.[48] Azóta Benedict tanulmányai bizonyítják, hogy a református fél értékelése mennyire időszerű: a korszakban a protestáns könyvkultúra tízszer szélesebb skálát járt be, mint katolikus társa. A korszak prédikációs irodalmának elemzése is megszületett nemrég, jellemzően egy svájci kiadó vállalta fel a költségeket.[49]

A szöveg nem szakítható ki a kutatói előfeltevések hálójából, így a kora újkori prédikáció is determinált a vizsgálói nézőpont helyzetétől. Bizonyos történeti dichotómia figyelhető meg a nemzetközi vizsgálatok nyelvezetében. A történeti Németország esetében a 16. századi lutheránus ortodoxiát szokás szembeállítani a 17. századi evangélikus pietizmussal, Svájcban a karteziánizmussal vegyes ortodoxia a felvilágosodást készíti elő, Franciaországban a remonstráns irány játssza ezt a szerepet.[50] Német és francia nyelvterületen tehát a szekularizáció mentén az egyházi keretek viszonylagos fenntartásával zajlik le a szellemi irányváltás. Ehhez képest az angol és a holland példa azt mutatja, hogy a felekezetek csoportképző és szegregáló szerepe továbbél, a premodern eszme- vagy kegyességtörténeti irányvonalai, sőt inkább a funkciói kis változtatással ráilleszthetők a jelenkori társadalmi helyzetre: a 21. század tömegesítő és struktúrabontó társadalmi mozgásai ellenére felismerhetőek a hagyományok mentén elkülönülő mikrokultúrák.

A prédikáció összességében mindig is része volt a nemzetközi művelődéstörténeti kánonnak, habár jóval korlátoltabb lehetőségekkel élhetett egy ilyen témában a kutató, különösen vonatkozik ez a 17. századi elemzésekre.[51] Elsőként az egyháztörténeti szakirodalom rögzítette adatként, majd a népi kultúra iránt érdeklődők figyeltek fel a műfajra, és segédtudományként alkalmazták (maszk/színjátszás, utazási irodalom, radikális szövegek, női irodalom). Irodalmi textusként értékelték az irodalmárok az ismertebb nevű, már az irodalomtörténeti hagyományba beillesztett szerző egyházi beszédét. Az elkövetkezendőkben tehát az a cél, hogy a 17. századi „historical text and context” együtt, a maga „társadalmi, kulturális, egyháztörténeti, teológiai komplexitásában” egymást erősítve váljon érthetővé.[52]

Jegyzetek:

[1] Ahol nem idézünk lapszámmal, ott az adott munka sem közöl külön fejezetet a prédikációkról, hanem segédanyagként kezeli azokat, felhasználva más módszertannal írott munkájához. Néhány szerencsés esetben a szerző a mű egészében figyelt a korabeli egyházi beszéd vizsgálatára, de ez olyan ritka, hogy arra külön utalunk.

[2] Az angolszász alapfogalmak közül hozunk példát: máig nem eldöntött kérdés, ki a puritán, mi a puritánizmus, mikor és kire vonatkozik, meddig tart, polgárháború vagy forradalom volt Cromwell tündöklése és bukása, a reformáció része-e ennek a folyamatnak, volt-e egyáltalán reformáció stb.

[3] A próteuszi formát öltött bevezető a ’70-es évek óta a koraújkori historiográfia alaptételévé vált. A bőség zavarával küzdve, csak egy művet emeltünk ki, amely igen kiváló összegzést nyújt az addig megjelent szakirodalom nézőpontjairól. Ld.: Morgan, John: Godly learning. Puritan Attitudes towards Reason, Learning and Education, 1560-1640. Cambridge, 1986. 9-22. p.

[4] Nem tartozik szorosan a dolgozat témájához a New Historicism értékelése, ahogy más irányzatoké sem, bármennyire is szeretnénk. Így meg kell elégednünk egy idevágó egyszerű példával: a The New Historicism Studies in Cultural Poetics sorozat 21. kötete olyan puritánizmus felfogást javasol, amely elutasítja a koraújkori egymásnak ellentmondó ítéletek „megmérését”, szembesítését, ehelyett a különbözőségben az egyén hatalmi-politikai forrását látja. Armstrong, Nancy – Tennenhouse, Leonard: The Imaginery Puritan Literature, Intellectual Labor, and the Origins of Personal Life. Berkeley, 1992. (The New Historicism Studies in Cultural Poetics, 21.)

[5] Seaver, Paul S.: The Puritan Lectureship: The Politics of Religious Dissent, 1560-1662. Stanford, 1970. (továbbiakban: Seaver, 1970.) 5. p.; Pooley, R.: English Prose of the Seventeenth Century 1590-1700. London – New York, 1992. (Longman Literature in English Series.) 116. p.

[6] Sharpe, Kevin – Lake, Peter. Culture and Politics in Early Stuart England. Stanford, 1994. 1-20. p.; Chandos, John: In God’s Name: Examples of Preaching in England from the Act of Supremacy to the Act of Uniformity, 1534-1662. London – Indianapolis – New York, 1971.

[7] Hunt, William: The Puritan moment – the coming of Revolution in an English County (Essex). Cambridge – London, 1983. (Harward Historical Studies, 102.) Csak néhány nevezetesebb szerzőt említünk a kutatási témájukkal: Ivan Roots (Dorsat, Sommerset, Lancashire), Elen Everitt (Cumberland, Cornwall, Kent), J. Morrill (Cheshire). Hasonló kezdeményezésre utal a cambridge-i egyháztörténész, Eamon Duffy által szerkesztett kötet, amelyet amerikai támogatással adtak ki, angol témáról, a híres német kötetcímet parafrazálva. Ld. Duffy, Eamon: The Voices of Morebath. Reformation and Rebellion in an European village. New Haven – London, 2003. (továbbiakban: Duffy, 2003.)

[8] Breward, Ian: William Perkins and the Origins of Reformal Casuistry. In: Evangelical Quaterly, 1968. 3-20. p.; Schur, Edwin M.: Labeling Deviant Behavior: Its Sociological Implications. New York, 1971.; Cohen, Charles Lloyd: God’s caress. The Psychology of Puritan Religious Experience. New York – Oxford, 1986. – Elég csak az utóbbi kötet fejezetcímeit közölni, elég látványos a keveredés: I. The Call of a Preacher: Original Debility; Covenant psychology; The Way of Salvation, The Power of Faith; The Saints Zealous in Love and Labor. II. The Cry of the Faithful: joining the Society of Saints; Echoes of the Preachers’ Call; Tales of Grace; The application of Conversion.

[9] Woodhouse, Arthur S. P.: Puritanism and Liberty. London, 1938.; Seaver, 1970.; Bercovitch, Sacvan: The American Jeremiad. Madison, 1978.; Smith, Nigel: A collection of Ranter writing form the Seventeenth century. London, 1983.; Uő: Perfection proclaimed, Language and Literature in English Radical Religion 1640-1660. Oxford, 1989. 5., 23. p.; Gildrie, Richard P.: The Profane, the Civil, and the Godly: The Reformation of Manners in Orthodox New England, 1679-1749. University Park, 1994.; Gribben, Crawford: The Puritan Millenium Literature & Theology, 1550-1682. [Dublin], 2000.

[10] George, Charles And Katherine: The Protestant Mind of the English Reformation, 1570-1640. Princeton, 1961.; Hall, Basil: The Problem of Definition. In: Studies in Church History, 1965. 282-296. p.; McGee, James S.: The Godly Man in Stuart England: Anglicans, Puritans, and the two Tables, 1620-1670. New Haven – London, 1976.

[11] Hambrick-Stowe, Charles: The Practice of Piety: Puritan Devotional Disciplins in Seventeenth-century New England. Chapel Hill, 1982.; Seaver, Paul S.: Wallington’s world: a Puritan artisan in seventeenth-century London. Stanford, 1985.; Todd, Margo: Christian Humanism and the Puritan Social Order. Cambridge, 1987. (Ideas in Context.) Megjegyzés: az Ideas in Context sorozatban Rorty, Skinner, Pocock, Pagden publikáltak, innen érthető a retorikus stílus.; Eales, Jacqueline: Puritans and Roundheads: The Harleys of Brampton Bryan and the Outbreak of the English Civil War. New York, 1990.; Shuger, Debora: Habits of Thoughts in the English Renaissance: Religion, Politics, and the Dominant Culture. Berkeley – Los Angeles, 1990. Külön is kiemeljük a „Politics, Culture and Society in Early Modern Britain” c. sorozatot Peter Lake szerkesztésében.

[12] Bremer, Francis J.: To Live Exemplary Lives: Puritans and Puritan Communities as Lofty Lights. In: The Seventeenth Century, 1992. 28. p.

[13] Mitchell, William F.: English Pulpit oratory from Andrewes to Tillotson: a study of its literary aspects. New York, 1932. [2. kiadás: Uo., 1962.]; Herr, Alan F.: The Elizabethan sermon: a survey and bibliographie. [H.n.], 1940.

[14] Potter, George R. – Simpson, Evelyn M. (eds.): The Sermons of John Donne. 10 vols. Berkeley – Los Angeles, 1953-1962.; McCulloch, Diarmaid: Thomas Cranmer: a Life. New Haven, 1996.; Parker, Kenneth L. – Carlson, Eric C.: ’Practical Divinity’. The Works and life of Revd Richard Greenham. Aldershot, 1998. (St Andrews Studies in Reformation History); Primus, John H.: Richard Greenham. portrait of an Elizabethan Pastor. Macon, 1998.

[15] Lamont, William: Puritanism and Historical Controversy. Montreal – Kingston, 1996. (McGill-Queen’s Studies in the History of Religion, 26.); Hill, Christopher: Intellectual Origins of the English Revolution. Revisited. New York, 1997. – A marxista társadalomtörténet doyenjének (Balliol College) továbbra is a „három Sir” (F. Bacon, W. Raleigh, Edward Coke) a központi személye, azzal a különbséggel, hogy a puritánizmust továbbra sem vallási hatása miatt veszi számba, ámde értékeli retorikai hatását.

[16] Burke, Peter: Popular Culture in Early Modern Europe. London, 1978. 212. p.; Uő: The Cultural History of Dreams. In: Varieties of Cultural History. Cambridge, 1997. 30. p. – Követői, támogatói: Keith Wrightson, Edward Thompson, Keith Thomas, Adam Fox.

[17] Collinson, Patrick: A Comment: Concerning the Puritan. In: The Journal of Ecclesiastical History, 1980. 488. p.; Uő: The Religion of Protestants: the Church in English society 1559-1625. Oxford, 1982. 4. p.; Uő: The Puritan Character: Polemics and Polarities in Early Seventeenth-Century English Culture. Los Angeles, 1989. 15. p.

[18] Collinson, Patrick: From Iconoclasm to Iconophobia: The Cultural Impact of the Second English Reformation. Reading, 1986. – A Collinsonra építő munkák közül szabadon válogattunk. Ld. Lake, Peter: Puritan Identities. In: The Journal of Ecclesiastical History, 1984. 112-123. p.; Questier, Michael: Conversion, Politics, and Religion in England, 1580-1625. Cambridge – New York, 1996. (Cambridge Studies in Early Modern British History.) (továbbiakban: Questier, 1996.); McGEE, James S.: On Misidentifying Puritans: The Case of Thomas Adams. In: Albion, 1998. 417. p.; Ferrell, Lori A. – McCullough, Peter (Eds.): The English Sermon revisited. Religion, literature and history 1600-1750. Manchester – New York, 2000. (Politics, Culture and Society in Early Modern Britain) (továbbiakban: Ferrell–McCullough, 2000.) 10. p.; Wabuda, Susan: Preaching during the English Reformation. Cambridge, 2002. (Cambridge Studies in Early Modern British History.) 9. p.

[19] Lake, Peter – Questier, Michael: Agency, Appropiation and Rhetoric under the Gallows: Puritans, Romanists and the State in Early Modern England. In: Past & Present, 1996. 64-107. p.; Uő (ed.): Conformity and orthodoxy in the English Church, c. 1560-1660. Woodbridge, 2000. (Studies in Modern British Religious History, 2.); Uő: The Antichrist’s Lewd Hat. Protestants, Papists, and Players in Post-Reformation England. New Haven – London, 2002.

[20] Durston, Christian – Eales, Jacqueline: The Culture of English Puritanism, 1560-1700. Basingstoke, London, 1996. (Themes in Focus.); Kelley, Donald R. – Sacks, David H.: The Historical Imagination in Early Modern Britain History, Rhetoric, and Fiction, 1500-1800. New York, 1997. (Woodrow Wilson Center Series.); McEachern, Claire – Shuger, Debora (eds.): Religion and culture in Renaissance England. Cambridge, 1997.; Craig, John – Collinson, Patrick: The Reformation in English towns, 1500-1640. New York, 1998. (Themes in Focus.); Tyacke, Nicholas (ed.): England’s Long Reformation. London, 1998. (The Neale Colloquim in British History.); Duffy, 2003.

[21] Pettegree, Andrew (ed.): The early Reformation in Europe. Cambridge, 1992.; Uő (ed.): The reformation world. London – New York, 2000.; Pettegree, Andrew – Duke, Alastair – Lewis, Gillian (eds.): Calvinism in Europe, 1540-1620. Cambridge, 1994.

[22] Morrill, John – Slack, Paul – Woolf, David (eds.): Public duty and privat conscience in Seventeenth-century England. Essays presented to GE. Aylmer. Oxford, 1993.

[23] Burke Review. In: History of European Ideas, 1997. 55-58. p.

[24] Maag, Karin (ed.): The Reformation in Eastern and Western Europe. Aldershot, 1997. (St. Andrews Studies in Reformation History.); Todd, Margo: A Captive’s Story: Puritans, Pirates, and the Drama of Reconciliation. In: The Seventeenth Century, 1997. 37-56. p.

[25] Ferrell–McCullough, 2000. 11. p.; Poole, Kristen: Radical religion form Shakespeare to Milton. Figures of Nonconformity in Early Modern England. Cambridge, 2000. 4. p. – Függ a kiválasztott téma szemléltetése attól, melyik etnikai réteghez tartozik a kutató; ezentúl irodalmár, történész vagy teológus körben alkot; republikánus érzületű vagy konzervatív eszmeiséghez húz; és nem utolsósorban attól, hogy vallásosságát milyen keretek közt éli meg. Ezúton köszönöm meg István Hont professzornak (Cambridge, Harward), hogy valóságos szeminárium keretében konzultálhattunk ebben a témában.

[26] Josuttis, Manfred: Homiletik und Rhetorik. In: Pastoraltheologie, 1968. 511-527. p.; Otto, Gert: Thesen zur Problematik der Predigt in der Gegenwart. In: Uő: Gottesdienst und Öffentlichkeit. Zur Theorie und Didaktik neuer Kommunikation. Hamburg, 1970. 8-11. p.; Piper, Hans-Christian: Predigtanalytisches Kommmunikation und Kommunikations-störungen in der Predigt. Göttingen, 1976.; Theologia Practica, 1982., Heft 1-2. Thema des Heftes: Predigt – vor der Arbeitswelt sprachlos?; Theologia Practica, 1983. Heft 3-4. Thema des Bandes: Theologie – Literatur – Literaturwissenschaft.; Sölle, Dorothee: „Das Eis der Seele zu spalten” – Theologie und Literatur auf der Suche nach einer neuen Sprache. In: Jahrbuch der Religionspädagogik, 1987. 3-19. p.

[27] Theissen, Gerd: Die offene Tür. Biblische Variationen zu Predigttexten. München, 1990. 9. p.; Winkler, F.: Überlegungen zum Predigtziel. In: Kerygma und Dogmatik, 1992. (továbbiakban: Winkler, 1992.) 28. p.

[28] Keller, Christoph: Zum Bedeutungswandel des Ausdrucks „Praktische Theologie”. In: Zeitschrift für Kirchengeschichte, 1975. 215. p.; Keller, Peter: La pratique, un lieu pour la théologie. In: Etudes Théologique et Religion, 1988. 403-414. p.; Reschke, Thomas – Thiele, Michael: Predigt und Rhetorik. Ein Querschnitt durch den Kern der Homiletik aus rhetorisch-praktischer Sicht. St. Ottilien, 1992. (Studien zur Praktischen Theologie, 39.) 303-304. p.; Ferrell–McCullough, 2000. 10. p.

[29] A három irány szerint (vö. Zerfass, Rolf: Grundkurs Predigt. Düsseldorf, 1987. [továbbiakban: Zerfass, 1987.] 36. p.):

1.) prinzipielle Homiletik: a teológiai tudást veszi alapul. Ortodox és pietista felfogású homiletika létezik, a reformáció idején keletkezett munkák csak szabaddá tették az utat az értelmezés előtt. Theologische Realenzyklopedie. Bd. XV. 536. p.

2.) materiale Homiletik: a prédikáció tartalmára koncentrál. Célja lehet a klasszikus retorika szerinti hármas felosztásnak megfelelően (Josuttis, Manfred: Rhetorik und Theologie in der Predigtarbeit. München, 1985. 22. p.), de más vélemény szerint a prédikáció célja kizárólag a vigasztalás (Winkler, 1992. 27. p.)

3) formale Homiletik: a technikai eszközök felől vizsgálja a kérdést. A reformáció korának három hatékony homilétája: Luther, Melanchthon és Hyperius. Utóbbi a gyakorlati teológia atyja: megszabadította a teológiai tudományt a retorika kötelékeitől; őt magát elfelejtették, de a sémát továbbvitték. Theologische Realenzyklopedie. Bd. XV. 532-534., 780-781. p.

[30] Daiber, Karl F. et al.: Predigen und Hören. Ergebnisse einer Gottesdienstbefragung. München, 1983. II. 67-91. p. – idézi: Winkler, 1992. 28. p.; Zerfass, 1987. – Mintaadóan érvényesítette gyakorlati homiletika-tankönyvében Rolf Zerfass az újonnan felfedezett retorikai hagyományt és értékkészletet egybevetve a protestáns homiletika legújabb eredményeivel. Könyvét magyarul – jellemző módon – a katolikus Szent István Társulat adta ki.

[31] Welzig, Werner: Predigten der Barockzeit. Texte und Kommentar. Wien, 1995.

[32] Steiger, Johannes A.: Rhetorica sacra seu biblica. Johann Matthäus Meyfahrt (1590-1642) und die Defizite der heutigen rhetorischen Homiletik. In: Zeitschrift für Theologie und Kirche, 1995. 517-558. p.

[33] Lieburg, Fred A.: From Pure Church to Pious Culture: The Further Reformation in the Seventeenth-Century Dutch Republic. In: Graham, W. Fred (ed.): Later Calvinism: International Perspectives. Kirksville, 1994. (Sixteenth century Essays & Studies, 22.) (továbbiakban: Lieburg, 1994.) 411. p.; israel, jonathan I.: The Dutch Republic. Its rise, greatness, and fall, 1477-1806. Oxford, 1995. (továbbiakban: Israel, 1995.) 673. p.

[34] Haar, Jan van der: Schatkammer van de gereformeerde theologie in Nederland (c. 1600 - c. 1800). Bibliografisch onderzoek. Veenendal, 1987.; Hof, Willem J. op ’t: Engelsche piëtistische geschriften in het Nederlands, 1598-1622. Rotterdam, 1987. (továbbiakban: Hof, 1987.); Jong, O. J. de: Figuren en thema’ s van de Nadere Reformatie. 3 vols. Kampen – Rotterdam, 1987-1993.; Brienen, Teunis: De Nadere Reformatie en het Gereformeerde Piëtisme. ’s-Gravenhage, 1989.; Lieburg, Fred A.: Piëtistische lectuur in de zeventiende en achttiende eeuw. In: Documentatieblad Nadere Reformatie, 1989. 73-87. p.; Berg, Jan van den: Die Frömmigkeitsbestrebungen in den Niederlanden. In: Brecht, Martin (Hrsg.): Der Pietismus vom siebzehnten bis zum achtzehnten Jahrhundert. Göttingen, 1993. (Geschichte des Pietismus, 1.) I. 57-112. p.

[35] Hof, 1987.; McKENZIE, Edgar C.: A Catalog of British devotional and religious book in German translation from the Reformation to 1750. Berlin, New York, 1997. (Bibliographie zur Geschichte des Pietismus, 2.)

[36] Heppe, Heinrich: Geschichte des Pietismus und der Mystik in der Kirche, namentlich der Niederlande. Leiden, 1879.; Ritschl, Albrecht: Geschichte des Pietismus. 3 Bd. Bonn, 1880.; Wilhelm GOETERS: Die Vorbereitung des Pietismus in der reformierte Kirche der Niederlanden bis zur labadistischen Krisis, 1670. Leipzig. Utrecht, 1911.; Stoeffler, F. Ernest: The Rise of Evangelical Pietism. Leiden, 1965.; Prozesky, Martin H.: The emergence of Dutch pietism. In: The Journal of Ecclesiastical History, 1977. 29-37. p.

[37] Ward, William R.: Christianity under the Ancien Régime, 1648-1789. Cambridge, 1999. (New Approaches to European History, 14.) 85. p.

[38] Lieburg, 1994. 412. p.

[39] Beek, Walter E. A. van (ed.): The Quest for Purity. Dinamics for Puritan Movements. Berlin – New York – Amszterdam, 1988. (Religion and Society, 26.) 5. p.

[40] Sprunger, Keith L.: Dutch Puritanism. A History of English and Scottish Churches of the Netherlands in the Sixteenth and Seventeenth centuries. Leiden, 1982. (továbbiakban: Sprunger, 1982.); Israel, 1995.; Kaplan, Benjamin J.: Calvinists and Libertins: Confession and Community in Utrecht, 1578-1620. Oxford, 1995.; Frijhoff, Willem: Die Niederlande. In: Venard, Marc (Hrsg. v.): Die Geschichte des Christentums: Religion – Politik – Kultur. Bd. 9. Das Zeitalter der Vernunft (1620/30-1750). Freiburg – Basel – Wien, 1998. (továbbiakban: Venard, 1998.) 81-96. p.; Parker, Ch.: The Reformation of Community: Social Welfare and Calvinist Charity in Holland, 1572-1620. Cambridge, 1998.; Rooi, Christine: Liberty and Religion: Church and State in Leiden’s Reformation, 1572-1620. Leiden, 2000.; Hsia, Ronnie Po-Chia – Nierop, Henk van (ed.): Calvinism and religious tolerance in the Dutch Golden Age. Cambridge, 2002.

[41] Clévenot, Michel: Licht und Schatten – das Zeitalter der Barock. Geschichte des Christentums im XVII. Jahrhundert. Luzern, 1997.; Venard, 1998.; Burke, Peter: Historians revisited. Lucien Febvre, Ecclesiastical Historian? In: The Journal of Ecclesiastical History, 1999. 763. p.

[42] Fant, Clyde: Die Heidelberger Methode der Predigtanalysis: Eine Reaktion. In: Bohren, Rudolf – Jörns, Klaus-Peter (Hrsg.): Die Predigtanalyse als Weg zur Predigt. Tübingen, 1989. 112. p.; Reymond, B.: Quand le prédicateur se fait exégète. In: Etudes Théologique et Religion, 1989. 593-597. p.; Ingraffia, Brian: Postmodern Theory and Biblical Theology: Vanquistry God’s Shadow. Cambridge, 1995.; Loughlin, Gerard: Telling God’s story: Bible, Church and Narrative Theology. Cambridge, 1996. – Ez utóbbi műben a szerző olyan ellentétpárban szerepeltette a francia irodalomelmélet vívmányait, mintha azok végleg összezavarták volna a hermeneutikai megismerés lehetséges útjait. Álláspontja szerint: a mai posztliberális keresztyén teológiának két útja van: ortodox narratívizmus (Hans Frei, Georg Lindbeck, John Milbank) vagy nihilista textualizmus (Mark C. Taylor, Don Cupitt), mindkettő azonban Derrida utáni gondolkodási alapon áll (a szöveg egyedül, nincs semleges történet). Ld. e kötet a recenzióját: Placher, Willis: Review. In: Journal of Religion, 1998. 286. p.

[43] Benedict, Philip: Confessionalization in France? Critical reflections and new evidence. In: Mentzer, Raymond A. – Spicer, Andrew (ed.): Society and Culture in the Huguenot World, 1559-1685. Cambridge, 2002. 51. p.

[44] Repgen, Konrad: Kriegslegitimationen in Alteuropa. Entwurf einer historischen Typologie. In: Historische Zeitschrift, 1985. 27-49. p.

[45] Sprunger, 1982.; Cottret, Bernard: The Huguenots in England. Imigrant and Settlement c. 1550-1700. Cambridge, 1991. (továbbiakban: Cottret, 1991.) 188. p. – Korabeli feljegyzések szerint az 1680-as években kb. annyi hugenotta menekült élt Angliában, mint angol katolikus, és egyedül Londonban húsz közösségük volt.; Grell, Ole P.: Dutch Calvinists in Early Stuart London. The Dutch Church in Austin Friars 1603-1642. Leiden, 1989. (Publications of the Sir Thomas Browne Institut Leiden, New Series, 11.); Uő: Calvinist exiles in Tudor and Stuart England. Cambridge, 1996.; Middell, Katharina: Hugenotten in Leipzig: Streifzüge durch Alltag und Kultur. Leipzig, 1998.

[46] Herrsche, Peter: Die österreichischen Jansenisten und die Unionsverhandlung der Utrechter Kirche mit Rom. In: Zeitschrift für Kirchengeschichte, 1971. 315. p.; Questier, 1996. 205. p.

[47] Cottret, 1991.; ld. az itáliai valdens Protestantesimo, a francia protestáns (összhugenotta) Bulletin de la Société de l’Histoire du Protestantisme Français, és a baseli dogmatikai jellegű Theologische Zeitschrift című folyóiratot.

[48] Léonard, Émile G.: Histoire générale du Protestantisme. Paris, 1961. II. T.; Dompnier, Bernard: Le venin de l’hérésie. Image du protestantisme et combat catholique au XVIIe siècle. Paris, 1985. (Chrétiens dans l’histoire.)

[49] Benedict, Philip: Biblioteques protestantes et catholiques à Metz au XVIIe siècle. In: Annales ESC, 1985. 343-370. p.; Chévalier, Francois: Prêcher sous l’Édit de Nantes. La prédication réformée au XVIIe siècle en France. Genf, 1994. (Histoire et Societé, 30.)

[50] Ld. a Pietismus und Neuzeit köteteit. Ill. Greschat, Martin: Orthodoxie und Pietismus. Stuttgart – Berlin – Köln – Mainz, 1982. (Gestalten der Kirchengeschichte, 7.); Heyd, Michael: Between Orthodoxy and the Enlightment: J-R. Chouet and the Intoleration of Cartesian Science in town of Geneva. Hága, 1982.; LaPlanche, Francois: Le Siècle des Lumieres et la Bible. Paris, 1986. 459. p.

[51] A 16. századdal foglalkozók száma még igen tekintélyes, a következő századra ez már jócskán nem igaz. Kis sarkítással azt mondhatjuk, hogy mikor már az érdeklődés erőterébe kerültek a 16-17. századi itáliai, sőt katalán protestáns mozgalmak és irodalmuk is. Ld. Welti, Manfred: Die italienische Reformation in den Grundzügen. In: Zeitschrift für Kirchengeschichte, 1985. 13-33. p.; Pocock, John G. A.: Settecento protestante? L’illuminismo riconsideralo. In: Quaderni storici, 1997. 315-337. p.; ill. Spach, R. C.: Juan Gil and the sixteenth-century Spanish Protestantism. In: The Sixteens-Century Journal, 1995. 857-879. p.; Nieto, José C.: El Renacimiento y la otra España. Visión cultural socioespiritual. Genf, 1997. (Travaux d’Humanisme et Renaissance, 315.); Rawlings, Helen: Church, religion and Society in early modern Spain. Oxford – Basingstoke, 2002. (European Studies Series.) Így a 17. századi hihetetlenül bőséges – és éppen az ingoványossága miatt kevésbé vonzó – kálvinista „prédikáció-labirintus” területére lépni nagyobb, „horatiusi” merészség kívántatik. „Non cuivis homini contingit adire Corinthum.” („Nem sikerülhet akármely utasnak elérni Corinthust.” Horatius Epist. 1. 17,36.)

[52] Ferrell–McCullough, 2000. 12., 16. p.