Majd 130 éve annak, hogy Szabó Károly megkezdte összegyűjteni a régi magyar irodalom még fellelhető könyvritkaságait, és a századvégi tudósnemzedék több jeles tagja szorgos munkával igyekezett rendszerezni az egyetemek diáklistáit, s azóta sem hagyott alább a könyvészeti aprómunka iránti lelkesedés és igény. A napokban látott napvilágot egy hasonló indíttatású gyűjtemény, amely a régi magyar irodalom- és teológiatörténet méltatlanul elfeledett tanáregyéniségének, a debreceni iskolakultúra felvirágoztatójának, Martonfalvi Tóth Györgynek kíván emléket állítani.

Baráth Béla Levente, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének adjunktusa állította össze a neves professzor diákkörének adattárát. A katalógus alapját az a névsor adta, melyet maga Martonfalvi hagyott hátra és tanítványa s kollégája, Szilágyi Tönkő Márton adott ki a Szent Historia (RMK I. 1256.) előszavában. A könyv előszavában megőrzött kb. 80 fő Martonfalvi 20 évi tanársága összdiákságának mintegy tizedét jelenti, az irodalom-, teológia-, egyháztörténet-írásunk jó, ha a katalógus felét ismerte eddig. Baráth Béla kezdeményezése azért jelentős, mert egy szűken vett tanítványi kör életútját, munkásságát kísérelte meg felvázolni.

Az Egyháztörténeti Tanszékhez kapcsolódó alapítvány sorozatában megjelent Adattár előzményének tekinthető a második szám. A váradi, majd debreceni tanár tevékenységének monografikus feldolgozása még várat magára: eddig sok részlet gazdagította a róla kialakult képet, egyháztörténeti, retorikai vagy éppen könyvtörténeti orientáltságú szakmunka révén. A jelen áttekintés középpontjában a peregrináció áll. Kétségtelenül ebben, az ún. Martonfalvi-korszakban élénkült meg látványosan a debreceniek külföldi egyetemlátogatása, ekkor jött létre az ezt támogató gazdasági alapítvány, a ’Bursa sacra’. Az ’illustre collegium’ tanárának meghatározó szerepét a szerző kronológiai rendben mutatta be, sok apró történeti adatot felvonultatva.

A sorozat harmadik száma tartalmazza az Adattárat, az előtt található a Szilágyi Tönkő által közölt névsor, utána a hely- és személynevek jegyzéke, majd a tanítványok külföldi disputációinak katalógusa. A szócikkekben a névváltozatok, majd a bizonyosan megállapítható születési és halálozási adatok után következnek a történeti adatokat tartalmazó életrajzok, néhol magánéleti vonatkozásokkal is bővítve. Az irodalmi tevékenységre utaló részek alkotják a szócikk másik részét, ezt zárja a szakirodalom rövidített listája.

Az Adattár a figyelmes olvasónak hasznos művelődéstörténeti tanulságokat nyújt. A történeti életutak felvázolják a tanítványi kör szellemi horizontját, tevékenységének hatósugarát. A katalógus többnyire olyan diákok névsora, akik kiemelkedő szellemi képességeik és hasznos közösségi munkájuk alapján (praeceptorok, contrascribák, seniorok nemzedéke áll össze a fenti listából) kaptak lehetőséget a külföldi utakra (a ’Bursa sacra’ sokszor hihetetlenül bőséges adományát élvezve). A felsorolt 81 személynek kb. 40%-a töltött be fontos diáktisztségeket, ekkor kapott új funkciót a könyvtárosi tiszt is (Szombati K. István személyében). A külföldi utak finanszírozását a város, az egyéni alapítványtevők és 1666-tól a ’Bursa sacra’ látta el; a névsor kb. 60 %-ának juttatott a Martonfalvi-féle alap kiegészítő (30-60, általában 100 talléros) vagy teljes (200, sőt 400 talléros) pénzügyi támogatásából.

A külföldi egyetemeken a magyar diákok köztudottan sokszor disputáltak, a fenti katalógus diákjai közül pedig többen is szereztek doktori fokozatot (zömében teológiai és orvosi, de bölcsész fakultáson is, utóbbit ifj. Köleséri Sámuel). Az ajánlásokból körvonalazódik a 17. századi magyar református szellemi közélet társadalmi rendszere, mind a kapcsolatait, mind a mecenatúráját tekintve. Az ajánlások elsőrendűen a támogatóknak szóltak, aztán a rokonoknak, barátoknak, lelkésztársaknak. A mecénások közt nemcsak az anyagi pártfogásra kell gondolni, de a szellemire is: még azok is tisztelegtek a debreceni kollégium tanárai és a város lelkészei előtt, akik –eddigi tudásunk alapján – nem kaptak tőlük pénzbeli segítséget. A rokoni szálak színes tarkaságot mutatnak, ami egyben jelzi, milyen nehézségekkel kell megküszködnie az életutak összeállítójának: Martonfalvi egyik vejének, Bélteki Jánosnak az apját Szaniszlai Jánosnak hívták.

A baráti kapcsolatok rétegzettségére a 17. század végén is helytálló Heltai Jánosnak a heidelbergi peregrinusokra vonatkozó megállapítása: baráti társaságok vándoroltak együtt egyetemről egyetemre és ezek a szálak később csak erősödtek. A Martonfalvi-tanítványok közül is voltak, akik megjárták a nápolyi gályákat; és volt, akiről eddig úgy tudták, és két hasonló nevű személyt kevertek össze (Körmendi György). Gyöngyösi István zürichi disputációját az ott tartózkodó gályarab prédikátorok üdvözölték (RMK III. 2797.), Diószegi György pedig az Utrechtben lévő szabadult lelkészeket köszöntötte munkája ajánlásában (RMK III. 2841.). A fiatalon elhunyt Rácböszörményi János halálára kiadott, gyászverseket tartalmazó kötet az összetartáson túl arra is jó példa, hogy a közösség nem mindenkit integrált: Nánási Vas Gábor versét kihagyták a szerkesztők a kötetből, melyet ő aztán külön jelentetett meg.

Az Adattár alapján nyilvánvalóan kimutatható, hogy a Martonfalvi-diákok a legkülönbözőbb eszmetörténeti irányokhoz tartozó professzorokat hallgatták, de a mintegy 100 disputáció 40%-át a coccejánus tanárok (Coccejus, Frans Burmann, Christopher Wittichius és Jan van der Waeyen) elnöklete alatt tartották meg. Másokat csak egy-egy diák hallgatott, speciális érdeklődésének megfelelően; a szintén coccejánus, ám életvitelét tekintve negatív erkölcsi megítélés alá eső Maccoviusnál a jelzett tanulók nem disputáltak. Ez a tény is Czeglédy Sándor feltevését igazolja: a 17. század végi diákságot a túlzásoktól mentes kegyesség jellemezte, és az alkalmazott teológiai megközelítések esetében a megújult, gyakorlati exegézisre helyezték a hangsúlyt, a nagyobb biblicitásra törekedtek, és ezt Coccejus és követői bibliamagyarázói módszerében és szemléletében lelték fel.

A tanulmányút leírása tanulságos. Általános volt 2-3 Universitas meglátogatása, egyesek Angliába is eljutottak; voltak, akik svájci és németalföldi egyetemeket egymás után végigjártak, egyesek 4-5 helyen is subscribáltak (Nagyari József). A személyes sorsok közül némelyik igen különleges: Diószegi Kis István már elmúlt 24 éves, mikor Debrecenben a továbbtanulás mellett döntött; Köpeczi Balázs a gályarabsága előtt és után is beiratkozott külföldi egyetemekre. A hazatért diákok (néhányan útközben meghaltak) meghálálták a hosszú és körülményes taníttatást. Az ellenreformáció és a viszontagságos századvégi magyarországi élet miatt többen viseltek háborúságot, szenvedtek fogságot: mindamellett még a gályarabság után is megmaradtak vallásuk mellett. Fontos egyházi vezetői tiszteket is töltött be a fenti diákok ötöde: esperesek, püspökök is kerültek ki soraikból, Tiszán innen és túli kerületben egyaránt, sőt a Dunántúlon és Erdélyben is. Sallai Pálról pedig azt jegyezték fel, hogy lelkészként később is az Alma Mater kiváló patrónusa maradt.

A statisztika akkor teljes, ha szólunk a félsikerekről is. Martonfalvi katalógusában található 5-6 olyan személy is, akik nyugtalan természetükkel állandóan zavart keltettek maguk körül. Zsinaton szólították fel őket tanaik visszavonására, vagy eklézsiakövetésre ítélték, esetleg felfüggesztették őket, egyikük pedig pályaelhagyóvá lett (Kecskeméti János): mindazonáltal a makacs, önfejű diákok is a professzor tanítványai közé számláltattak.

Kérdés ezek után, hogy beszélhetünk-e Martonfalvi-iskoláról? Vajon egyfajta jellegzetes eszmetörténeti irányba sorolható emberek tartoztak-e hozzá, vagy azonos származású, esetleg egy kerülethez tartozó baráti körök, lelkészcsaládok gyermekei? Vagy bármilyen más kategóriával jellemezhető, de körülhatárolható ideológiát, tanrendszert működtető szellemi műhelyet hozott-e létre a neves debreceni tanár? Ennek megvizsgálása a további kutatások feladata. Bár valószínűleg éppen a szabad, de a kegyes, hasznos életre applikált biblikus gondolkodás követelése volt a jellemzője az általa kinevelt értelmiségi körnek.

Külön érdemes szólni az Adattárban szereplők irodalmi munkásságáról. A gyűjteményben a szócikkek második felében, kisebb betűvel szedett formában találhatóak a megfelelő adatok, sorba szedve az illető disputációit, és mindazokat a verseket és ajánlásokat, amelyeket ő írt vagy őt tisztelték meg vele. Egyéb művei cím alatt pedig gyakorlatilag a tényleges, irodalom- vagy teológiatörténetileg jelentős művek találhatóak, nem a teljesség igényével. Megtévesztő lehet a szócikkek felépítése: mintha nem az utóbbiak alkotnák a fajsúlyosabb alkotásokat, hanem a korábbi, diákkori versezetek, pedig a katalógus diákjainak ötödétől maradt fenn legalább egy nagyobb lélegzetű munka, ami igen jelentős szám. A hangsúlyeltolódás annak köszönhető, hogy a szerző a fellelhető történeti adatok összegyűjtésére törekedett, nem azok értékelésére, így az irodalmi művek többnyire csak az RMK-számukkal szerepelnek az Adattárban, míg a szerző a kapcsolattörténet összeállítására törekedve a prelimináriák adatait szedte rendbe. Az eligazodást segíti a kötet végén található hely- személy- és disputációs mutató, bár néhol a latin nevek átírásában estek fogyatkozások.

A fenti két füzet több tudományág kutatóját (teológia, irodalom, néprajz, történelem) ösztönözheti a 17. századi gondolkodók munkáinak elemzésére. A második számú füzet a teljesség igénye nélkül hívja fel a figyelmet olyan adatokra, melyek a részdiszciplinák számára eddig is adottak voltak, de nem kerültek a figyelem középpontjába (hely- és iskolatörténet, peregrináció-kutatás, irodalomtörténet). A Harsányi András alapítvány 2. és 3. számú kiadványainak nem titkolt célja volt, hogy ösztönzően hassanak a további kutatómunkára. Ez igen jogosnak látszik, elég csak a téma eddigi partikularitására, mellőzöttségére gondolni. Martonfalvi professzor hatástörténeti szerepe a jelenlegi kutatások számára már talán nem kétséges, azonban a tanítványi körének és a 17. század végi debreceni református szellemiségnek a vizsgálata még továbbra is várat magára.

(ism.: Csorba Dávid)