Komáromi Csipkés György: Igaz Hit (Debrecen, 1666.) című prédikációs kötetének az olvasóhoz szóló mondata jól szemlélteti az Ige nyújtotta lelki támaszt, a lelkipásztor pasztorációs lehetőségeit. Szükséges – mint mondja –, hogy „néha olajat, néha bort töltsek Halgatóim sebeibe, néha a törvényből menydörögjek, néha az evangéliumból beszélgessek, néha a népet rettentsem, keserítsem, néha ismét bátorítsam, és vigasztallyam, néha csak tejet, néha temérdekebb ételt adgyak az Isten népének” (XXv). A lelkipásztor munkájához hozzátartozik a mennydörgés és a vigasztalás egyaránt. Az ótestamentumi nagy próféták gyakorolták a lélek Istenhez vezérlésének mindkét lehetőségét. A vigasztaláskor a kétfajta megközelítés összetartozik; ellentétes esetben túlzott kegyességet, világvégeváró képzeteket generálhat, vagy a haragvó Isten képének hirdetésével morálisan bezárkózó magatartást válthat ki.

A kegyességi élményektől érintett lelkipásztor (id. Köleséri Sámuel, Csúzi Cseh Jakab, Debreceni Ember Pál) az eredeti értelemben hirdette a mindenkori reformátori üzenetet, a kegyelmes Isten üdvösségre hívó szavát. Az 1670-80-as évek ótestamentumi rettentései után Pál apostol leveleinek vigasztalása gyülekezeteket építő erőt sugárzott. A túlzás két útjának szükségszerű velejárója a hangsúlytévesztés lehetősége: a két irány két külön teológiai nézőpontot, más homiletikai megoldásokat rejt magában, és láthatóan különböző prédikátori lelkületet sejtet. Az ostorozó magatartás eltelevényesedése apokaliptikus képeket felvonultató, mennydörgő hangú beszédeket von maga után (Szántai Pócs István) vagy a bűnök temérdek sokaságára figyelmeztető feddéseket (Sajószentpéteri István) a bűnbocsánat hirdetése helyett.

A szakirodalom már régóta jelezte, szükséges volna feldolgozni a magyar kegyességtörténetet.[1] Esze Tamás hívta fel a figyelmet a „nagyhírű aszketikus prédikátor”, Szentpéteri István életművére: „eredményeiből és drámájából milyen nagy tanulságok adódnának számunkra”.[2] A témával legbehatóbban Szigeti Jenő foglalkozott, vizsgálati szempontjai azonban megkérdőjelezhetők. Olyan kegyességi formákat tulajdonított a szabadegyházi közösségek egyedüli sajátjának (közösségi Bibliaolvasás, régi puritán könyvek tanulmányozása, a közösségi éneklés, imádkozás, laikusok által tartott házi istentisztelet),[3] melyeket a korabeli prédikációk és a mai retorikai illetve egyháztörténeti, gyakorlati teológiai szakkönyvek értékelései egybehangzóan protestáns és reformátori gyökerű sajátosságnak tartanak.[4] Szigeti megállapításaiban ugyanakkor nem vált el élesen egymástól a puritán és a pietista jellegű kegyesség sem formai, sem tartalmi szinten. Jelen dolgozat ezért egy elfeledett prédikátor életművének elemzése révén, különös tekintettel eddig ismeretlen művére mutatja be a magyar református kegyesség egyik arculatát.

Szentpéteri István iskoláit Debrecenben végezte, kora legnevesebb tanára, Martonfalvi György idejében subscribált 1670-ben. Hosszú előtanulmányok után (6-7 év) jutott el csak külföldre és töltött el egy szemesztert Frankfurt an der Oderben. Hazajövetelétől számítva lelkipásztorként szolgált majd 10 helyen, több mint 50 esztendőt. Ismerve a papmarasztás intézményét, elképzelhető az is, hogy gyakori helyváltoztatása személyes vonásainak köszönhető (főként, hogy egy-két helyre újra és újra visszatért). Matuzsálemi kort élve halt meg1730-ban 75 évesen. Szerzőnk a kor egyetlen és egyedülálló kollégiumában tanult, kiváló puritán tanítók keze alatt (Martonfalvi, Szilágyi Tönkő Márton), nehezen jutott ki külhonba, apró falvak sorában volt lelkipásztor, köteteit csak éves késésekkel tudta kiadatni, embert próbáló időket élt meg. Ez a kép már mutatja a beszűkülést, ami a megelőző korok színes peregrinációs útjaihoz, több éves tapasztalatszerzéséhez képest nyilvánvaló.

Két tény a lelkipásztor mentalitására is fényt vet. 1709-ben büdszentmihályi (ma: tiszavasvári) szolgálatából a közzsinat végzése tiltotta el, illetve a fennmaradt adatok fényében századvég, Martonfalvi, id. Köleséri Sámuel és Debreceni Ember Pál melletti legtermékenyebb egyháziírójáról van szó. A hat munka tematikáját és stílusát tekintve is meglehetősen egyoldalú.[5] Érdeklődését jellemzi disszertációinak címe: De aeterna hominum electione (Frankfurt, 1677) és De sorte piarum in Via (Frankfurt, 1678). Az utóbbi a kegyesség megélését, mint harcos erőt igénylő küzdelmet értelmezi – hivatástudatára jellemző módon a latin nyelvű munkában magyarul is idézi a kegyes ember attitűdjét ábrázoló 112. zsoltár 7. versét. Prédikációi túlbővített rettentések, a kor megannyi kísértése, a tánc, a részegeskedés, a káromkodás és a dohányzás ellen.[6] Kéziratos kötetét a szakirodalom eddig nem ismerte, bár a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára Kézirattárának két példánya is van belőle (R 618 és R 702/ee, mely az előbbi kötet első prédikációjának korabeli, betűhív másolata).[7]

Legnevesebb tanára a kor legnagyobb pedagógusa, Martonfalvi Tóth György is számon tartotta őt diáknévsorában, aminek különös jelentőséget ad, hogy ebben a katalógusban az általa tanított mintegy 1000 fő közül csak 80-nak a neve található meg.[8] Szólhat ez nemcsak szerzőnk személyének, hanem a jó nevű családnak is. Talán nem véletlen, hogy a századvég puritán kultúrpolitikusa és egyben cenzora, Debreceni Kalocsa János is támogatta Szentpéteri István három művének a megjelentetését.[9] Tudjuk, hogy Szentpéteri első munkája, a Hangos trombita már a Martonfalvi halálát követő évben (1682) nyomtatásra elő volt készítve. Ezek a kötetek csak részei a nagy életműnek, nem is a megírás sorrendjében jelentek meg és időben is óriásiak a csúszások (7-15 év). Munkái három, egymást követő évben kerültek nyomtatás alá (1697-9), amikor a szentmihályi gyülekezet jótevői és a nyomda is kész lehetett rá, hogy rövid terjedelemben, kis példányszámban adjon közre egy-egy prédikációs kötetet. Utolsó műve pedig (Ördög szára bordája) végleg kéziratban maradt, annak ellenére, hogy szerzője annak elkészülte után még majd 20 évig élt és dolgozott, és ezt a 7 prédikációt két szolgálati helyén is végig prédikálta (Nádudvar, Tiszalök). A debreceni nyomda elpusztulása után (1705) nem volt nyomda, amelyik felvállalta volna műveinek kibocsátását, bár a kötet látható módon nyomtatásra volt előkészítve.

A kötetkompozíció egységes szemléletet tükröz. A belső oldalon mindig egy Chrysosthomos idézet áll, a címben jelzett erkölcsi túlkapás argumentumaként. Az olvasóhoz szóló ajánlások egy esetben térnek el a kor jellemző kötetkezdő formuláitól: a szerző az olvasóközönség negatív megítélését feltételezve a következő verssort állítja ez előszók élére: „Lectori Benevolo, Solidam Salutem. Malevolo, helleborum Salubrem” (Ht. A5). „Beköszöntőnek” talán ez egy kicsit szokatlan, hiszen többnyire az ‘akinek kell vegye hasznát, akinek nem, írja mását’ formulával mondanivalójukat zárták a század szerzői, nem pedig ezzel kezdtek. Az erősen moralizáló egyházatya és a vallási téren türelmetlen előszók mellett feltűnő még az üdvözlő versek hiánya, annak ellenére, hogy igen neves szerző a kötet censora. Elképzelhető, hogy kortársaival nem volt egy állásponton, ha nem írtak köteteihez üdvözlő, dicsőítő öröménekeket; ugyanakkor a 18. században már inkább ez vált általánossá.

 

A műfaji sajátosságok

A műfaj, a profán élet kínálta kárhoztatandó cselekedetek feddése, kiprédikálása, a korban egyáltalán nem szokatlan. Az egyik legrégibb ránkmaradt ilyen jellegű kiadvány Decsi Gáspár műve, ami 4 főbűnt tárgyal.[10] Ha a súlyos erkölcsi ítéletek gyökerét keressük, annak oka egyrészt a vallás teleologikus céljában érhető tetten: a keresztyén ember a túlvilági létre koncentrálva a világi életének színtereit is morális értékrend szerint alakítja. A biblikus szemléletet szerzőnk ekként fogalmazta meg: „nem a szokás a mi életünknek regulája, (…) hanem az igazság, az Istennek törvénye, és ami azzal egyez, avagy azzal nem ellenkezik, aszerint kell viselned magadat és cselekedetidet” (Öb. 56). Ennek hátterében egy hermeneutikai kérdés is áll: az állandó keresztyén értékek újrafogalmazása a változó világ befogadói szintjéhez mérten. Kedvelt citátum volt a reformáció korában is „A teljes írás… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim. 3:16).

Ebből következően a lelki nevelés természetes része a feddés, de ez a hitbuzgalmi írásokban több féleképpen is megjelenhet. Általános esetben a prédikációk hasznaiban, elintéseiben; textusként egyedi alkalommal. Külön kezelendő viszont, amikor egy egész prédikációfüzér szól a világ kísértéseiről, és a meglazult erkölcsök miatt bűnbánatra hív. Ilyen összefoglaló jellegű munka a 17. században Czeglédi István, Medgyesi Pál, Martonfalvi György vagy Diószegi Kis István egy-egy kötete.[11] A prédikátor speciális érdeklődését mutatja, mikor már csak egy bűnnek szentel egy egész kötetnyi beszédet. Ilyen művek láttak napvilágot Diószegi Bónis Mátyás, illetve a századvégi debreceni prédikátorok, Kabai Bodor Gellért, Gyulai T. Mihály, Szenci A. Pál, Pathai B. János keze alól.[12]

A 17. század végi képviselői ennek a prédikációtípusnak munkáikat valamennyien debreceni prédikátorságuk alatt szerezték. Szentpéteri István debreceni kötődése egyértelmű, művei pedig mind tematikailag, mind hangnemük szerint is illeszkednek ehhez a műfajhoz. A századvégi debreceniség általános jegyeként több ok miatt nem írhatjuk le ezt a jelenséget. Egyrészt a korszak szerény termésű irodalmából csupán kétes következtetésekre juthatunk: hogy mekkora hányadát ölelheti fel a ránkmaradt anyag a valaha létezettnek, nem tudjuk. Ebben az időszakban szűkültek be a felekezeti és nemzeti lét intézményes keretei, az említett műfaj nagy számát magyarázzák a speciális történeti és lélektani körülmények. A gályarabok visszatérte után egyszerre lezárult egy korszak, városi és nemzeti szinten is.

1678-ban Keresztúri G. Bálint és Komáromi Csipkés György, egy évvel később a város bírája, id. Dobozy István adta át lelkét a teremtőjének. Elsőként a soproni országgyűlésen nyílt lehetőség a protestáns jogok védelmére (1681 áprilisától). A volt gályarab, Csúzi Cseh Jakab volt a rendek prédikátora egy ideig.[13] I. Lipót lemondva a nyílt abszolutizmusról visszaállította a rendi alkotmányt és teret engedett a protestánsok vallásgyakorlatának. 1681-ben Debrecenben véget érni látszott egy békés korszak: a városra 20 évi nyugalom után 20 év nyomorúság, szenvedés és pusztulás várt. A májusi pusztító erejű tűzvész rosszat sejtetett. Az idegek megterheltségének, a hisztéria eluralkodásának jeleként felújultak a középkori boszorkányégetések. Rövid idő alatt 12 embert, köztük egy férfit, végeztek ki ezzel a váddal.[14]

A lelki vezetők elvesztése azonos, ha nem nagyobb katasztrófának tűnt a korabeli ember szemében. Nógrádi Mátyás püspök halálára megjelentetett Parentatio lugubris kötetben Börömfi János, balkányi lelkipásztor verse együtt említi az elhunyttal Kabai Bodor Gellért, debreceni lelkipásztort és Martonfalvi Tóth György kollégiumi professzort, mivel egyazon évben távoztak el a minden élők útján. Az egykori debreceni püspök még maga is szerzett verset „ama hires Gamálielnek”,[15] kollégájának halálára, és nemsokára ő is követte. Gönczi A. Pál, kollégiumi contrascriba, Dávid siratóversének parafrázisával tisztelgett a nagy halottak előtt. „Unde viator ades? Gilboa Debreciorum?” kérdésre Saul és fiai névsorához annak magyar párjait állította össze Martonfalvi, Keresztúri, Kabai és Csipkés személyében. A „Patriacha senex nunc” kifejezés az imént elvesztett püspökre utalt. Debrecenben egy nemzedék hirtelen cserélődött le: a lelki támaszait vesztő közösség érzéseit hűen szemlélteti a szintén gályarab prédikátor Kocsi Csergő Bálint pápai beszéde, melyet ez évben mondott arról, hogy „az nagy emberek estiben nem kell meghütközni”.[16]

Olyan jelentős alkotók jellemzik még a következő néhány évtizedet is, hogy abból téves konzekvenciát vonnánk le, ha a magyarországi századvégi puritanizmus elszürkülésének, a puritán szellemiség kiüresedésének záróakkordjaként értékelnénk ennek a fajta irodalomnak a térnyerését. Elég csak a századforduló híres prédikátorára, egyháztörténészére, a coccejánus és pietista szellemiséggel egyaránt átitatott Debreceni Ember Pálra, vagy a neves debreceni orvosra, első Arndt-kommentátorunkra, Huszti Istvánra gondolni. Nem is beszélve a 18. század közepének híres tanárnemzedékéről, Hatvani Istvánról, Maróthi Györgyről és kortársaikról. A korszak jeles prédikátorainak munkássága sem azt jelzi, hogy az eltelt időben a puritanizmus energiái végleg feloldódtak volna: Hermányi Dienes vagy Nádudvari Péter prédikációi mérföldkőként mutatják, hogy az elmúlt korok teológiai, exegetikai vitái miként tisztultak le és találták meg a helyüket a kor prédikációs beszédmódjában.

 

A prédikációk világképe

Szentpéteri István prédikációinak egyik jellegzetessége, hogy Ézsaiás bűnöket ostorozó próféciáinak hangját szólaltatta meg. Legfontosabb célja volt „az Ördög országnak rontása, nemcsak szóval való hirdetés, hanem írás által is”. A Béza-féle Kálvin-életrajzból való a fenti idézet, és a címben megfogalmazott két világ szembeállítása is régi hagyományt újít fel, inkább lutheri, mint kálvini eredetűt. Szerzőnk minden baj okának tartotta a részegeskedést, melynek következményei az élet minden területére kiterjedtek. „Testeket és lelkeket az ördöng bordéllyává és pervátájává változtattyák, szivek tellyes útálatos gerjedezéssel, szemeik paráznául villognak, szájok ama tisztátalan szerelemről paráznáktól szereztetett szemtelen czikornyás, és pajkos nótájú verseket kintornálnak, magokat az ocsmány bordélyból költ pajkosok szájához illendő s tserére való trágárságokban gyönyörködtetik, hunyorgatnak, ölelgetnek, tsókolódnak, tapogatnak, és néhánykor a tselekedetre is erumpálnak, kifakadnak. Bizonyság erre a mi világunk” (Ht. C3v). A részeges könnyebben hajlik a trágár beszédre, a fajtalan táncra és nótára, amelyek miatt a test fölötti kontrollt vesztve az ember könnyen erkölcstelen cselekedeteket vihet véghez – vélekedett a szentmihályi lelkipásztor.

Országgyűlési rendeletek, zsinati határozatok, iskolai törvények szóltak a fenti bűnök ellen: ezek a kérdések állandóan napirenden voltak. A borivás a korban teljesen természetes volt, a lelkipásztorok is rendelkeztek megfelelő gazdasággal, így pl. Károlyi Gáspárnak tisztes jövedelme származott borkereskedelméből. Törvény rendelkezett a diákok heti fejadagjáról is, de a borral való visszaélés különböző modusaiért más-más büntetés járt: a megrovástól a pénzbüntetésen át a kicsapatásig. A többnyire átokformákban megőrzött szitkozódások (ördögteremtette, ebadta, stb.) megítélése a világi hatóságokhoz tartozott: kalodától a nyelvkivágásig számtalan formában hoztak róla ítéletet. Az isten nevével való káromkodást katonák (feltehetőleg német zsoldosok) terjesztették el, amely ellen nem sokkal később Polgári Gáspár prédikátor emelt szót Mérges golyóbis (Losonc, 1706) című művével.

A táncot a koraújkori törvényalkotók a legsúlyosabb bűnnek tartották, a virágénekkel és a hegedűléssel együtt a különböző protestáns egyházak egyaránt tiltották.[17] Ennek megfelelően a rajtakapott diákot azonnal kicsapták a Kollégiumból, rektorságából menesztették. A korban a világi és egyházi énekdallamok még nem különültek el élesen egymástól, ezért fordult elő nemegyszer, hogy az istenes énekekből szerzettek szerelmi dalokat, „fajtalan énekeket”. A zene nem volt tilos, csupán a zenével való visszaélés. A fajtalan tánc argumentumaként Szentpéteri István felhasználta korának egy nevezetes versét is, mely megegyezik a Körmendi-kódexben található tánc-ellenes verssel: a hosszabb terjedelmű szövegből (58 vsz.) csak néhány verset (45-49, és a 47. és 49. versszaknak a felét) idézte.[18] A korban reneszánszukat élték a bolondleírások, csúfábrázolások: a hatásos egyházi szónoklatairól híres és hírhedt katolikus szerzetes, Abraham a Sancta Clara is felhasználta a műfaj kínálta lehetőségeket közönsége meggyőzésére és gyönyörködtetésére.[19] A szöveg aktualitását jelzi, hogy a kölcsönszöveg még 15 év múltán is fontos argumentuma volt a tánc romboló hatásának.

Szentpéteri István a ’dohányozás’ elterjedését ugyancsak az ördög munkájának tulajdonította, s megtöretését az „Isten beszédének pörölye” által kívánta véghez vinni. A dohányzással a borhoz hasonlóan lehetett élni, bizonyos korlátok között. A ‘tabacolás’ a mezővárosok szalmatetős házai miatt volt veszélyes és ezért tilos. Az első tiltó rendeletet erdélyi országgyűlés hozta (Gyulafehérvár, 1670). Debrecenben az 1681-es tűzvész után hoztak szigorú intézkedéseket: előbb csak titkos helyekre korlátozták (Avasújvárosi zsinat, 1686), majd megtiltották (Rácböszörmény, 1697).[20] Általános volt, hogy bár a behozatalt és a dohányzást korlátozták, a termelést sokszor nem. Lassan a pipázás divattá lett, pénzbüntetés ugyan még előfordult, de 1702 után már csak a veszélyes helyeken volt tilos füstölögni.

Az egészségügyi és egyéb okokból ön- és közveszélyesnek minősített ‘dohannizálás’ okait szerzőnk a korábbi évtizedek, „ama bün szaporitó utolsó Kurutz világ” (Öb. 50v) történéseiben lelte fel. „Vallyon honnan jővté bé a’ Magyar hazában? A’ pogányoktól, a’ Törököktűl: a’ mi jó régi eleink a’ Dohány szagot pogány bűznek hivták. Az ackori jó Magyar Katonák, sokszor fel-verték a’ Törököt a’ Dohány szagról, mert a’ Városban, Faluban, bé-menvén, a’ hol Törökök vóltanak, a’ Dohány szagot meg-érezvén igy mondottak: Pogány bűz van itt! rajtok mentek, fel-keresték, és fel-kolompozták. Néhánykor ismét magokat az által meg-óvták; mert a’ Városban, Faluban, bé-menvén, az ott lévő feles, avagy el-rejtezett, Törököket arról meg-sajditották. Pogány bűz vagyon, igy mondván, itt, lovakra fordúltak ha kik le-szállottak, s’ onnét elmentek. Ackor élő, s’ ott lakott embernek szájából hallottam; hogy a’ mikor Ersek Újvárt a’ Török meg-vette [1663], a’ kőrűl lakó Magyarok néki meg-hódolván s’ a’ Törököt Dohányozni látván, egymásnak igy szollottak: Látdé héj! a’ pogánynak a’ szájában egy egy Csöv vagyon, a’ füstöt úgy szivja a’ szájában; s’ meg ki-bocsáttya. Amikor a’ Török azoknak házokban bé-ment, s’ ott Dohányozott, igy mondottak: Jaj majd mind meg-halunk a’ füstben! De meg-tanulta bezzeg már, ez a’ gonoszra bölcs, s’ a’ jóra bolond Nemzetség a’ Szipákolást. Jér. 4. v. 22. mert mindennapi kenyere, avagy annál-is fellyebb való. El-is mondgyák; hogy ők inkább el-lennének sok ideig a’ kenyér; mint a’ Dohány-nélkül. Meg-tanúlta hát a’ pogányoknak útát a’ Magyar Nemzetség” (Öb. 139vsq).

A történet származására bizonyítékul szolgálhat, hogy a peregrinációs útjára 1676 körül induló Szentpéteri István találkozhatott érsekújvári „híradójával”, ugyanakkor pedig semmi sem erősíti meg azt, hogy a dohányzás meghonosításában ez a város „ilyen” kiemelkedő szerepet játszott volna. Nem is az oknyomozó történetírás szempontjából fontos ez a kérdés, hanem egyedül a szövegben betöltött funkciója miatt. A szerző a ’pogányoknak úta’ kifejezést értelmezte a megelőző részekben, a fentieket érvként mondta el. Érdemes megfigyelni, miképp csúszik el a logikai érvelés: Dohány = Pogány bűz, [a pogány = kárhozatra méltó], aki dohányzik = kárhozatra méltó. Egyrészt inkább a dohányzás szokássá válása kaphatott volna nagyobb hangsúlyt (hiszen szerzőnk többször is utalt arra, hogy „practice praedicallyunk”), ehelyett pedig itt csupán az érzelmi elintést tapasztalhatjuk. Másrészt a kiindulópont helytelen, hiszen a „pogány bűz” – kifejezés szinekdoché, a pogány törökök dohányszagára utal, és nem a dohány és a pogány szavak ilyen jellegű konnotatív értelmére, az enthymémák logikai rendszerére.

A dohányzás Európában egyébiránt már a 16. században elterjedt. 1625-ből való Thorius Rafael francia származású londoni orvos Európa-szerte kedvelt Hymnus Tabaci című verse, melyet Szentpéteri is idézett (Öb. 39). A korabeli dohányszakirodalom már elég bőséges volt, Voetius általános megjegyzései mellett külön munkát jelentetett meg a kérdésről Everardus illetve Matthioli egyazon címmel, De Nicotiana (Öb. 65sq). Innen tudjuk meg a dohány számtalan elnevezését, ami azért is érdekes, mert a szakirodalom élesen elkülöníti a kétfajta névsort, ezáltal a dohány magyarországi elterjedésének két lehetséges közvetítő nemzetét jelöli meg. A német nyelvű katonaságnak köszönhetőek a korábbi ‘tabak, tabaka-ivás, tobáka’ kifejezések, míg azokat a török ‘duhan, dohán, dohán szipás’ szavak ki nem szorították.[21] Szentpéteri István 10 kifejezést sorol fel, melyek között van helynévből származott és metaforikus elnevezés is: „Americai patum, patebecenus, hyoscyanus Peruvianus, Nicociana, Herba Regina, Herba Sancta Crucis, Vulneraria planta Indica, Sana Sancta Indorum, Herbé de la Roiné meré, Tabac” (Öb. 65vsq).

A tiszalöki lelkipásztor megkülönböztette a felhasználást (abusus) és annak a szokássá vált, lélekpusztító hatását (ebusus). „Más a Dohány, s más a Dohányzás. Amiképpen más a Bor, s más a Részegség. Az első Isten teremtése, a második az Ördög tojománya” (Öb. 36). A kötetben számtalan érvet vonultatnak fel a ’vitázó felek’: argumentumaikat egyaránt veszik a gyógyászati, a társadalomlélektani, a bibliai példák közül pro és contra. Bár a kor még nem ismerte a szenvedélybetegség fogalmát, Szentpéteri gyakorlatilag ezt fogalmazta meg, amikor a rossz szokás kialakulását értelmezte. A később sablonná vált, és állandó elemként más helyeken is feltűnt a szokás 4 dimenziója (Öb. 95, 105, 115, 130, 139). A kezdő ok a gyönyörködés, az újdonság varázsa (1), gonosz szokássá azonban elsőként a társaság révén válik (2). A társadalomlélektani hatást követi a fiziológiás magyarázat: az élvezeti szer fizikai szomjúságot okoz, majd egyre inkább szükségletté válik (3). Végül az áldozat a pihenés óráit, az éjszakát is átdorbézolja (4).

A tiszalöki prédikátor az egyes szinteket lelki következményei miatt tartotta súlyosnak. A rosszra való hajlam is ítélet alá esik (1): még a mulatozókkal való társalkodás, sőt azok nézése is tiltott. A gonosz társaság (2) az erény útjáról letérő lelki akadékait szünteti meg, és egyéb bűnökbe is magával rántja, ezért a lelkipásztor megszólalásában társadalmi ítéletet, közfelfogást is érezhetünk. A fizikális leépülés rohamosan következik be (3), és nem kíméli hatásában a szűkebb környezetet, a családot sem, lelki (negatív apa/anyakép) és gazdasági értelemben (egyre fogatkozó családi kincstár) egyaránt. A legsúlyosabbnak azonban Szentpéteri István azt tartotta, hogy a dorbézolók a nyugalom óráit is átmulatják, és ezzel az Istennek szentelt időt elmulasztják (4). A tiszalöki prédikátor ezúttal is összekapcsolja argumentumait Perkinstől vett citatumokkal, és az egész élet istentiszteletté alakítását hangsúlyozza. Mégis az angol szerzőtől főként annak erkölcsi ítéleteit idézi, leszűkítve ezzel a praxis pietatis értelmét egy morálkatalógus szintjére.[22]

A századvégen a feddőző prédikációk megszaporodásának oka a megváltozott világ és a megőrzött tradíció ellentétében keresendő. Az a léthelyzet, hogy a századvégi magyar világ ki volt téve az állandó katonai zaklatásnak, nem teremtett lehetőséget morálteológiai koncepciók egységesítésére. A zsinati rendelkezések csak tűzoltó munkát végeztek, egyes esetekre hoztak, később újra megújítandó intézkedéseket. A prédikátorok vállalták fel a feladatot, hogy etikai kérdésekben általános érvényű megállapításokat fogalmazzanak meg, melyet közösségük, környezetük, világi vagy egyházi feljebbvalóik nem mindig respektáltak. A századvégi prédikáció nehézsége és megítélésének a nehézsége is egyben itt érhető tetten.

 

Puritán kegyesség

Szerzőnk hivatkozott szakirodalma tartalmaz minden fontos, a korban gyakran idézett szakmunkát, ugyanakkor sajátos szűkítéssel. Csak a mindenki által használt általános szakkönyveket (latin költőket, kora klasszikus egyházatyákat), az ún. népszerű (többnyire) puritán műveket forgatta (Perkins, Voetius, Kálvin) és a nagy rendszerező lexikonokat (Manlius és Hondorff exemplumai; Gesner Historia animaliája, Alsted Enciklopediája). Bár külföldi útja során Szentpéteri csak Németországig jutott, itthoni tanulmányai alatt is forgathatta a németalföldi és angolszász kegyességi irodalmat. A terminológia ismeretére mutat a magyar és nemzetközi szakirodalomban egyaránt közkedveltnek számító ‘édes-keserű’ kifejezés megléte, és az, hogy a lelkiségében hasonló, de inkább exegetikailag újító coccejánus értelmezés is megtalálható szerzőnk művében.[23] A korábban nagy dogmatikai vitákat kiváltó kérdések a századvégre megszűntek, szellemi hozadékuk pedig a prédikációk természetes részévé vált.

Arányát tekintve két szerzőcsoport emelkedik ki az autoritások közül: Voetius és Amesius köre. Látszólag furcsa a párosítás, amennyiben a régebbi szakirodalom eszmetörténeti kategóriáit alkalmazzuk: az ortodoxia fejedelme és a puritanizmus elindítója szerepel egymás mellett. Czeglédy Sándor azonban több kiváló tanulmányában hívta fel a figyelmet arra a szempontra, amelyet a historizáló irodalomtörténet-írás természetéből fakadóan nem érintett: az említett németalföldi tanárok közkedveltsége nem feltétlenül tanaikban keresendők, hanem a hirdetett és megélt keresztyénségükben, azaz a lelkiségükben. A hangsúlyozottabb biblicitás mellett mindkettőjük fő követelése volt az életszentség, a megszentelődés elérése.[24] Ezért a puritánizmus a századvégi Magyarországon a praecizismussal összekapcsolódva jelentkezett. Ez a fajta – Karl Reuter által református pietizmusnak nevezett – kegyesség összhangban állt a debreceni kollégiumban tanuló diákság lelkiségével.[25] Ezért peregrinációs diákjaink odahaza is megélt kegyességét felerősítette a külföldön ekkoriban oktató és a praecizismussal jellemezhető professzorok lelkisége, praxis pietatisa. A magyarországi századvégi puritanizmus hatása alatt álló egyházi értelmiségtől távol állt a rajongó lelkületű kegyesség.[26]

Kéziratos prédikációs kötetében Sajószentpéteri István a dohányzás károsságát, sőt vallás- és Istenellenességét hosszan taglalta. Vallotta, hogy a dohányzás a Tízparancsolat minden egyes cikkelyét létével tagadja. A formát Alstedtől vette szerzőnk, de ennek a tézisnek a műbe való beillesztése nem járt teljes sikerrel: szervesen az addig elmondottakhoz alig kapcsolható. A leggyorsabban megszerezhető tudás igénye vagy a tudatos válogatás okozta, de szerzőnk műveltségében tetten érhető bizonyos felületesség. A korábbi századok gyakorlatával szemben megfigyelhető, hogy míg Bornemisza Péter jelöli, de végül nem viszi végig modellt, addig szerzőnk esetében az egész rendszer rátelepszik a beszédre, eltelevényesedik rajta: a forma győzött a lelkiség felett.[27]

A hazai puritánizmus szakirodalmából is csak a nagy, összefoglaló köteteket használta fel, amelyek a leggyorsabban alkalmazható szakismeretet nyújtottak (talán az elérhetőség is szerepet játszott a szelektálásban). Így szerepel a tiszalöki lelkész köteteinek margóján Apáczai Enciklopediája (Öb. 50, 72), Pápai-Páriz Imre Keskeny útja (Öb. 12, 13v), Kabai BG. Flagellatio traditionum humanarum című írása (Öb. 15), Csúzi Cseh Kincses Tárháza (Öb. 52v), Szegedi Kis István Loci Communese (Ös. D4). Érdekes módon csak anonym módon van jelen a legtöbbször citált Medgyesi-fordítású Praxis,[28] és korának legnagyobb egyházi szónoka, „a Próféta” néven számon tartott Nagyari József is.[29]

A szerző magyarságképe hasonló kortársaiéhoz; a pusztuló nemzetet „a mi Istenünk életétől el-idegenedett és Istentől el-fajult Nemzetségünk” szavakkal illeti. Szentpéterinek a nemzetet feddő, nemzeti sorskatasztrófát jósló szavai Medgyesi Pál és id. Köleséri Sámuel prédikációit idézik fel nem egyszer.[30] Egy hosszabb szakaszon bemutatva válik igazán érzékelhetővé, milyen módon épült be a századvégi prédikációba a korabeli egyházi beszédekből az a szókincs és szövegapparátus, mely buzdító erővel hatott korábbi évtizedekben is a magyar sorskérdések iránt fogékony hallgatóságra. „Elmerem a Farahó szolgáival mondani: Mégis nem vettedé eszedben; hogy Egyiptom (Magyarország) elveszett?[31] Oh ragadományra s prédára jutott Édes nemzetem! Oh úton járók Sákmánnya szegény Magyar haza! Mire hozának tégedet a te bűneid! Ah nyomorúlt Nemzet, ki lelkedben, testedben s javaidban ragadoztatol![32] Bezzeg nagy mint a tenger a te nyomorúságod, kicsoda gyógyit meg tégedet! [33] Oh bűnnek iszonyatos volta, melly az Istent kegyes természeti ellen illyen keménnyé változtattya!” (Tp. B7).

A hosszú életkor alatt az olvasmányélmények nem változtak (Voetius és Perkins állandó autoritása megmaradt), csak a súlypontok tolódtak el. Erősebb éllel, személyeskedő hangnemben szólt a katolikusok ellen (Bellarminus), egyre gyakrabban és egyre többet idézett ortodox módra fabulákat (Josephus Flavius), mártírtörténeteket (Petrus Martyr) és ókori ítéleteket a zabolátlan és erkölcstelen világról. Művei – főként élete vége felé – kimondottan gyakorlati útmutatóknak készültek „az Egyházi-szolgák és a Magistrátus számára”. Ilyen pl. a Táncz pestise című prédikációs kötetének végén található több oldalas „buzditás a Tánczolás executiójára”. Húsz évi lelkészi szolgálat után nem kis büszkeséggel számolt be arról, hogy tanításának már a gyümölcsét is látta. „Megtapasztaltam kegyelmetek buzgóságát, és Isten beszédének sikerét, ide való bé-lépésemnek eleinn a Tánczról tanitottam vala, s úgy megáldá az UR munkámat; hogy annak folyása (ki azelőtt divattyában vala) ottan megszárada, s azúlta majd emlékezete-is elveszett” (Tp. A3v). Hasonlóan hatásos és nevezetes prédikációt ismerünk a korból, nem is akárkiét: Medgyesi Pál emlékezett meg egyik levelében a Váralján lezajlott „templomozás-pörről”. A jajjos jeremiádok szerzőjének devotióról szóló beszédeinek hatására a korabeli elvilágiasodó, csak színes istentiszteletet tartó népből gyakorló hitű gyülekezet formálódott – saját bevallása szerint.[34]

 

Teológiai ortodoxia

A szakirodalom kimerítően tárgyalta ezidáig az ortodoxia, a puritánizmus és a pietizmus eszmetörténetileg egybefonódó téziseit. Anélkül, hogy ezeket a fogalmakat feloldanánk, a gyakorlati teológia nézőpontjából meg kell különböztetnünk kétfajta kegyességi lelkületet, melyek a fenti rendszerekben alkalmazhatók. Eltérő a bűn fogalma hithű és a kegyes lelkületű vallásos ember esetében. Az előbbi a bűnt ‘anomia’-ként értékeli, az isteni világrendtől való teljes, tudatos eltérésként; az utóbbi pedig ritkán beszél bűnről (kivételt képeznek a direkt Istenellenes, Szentháromság ellenes tettek), inkább vétekről, azaz ‘hamartia’-ról, amely eltévesztést, eltévedést jelent. A tanítás célja is más: a hithű esetében a cél a megigazulás, vagyis az Isten kiválasztására, munkájára esik a hangsúly. A kegyes ember pedig az üdvözülés szempontjából a megszentelődést értékeli nagyobbra, ezzel a személyes elfogadás szerepét.[35] Mindkét vallásosságnak megvan a veszélye, hogy szélsőségekbe sodródjon. A hithű racionalizált tanrendszert hoz létre, a kegyes lelkületű az eschatologikus távlat híján törvénykezővé válhat.[36]

Szerzőnk lelkisége az előbbi valásossághoz áll közelebb: a puritán szakirodalomból is a hasonló lelkiségű műveket citálja. Eszmetörténetileg nézve érthetetlen volna a szentmihályi lelkész hovatartozása: kegyes életről, praxis pietatisról beszélt, és hatalmas bűnkatalógusokat olvasott hallgatói fejére, tehát „ortodoxia és puritánizmus határán áll”. Az említett fogalompár azonban tisztázza az eddigi sematikus képet. A szentmihályi gyülekezet lelkipásztora mikor a kegyes keresztyéni életről szólt, a praecizismus szaktekintélyeit idézte. A bűnök közül bűnt is, vétket is emlegetett, de okozati viszonyban: a vétket mint eltévelyedést követi a bűn, a szokás hatalma miatt. Ugyanazt a motívumhalmazt adta meg nem egyszer, de mindannyiszor a bűn ‘anomia’ értelmére helyezve a hangsúlyt: „a bűn törvényrontás (…) átkozott pedig minden, valaki a törvény ellen vétkezik (…) s minden átkozott viszont kárhozatra méltó” (Öb. 40v). A kötet végén pedig summaként összefoglalta a mű téziseit.[37] A puritán neveltetésből Szentpéteri a személyiségéhez, mentalitásához feltehetően közelebb álló precíz lelkületet szívta magába, és vált annak harcos szószólójává.

Az elhivatás a reformátori felfogás értelmében kettőstermészetű: belső, amennyiben a Szent Lélek által történik a kiválasztás, és külső, amennyiben az egyházi elöljárók előtt a közzsinaton vizsgát köteles tenni a felszentelendő pap. Szentpéteri többször hivatkozott papi esküjére és annak a nála lévő bizonylatára. Ez az apró megjegyzés sokatmondó, ugyanis a korban a tanultabb, deákosabb „segédlelkészek” mellett megjelentek a nép körében nagy népszerűségnek örvendő parasztpróféták is, akiket az egyház szintén megpróbált építő módon felhasználni, őket az egyház testébe asszimilálni.[38] Az évközi zsinat feladata volt, hogy kötelezzék őket lelkészi vizsga letételére és bemutattassák velük a gyülekezet fogadónyilatkozatát, akárha utólag is. A külső elhivatásra való szükségszerű hivatkozás miatt megnőtt a belső elhívás, elhivatottság szerepe. Ez egyben felerősítette azt a tendenciát, amely újraértékelte a tanítói rend szerepét azonosítva őket a prófétai hagyomány hordozóival. Ez a szemlélet gyökereit Perkins homiletikájában leli föl, de az ószövetségi exegézist megújító Coccejus is ugyanezt a felfogást támogatta.

Szerzőnk saját prófétai magatartásáról úgy beszélt, mint neki adatott hatalomról, és a világról, mint értetlen tömegről, amely ellen mindig kemény, támadó hangnemben lépett fel. A 17. század vége komor prófétájának kötetzáró fohászai azt a bibliai prófétai hangot (Ézsaiás, Ezékiel) szólaltatják meg, amelyik már a prófétai hiábavalóságot is magában hordozza, látva saját fáradozásának eredménytelenségét. „De félek rajta, hogy én most csak olajomat s munkámat vesztegetem, Malomban hegedűlök. Süketeknek beszéllek mást. Kölyköket feresztek, akik bárányocká nem változnak. [Ézsaiás] No tudja meg a posteritas, hogy vólt Próféta az Izraelben” [Ezékiel] (Öb. 86); „No ami az én tisztem, megmondtam és megirtam, vagy hallyátok vagy nem hallyátok, de mégis tudgyátok, hogy Próféta vólt közöttetek” [Ezékiel] (Tp. D8v). Másutt még hozzátette: „Aki fertelmes, légyen ezután is fertelmes. [Jelenések könyve] Áldott az Úr, kitől vagyon minden jóra való segítség” (Tp. D8).

A prófétai hevülettel megszólaló lelkész beszédeiben csak elvétve találunk intő-megjobbító jellegű, lelkigondozói attitűdöt megjelenítő szövegrészeket. A genera dicendik sorából általában hármat alkalmazott a prédikátor, tanítói, feddő és intő jellegű megszólalásokat, de ezekből is szinte csak a feddésre korlátozta beszédeit: „A’ lelki Médianistákat, az az, az ördögöt és a világot azok győzik meg, kik edgyik kezekben hangos trombitát tartanak, a másikban égő lámpást” (Ht. E5v). Ezáltal a hirdetett Ige üzenete torzult: a bűn ismerete – bűnbánat – bűnbocsánat hármasságából az első két kategória maradt csak, így az evangélium öröme és a kegyelem erejének mindenhatósága leértékelődött. A hit felszabadító erejéből korlátok közé szorított erkölcsi kódex lett, az egyes napi cselekedetek erős morális tartalmat kaptak. A próféciák üzenete tisztán lutheránus: Izraellel szemben hirdetve az igét, bűnbánatra késztetni.[39]

 

Élet és ítélet

A számtalan népi ízű megszólalás és ezeknek a teológiai indokok közé való beszűrődésének okát Szentpéteri István maga adja meg Hangos trombita című művének ajánló levelében. „A’ melly ellenvetések pedig itt olvastatnak, én azokat nem az újómból szoptam, hanem többire hallomásból tanúltam, némellyeket azok közzül némelly profanus s’ Epicureus Iditóták, némellyeket valami sciolus literatuskák, némellyeket pedig hol-mi Christus nevében prófétálók, de a’ Christustól soha (talám) nem ismértettek, hol egyszer s’ hol másszor; hol itt s’ hol amott, objiciáltanak; egyébként magamtól én mind azokat fel nem találhattam; ha, azoknak üszőjökön nem Szántottam, volna” (Ht. A4sq). Az állandó konfrontálódás elkerülhetetlen volt annak, aki a megváltozott körülmények és életlehetőségek között a feddő beszédeket szólaltatta meg. Néhol észrevétlenül csúszik át a felvett beszédmód az egykori történeti szituációba: „Papok is megrészegednek: Fel. Megvallom, hogy ez igen nagy és palmare argumentumjuk a Részegeseknek, sokszor is lobbantották szemem közzzé, mikor harcolnék a fene bestiákkal Ephesusban” (Ht. G8v).

Az állandó konfrontációnak a jele a prédikátor nyilatkozata, amely a szószéki kipellengérezés gyakorlatát mutatja: „Szemeimmel láttam 24 April. 1713. hogy e’ féle a’ halottnak, másockal edgyütt, koporsót csinált, a’ két kezeivel dolgozott, múnkálódott, fúrt, faragott, de halandóságáról el-feletkezvén, füstölgött, s’ a’ szájában vólt az Ördőg szára bordája, meg sem fogta, csak úgy szivta, nem-is eresztém-el velle, hanem ugyan ackor mindgyárt a’ prédikállás közbe meg-veszőzém érette” (Öb. 130vsq). Nem szokatlan jelenség ez a korban, bár nem veszély nélküli. Séllyei Andrást és Szentpéteri Istvánt is így távolíttatta el a közzsinat (1669, 1709), mert a templomban „csúf szavakkal” ostorozta az emberek bűneit. Debreceni Dormány István püspök pedig így lelte halálát, miután egy katonát paráznaságáért feddett (1693).[40]

Más jellegű a tapasztalati tudás megjelenítése akkor, mikor a példák – Dömötör Ákos szavaival – hasonló jegyeik alapján, motívumhalmazként kerülnek egymás mellé: az érzelmi hatás mélyítése céljából.[41] Ennek példája a következő szöveg, amely a dohányzás káros mivoltát megtörtént esetek sorával bizonyítja. „Hánytorgattya Füstös Bátyánk azt-is, még pedig majd leg-inkább, és leg-gyakrabban: Lám a Papok-is elég Dohányossok, eckor s’ ackor, itt s’ itt valék én, szemeimmel láttam, hogy a Pap fél kezével a Harangot vonta, s a másickal a Pipa szárát tartotta, ugy dohányozgált meg harangozott, a harangozást el-hagyván, a Pipát a csizmája szárába dugta, s bé-ment a Templomban. Más meg azt mondgya: Én is láttam, hogy a faluból ki-ment a Pap a mezőre a Komondorok utána, s szájában a Pipa szár, dohányozva ugy ment-ki. Harmadik-is mondgya: Láttam, hogy két s három Pap-is öszve-ült, ugy ittak, s dohányoztak-is egyszer s mind, a Pipájok szára egy singnél-is hosszabb vólt. S több eféle” (Öb. 37v).

A várt válasz helyett érdekes módon a prédikátor is elmond egy hasonló történetet, mely a másik oldal érveit hivatott szolgálni. „Anni praesentis 1713. 22. jun. a sz. Generálisból, Csatárból, a’ mikor jövnék, a Bagosi erdőben, Rácz Beszermény Nemes Szabad Hajdú Várossa-béli három ökrös Szekereket hátúl érék, a közepső szekeren ül vala, egy régi üdőtől fogva meg-aggott gonoszságnak Vénnye, kinek az ösz szakálla a Dohány füstitől sárga szinü vala, akkor-is szájában az Ördög szára bordája, füstöl erössen, kit én látván mondék: Hej jó atyámfia vén ember vagy, mégis azt szivod! Bé ronda tükör vagy ez iffjak előtt! Erre ő nékem Hajdú módon nagy embertelenül s sült parasztul azt mondgya: Menny-el az uton amellyen el-indúltál, te-is szintugy szivod odahaza. Mert a Papok-is szint olly Dohányosok, mint mások, sőt mások-is ő tőllök tanúllyák. Több-is vólt a rosz szava” (Öb. 37vsq). Indoklása majd mindig ilyen feles megoldásokkal zárult, leggyakrabban megszentenciázta az ellenfelet istentelen viselkedéséért, hirdetve számára a nem késlekedő ítéletet.

A keresztyéni életeszmény ellenpólusát jelentik azok a megnyilatkozások, amelyeket a lelkipásztor a következő kifejezésekkel jelöl: „nagy bután, parasztul” ill. „vulgo azt hirlelik”. A korszak protestáns retorikai és homiletikai szakirodalma által stilisztikai szempontból megkülönböztetett három szint (humilis, grandis, mediocris) közül a ‘vulgo’ a középutas stílusszinthez tartozik.[42] Az egyházi szónoknak a hallgatósághoz való alkalmaztatásának kritériumai egyfelől az igényesség és világosság, másfelől pedig a közérthetőség. Általánosan kerülendők tehát az argutia szélsőségei éppenúgy, mint az „imperitum vulgus idiotismusai”. A Biga pastoralis hangsúlyozottan óvott az utóbbitól: a latin nyelvű szakmunka példaként külön magyarul jelölt olyan megszólalásokat, melyek Szentpéteri műveiben lépten-nyomon előfordulnak.[43]

A populáris világfelfogás megkritizálásának veszélye a nyelvi azonosulás, az alkalmazkodás korlátainak átlépése. A prédikátor törekszik az egyszerűségre, kevés tropust és figurát alkalmaz, kerüli a hosszú körmondatokat. Az ellenfél világának leképezése az evés-ivás és egyéb testi, szexuális cselekedetek leírásakor az igés szerkezetek túlsúlyában tapasztalható.[44] Magától értetődő természetességgel értekezik a szexuális élet legkülönbözőbb elítélendő formáiról (Öb. 27), a perverzitás határán mozgó történetekkel fűszerezi beszédeit (Öb. 68sq), és elemzés nélkül adja elő azokat, csupán a lelki ráhatás kedvéért. A kiszemelt áldozatot vádaskodásaival a legrosszabb színben tűnteti fel: ezeknek a szövegeknek legjelentősebb hozadéka a számtalan népi jellegű kiszólás, szólás és közmondás. A Dialogus Politico-Ecclesiasticus nagy teret szentelt az „igaz Magyar módon való szollás” prédikációkban való hasznosságának, nyelvművelő értékének.[45] Figyelmeztetett emellett Medgyesi Pál arra, hogy ez nem lehet egyenlő a „parasztok” nyelvével való azonosulással. Szerzőnk láthatólag a kegyességi irodalomnak az eszményét kívánta megvalósítani, számtalanszor citált a népnyelvi szólásokból, de nem tudta megtartani a szónok és a hallgatóság közti távolságot.

„Illyen pedig a Tabacco-helluok [’dohányszívók’] barátsága. p.o. Edgyik a másiktól Dohányt kér, a másik meg tagadgya, hogy néki nintsen, a pedig tudgya, hogy vagyon, annak okáért azt öszvehamisollya, ki-tűzi, lelkűzi, amaz-is tromfot tromfal üt, s öszvevesznek, mint a Varjók az Eb szaron, amint a Magyarok szoktak szólni. Avagy, edgyik a másik Dohányát el-kapja, mellyért a meg-haragszik, öszvekapnak, s jól meg-verekednek, egymást jól meg-agyazzák. Meg-esik az is, hogy edgyik a másiknak Dohány Sacskóját meg-szereti, s addig-addig ólálkodik utána, hogy egykor el-osontya, ama gyanúban esik hozzája, s rá fogja, hogy ő lopta-el, e meg tagadgya, nem lévén bizonyság reá, de e még sem egyezik-meg rajta, hanem azon bakot nyúzza, hogy ő lopta-el. Ama csak ugyan nem restituállya, hol-ott azt igen meg-szerette, s régen vágy reá, igy osztán egy nagy háborúság támad közöttük. Avagy pedig amaz ollyan rá fogja, akinek se hire, se tanácsa benne, annakokáért ártatlan lévén fel-buzdúl, s azt öszve-szidgya, a meg néki visza mondgya, s jól meg-marakodnak osztán, mint az Ebek és a Macskák” (Öb. 76sq). Szentpéteri István szemléletes hasonlatsorral jelzi ítéletét: „úgy élsz, mint a Disznó, úgy halsz meg, mint az Eb, és úgy temettetel el, mint a Szamár” (Ht. G2v).

Szentpéteri István a hallgatóit ‘rusticus, paganus, idiotae, plebs’ néven illette, mely láthatóan arra utal, hogy deáktalan községnek volt a prókátora. A szerző pontosan érzékelhette, hogyan vélekednek róla a hívek, mikor a közkedvelt prédikátorról nyilatkozók szájába ilyen szavakat adott: „Vagynak kik magokat az ő undok tobzódó és Részeges hallgatóikhoz confirmállyák, (...) mellyért (...) dicsirtetnek is: Be jeles ember, úgy mondnak, tréfás ember, jó nyájas asztali ember. Nem kevély. Nem komor; mint némellyek, akiket mint ha az ördög marta volna meg, mindenkor tsak feddőznek, az embereknek semmi világot nem engednek. Koma el ne botsássuk hóltig ezt a Papot; mert ha ezt elszalasztyuk, nem tudom bizony mikor talállyuk fel; mert találunk ugyan Papot, de illyen hozzánk valót nem minden bokorban találunk”(Ht. H3).

Ítéleteinek jogosságát szemlélteti a következő néhány a dohányzásra vonatkozó példa. Az ellenvetések dialógusaiban az ellenfél argumentumai többnyire a Bibliára hivatkoznak (pl. a dohányzást a Szentírás nem tiltja), csak másodsorban annak élettevékenységekre tett jó hatására, így a prédikátor is bibliai és életbeli példákat állít egymás mellé, vagy a dohány gyakorlati hasznosságáról értekezik Apáczai enciklopédiája alapján. A retorikai szakirodalom által a középutas szint esetén ajánlott hatásos példák és a nyilvánvaló érvek azonban néha eléggé félresikerültek. A katonák indoka a dohányzás mellett az, hogy ébren tartja őket – Szentpéteri ellenérve: „Lám Jákób nem dohányzott, mégis ébren maradt” (Öb. 50v); orvosság a dohány – ismét: „De te sem magát, sem annak füstit, bé nem vonod, s el nem nyeled, hanem bé-szivod, s meg ki-bocsátod büdös szádon, sem pedig nem applicálod” (Öb. 71v). A nemzetközi szakirodalom érveit mozgósítva (Öb. 65sq) exemplumait főként a fabulák közül válogatta (Hondorff), de szerepel itt az „Americai patum” (Öb. 65v) említése mellett még dohányzás előtti és utáni fohász is több oldalon keresztül (Öb. 57-9).

Szentpéteri István mindig a kegyes élet megélését kérte számon hallgatóságától. A prédikátor a legszigorúbb módon elhatárolta magát a rossz szokásokon alapuló életmódtól: ami nem tisztességes, vagyis nem keresztyén, tehát Istenellenes. „A Dohányos paraszt embernek semmi gondgya nincsen az Isten tiszteletire, házában-is nem jut eszében a könyörgés, minden esze, kedve, gyönyörűsége csak a dohány, úton, útfélen, jártában, keltében szüntelen füstölög, amikor dolgozik-is nincs arra gondgya, hogy az Istent hivja maga mellé segítségül, hanem csak a Pipán, kapáll, kaszáll, gyűjt, nyomtat, fát vág, örökké száján az Ördög szára-bordája. El-mulattyák az üdnepi-szenteléseket, az Isten házában való bé-meneteleket, ott ők igen ritkán jelennek-meg. Egy szóval meg-mondva: azt mondgya az ő szivében, hogy nintsen Isten” (Öb. 23vsq). A gondolkodásmódjára jellemző, hogy az enthymémák rendszerét működtette, és bizony ez sokszor félrevitte.[46]

Jellegzetes példa „Kabai Peti” esete: a nikotinfüggő fiatalember még halálos ágyán sem hajlandó imádkozni, könyörögni az Istenhez; a végkövetkeztetés: meg is halt (Öb. 67sq). Más prédikációiban még ennél szélsőségesebb véleménnyel is találkozunk. A bűnök előidézőinek tartotta a kor a züllött katonákat. Tőlük származtatták a szörnyű istenellenes káromkodást; másrészt dévaj kihágásaik nemcsak a helyi és általános szokásokat sértették (csendtilalom, vasárnapi pihenés), hanem a társadalmi kötöttségeket felrúgva erkölcsi züllésnek adtak táptalajt (sok válás, eldorbézolt családi vagyon). A lelkipásztor természetesen elítélte mindezt, azonban megnyilatkozásai néha egyenesen fatalista jellegűek: „ha a káromkodó Magyar katonákat mind megölnék, egy ezerből tiz alig maradna. De hallodé? ha te meg nem öleted, megöleti Isten őket (...) vagyon elég Német, Török, Tatár, Rácz, stb.” (Ös. D2v).

A mértéken túli borivás szintén közügy volt és általában társadalmi ítélet alá esett, de a következő kijelentés, talán túlzás: „aki a Részegségnek ellene áll, (...) azt az Isten a Mártyromság koronájára tudgya néki” (Ht. G1). Egyetlen mártír-képhez sem igazodik ez a felfogás, hiszen ez teológiailag egyáltalán nem állja meg a helyét. Mártíriumként, mint a hitélet lehetséges alternatívájaként jelenik meg itt a praxishoz tartozó önmegtartás, önmérséklet.[47] A reformátori teológiában nincs helye a szinergizmusnak. A furcsa képzettársítás okait kerestük eddig, s találtuk meg a megváltozott prédikátorszerepben, a puritán lelkiség zsémbellődéseinek eluralkodásában. A világképi elemek torzulásai ugyanakkor homiletikai jellegű (de)formálódással is jártak együtt.

 

Homiletikai változások

Szerzőnk a magyar prédikációelméleti terminológiát mint ‘doctissimus’ prédikátor alkalmazta, a művek homiletikai rendszeressége végig jellemzője maradt köteteinek. Mindig közölte a különböző részeket, alpontok neveit, ezek sorrendjét precízen betartva. A kötetek elején szerzőnk minden esetben Chrysosthomost idézte, aki exegétaként előnyben részesítette a Biblia literális és historikus jelentését. Szentpéteri hűen követte példaadóját: az allegorizálást kerülte. Beszédei inkább érzelmi, mint logikai meggyőzésre törekedtek, ezért a tanítás, amely a morális célok megvalósulását biztosítja, háttérbe szorult.[48] A mai olvasó számára több ízben is indokolatlanul durva beszédeinek a hangneme. Ezt erősíti a prédikációk (főként az Ördög szára bordája esetében) stilisztikai és homiletikai értelemben vett szétválása: a hasznok óriási méretűre felduzzadt rettentő és feddő részének jelzett vulgaritása szembenáll a többi rész túlontúl, szinte a szájbarágósságig leegyszerűsített nyelvével. A Martonfalvi-tanítvány Szentpéteri István személyes vagy közösségi indíttatásból, de az egyszerűbb prédikációs formát választotta: győzött a „bévött szokás”.[49] A prófétálást szűkebb, köznapi értelemben használta: prófétai dörgedelemként hangzó mondataiból hiányzik a kérygma elhagyhatatlan tartozéka: az Isten gyógyító igéjének hirdetése, a vigasztalás, a sebek bekötözése.[50]

Martonfalvi homiletikájában (35. caput) a prédikáció elkészítésének módjához logikai megközelítést ajánl a szerző: (Fundamentum:) Ige, Summa, El-osztás; Tudomány: Magyarázat, Tanuság, Tanuság Okai. A szentmihályi lelkésznél már az El-kezdés tézise ellentétpárból áll, a Részek ennek megfelelően osztódnak, azon belül később tovább szintén két részre. A Magyarázat kátészerű felosztása is megszokott jelenség: Tagadás- és Állatásképpen állnak egymással szemben a kétséges teológiai kérdések dubiumai és argumentumai. A Tudomány újra összefoglalja az elhangzott tézis rövid, definíciószerű megfogalmazását, majd a szillogisztikus érvelés rendszere alapján a genus után annak speciesét, s annak két részét magyarázza. Az eseti eltévelyedésnek a fokozatai után pedig a szerző a Tudomány Okaiban kifejti a szokásnak a 10 parancsolat megrontására vonatkozó tételes bizonyítását Alsted Enciklopediája nyomán. A dichotómia érvényesülése nyilvánvaló.

A Hangos trombita nevű köteten bemutatható mindaz a homiletikai, retorikai jellegzetesség, mely a későbbi köteteket is jellemzi. A kezdeti szabályosságnak is vannak azonban már észlelhető fajsúlyeltolódásai. A Hasznok részenként is a hyperiusi rendszert visszhangozzák: mindegyik haszon felépítése a tanító, feddő és intő jellegű részek harmóniáján alapul.[51] Az egyensúlyt a terjedelem bontja meg, meghatározva a prédikáció jellegét. Hyperius homiletikája megengedi ezt: az Isten gondoskodása és a jó tanítás szüksége alapján lehetnek hosszabbak egyes részek.[52] Az egyes ususokon belül a részeken belül is spirál formában szerveződik a szöveg. A Tanító Haszon kettős spirál-körét követi a hármas szervezettségű Rettentés, majd az egy egységnyi El-intés. A rövid kezdő haszonhoz képest (2,5 lap) túlméretezettnek tűnik a 10x-es nagyságú Rettentés (25 lap).

Az egyébként átlagos méretű intéshez (10,5 lap) olyan ellenvetésekkel foglalkozó rész kapcsolódik, amely az eddigi homiletikai rendbe nem illeszkedik koherensen. A hasznokból „alkalmatosság szerént” emelt be a prédikációba mást és mást, ahogy azt Medgyesi definiálta. A Szentpéteri István kötetében megjelenő dialógus-sorozat azonban minden várható mértéket felülmúlt. Az „Itt elő-áll a Részeges…” kezdetű mondattal 32 db, káté formában megírt „dialógus” következik, a tanítói részek terjedelméhez képest 25x akkora méretben (62,5 lap). A töméntelen mennyiségű „Ellenvetéske” megrontása után a harmadik haszon rögvest két ámennel zárul, és 3 oldalnyi körülményekből származó és személyi jellegű argumentumok után maga a kötet is.

A szerzőnk prédikáció szerkesztő eljárásaihoz Magyarországon legközelebb álló Medgyesi-féle homiletika az Indító okok és az Ellenvetések helyét ususonként jelöli ki, különös tekintettel az Intő Hasznokra, szemben a Feddő, Rettentő, stb. Hasznokra, melyeknél a megsiratandó állapot és a hasonlatosság példái dominálnak.[53] Szentpéteri István a téma szerint különböző helyeken szólaltatta meg az Ellenvetéseket, az adott keretet azonban a terjedelem messze túlszárnyalta. Medgyesi homiletikája az ellenvetéseket a magyarázathoz és a hasznokhoz hozzáfűzni engedi és tanácsolja, itt csupán az El-intő Haszon tartalmazza ezt a részt, de akkor bőségesen. A feltételezett dialógusviszony vitái meghatározzák a beszédeket.[54] A védekező / támadó magatartás lételeme a szerzőnek: ez a beszédmód nemcsak a Czáfoló, hanem a Feddő (Öb. I, VI), El-intő (Ht., Tp.), sőt a Tanító Hasznokban is (Ös., Öb.I, II, VI) jelen van. A Tanító Haszonban a testi okosságból származó érvek czáfolása idegen elem: Szentpéteri István hatalmas bűnlajstromokat vonultat föl a Tanításban, kategorikusan jelezve, mi tartozik a kegyes élet formáihoz és mi a vétkes cselekedet.

A dialógus-szervező elemek adják meg a szövegrész alaphangnemét, az egyszerű összekötő szövegektől (rebesgeti, hánytorgattya) a szókapcsolatokon át (csellengez és haboz; tekereg s facsarog; ebelkedik; szemtelenkedik s ocsmánykodik) a szószerkezetekig (illyen csavargást-is gondol, takargattya az ö bélpoklosságát im illyen burockal-is, támogattya ezzel-is büdös száját). A viták retorikai felépítése is láthatólag kötött: (1 – T) a Tétel kimondása és megrontása részenként vagy definíció szerint történik; majd (2 – F) az Igazság megállatása következik bibliai locusok és neves auctorok szerint. Az Occupatio és az Indokok ismertetése invariábilis forma; (3 – I) a sort az intő jellegű megszólalások zárják: óhaj (Ó, bárcsak), tanács (Olvasd meg) vagy ítélet (Ördögtől vagy) formájában. A keretek bővülése két módon történt: egyrészt a halmozás, másrészt pedig a spirális szerkesztés segítségével. A dialógusok a kötetek folyamatában szemlélve szerkezetükben nem, csak terjedelmükben változtak, magukkal hozva számos fontos kordokumentumot, melyek a kor életmódját, ízlésvilágát és gondolkodásmódját egyaránt jellemzik.

A későbbi prédikációk esetén figyelhető meg az a folyamat, miként alakult ki a beszédek nyelvi alapformája. Jellegzetes kései formai jegyek közé tartoznak a külső szerkezeti elemek: a kezdő („In nomine Domini laxabo rete!” – gyógyító ige az Újszövetségből) és záró fohász („Praedicare nihil aliud est quam derivare in nos furorem populi.” – Luther szavajárása, Öb.), a homiletikai részek ismétlődő elemei a bevezető illetve a feddő jellegű mondatokban („Feddés és dorgálás: Fekete szénnel jegyzi meg az Istennek Lelke”; „Méltán kiált hát Isten nekik Jajt”; „De mivel nincs ollyan hamis ügy, amelynek ne vólnának párttartói”; „Meg-vásárlék Ugri Uram Ellenvetéskéivel” (Tp.); „Akkor állattya a Tabacco-helluo / Füstös Bátyánk annak szabados vóltát, a’mikor a’ Borjúk fen az égben szárnyokon repülnek; vagy mikor a’ Szarvasok azon levegő égben járván legelnek, még pedig Februáriusnak 31. napján” (Öb.); „Aki fertelmes, légyen ezután is fertelmes” Jel. 22:11).

Egyrészt teljesen egyértelműnek tűnik, hogy bizonyos igehirdetői gyakorlat után a lelkipásztornak kialakul a saját retorikai alapkészlete, s ez más szerzők esetén is kimutatható, miként használta fel korábbi beszédeinek tanulságait, szófordulatait.[55] Másrészt viszont itt a szerkezeti elemek oly mértékű konzerválódásának lehetünk szemtanúi, hogy ez felveti a kérdést: a beszédek könnyebb és gyorsabb szerkesztésen túl más indoka is lehet a fentieknek. Szentpéteri István a belső ember megváltoztatása helyett csak a külső eseményekre figyelt, így a puritánok lelki mélységeket feltáró, lelki önvizsgálatot hirdető intései nála nem kaptak tért. A via salutis terminológiáját nem is érintette, bár az evangéliumi élet példajaként idézett erkölcsös életű Kálvin nem is javallotta azt. A változtatás igénye mellett elsikkadt az emberre figyelés, és csak a kemény hangú dörgedelmek maradtak.

Élete vége felé azonban ez az arányosság is kezdett eltolódni: egyre inkább leszűkült a köre a hasznoknak, és a jelölt, általában 3 haszon (tanítás, feddés, intés) kifejtettsége is megsínylette ezt.[56] A tanítás szűkszavú exegézissé szorult össze, az intés gyakorlatilag elszíntelenedett, egyedül a feddés őrizte meg addigi funkcióját, de már módosult formában. A másik két haszon felvette a feddés különböző elemeit: pl. a Tanító Haszonban „Vétek-sor”, az Ellenvetések cáfolása és az Igazság megállatása egyaránt megtalálható, holott ezek homiletikailag nem összetartozó elemek (Öb. II. és VI. préd.). A 10 parancsolat megállatása korábban a Tudomány Okaihoz tartozott (Ht.), később már egyenesen a Magyarázat, sőt a Tanító Haszon részeként egy prédikációban kétszer is felhasználásra került (Öb. I. préd.). A prédikációk gyakorlatilag Hyperius rendszerének segítségével leírhatók: az egyes részek leszűkültek mind tematikai, mind formai szinten.

 

Összegzés

Szentpéteri István a puritán szellemi hagyományokat ápoló debreceni iskola növendéke, de beszédei egy témát ölelnek fel csak, a bűnök világát. A tematikai egysíkúsodás együtt járt a homiletikai formák egyszerűsödésével. Az általánosan használt kézikönyvek mozgósítása és a népnyelvhez való alkalmazkodás is ezt erősítette fel. A puritán tanulmányok ellenére a praxis során alkalmazott retorikai eljárások és exemplumkészlet sem a puritán lelki czirkálások üdvútját definiálta, hanem az egyszerűbb, feddőző, népi ihletésű beszédmódot. A feddőző beszédek törekvése, hogy kijelölje az ördög rabságában élő és az istenfélő ember életútját, úgy tűnik, csak félsikert hozott. A lelkipásztor tanultságát bizonyítja az is, hogy a 20 év alatt mintegy 2000 egyházi beszédet írt, ami szorgalmas, ügybuzgó emberre volt jellemző a korban. Művei nagyrészt kéziratban maradtak és elvesztek; gyakori helyváltoztatásai mögött toleranciájának, alkalmazkodóképességének bizonyos mértékű hiányosságát is feltételezhetjük. Szentpéteri István prédikációinak hangnemét az aránytévesztés formálta: a mores mellett eltörpült a pietas erénye.

 

 

JEGYZETEK