Tisztelettel ajánlom ezt az írást Győri L. Jánosnak,

aki a puritán tanárok olvasójává nevelt

 

Takács Bélának, a sárospataki tanárnak és levéltárosnak a kiváló viselettörténeti monográfiáját posztumusz kiadta Dienes Dénes a Nemzet, egyház, művelődés sorozatban, melyhez most két apró kiegészítést fűzünk. A két kora újkori lelkész-tanár ábrázolás Martonfalvi Tóth Györgyhöz és idős Köleséri Sámuelhez kapcsolódik: a váradi Collegium tanárai voltak, majd a város török általi elfoglalását követően (1660) rövidesen mindketten Debrecenben kaptak állást. A lelkészi státusz mecenatúrájához tartozott a nemesség: Bethlen Gábor a lelkipásztori rendet egységesen megnemesítette. (1629. július 13.)[1]

A Martonfalvi Tóth György vezette debreceni iskolát és tanárait bőséggel támogatták. A fejedelem 3000 darabos kősó-alapítványi javadalmából jött létre és állt fenn Martonfalvi professzor harmadik tanári tanszéke.[2] A fejedelem újabb kősó-alapítványának köszönhetően építették ki a Collegiumot mai kvadrát formájára (1662–68), és a szintén általa létrehozott bursa sacra jövedelmeiből (1666) támogatták a peregrináló diákok külföldi tanulmányait a protestánsüldözés (persecutio decennalis) legnehezebb éveiben.[3] A város pedig egyedülálló módon „perpetuus professor”-ának választotta (1664), Apafi pedig – Bethlen Gábor elveit követve támogatta az egyházi értelmiséget – polgári előjoggal látta el, ami a foglalkozása miatti adómentességet és nemesi címert jelentett. Az 1666-os címer egyértelműen jelzi a megnemesített személynek a tanár funkciójából következő szakrális feladatát.

 

Martonfalvi Tóth György címerképe (1666)[4]

 

Idős Köleséri Sámuel, váradi tanár kollégája szintén megkapta a nemesi jogokat. Szendrői lelkészként, 1665-ben ugyanis kijárta magának I. Lipóttól, hogy még az apjának I. Rákóczi György által adományozott nemességet neki és közeli hozzátartozóinak megújítsa. (Ritka módon a harmadik generációnak, Köleséri (II.) Sámuelnek is készült nemesi oklevele (1696), így egy családnak 60 éven belül három különböző címerét ismerjük.[5]) Ez a nemesi jog a háborús időszakban akár védelmet is nyújthatott, de Debrecenben már nem volt használható, hiszen ott a városi magisztrátus előírása miatt nem élhetett vele a cívispolgár. Az erdélyi fejedelem helyett a magyarországi lelkész a királyhoz fordulhatott. A címerlevél azért is érdemel különös figyelmet, mert csak a Köleséri (I.) Sámuelé tartalmaz egy lelkészábrázolást, melyet eddig a szakma nem ismert.[6]

 

Köleséri (I.) Sámuel címerképe (1665)[7]

 

Mivel már Melius egyik prédikációs kötetének pap-ábrázolásával kapcsolatban felmerült a kérdés, vajon a nyomdász nem a szerzőt ábrázolta-e, így szükséges leszögeznünk, a címerlevelek többnyire az alakkal annak jelképiségét szimbolizálták.[8] A Köleséri-féle címerpajzsban egy hosszú hajú, borotvált arcú fiatalembert látunk, aki jobbra néz, bal keze csípőre téve, jobb kezében nyitott könyv. Öltözete a református lelkipásztorok századvégi hivatalos viseletét tükrözi: fekete ornátusban, azaz prémes kucsma, hosszú, térdig gombolt dolmány és csizma. A ruha a kor tipikus református egyházi értelmiségének viselete, írja a címer közlője.[9]

Már Könyves Kálmán regulái előírták a papok egyszerű öltözetét. Az öltözködésre vonatkozó európai városi törvények és rendeletek pedig sok részletkérdésben rigorózus elveket kinyilvánítva közvetve szabályozták a középkori társadalmi struktúra tagoltságát és szilárdságát.[10] Szabályozták később a legkülönbözőbb felekezetű egyházi zsinatok a kalap-, köpeny-, szakáll- és bajuszviseletet, az öltözet színeit, az egyes alkalmakhoz tartozó viselkedési normát, hiszen az öltözet egyúttal közösségi önmegjelenítés is volt. Angliában pedig köztudottan véres harc dúlt az öltözködés elvei miatt: a nonkonformista irányzat részben emiatt jött létre. Itt ugyanis a puritán elvek megvalósulásának tekintették, ha valaki kerekre nyírt hajat viselt (roundheaded), nem viselt szakállat, nem hordott miseinget (surplice), négyszögletű kalapot, és így tovább.[11] Németalföldön is pártszakadást okozott a viselet terén a szabályozás: a voetiánus-vonal (ld. Voetius, Maccovius, Maresius ábrázolásait) az ortodox morál megjelenítéseként az egyszerű, ószövetséginek tartott próféta-viseletet követte, a coccejánusok (ld. Coccejus, Burmann, idősebb Vitringa arcképeit) a szabadabb divatot, rövid vagy félhosszú hajjal, öltözetükben gazdag stíluseszközökkel.[12]

A magyarországi és erdélyi református egyházban is külön egyházi végzések intettek a fekete vagy dísztelen (szürke, barna) viselettől való eltéréstől: a díszes (úri, nemesi, más nemzetű, török vagy nyugati típusú) vagy más rendű (katona, kalmár, paraszt) öltözködést korszakunkban (16–18. század) végig szankcionálták. Nemcsak a színt, de az egyházi divatot is igyekeztek kellőképpen körülhatárolni. A fejen a hosszú collegiumi fejfedő (a sinkó) legyen, a testet a rókaprémmel bélelt felöltő (dolmány) teljesen fedje, a lábon egyszerű csizma legyen. A hajviseletre nézve illő nem katonásan rövid, sem lányosan (később németesen) hosszú haj, és legényembernek magyaros bajusz, idősebb és rangosabb férfi számára ószövetségi próféta szakáll- és hajviselet.[13] A Köleséri-címerképen látható alakábrázolás illeszkedik ehhez az elvárási szinthez, s ettől csak annyiban tér el, hogy a tiszta, borotvált arcot még nem díszíti bajusz, és a félhosszú haj szintén a konform, de fiatalos házasember viseletéhez tartozott.

A Martonfalvi-címerlevélen az alak portréja látható: hasonlóan a Melius ábrázolásával azonosított képhez, de míg ott a szószéket, itt a tanári katedrát mintázó emelvényre támaszkodik a férfialak. Ott a németes öltözet miatt sejthető, hogy a címlapon a nyomdásznak lehetett ilyen nemzetközileg elterjedt fejléc-kliséje. Martonfalvi esetén az 1666-os címerben megformázott férfi a baljában tartott könyvbe ír, heraldikailag helyesen jobbra néz. Az öltözete egyszerű: gombos öltöny, felette fekete talár, fején pilis; arca nyírva, magyaros bajsza és hullámos haja jelzi fiatalságát. Akár tanári viseletnek is mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a gályarab-prédikátorokat hasonló módon festették le Zürichben, Takács Béla elemzésében „korabeli és külföldi öltözetben”.[14] Martonfalvi nemeslevele azonban ehhez képest 10 évvel korábban készült, és Erdélyben. Ilyen forráshiányos esetben, mikor sem a korabeli zsinati rendelkezések nem szólnak kifejezetten a pilis viseletváltozásáról, sem ezt reprezentáló festmények nem maradtak fenn református értelmiségiekről, feltételes következtetéseket lehet csak levonni.

Elgondolkodtató, hogy ha a pilis viselete teológiailag adiaphoron (dogmatikailag nem kötött értelmezésű), akkor ez a tanári katedra miatt választott viseletnek is lehet a jele: biblikusan befedett fejű, de másképp, mint az előírt kalapos magyar egyházi forma esetén.[15] Vagy ez valamilyen külföldi divat szerinti öltözet a kálvinista irányzatnak megfelelően, mely nem állt szemben a szigorú szabályozásokkal. A döntés előtt nem szabad megfeledkeznünk egy harmadik faktorról: az önképről. Köleséri és Martonfalvi, az egykori váradi tanárok egyaránt tudósi kvalitásaik miatt érdemelték ki a nemességet. Köleséri már lelkészként kapta meg az oklevelet, és ott lelkészi ornátusban ábrázoltatta magát; Martonfalvi pedig gyakorlati teológiai és pedagógiai munkájáért kapta, de már kijelölve ‛örökös professzor’-nak, tehát feltehetően a státuszának megfelelően jelent meg a képen.

Az önkép jelentőségének megértéséhez figyelemre méltó a kortárs példa, a németalföldi Coccejus két ábrázolása közti különbség: a fiatalkori professzoré és az időskori lelkészé. Előbbi esetben talár, alá gombos ruha, hozzá gallér és pilis járt a rövid bajuszt, göndör hajat viselő leideni tanárnak; utóbbi korszakában fekete papi ruha hosszú haj, fedetlen fő és borotvált arc illett a funkciójához.[16] A fentiek alapján nagy hasonlóságot mutat a két zürichi gályarab (Séllyei István és Harsányi Móric István) képe, a németalföldi liberális teológus korábbi, tanári portréja és Martonfalvi oklevelének ábrázolása. Az európai protestáns egyházi divat szerinti tanári öltözet egyik fajtája érhető itt tetten.[17] Martonfalvi részéről mindenesetre merész lépésnek tekinthető ez a fajta címerkép választás vagy engedélyezés.

A Köleséri (I.) Sámuel számára készített címerképen a 17. század végi protestáns ortodoxia (a voetiánus és a mérsékelt presbiteriánus irányzat) tipikus lelkészi öltözete és funkciójának megfelelő modorú ábrázata; a Martonfalvi György oklevelén a liberálisabb kálvinista (coccejánus, és mérsékelt v. moderált puritán) tanáré ismerhető fel. Nem állítjuk, hogy ezek a képek ne hordoznák a megnemesített személy arcberendezkedésének, karakterjegyeinek egyszerűsíthető vonásait, de inkább ábrázolják azt a 17. századi egyházi alakot, akit a címer megrendelője és/vagy annak udvari festője lát(tat)ni szándékozott a magyar református lelkészi és tanári/professzori öltözetből és alakból.

 

JEGYZETEK