A Nemzet, egyház, művelődés sorozatban megjelent mű a 17. század második felének prédikáció irodalmát vizsgálja a debreceni hitélet vonatkozásában. Idős Köleséri Sámuel, Szentpéteri István és Debreceni Ember Pál prédikátorok életművét, mutatja be, s ezen keresztül a korszak református történelemszemléletét, vallási világképét. A prédikációkat tágabb mentalitás- és művelődéstörténeti kontextusban vizsgálja irodalmi, történelmi, teológiai és néprajzi segédtudományok bevonásával. Megjeleníti a korabeli Debrecen kulturális életét, és árnyalt képet fest a korszak eszmei, teológiai irányzatairól.

A rendkívül gazdag jegyzetanyag és bibliográfia a laikus olvasó számára segítséget nyújt a korszakban és a szakirodalomban való tájékozódáshoz, a történész számára pedig a további vizsgálatok folytatásához. A szerző által választott prédikátorok különböző prédikációs stílust és teológiai felfogást követnek, egységesek azonban a biblikus üzenet, a homiletika és a képviselt értékek tekintetében. Mindhármuk Debrecenhez kötődik, amely a 17. század végére a magyar puritanizmus „fellegvára” lett a korábbi központok[1] kiesésével.

Köleséri Sámuel[2] 1672-83-ig élt és szolgált Debrecenben, s a város szellemi életének meghatározó alakja volt. A korának eseményei – a harcos ellenreformáció megnyilvánulásai – meghatározták teológiai gondolkodását, melynek központi elemeivé a kegyes élet és a mártírium váltak. Szentpéteri István[3] a debreceni iskola diákja volt, 1678-tól hajdúvárosokban és alföldi falvakban szolgált. Prédikációival, műveivel a kegyesség megélését, az erkölcsös életfolytatást sürgeti, és szigorúan fellép a visszaélések, mint például a részegeskedés, a dohányzás, a káromkodás, vagy a tánc ellen. Prédikációiban a hangsúly egyértelműen a bűnök, a bűnös élet ostorozása irányába tolódik el. A nehéz sorsú Debreceni Ember Pál[4] alsó iskoláit Debrecenben végezte, szolgált Sárospatakon, Losoncon, Szatmáron, Liszkán. A magyar református egyháztörténetírás megalapítója lett „Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania” című munkájával. Prédikációiban a bűnbánat, a megtérés, az egyéni kegyesség megélése állnak a középpontban.

A 17. század végi magyar református prédikációirodalom homiletikai és kegyességi szempontból is egységes képet mutat, eltérések a hallgatói közeg, a társadalmi háttér és az ebből fakadó igények, az ebből adódó lehetőségek szempontjából mutatkoznak. A prédikátorok eszmetörténeti „besorolását” a fogalmak jelentéstartalmának bővülése megnehezíti, a szakirodalom a magyar puritanizmus képviselőinek tekinti őket, a szerző kegyességük alapján a református pietizmus irányzatához sorolja. A korszak eszmeáramlatai – a puritanizmus, coccejanizmus, pietizmus – jól megfigyelhetők prédikációikban, mentalitásukban, szemléletükben.

A puritanizmus fogalmának meghatározása problematikus, az eszme sokrétűsége és kihatása miatt. A 16-17. században Angliában kibontakozó és kiinduló vallási és politikai mozgalom, a protestantizmusnak az az ága, amelynek követői az egyházszervezetet az isteni ige tiszta[5] értelmében az emberi tekintélytől és beavatkozástól mentesen akarták kiépíteni. A puritánok a lelki élet megújítására, az erkölcsi törvények szigorú megtartására törekednek. A puritanizmus a kálvini teológiában gyökerezik. „A puritanizmus valami nagyon átfogó mozgalom, mely a teológiában irányzat, a keresztyénségben életgyakorlat, az emberiségben vágyakozás az igazi, a tiszta után.”[6]

A coccejanizmus legjellemzőbb vonásai a bibliai alapú kegyesség, az Isten – ember kapcsolat és a szövetség teológia középpontba állítása. A pietizmus tágabb értelemben azt a vallási felfogást jelöli, amely a kegyesség gyakorlását, megélését tekinti fő céljának, és más irányzatoknál nagyobb hangsúlyt helyez az érzelmekre.

A magyar protestantizmus történelemszemlélete a jelen nyomorúságában Isten bűneink miatt ránk következett büntetését látja, amiért letértünk az Általa megszabott útról, ezért a bűnbánat, a megtérés, a helyes istentisztelet és az engedelmesség – azaz a kegyes élet – szabadulásunk egyetlen módja.

A magyar puritánok szintén Isten ítélő és kegyelmező tetteiként értelmezik a történelmi eseményeket, a zsidó nép történetében keresnek és találnak magyarázatot és példát azokra. Hangsúlyozzák a megtérés, a kegyes élet, a szenvedő néppel vállalt szolidaritás, az önvizsgálat, a közösségépítés, a nehéz helyzetekben való kitartás fontosságát.

Ennek megnyilvánulását tapasztaljuk Szalárdi János[7] „Siralmas magyar krónikájában”[8] is – amely a puritán történelemszemlélet összefoglalása –, melyből megtudjuk, az isteni büntetés az igazakat is sújtja, kiknek feladata a szenvedő néppel való szolidaritás, továbbá hogy a pogány népek nemcsak Isten büntetésének, hanem kegyelmének is eszköze.

A kötet egyrészt tovább bővíti azoknak a magyar nyelv- és kultúrtörténeti dokumentumoknak körét, amelyek hitelt érdemlően bizonyítják a 17. századi magyar nyelvfejlődésben a protestáns szóbeliség és írásbeliség jelentőségét. Másrészt az átfogó, mélyreható és több szempontú elemzéssel ráirányítja a figyelmet a segédtudományok bevonásának szükségességére egy adott korszak, téma feltárásában. Továbbá felhívja a figyelmet már feltárt, vagy annak tekintett témák újragondolására, újbóli vizsgálatára interdiszciplináris keretben.

(ism.: Sziráki Katalin)

 

Jegyzetek