Az utóbbi időben számos kiváló publikáció mutatja azt, hogy a 16-18. századot vizsgáló hazai historiográfiai irodalmon belül egyre nagyobb teret nyer a mikrorégiók, s az ezen belül központi helyet betöltő mezővárosok szerepének kutatása. A korszakban az oppidumok, s azoknak polgári és vallási vezetői egy-egy térségen belül karakterisztikus, arculatformáló erővel bírtak. Az ilyen típusú mikrotörténeti kiindulópontot választó vizsgálódás a regionális jellegen kívül lehetőséget biztosít a történeti irodalomban jól ismert személyek portréjának pontosabb árnyalásához csakúgy, mint a kevésbé ismert, gyakran csak említésszerűen citált alakok arcélének megrajzolásához. A kutató feladata igen összetett, mert az egyének tevékenységét és személyes jellemvonásait el kell helyeznie a város és a térség politikai, kulturális és vallási terében, ezzel együtt a regionális jelenségeket országos, sőt nemzetközi kontextusában is tárgyalnia kell.

Ezt a sok szempontot integráló, komplex feladatot vállalta fel és teljesítette Csorba Dávid „A’ sovány lelkeket megszépíteni”: Debreceni prédikátorok (1657-1711) című monográfiájában, amely a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Iskolájában készített és megvédett PhD-értekezés. Ennek megfelelően a szerző alapvetően irodalomtörténeti indíttatással közelítette meg témáját, de vizsgálatai során számos társ- és segédtudomány szempontrendszerét és eredményeit beépítette munkájába. Mivel a korszak irodalomtörténete csak szoros összefüggésben vizsgálható a történelmi diszciplinákkal, így a könyv erős történeti alapozással nyit, s a későbbiek során is számos értékes politika-, vallás-, mentalitás-, viselettörténeti stb. megállapítást tesz.

A könyv a cívisváros múltját a magyar történelem egyik legmozgalmasabb, a hazai protestantizmus számára rendkívül válságos periódusában teszi vizsgálat tárgyává. A választott szakasz elején a Habsburg és török között látszólag meglévő status quo leple alatt a mindkét féltől elszenvedett sarcolások és üldöztetések (például az 1660-as ún. Szejdi-járás; vagy Strassoldo 1672-es illetve Caraffa 1686-os fosztogatásai); az erősödő, felkelésbe később pedig szabadságharcba torkolló kuruc-mozgalom terhei; az Erdélyi Fejedelemség szerepének fokozatos át- illetve leértékelődése, végül a fejedelemség megszűnése mind-mind szinte önmagában is ellehetetleníthette volna a történések keresztmetsze-tében fekvő város működését és szellemi prosperitását. S ezek mellett még legalább ilyen súllyal megjelent a felekezeti sérelem, mivel az oppidumot református jellege miatt is számtalan bántalom érte a nyílt rekatolizáció idején, majd a „vértelen ellenreformáció századában”. Részben talán a bonyolult politikai konstellációk is magyarázatot adnak arra a meglepő tényre, hogy a Debrecen történetét és jelentőségét feldolgozó tekintélyes mennyiségű szakirodalomban mindezidáig csak résztémák kifejtésére, illetve egy szempontrendszert következetesen végigvivő vizsgálódásra vállalkoztak még a legkiválóbb kutatói is a korszaknak.

Csorba Dávid azt a történelmi periódust tette vizsgálata tárgyává, amikor Bethlen Miklós erdélyi kancellár szavaival a „neutralitas modo Debrecinensi” politikai metódusa nem kis áldozatok árán biztosította, hogy a város viszonylagos épségben átvészelje a válságokat, s így az országos politika terén is példát jelentett. A település a hazai reformátusság központjaként tudott működni akkor, mikor az Erdélyi Fejedelemség lépésről lépésre elveszíti ezt a státuszt, illetve amikor a térség másik szellemi centruma, Sárospatak annyira ellehetetlenül, hogy a helyi kálvinistákat a közeli Makkoshotyka patakjában kell megkeresztelnie Debreceni Ember Pálnak.

A monográfia első jelentősebb egysége a korabeli Debrecen működését és a debreceniség fogalmát ragadja meg. A város életének súlyos áron szerzett viszonylagos zavartalanságát a debreceni politikai és szellemi elit jelentős formátumú alakjai érték el. A jelenkor társadalmi relációinak aspektusából tekintve elgondolkoztató és példaértékű, hogy a szellemi és politikai elit kategóriája milyen élénk, egymás értékeit, szempontjait befogadó kapcsolatban volt ekkoriban. Ez az értékítéletbeli hasonlóság a történelmi időszak elvárásainak megfelelően nem ritkán szoros családi kapcsolatokban is megmutatkozott. Csorba Dávid kötetéből számtalan példát tudunk hozni annak illusztrálására, hogy az „ároni rendet” és a város vezető tisztségeit betöltő személyeket milyen rokoni szálak fűzték össze.

A város lelki- és bölcseleti életét megteremtő és fenntartó támogatórendszert alapvetően három, egymással sokszor átfedést mutató körben ragadja meg a kutató. Ezek közül az első, politikai és anyagi lehetőségeit tekintve legjelentősebb a fejedelmi mecenatúra, amit elsősorban Apafi Mihály fejedelem tevékenységével szemléltet. Ennek során a monográfia egy nemrég előkerült, eddig kellő mélységében fel nem tárt forráscsoportot, a fejedelem halálakor elmondott laudációkat is bevonta a vizsgálatba (31−36.). Mindennek gyakorlati haszna, hogy árnyalja a történeti irodalom máig sokszor leegyszerűsítő Apafi-képét. Az erdélyi vezető teljességnek jobban megfelelő portréját – mint a szerző is utal rá – két szélsőség között kell megragadnunk. Az egyik felfogás a tudós, inkább elméletileg képzett, épp ezért az erkölcsi szempontokat fokozottan érvényesítő „vágyott” uralkodó; a másik a gyakorlatiatlansága miatt már-már cselekvésképtelen árnyalak képét vetíti elénk. A historiográfiai irodalmon belül egyre élesebb igényként jelentkező hitelesebb Apafi-arckép megteremtéshez a kutatásnak a temetési beszédeket mondó kortárs prédikátorokhoz hasonlóan határozottabban fel kellene mérnie a fejedelem politikai mozgásterét. Ehhez nem kis segítséget nyújthat Csorba Dávid vizsgálódása, amely Nagyari József és Pataki István búcsúztató beszédének bibliai analógiáit felfejtve pontosítja az utolsó „valódi” fejedelemről rajzolt portrét.

A fejedelmi és városi mecenatúra köre sok áthatást mutat. Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha a kettő közötti kapcsolat emblematikus figurájának, az iskolateremtő tevékenységéről és kegyes életéről elhíresült Martonfalvi György személye körül összpontosuló támogatórendszerre vetjük tekintetünket. A Nagyvárad 1660-as eleste után Debrecenbe érkező tanár-prédikátor a felekezeten belüli irányzatok igazi integráló, kibékítő személyisége volt, aki képes volt a kálvinizmus különböző teológiai metódusait, főként az ortodox illetve puritán-pietista felfogást össze tudta egyeztetni. A monográfia szerzője ennek magyarázatát jó érzékkel fogja meg, amikor ezt írja: „Akkor láthat érvényesnek egy személyiségre két, látszólag össze nem férő szemléletet a külvilág, ha azok funkcionálisan megoszlanak: a hitelveiben ortodox, de prédikációs, pedagógiai vagy pszichológiai gyakorlatában puritán-pietista kora újkori alkotó személyisége szakadásmentesen tartalmazza ezeket az értékeket.” (59. p.)

A kötet egyik erénye, hogy a hazai protestáns teológiai irányzatokat és azok képviselőit a komparatív vizsgálat eredményeit kamatoztatva a nemzetközi kontextusba is be kívánja illeszteni, illetve az újabb külföldi szakirodalom fogalomrendszerével pontosítani az egyes alkotók és műveik besorolását. A 17. század során virágzó protestáns peregrináció hatására nem túl jelentős időeltolódással Magyarországon is megjelentek a nyugat-európai felfogások. A szerző következetesen törekszik a külföldi szakmai körökben már elterjedt, de a hazai kutatásban gyökeret még nem vert református pietizmus terminusát alkalmazni. Ugyanakkor Csorba Dávid a speciális magyar viszonyokra is felhívja a figyelmet: a hazai történelmi körülményeknek köszönhetően az irányzatok közti differenciálódás nem a felekezeti illetve felekezeten belüli vitákban csúcsosodik ki, mivel itt a valódi kérdés a megmaradás mikéntje volt. Szerinte „[e]bben a kontextusban a református pietizmus égisze alá tartozik fenomenológiai és történeti értelemben is a 17. század végének (1657-1711) több teológiai irányzata, úgymint ortodoxia, puritánizmus, precízizmus, pietizmus. Ezek kegyességi értelemben hasonló célokat fogalmaztak meg, nyelvileg-retorikailag egyező formákat használtak, és az említett történeti okok miatt nem egymással szembeni hitvitákban merültek ki, mint azt a nyugati párhuzamok mutatják, hanem egymás exegetikai és magánkegyességi céljait integrálva forrtak össze.” (68. p.)

A nemzetközi egyházpolitikai helyzet, az országos és regionális politikai-szellemi horizont felmérése után a kötet következő három nagy fejezetében Csorba Dávid fokozottan mikrotörténeti aspektust érvényesít. A korszak három meghatározó igehirdetőjének pályáját, prédikátori és kegyességi gyakorlatát teszi vizsgálat tárgyává. Ezzel együtt a historiográfia helyét egyre inkább az irodalomtörténeti megközelítés veszi át. A monográfia sok szempontot integráló metódusa továbbra is megmarad, hisz az irodalomtörténet számos irányzata – például irodalomszociológia, recepcióesztétika, nyelvi-retorikai vizsgálat – mellett számos társtudományt alkalmaz a szerző.

A monográfia írója a hagyományos biográfiai és irodalomtörténeti nézőpontot azzal is színesíti, hogy a modern lélektan egyik irányzatának, a narratív pszichológiának módszerét és fogalomrendszerét is bevonja a vizsgálódás erőterébe, amikor a periódus szellemi horizontját kívánja bemutatni. Bár a szerző némileg apologikus módon hangoztatja, hogy kockázatot érez a modernitás előtti korszak és alkotója kapcsán ennek az önállósodó diszciplínának az alkalmazásában (75. p.), de az eredményekre tekintve kijelenthetjük, hogy értékes árnyalatot nyert ezáltal a kutatás. A tudós megfigyelő illetve az érdeklődéstől sarkallt olvasó számára is tanulságos ez a nézőpont, amelynek konklúzióit a könnyebb áttekinthetőség kedvéért táblázatban is összefoglalja a szerző. Ebben az egyház- és kegyességtörténeti és a pasztorál-pszichológia kategóriáinak keresztmetszeteiben kívánja megragadni a korszak Debrecenhez köthető igehirdetőinek lelki alkatbeli vonásait. (79.)

A tüzetesebben tárgyalt három debreceni igehirdető lelkipásztor közötti kapcsot az jelenti, hogy mindannyian Martonfalvi György köréhez tartoztak. Közülük az elsőként vizsgált személy idősebb Köleséri Sámuel (1634-1683). Az érzékeny lelkületű prédikátor portréjának felvázolásakor a magánemberi és közösségi szerepek szoros összefüggésben kerültek feldolgozásra. Angliai peregrinációja idején ismerkedett meg Cromwell elveivel. Ennek az élménynek a látens nyomát véli fellelni Csorba Dávid Debrecen főbírájának, Dobozi (I.) Istvánnak temetésére Köleséri Sámuel által szerkesztett és elmondott laudációjában. (91-92. p.) A prédikátor exemplumhasználatát vizsgálva figyelemre méltó megállapítások hangoznak el a debreceni lelkész mártírfelfogá-sáról (105-112. p.), s ezek a konklúziók megjelenítik Köleséri személyiségének illetve közösséghez való viszonyának főbb jellemzőit. Szemléletében a vitézség és a kegyesség között szoros kapcsolat van, de kerüli a polemikus megnyilatkozásokat, határozott, de nem mutat provokációként is értelmezhető harcias kiállást. A felekezeten belüli konszenzus illetve az ártalmas külső tényezők lehetőséghez mért elkerülését igyekszik megvalósítani, ezért beszédmódjának egyik jellemzője a „zsoltáros intő hang”. (116. p.)

Köleséri a prédikáció műfaji kereteit a kegyességi igényeknek megfelelően igen tágan értelmezte. Műveire a prédikáció és elmélkedés megjelölést használta, de ezekben az alkotásokban az írásmagyarázat, tudós értekezés és az általa használt külföldi irodalom magyar parafrázisai szabadon vegyülnek. A monográfia írója egy újabb táblázattal teszi áttekinthetővé a debreceni prédikátor műveinek homiletikai és gyakorlati szempontokat érvényesítő rendszerét. (136-38. p.) Hyperius három fő beszédnemét a melanchtoni genus mixtum kategóriájával kiegészítette, s Amesiusnak az usus felől közelítő felosztásával együtt tárgyalta. Az eredmény meglepő szabályosságot mutat: a nyolc keresztmetszet rubrikáiba egy-egy Köleséri munka került. Mindez jól átgondolt írói-prédikátori struktúrát sejtet.

Míg Köleséri lelkészi magatartásában a megtévedt embert segítő, intő attitűd érvényesült, addig a kötet harmadik nagy fejezetében tárgyalt Szentpéteri Istvánt (1655-1730) inkább a bűnök éles hangú elítélése jellemezte. Indulatos hangneme egyszerre gyökerezik személyes lelki tulajdonságaiban és az őt körülvevő környezethez való viszonyában. Köleséri mérsékelt hangnemét elősegítette, hogy a tőzsérkedő város mérsékelt életvitelt folytató polgáraihoz intézte mondandóját. A tisztes kort megélő Szentpéteri viszont elsősorban kisebb alföldi települések és hajdúvárosok (név szerint Túrkeve, Hajdúnánás, Újcsalános, Büdszentmihály, Nádudvar, Tiszalök, Szalacs) lakosai előtt mondta el „hajdú-prédikációit”. A korholó magatartást megelőlegező lelkialkat és a környezet valószínűleg kölcsönösen erősítették egymást: azért szólalt meg a bűnöket erősen ostorozó hangon, mert ilyen helyeken szolgált, és azért szolgált pont ilyen helyeken, mert ez a hanghordozás erre „predesztinálta”. Hitszónoklatainak témája is sajátosan kötődik ehhez a közeghez: a tánc, a zenebona, az ivászat, a káromkodás, a dohányzás ellen zúdít híveire feddő eszmefuttatásokat. Gyakori témái ezek szinte minden korszak feddőző prédikációirodalmának, de csak elvétve kerül ennyire kizárólagosan centrális helyzetbe.

A szerző Szentpéteri vehemens megnyilvánulásait és felekezethez való viszonyulását joggal veti össze a katolikus hitszónoklat szintén sarkosan karakterisztikus prédikátorával, a Rákóczi-szabadságharc alatt kuruc tábori papként praktizáló Csúzy Zsigmonddal. (183. p.) Mindez továbbgondolásra is érdemes felvetés, hisz a konfesszionális különbségeken túl érdemes lenne számba venni, hogy milyen emberi, mentalitásbeli, szocializációs illetve társadalmi vonások és körülmények rokoníthatnak egy adott korszak emblematikus alakjait. Talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy a Köleséri által megvalósított „praxis pietatis” és például a katolikus oldalon a kicsit később tevékenykedő, kegyességéről elhíresült Kelemen Didák atya megnyilvánulásiban is találunk közös vonásokat. Azt viszont csak alapos kutatás lenne képes kimutatni, hogy ezek mennyire tekinthetők véletlen egyezőségeknek, avagy van-e köztük valamilyen – mélyen lappangó – eszmetörténeti kapcsolat.

A protestáns Szentpéteri és katolikus Csúzy közti párhuzamot erősíti az is, hogy szenvedélyes habitusuk elragadja őket, s mindez több esetben fellazítja hitszónoklataik koherenciáját. Egy ilyen, a belső fegyelem hiányát mutató példát Csorba Dávid is nagyító alá vesz Szentpéteri esetében, amikor az igehirdető a dohányzás terjedése ellen fakad ki. „Érdemes megfigyelni, miképp csúszik el a logikai érvelés: Dohány – Pogány bűz, [à pogány – kárhozatra méltó], aki dohányzik – kárhozatra méltó. Egyrészt inkább a dohányzás szokássá válása kaphatott volna nagyobb hangsúlyt (hiszen szerzőnk többször utalt arra, hogy »practice preadicallyunk«), ehelyett pedig itt csupán az érzelmi elintést tapasztaljuk. Másrészt a kiindulópont helytelen, hiszen a »pogány bűz« a – kifejezés szinekdoché, a pogány törökök dohányszagára utal, és nem a dohány és a pogány szavak ilyen jellegű konnotatív értelmére, az entymémák logikai rendszerére.” (173-174. p.)

A szerző fejtegetése a jelen deskriptív szemszögéből helytálló, ugyanakkor fontos a történeti aspektust is bevonnunk. A Csorba Dávid által elemzett példa azt mutatja, hogy az alacsonyabb műveltségű közösség előtt praktizáló igehirdető a feddést nem az értelemre, hanem az érzelemre alapozva kívánta megvalósítani, a beláttatás helyett az elrettentés stratégiáját választotta. Mindez nem ritka a kor prédikátorai körében. A katolikus oldalról analógiaként említett Csúzy példája is mutatja, hogy a mai kor értelemorientált nézőpontjából logikátlannak érzett, retorikai és stilisztikai kategóriák keveredésén alapuló megnyilvánulások hatásosnak mondhatók az adott kor befogadóközege előtt. A pálos szerzetes 1723-25 között öt kötetben adta közre dörgedelmes hangvételű hitszónoklatait, ami a kor könyvkiadási viszonyait tekintve nem kis teljesítmény, s azt engedi sejtetni, hogy igehirdetői gyakorlata nagy elismerést váltott ki korában. Fontos tehát tudatosítanunk, hogy az oralitás és az írásbeliség határán mozgó hitszónoklat esetében a kutatás során fokozottan figyelembe kell vennünk a pragmatikai megközelítést, amit viszont relevánsan befolyásol prédikációt hallgató és/vagy olvasó közönségnek az elváráshorizontja.

A református pietizmuson belül a precízizmus csoportjába sorolható Szentpéterivel ellentétben egészen más típusú kegyességi gyakorlatot valósított meg Debreceni Ember Pál. Az ő eszmetörténeti helyének meghatározásához a kutató azt a kiinduló tézist választotta, hogy az ortodox „tanítás” és a puritán „építés” nem ellentétei egymásnak, hanem kiegészítői. (203. p.) Metódusát és eredményeit tekintve is figyelemre méltó, hogy a szerző felvállalta az igehirdető műveltségének (207-220. p.) és exegetikai-homiletikai eljárásának (221-236. p.) felmérését. A monográfiai ezen része nem csupán Csorba Dávid filológiai felkészültségét mutatja, hanem megfontolt és megalapozott véleményre törekvő magatartását is.

Debreceni Ember Pál a teológiai ismereteken túl kora filozófiai megközelítéseivel – racionalizmus és empirizmus – ugyanúgy tisztában van, mint amilyen naprakész a természettudományokban – például a ptolemaioszi világkép kritikája. (218. p.) Természetes azonban, hogy mindezek szigorúan vallási keretek között jelennek meg. Emberi és lelkipásztori magatartására jellemző, hogy több esetben ütközteti a különböző véleményeket, de csak akkor tör lándzsát egyik álláspont mellett, ha abban teológiailag kamatozó hasznot nem lát.

A református hitszónoklat egyik 17-18. századi sajátossága, hogy nem csupán lehetőségként, hanem szinte követelményként állást foglal közösségi, politikai kérdésekben. Csorba Dávid könyvében megidézett prédikátorok – habitusuktól függően – mindegyikére jellemző, hogy a bűnt nem csupán egyéni, hanem kollektív síkon is értelmezik. Emellett a „mindenkori prédikációban elhangzó kérügmának a reformátori felfogás szerint elhagyhatatlan tartozéka a prófétálás, és ez Medgyesitől egészen századunkig élő gyakorlat maradt”. (76. p.) Az egyén és a nemzet sorsát szétválaszthatatlan egységként tekintik, s retorikailag igényes megformálásban tárgyalják. Nem véletlen, hogy szorosan kötődik ehhez a hagyományhoz nemzeti imánk írójának, Kölcsey Ferencnek a költészete, aki ezt a tradíciót öntudatosan vállalta, amikor a következőket vetette papírra. „Az ékesszólás (ki nem tudja azt?) a szépművészség tartományában igen fontos helyet foglal el; s annak nemei közt melyik foglalhat el fontosabbat, mint az egyházi? Mindaddig míg a religió az emberi szívnek és léleknek legelső foglalatossága, az erkölcsiségnek legbiztosabb vezére, s a társaságnak legerősebb köteléke lenni meg nem szűnik; mindaddig a szépművészségnek azon ága, mely a religió érzését melegen tartani, s így az erkölcs útját kellemesbbé, a társasági egybeköttetést szorosabbá tenni törekszik, a maga fő polcát el nem vesztheti.” A szatmárcsekei lírikus Egyházi beszéd című 1825-ös tanulmányában a prédikáció műfaját mintának tekinti a politikai-közéleti szónoklat kiteljesítéséhez.

A monográfia számos értékes és érdekes megközelítési módját (például heraldikai és viselettörténeti [92-96. p.] vagy néprajzi elemzés [157-63. p.]), illetve unikumát (például Debreceni Ember Pál Wade mecumának ismertetése [236-242. p.]) említhetnénk még, de terjedelmi okok gátat szabnak ennek. Csorba Dávid könyve alapos felkészültségről, nagy erudícióról árulkodó munka, mely további szakmai viták és kutatások alapját jelentheti. De a kötet közérthetőségre törekvő stílusa arra is alkalmassá teszi, hogy a történelmi érdeklődéstől ösztökélt olvasó haszonnal forgathassa.

(ism.: Mercs István)