A Csokonai Könyvtár forrásközlő sorozatában eddig nagyrészt 18. századi folyóirataink, romantikus szépprózánk elfeledett gyöngyszemei jelentek meg. Most sem könnyű olvasmány fekszik előttünk: a 17. század végének egyik, eddig kizárólag kéziratos formában hozzáférhető prédikációs kötete jelent meg 2002 végén. Nagyari József, Apafi Mihály egyik udvari lelkipásztora volt, a korszak leghíresebb egyházi szónoka, ahogy Martonfalvi professzor katalógusában szerepelt, „a kisasszondi Prédikátor”. Az 1681-83 közti kényszerű táborba szállás idején elmondott, később írásban kibővített, megjobbított beszédek nem egyszerűen politikai szövegek. Apafi Mihály a török oldalán indult hadjárataira, és így kerülhetett sor arra, hogy a Bécset ostromló keresztyén sereg református lelkipásztora megsiratta a veszni látszó császárvárost. A 17. század végi Erdélyben gyorsan változtak a politikai irányok, ezért bár Teleki Mihály támogatta a kötet megjelentetését, és az már a nyomda részére rendezett formában volt, nem került sor a kiadásra. Erdélyi könyvtárak őrizték a kéziratot, és Nagyari egyéb, itt nem olvasható prédikációinak számtalan, 17. és 18. századi másolatát. Két kisebb 19. századi szövegközlés után most került először a nagyobb nyilvánosság elé az erdélyi prédikátor beszédeinek válogatott kötete, tematikus rendben.

Győri L. János, a Debreceni Református Kollégium tanára, a hazai eszmetörténeti kutatások kiemelkedő alakja, mértékadó tanulmányai jelentek meg az exemplumkutatás terén, a magyar reformáció korának mártírium-értelmezéséről, és tágabban a magyar református önértelmezés kérdéseiről. Ez a szövegkiadása hosszú előmunkálatokat takar, az erdélyi könyvtárak feltérképezésétől, a szövegátírás körülményes feladatán át a forrásszegény korszak elemző bemutatásáig. Az Imre Mihály által a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban fellelt kötet feldolgozásának egyes munkafázisaiban részfeladatokkal közreműködtek a Debreceni Egyetem Régi és Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszékének munkatársai, PhD-ösztöndíjasai (szövegvariánsok összehasonlítása, a szövegek átírása), és az egyes fejezetek megvitatása is itt zajlott. A hatalmas méretű anyag rendezése, a kiadás elvi szempontjainak meghatározása több ember energiáját is lekötötte volna, ám a szövegkiadások menetét ismerve ez a szerkesztő egyedüli munkája maradt.

A Nagyari-kötet olvasásakor olyan érzésünk támadhat, mint annak, aki először fog neki a Vezúv megmászásának. Tapasztalt vezető halad előtte, aki folyamatosan szól a buktatókról, a merészebbeknek új utakat mutat, mindeközben nyugodtan és magabiztosan halad előre. Már látszik a felhőbe burkolózott hegy csúcsa, az omladékos talaj meg-megcsúszik a lábunk alatt, újfent megfordul a fejünkben, hogy feladjuk, de fogainkat összeszorítva megyünk tovább. És ha egy pillanatra nem a saját csüggedésünk uralja az elménket, eszünkbe juthat, mennyi fáradozás áll a túravezetőnk könnyed lépései, elegáns magyarázatai mögött. Miatta továbbmegyünk, mert kevés emberrel találkoztunk, aki arra szentelte a szabadidejét, hogy megmássza a Vezúvot és bejárva azt, másnak is megmutassa annak szépségeit, ahelyett hogy az alacsony szintmagasságon élne.

Aki vállalkozik arra, hogy beleolvasson a kötetbe, többször megtántorodhat: a 17. századi teológiai gondolkodás szisztematikus rendszere, a korabeli latinos, barokkos nyelvezet, a kiadásban a kézirat eredeti írásának orto- és paleográfiai jelei komoly szellemi erőfeszítést igényelnek, míg az olvasó szeme megszokja. Akit azonban megérint a téma, és becsüli a másik ezirányú erőfeszítéseit, az több segítséget, támaszt kap. Az előszóban Győri L. János pontosan megjelölte, milyen variációi vannak a Nagyari-beszédeknek, milyen cím alatt találhatók még prédikációk, amelyek nem kerültek közlésre. A kiadott szövegek egyrészt folyamatos filológiai háttéranyaggal vannak lábjegyzetelve, másrészt ezek végén külön tárgyi jegyzetek, magyarázatok találhatók. Az egyes beszédek szerkesztését a sajtó alá rendező irodalomtörténész egységesítette, nemcsak az eredeti corpus pontatlan jelöléseit formázta (az alfejezeteket rendezte, az igehelyeket a Tótfalusi Bibliához alkalmaztatta), hanem a homiletikai őrszavakat külön kiemelte, ezzel átláthatóbbá tette a prédikációk részeit.

A személyesség jegyeit hordozó szöveg (önéletrajz, emlékirat, vallomásirodalom) esetén kulcskérdés, hogy az értelmező milyen elméleti vagy filológiai segédanyaggal helyezi el a korszakban az adott művet, oldja fel annak szubjektív nézőpontjának esetlegességét. A Nagyari-kötet kiadója hangsúlyozottan figyelt erre a szempontra. A hadjáratok idején készült beszédek textusait a prédikátor szabadon választotta, és nem szakadt el a reálpolitikai helyzettől, applikálta a beszéd hasznait a hallgatóságra, sőt speciális esetben külön a tábori vitézekre és vezetőkre, és külön Apafi fejedelemre. A kötet közreadója ezt az alaphelyzetet mindig szembesítette a hadtörténeti szakirodalomnak az 1681-83-as hadbavonulásokra, csatákra és tárgyalásokra vonatkozó értesüléseivel (Trócsányi Zsolt monográfiájával), és a korabeli emlékirat irodalom naplójegyzeteivel (Bethlen Miklós, Inczédi Pál és egy eddig figyelmen kívül hagyott szász előkelő, Miles Mátyás ítéleteivel).

Továbbgondolásra késztet az előtanulmány hatalmas történelmi horizontot megrajzoló gondolati íve. Már Dienes Dénes utalt arra, hogy a 18. század református teológiai gondolkodásának alapvető jegye a szintetikus jelleg, amely 17. századi alapon áll. Nagyari József beszédei kapcsán hasonlóan ítélhetünk. A wittenbergi történelemszemlélet, a prófétai megszólalás, a coccejánus tipológia, a nemzeti és egyéni sorskérdések együttes bibliai hátterű megítélése, kegyességének puritán jegyei mind-mind ennek a sajátos teológiai egységnek a jegyei. Igazat adhatunk a kiadást előkésztő Győri L. Jánosnak, Nagyari József beszédei átfogják a magyar reformáció irodalom teljes szellemi horizontját, összegzik és egyben le is zárják azt. Egyrészről az önálló magyar politikai életforma keresésének is ekkor, az 1680-as évek végén zárulnak le az útjai, másrészről pedig a 17. századi prédikátor ráérzett a kiemelt jelentőségű pillanatra, és prófétai beszédeinek kontúrjai az addigi biblikus történelemszemlélet teljes palettáját felvonultatták. Elég csak az 1683/5. prédikáció tíz pontból álló zsidó-magyar sorspárhuzam katalógusára gondolni, melyet hasonló teljességgel a 16. század reformátor írói óta nem foglaltak össze. Vagy utalni arra, hogyan jutott apóriába a szent had-koncepciót hangsúlyozó prédikátor (1681/2.), amikor Bécs ostroma és a párkányi csata idején a hadi helyzet napi szinten változott (1683/12.).

A több mint 30 lapos előtanulmány részletesen foglalkozott Nagyari József eszmetörténeti helyének meghatározásával. Szó került itt a korabeli prédikáció irodalom szemléleti hasonlóságairól a 17. századi irodalmi nyelv elemzésével, a történeti helyzet paradoxonjainak bemutatásával. Irodalmi toposzok, bibliai analógiák, történet-teológiai nézetek egymást erősítve jelentek meg szervesen egybeforrva Apafi udvari prédikátorának szemléletében. Győri L. János rámutatott, hogy ez az eszmerendszer hogyan működött, hogyan hatott a fejedelmi udvarra és az udvari politikára nézve, és Nagyari helyzetét és személyét illetőleg is hangsúlyozta történelemalakító szerepét. A közösség szellemi-lelki vezetőjének lelki tusája érzik minden megszólalásában, ahogy ösztönzi a katonákat, ahogy áldást kér rájuk, amikor tanít, fedd vagy vigasztal.

A szövegkiadás bevezető tanulmánya külön fejezetben vizsgálta a beszédek homiletikai jellegzetességeit, itt hadd szóljunk most részletesebben csupán erről a témáról. Nagyari megkülönböztette a katolikus concióktól a Geleji-, Kálvin János-, Petrus Mártír-féle egyszerűbb beszédmódot, majd a közismert Amesiana methodust és az udvari szólást, a Burmann-féle ún. Realis methodust. Utóbbinak és egyben a prédikációnak a lelke az usus, a praxis, mely független a részek homiletikai helyétől. Nagyari nem hagyta említés nélkül, hogy „amaz boldog emlekezetü Burmann Ferencz alatt laktam, tanultam”. Burmann szerepe a magyar teológiai gondolkodásban azonban további vizsgálatokat igényel, ehhez szolgáltatunk most néhány adatot.

Már a századvégi prédikációk átalakulását jelzi idős Köleséri Sámuel, debreceni lelkipásztornak, több angol eredetű kegyességi munka magyar tolmácsolójának az egyik megjegyzése. A rendszer értelmét adta vissza a hármas vagy az ötös felosztást követve, amikor a Hasznok elmaradását azzal indokolta, hogy „magok-is a Prédikációk (practica materiáról lévén szó) merő azon Hasznok” (RMK I. 1209). A korabeli latin nyelvű homiletikák az egyházi beszéd kétpólusúvá válását hangsúlyozzák. Martonfalvi Ars concionandi Amesianajában (Debrecen, 1666.) a prédikáció két fő részének nevezi meg a doctrinat (a szükséges propositioval) és a klasszikus öt usust („tanító, cáfoló, feddő, vigasztaló hasznot”). Szilágyi Tönkő Márton Biga pastoralisa (Debrecen, 1684.) hasonló terminusokat használt: declaratio (textus-magyarázat) és applicatio (alkalmaztatás) néven, rövid dicsőítéssel zárva az egyházi beszédet. A Burmann-féle módszert jellemezte akként a 17. századi erdélyi fejedelmi udvar lelkipásztora, hogy ez alapján válik szét élesen egymástól a prédikációnak két tényleges része: a „Theoria” és az „usus”.

A 17. századi ramusi alapozású, Perkins és Amesius nevéhez fűződő homiletika az idők során több más elemmel bővült, amelyek beépülve a közgondolkodásban az ún. angliai módszerré váltak. Debreceni Ember Pál, első egyháztörténetünk megalkotója, Szent Siklus című művében megkülönböztetett „Angliai, néhol pedig, az újább Belgiomi, methodus”-t, „állván ez utólsóbb tanításnak módja tsak Propositióból, és Applicatioból” (RMK I. 1556). A másik elv, az „újabb Belgiomi, methodus” esetén Nagy Gézának a 17. századi egyháztörténetében a Coccejus-Burmann–féle németalföldi bibliamagyarázat mellett tette le voksát; Bartók István 1998-as irodalomtörténeti monográfiája német forrásokat sejtetett; ugyanakkor 17. századi példáink nem tagadják, hogy ez az angliai puritán homiletikai hagyományra építő struktúra más hagyományokból is táplálkozhat.

Magyarországon explicit módon ezt a németalföldi coccejánus írásmagyarázati módszert, Burmann megnevezésével kevesen vállalták fel. Szatmári Pap János, kolozsvári lelkész „néhai bóldog emlékezetü Burmán Ferencnek, egy időben kedves tanító Mesteremnek” nevezte az utrechti professzort. Szatmári Pap János a rejtjelesen Amesiusra épülő imádság-magyarázatainak előszavában szólt a magyar reformátusoknál klasszikusnak számító ötös-rendszerről, amit őmaga is követett, és végül idézte Burmann véleményét a kettős pillérű beszédszerkezetről. „Multo minus necessum est expressis verbis auditorum in Concione semper monere, hanc doctrinam, hanc usum esse, more illorum pictorem qui bovem vel equum idoneem pingere nequerunt, nisi illum bovem vel equum esse appingant. Rite modo doceatur, moneatur, corripiatur, ultro satis patebit, et doctrinam et usum esse” (RMK I. 1727. előszava). A beszédek két részre válása doctrinara és ususra, Medgyesi Pálnál Értelmet és Életet néző részekre, Ember Pálnál „betű szerint való Magyarázat”-ra és „lelki értelem szerint való Magyarázat”-ra, a literális és a figurális értelmezés ősi kettősségét jeleníti meg (peshat-derash, mutakallim-szúfi), melyet a coccejánus teológusok a scopus irányába mozdítottak el. Frans Burmann ennek a gondolkodásmódnak a legeredetibb képviselője volt a 17. században.

Aki veszi a bátorságot, és 17. századi prédikációk olvasásába kezd, annak feltétlenül ajánljuk a Győri L. János által szerkesztett Nagyari-kötetet. A két pogány közti politikai helyzetben megszólaló egyházi beszéd komplex történelemi látásmódja, ékes, szemléletes nyelvezete, bibliás arcéle nemcsak mint történeti szöveg lehet érdekes. A kiélezett helyzetben döntésre, választásra belsőleg kényszerített ember mindenkori kínjai, történelmi példái sejlenek fel Nagyari József választott textusaiban, nemzeti és egyéni utakat kijelölő prédikációiban, erőteljes applikációiban. Ha majd az irodalomtörténeti szakkönyveket is újrafogalmazzák, és egyszer új határpontokat jelölnek ki, akkor talán majd az erdélyi prédikátor egyházi beszédei is az őket megillető helyre kerülnek. Nagyari József életművét feltétlenül a 17. századra vonatkozó műveltségünk alapvető részének tekintjük, és köszönettel tartozunk érte, hogy erre a szövegkiadás rávilágított.

(ism.: Csorba Dávid)