|
13.
évfolyam |
Csohány János: |
|
|
„Consummatum est” címmel jelent meg az Országos Református
Lelkészegyesület (továbbiakban: ORLE.) lapjának vezércikke 1920. június
12-én.[1]
Jézus Krisztusnak a kereszten mondott utolsó kijelentése latin fordítását,
amit magyarul azzal az egyetlen szóval szoktunk mondani, hogy
„elvégeztetett”, választotta címül a szerző. Szerkesztői cikk, aminek nincs
aláírása. Úgy vélte, a nemzetközi becstelenség jelzője lesz a Trianon
kifejezés, a franciák fiai, unokái szégyellni fogják, hogy szabad országukban
ilyen történt, Anglia és Amerika, sőt Franciaország elfogulatlanjai már is
látják az igazságot. A bibliai Heródiás esetéhez hasonlította a szerző a
trianoni békét, amikor az Keresztelő János fejét kérte és kapta meg Heródes
királytól. „A körülöttünk lappangó apró-cseprő
nemzetek, kiket a történelem csak az árulások és királygyilkolások
krónikájából ismer: ezek az állammá terjeszkedett ledér asszonyok
csapodárságuk jutalmául megígértették az entente-hatalmakkal Magyarország
fejét. Az entente-heródeseket megfogta az ígéret és idejében megjött bánatuk
dacára is odaadtak bennünket a hóhérbárd alá. »Consummatum est«.
»Elvégeztetett«. De azért feltámadunk. Elvégeztetett papíron a felosztásunk.
Elvégeztetett tényleg is. A testünkön elvégezték a hentesmunkát. De a lelkünkön
el nem végezhetik.” Ahhoz azonban, hogy így legyen,
vélekedett, meg kell őriznünk lelki egységünket az elszakított területek
magyarságával. Felhívta a figyelmet arra, hogy a vesztfáliai béke I. P. M.
Art. XIII. § 116. garantálja a magyar református egyház szabadságát.[2] Debrecen 1919.
április 23-tól 1920. március 11-ig román megszállás alatt élt. A Lelkészegyesület című újságot a
románok cenzúrázták. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után, 1920. április 14-én
sor került Horthy Miklós kormányzó debreceni látogatására. A református
Nagytemplomban Baltazár Dezső püspök mondott imát, áldást és megáldotta a
Debrecenbe bevonult vasi gyalogezred zászlaját. A Református Kollégiumba is
ellátogatott és ünnepségen vett részt a kormányzó, hiszen annak gyakorló
elemi iskolájába járt. Találkozott volt iskolatársaival is és közvetlenül
elbeszélgetett velük, valamint a Kollégium tanáraival és az egyházkerület
vezetőivel.[3] Az immár
felszabadult városban 1920. június 23-án lelkészegyesületi válaszmányi
gyűlést tartottak, ahol Baltazár Dezső elnök ismertette a román megszállás
körülményeit. Elmondta, a románok azzal érkeztek, hogy nincs hódítási
szándékuk, csupán a bolsevizmust kívánják leküzdeni, de nem mondtak igazat. A
június 4-én Trianonban aláirt békediktátum ismeretében így summázta a
közelmúltat és tekintett a jövőbe: „Szenvedtünk sokat, de sem el nem
csüggedtünk, sem kétségbe nem esünk. Tudtuk, hogy kinek hittünk. Az
emberektől nem vártunk semmi jót. Tehát nem is csalatkoztunk. Istenbe vetjük
reményünket. Az ő [sic!] törvénye szerint dolgozunk. Hazánk feltámadásának a
sorsát is reá vetjük erős bízással. Az ő [sic!] nevéhez fogódzva nagy
biztonsággal küzdünk, hogy magyar református egyházunk egységes teste meg ne
szaggattassék; de megmaradván, legyen zsengéje a feltámadásra eljegyzett nagy
Magyarországnak.”[4] Református egyházunk egységes teste szétszakítását nem
engedhetik, mert az „zsengéje a feltámadásra eljegyzett nagy
Magyarországnak”. A magyar
református egyház egységének szellemében került megtartásra 1920. szeptember
28–30-án Budapesten a zsinati ülés. Ez az 1917. október 22-én összeült
harmadik budapesti zsinat negyedik ülésszaka volt, ami még a Trianon előtti,
területileg csonkítatlan Magyarországon a Magyarországi Református Egyház
legfelsőbb törvényhozó szervének számított, és aminek a mandátuma – tekintve,
hogy egy zsinat megbízatása tíz évre szólt – még nem járt le. A zsinati tagok
közül számosan érkeztek az elszakított területekről, így mintegy 78-an
jelentek meg. Baltazár Dezső püspök lelkészi elnök és gr. Degenfeld József
főgondnok világi elnök vezetésével zajlott le a háromnapos zsinati ülésszak. Harminctagú
külügyi bizottságot választott a zsinat az elszakított területek református
egyházaival tartandó összeköttetés céljából. Tudomásul vették, hogy a tiszáninneni
püspök, Révész Kálmán volt kassai lelkipásztor Miskolcra költözött és ott
szolgálatra megválasztották. Arról nem érkezett híradás, hogy Németh István
dunántúli püspököt, komáromi lelkipásztort ottani püspöki székhelyéről a
csehek csónakon átköltöztették a Duna déli partján maradt Komáromba, vele
költöztetve a püspöki hivatal iratanyagát is. Németh István a Pápai
Református Kollégium egyik termében alakította ki ideiglenes lakását, egy
másik termében pedig a püspöki hivatala kezdett működni Tóth Endre akkori
pápai hittanhallgató írnoki tevékenységével, amíg aztán Kenesén Németh
Istvánt lelkipásztorrá nem választották, ahonnan püspöki hivatalát gyakorolta
1924-ben bekövetkezett haláláig.[5] „Az erdélyi egyházkerületet
utasította – a zsinat – és felhatalmazta, hogy a megszállás következtében
szükségessé vált intézkedéseket tegye meg. A többiekre nézve kimondotta, hogy
az egyes egyházkerületek és egyházmegyék megszállott részeinek
adminisztrációját a rangidősebb egyházkerületi tanácsbírák és egyházmegyei gondnokok,
illetőleg egyházmegyei tanácsbírák végezzék. A csekély számú egyházak a
szomszédos egyházmegyéhez lesznek csatolandók.” Az elcsatolt területek
egyházkerületi és egyházmegyei bíróságainak működéséről szintén intézkedett a
zsinat. A díjlevelekről kimondta, hogy azok csonkíthatatlanok, de ha a hívek
nem tudják a természetbeni juttatásokat előteremteni, vagy csak nehezen,
akkor az egyházkerület intézkedjék.[6] A zsinat
összetételéből és határozataiból világosan kitűnik, hogy az elszakított
területek zsinati tagjainak többsége is természetesnek tartotta, hogy
egyházuknak új állami kötelékbe kerülésével nem szűnik meg a Magyarországi
Református Egyház (1907 óta ez volt a hivatalos neve) szervezeti egysége. Úgy
gondolták, hogy majd a helyzet konszolidációja megadja erre a módot, hiszen
miért is ne adná meg. Mivel nem politikai, közigazgatási szervekről, hanem az
államtól e téren független egyházi közigazgatásról volt szó. Ez azonban
egyáltalán nem volt ilyen természetes 1920 után az utódállamok kormányai számára.
Ezek az új államalakulatok, különösen az óriási területtel gyarapodott Román
Királyság féltékenyen óvakodott területi integritása megbontásának még a
látszatától is. Csehszlovákia kimondottan liberális eredetű ateista, nyíltan
egyházellenes magatartást tanúsított, a római katolikus egyháznak is
meg-tiltotta, hogy Rómával kapcsolatot tartson és azt felettes hatóságának
elismerje, kötelezte egy nemzeti katolikus egyház felállítására. Ennek
ellenére az egri főegyházmegye továbbra is próbálta igazgatni a csehszlovák
területre került egyházközségeit. Feltehetjük a
kérdést, mi lehetett az oka annak, hogy a zsinat vezetősége és tagjai
látszólag nem vettek tudomást a Csehszlovákiában már kialakult és a többi
utódállam részéről is, ha mérsékeltebb formában, de várhatóan jelentkező
irányelvről, hogy a területükre került magyar egyházak ne tartozzanak
szervezetileg a Csonka-Magyarországon maradt egyházukhoz. Láthatóan tisztában
voltak ezzel, de megkísérelték a lehetetlent és úgy tettek, mint akik nem
vesznek tudomást e tendenciáról, és bátran viszik tovább a közös igazgatást,
hátha az utódállamok is előbb-utóbb tudomásul veszik a fait accompli-t, a
befejezett és megmásíthatatlan tényt. Kompro-misszumkészek voltak bizonyos
határokon belül. A Tanácsköztársaság egyházüldözéses politikájában
megtanulták, hogy akár az életük is veszélybe kerülhet, de az utódállamok nem
bolsevik (illetve ateista, egyházellenes) berendezkedésű államok voltak.
Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az Osztrák Köztársaság nem
voltak egyház- és vallásellenesek, talán Csehszlovákiáról mondható el hasonló
minősítés. A területükre került különböző felekezetű magyarok egyházi életét
azért tartották állami kereteik között, mert integritásukat féltették. A
hozzájuk került magyar római katolikusoknak sem engedték meg, hogy
hivatalosan a régi magyarországi egyházszervezeti keretek között maradjanak,
de a Rómához tartozást nem akadályozták, hiszen a saját területükön élő
katolikus egyháznak is elismerték ezt a jogát. Az elcsatolt területek kisebb
létszámú magyar római katolikus egyházait saját katolikus egyházukba
olvasztották. Kivétel volt Csehszlovákián kívül Románia, utóbbi az erdélyi
római katolikus püspökség autonómiáját és Rómához tartozását elismerte, annak
ellenére, hogy annak hívei magyar nemzetiségűek voltak. Baltazár Dezső a
Népszövetséghez intézett memorandumban is kérte a Magyarországi Református
Egyház egységes igazgatásának megtarthatását, függetlenül attól, hogy egyes
részei az utódállamok keretébe estek, de nem talált meghallgatásra sem
akkori, sem az 1927-ben megismételt kérelme.[7] A Zsidókhoz írott
levél 10. fejezetének 38-39. versében találunk pregnáns magyarázatot az 1920.
szeptember végi zsinati ülés magatartására: „Aki meghátrál, abban nem
gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy
elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” Baltazár Dezső zsinati elnök egy interjúban utólag így
nyilatkozott a zsinat céljáról: „A magyar kálvinista egyház
alkotmányos életét és szervezetét megőrizni sértetlenül a legevidensebb
nemzeti érdek, mert a régi Magyarországból ma már nincs épségben semmi más,
csak egyesegyedül az egységes és még a régi Magyarországra is teljesen
kiterjedő kálvinista egyházalkotmány. Óriási fontossága volt most is annak,
hogy míg a nemzetgyűlés csak a Csonka-Magyarországról jöhetett össze és
választhatta képviselőit, addig a mi zsinatunkon ott voltak a régi
Magyarország egész területéről a választott képviselők.”[8] Kísértetiesen hasonlított a helyzet az 1849 és 1860
közötti időkére, amikor azért védte annyira többek között a magyar
protestantizmus saját egyházi autonómiáját, és azért támogatta abban a magyar
római katolikus egyház is, mert a kortársak úgy látták, hogy már csak az
maradt a magyar alkotmányos szabadságból 1849 után, így ha a bécsi kormány
ezen a téren is keresztülviszi akaratát, Magyarország önállóságának utolsó
bástyáját is elveszítheti.[9]
A Trianon utáni közszereplő magyar reformátusokban igen élénken élt a
pátensharc győzelmes megvívásának emléke, és azt magukra nézve követendőnek
tekintették. Figyelemre méltó
az egykori reformátusok rendkívüli körültekintő okossága, ami megnyilvánult a
zsinat munkájában, hogy miközben a trianoni béke után öt hónappal a
békediktátum előtti Magyarország területéről összeült zsinaton azt juttatták
kifejezésre, hogy fenn óhajtják tartani a Magyarországi Református Egyház
régi igazgatását, vagyis az új határok ellenére azt egységesnek tekintették
továbbra is, nagyon ügyesen, szinte rejtve intézkedtek arra az esetre, ha
mégsem nyílnék alkalom a korábbi egységes igazgatás fenntartására. Az
általunk idézet szakaszban „az erdélyi egyházkerületet
utasította és felhatalmazta, hogy a megszállás következtében szükségessé vált
intézkedéseket tegye meg. A többiekre nézve kimondotta, hogy az egyes
egyházkerületek és egyházmegyék megszállott részeinek adminisztrációját a
rangidősebb egyházkerületi tanácsbírák és egyházmegyei gondnokok, illetőleg
egyházmegyei tanácsbírák végezzék. A csekély számú egyházak a szomszédos
egyházmegyéhez lesznek csatolandók.” Tehát a zsinat utasította az erdélyi egyházkerületet, és
felhatalmazta a megszállás következtében szükségessé vált intézkedések
megtételére. Rendelkezett azokra az egyházkerületekre és egyházmegyékre nézve
is, amelyek nem teljes területükkel kerültek idegen államba, mint az erdélyi,
sőt amennyiben hosszú távúra sikeredik az idegen államban létük kényszere (a
zsinati szóhasználat szerint a „megszállás”), akkor a kis létszámú
egyházközségekkel rendelkező csonka egyházmegyéknek a szomszédosokkal történő
összevonása válik szükségessé. Ugyanígy intézkedett a zsinat az egyházmegyei
bíróságok működéséről és a díjlevelek csonkítatlanságának fenntartásáról.
Bölcs volt a zsinati döntés, mert tartósnak bizonyult az idegen államba tartozás,
részint 1938-ig, részint 1941-ig maradt az elcsatolt református egyházak
többsége idegen államok keretében, 1944–45-ben ismét visszakerültek az illető
államokba. Az elcsatolt területek egyháztesteinek átszervezése Trianon után
formálisan a Magyarországi Református Egyház 1920. szeptember 28–30-i
zsinatának határozata következtében, tehát törvényes alapon, autonóm
elhatározásból történt, noha a külső kényszer okos belátása következtében. A Trianonban
aláírni kényszerült békében Magyarország – Horvát-Szlavóniát nem számítva –
282 ezer négyzetkilométernyi területéről 93 ezer négyzetkilométerre, vagyis
egyharmadára, 18,2 milliós lakossági lélekszámáról pedig 7,6 millióra, vagyis
a korábbi lakosság 43 %-ára csökkent. Az elcsatolt területeken 10,6
millió lakos élt, köztük 3,2 millió magyar.[10]
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon 2,6 millió református
a népesség 14,3%-át tette ki, míg az 1920. évi népszámlálás
Csonka-Magyarországon 1,6 millió reformátust regisztrált, ami a népesség
21%-ára rúgott. Ez az arány a reformátusság százalékos részesedésének
jelentős emelkedését eredményezte, de a kortárs magyar reformátusokat az
nyugtalanította, hogy a római és görög katolikus népesség aránya is
emelkedett, mégpedig 66,1 %-ra az 1910. évi 60,3 %-hoz képest.
Attól tartottak, hogy a katolikusok az állami életben a reformátusok és
általában a protestánsok rovására sokkal nagyobb befolyásra tesznek szert,
mint korábban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Csonka-Magyarország
területére számított 1910. évi népesség református része 21,4 % volt,
míg a római és görög katolikusságé együttesen 65 %.[11]
Természetesen akkor a magyar politikai életben liberális éráról beszélhetünk,
ami jobban tekintettel volt a bevett vallásfelekezetek törvény előtti
egyenlőségére és viszonosságára, mint az 1920-as évek ún. „keresztény
kurzusa”. Utóbbi a háborús összeomlásért, a Károlyi Mihály országlásáért, a
Tanácsköztársaságért, Trianon csapásáért a szabadkőműveseket, zsidókat és
protestánsokat – olykor fordított sorrendben – tette felelőssé. A kortárs
protestánsok aggodalmai tehát nem voltak alaptalanok.[12] Tanulmányunk
elején érzékeltettük némileg azt a lelki sokkot, amit Magyarország jelentős
részének idegen megszállása már 1918–19-ben okozott. A Tanácsköztársaság léte
miatt a győztes hatalmak Magyarországgal egyéves késéssel íratták alá a
békeokmányt. A szomszédos államokkal, de Németországgal és Ausztriával (hogy
most a távoli Bulgáriáról és Törökországról ne beszéljünk), már 1919-ben
megtörtént a békekötés és delegációikat meghallgatták, a békefeltételek
enyhítéséért, különösen területi integritásuk védelme érdekében tett
kifogásaiknak részben helyt adtak. A magyar közvélemény joggal hihette, hogy
a békekötés a színmagyar lakosságú területeket nem hagyja a szomszédos hódítók
kezén. Ezzel vigasztalták magukat és egymást. Erről szóltak lelkészeink
prédikációi, cikkeztek az egyházi újságok. Nem ez történt. 1920. január 15-én
Párizsban megismerte a magyar békedelegáció a rettentő feltételeket. Ez
sokkolta igazán az országot, a maradéknak szántat és a már
Nyugat-Magyarország kivételével gyakorlatilag elcsatolt területek magyarjait,
de a magyar államhoz ragaszkodó más nemzetiségűeket, németeket, zsidókat,
örményeket, ruszinokat, sőt még a szlovákok egy részét is. A magyar református
egyház vezetői, lelkészei megállták a helyüket ebben a nehéz időben. A
négyéves világháborúban nagy emberi és anyagi veszteséget szenvedett
országban, a két ún. forradalom, a világháborúnál is több halálos áldozatot
követelő influenza világjárvány (az ún. „spanyolnátha”), háborús özvegyek és
árvák, munkanélküliség, éhezés, lakásínség, sokszor hónapokig vasúti
vagonokban lakó menekültáradat közepette lelkészeink prédikációikban az
evangélium és a politikai okosság reménységét prédikálták a gyülekezeteknek,
tartották bennük a lelket. Ez olvasható a korabeli prédikációs kötetekben, a
prédikációkat közlő folyóiratokban, egyházi hetilapokban, traktátusokban. A
hit erősítése, a hazaszeretet, a magyarsághoz való hűségre buzdítás, az
egyház melletti megmaradás a megszállt területeken a magyarság önazonossága
megtartásának mentsvára is volt. Tervek születtek egyesületek és
magánszemélyek részéről, hogyan kellene a református egyházat vagy az egész
országot átalakítani, reformálni.[13]
A hivatalos egyház és különböző egyháztársadalmi mozgalmak, melyek mindinkább
a belmisszió és diakónia, valamint a teológiai megújulást munkálták, a
második világháború végére valósággal átformálták pozitív értelemben a magyar
református egyház belső életét nem csupán Csonka-Magyarországon, hanem az
elszakított területek egyházaiban is. Sajnos terjedelmi okokból mi most
ezekkel nem foglalkozhatunk, csupán arra szorítkozunk, hogy a Trianon
következtében létrejött Csonka-Magyarországon és az utódállamokban
áttekintsük az új magyar református egyházak szervezetét. Csonka-Magyarországon
maradt négy egyházkerület, amelyről az 1881-ben csatlakozott ötödik, az
erdélyi kényszerűleg levált. A négy kerület mindegyike komoly területi
veszteséget szenvedett. A dunamelléki a déli, a dunántúli a Dunától északra
lévő, a Nyugati-felvidékre kiterjedő, ugyanígy a tiszáninneni a Felvidék
keleti, a tiszántúli a Kárpátaljától Bánát déli határáig, beleértve az egykor
Erdélyhez tartozott Partium területét vesztette el. Ausztria 4 ezer
négyzetkilométert kapott Nyugat-Magyarországból 292 ezer lakossal, akikből 26
ezer volt magyar, a reformátusok száma néhány ezerre rúgott. Az osztrák
református egyház Landessuperintendeciája igazgatása alatt állt. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométer területet
kapott 3,5 millió lakossal. Ebből 1 072 000 volt magyar, a
reformátusok száma 217 ezer. 1923-ban Léván tartotta alkotmányozó zsinatát,
melyet a Csehszlovák Köztársaság csupán évek múlva hagyott jóvá. A történelmi
hagyományoknak megfelelően Dunántúli Egyházkerületnek nevezték a pozsonyi
székhellyel megalakult egyiket, a másikat Tiszáninneni Egyházkerületnek
hívták és Rimaszombat lett püspöki székhelye. A harmadik a Kárpáti Kerület a
volt Tiszántúli Egyházkerülettől elcsatolt részeket ölelte fel, ott munkácsi
székhelyén 1923-ban iktatták be a püspököt. E kerület megalakításának jogi
folyamata sokáig elhúzódott, csupán 1932-ben ismerte el a prágai kormány. Románia 103 ezer négyzetkilométer területet
kapott 3,5 millió lakossal, akik közül 1 664 000 volt magyar, közülük
719 000 református. Erdély 1541-től 1868-ig önálló ország volt,
református egyháza 1564-ben kapott az országgyűléstől szabad vallásgyakorlati
jogot. 1881-ben a Debreceni Zsinaton egyházkerületként egyesült a Magyar
Királyság addigi négy egyházkerületével egy országos egyházzá. 1921-ben az
erdélyi egyházkerület püspöke letette a hűségesküt Bukarestben, ezzel a román
kormány elismerte ezt a református egyházkerületet. 1922-ben iktatta
be hivatalába Nagyváradon a Tiszántúli Egyházkerülettől elcsatolt területen
alakult Királyhágómelléki Egyházkerület közgyűlésén annak új püspökét Nagy
Károly erdélyi püspök. A román kormány azonban az elismerését 1926-ig
halogatta, a két romániai magyar református egyházkerület zsinatának
megtartását 1929-ben engedélyezte, amikor is Kolozsvárott egyesült Romániai
Református Keresztyén Egyház néven a két ottani egyházkerület. 1940
augusztusában a II. bécsi döntés értelmében a Királyhágómelléki Református
Egyházkerület legnagyobb részét Magyarország visszakapta, ezért a kerület
akkor megszűnt, és visszatért a Tiszántúli Református Egyházkerület kebelébe.
A II. világháború után ismét Romániának adták a nagyhatalmak ezt a területet,
és az egyházkerület újjáalakult. A II. bécsi döntés Észak-Erdélyt is
visszaadta Magyarországnak, maga Kolozsvár is visszatért a Magyar
Királysághoz, minek nyomán az Erdélyi Református Egyházkerület jó részét is
az anyaországhoz csatolták. 1944-ben ismét román uralom alá került, amit az
1947. évi párizsi béke szentesített. 1990-ben a két egyházkerületből álló
Romániai Református Keresztyén Egyház l millió taggal számolt. A
Szerb-Horvát-Szlavón Királyság 21
ezer négyzetkilométer területet
kapott Magyarországból 1,6 millió lakossal, amiből 461 000 volt magyar.
A reformátusok száma 49 826 volt, de ezek 37 magyar, 12 német, 2 cseh és
horvát gyülekezetben éltek. A Jugoszláv Királyság 1930-ra engedélyezte zsinat
összehívását, az kidolgozta a Jugoszláv Királyság Keresztyén Református
egyházának alkotmányát, megválasztotta első püspökét. Az állam elismerte az
egyházat, megerősítette alkotmányát és püspökét, valamint vezető
tisztségviselőit.[14]
A világ magyar reformátussága 1920 után is érezte összetartozását és
sikeresen ápolta a testvéri kapcsolatokat. Az 1920-as években az amerikai magyar
reformátusok többször jelentős anyagi segítséget nyújtottak az anyaország
reformátusságának, később az anyaország nyújtott segítséget az elcsatolt
területeken élő reformátusoknak, anyagi téren sokszor illegálisan, mivel az
utódállamok azt büntetendő cselekménynek tartották. Ezért kellett Makkai
Sándor erdélyi püspöknek 1936-ban lemondania és az anyaországba repatriálnia.
A román titkosszolgálat felderítette és dokumentálta, hogy a magyar
kultuszminisztériumban mikor, milyen összegű pénzsegélyeket vett fel erdélyi
iskolák fenntartására.[15] |
|
|
|