Leo Graf von Thun-Hohenstein[1] (1811-1888) cseh nemzetiségű arisztokrata 1849 nyarának végén kapta a bécsi kormányban az akkor alakított kultuszminiszteri tárcát. A minisztérium neve Vallásügyi és Oktatási Minisztérium (Ministerium Cultus- und Unterrichts) volt. Az 1848 novembere óta működő Félix von Schwarzenberg herceg miniszterelnök vezette kormány gyökeresen új birodalmi politikát követett. A fiatal I. Ferenc József által Olmüzben, 1849. március 4-én kiadott birodalmi alkotmány szellemében egységes összbirodalmat kívánt kialakítani, Magyarország alkotmányát, területi integritását eltörölték és beosztották az örökös tartományok közé. Világos után tényleges katonai diktatúrát építettek ki a koronatartományokra szabdalt Magyarországon. 1851. december 31-én a császár egy pátenssel eltörölte az 1849. március 4-i alkotmányt, és abszolutizmust vezetett be az egységesnek deklarált birodalomban. Ezt nevezik az osztrák történészek Neoabsolutismus-nak, a magyar történeti hagyomány egyszerűen abszolutizmusnak vagy önkényuralomnak szereti nevezni, hiszen Magyarországra nézve semmi új vonás sem volt az abszolutizmusban, aminek berendezkedésében már 1849. augusztus 13-a után élt. Az összbirodalmi eszmének és szervezetnek megfelelően kellett az oktatási rendszert és az egyházak helyzetét szabályoznia a kormánynak. Az oktatásüggyel mi most nem foglalkozunk, bár az is érzékenyen érintette a magyarországi egyházak jogi és anyagi helyzetét. Az egyházpolitika területén is a magyarországi protestánsokra vonatkozó elképzeléseket, terveket és intézkedéseket tekintjük át annyiban, amennyiben abból Leo Thun egyházpolitikáját megismerhetjük.[2] Magáról az 1859. szeptember 1-jén keltezett, valójában szeptember 11-én kibocsátott protestáns pátensről és annak sorsáról más előadások szólnak.

1848. október 12-én a minisztertanácsban gróf Stadion belügyminiszter a protestánsok helyzetéről terjesztett elő beszámolót, december 24-én visszatért e témára és hangsúlyozta, hogy a császár elé kellene terjeszteni a protestánsok ügyét, és a Magyarországra vonatkozóan kiadásra kerülő törvény meghatározott paragrafusaiba róluk intézkedni kellene. A minisztertanács egyetértett a belügyminiszterrel, ennek ellenére nem terjesztették a császár elé. [3]1849. január elején gróf Dessewfy Emil Windischgrätzhez, január 18-i kelettel Pozsonyban keltezve gróf Andrássy György báró Hübnerhez intézett memorandumban egymástól függetlenül a kialakult helyzetet elemezve, a jövőbeli teendőkről azt fejtegették, hogy a protestánsok felelősek elsősorban a történtekért, különösen a kálvinisták, akik a huszárok közt többségben vannak. A protestáns egyházakat szoros állami ellenőrzés alá kell vonni.[4] Ján Kollár (1793-1852) volt pesti (Kohlmarkt, ma Deák téri ) szlovák evangélikus lelkész, aki már 1848. márciusában Bécsbe menekült, ahol 1849. április 29-én a bécsi egyetemen a szláv régészet és őstörténet professzorává nevezték ki, beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez és szakszerűen kifejtette, hogyan kell átszervezni a magyarországi protestáns egyházakat. Szerinte az örökös tartományok állami konzisztóriumi jellegű egyházigazgatási rendszerét kell kiterjeszteni a magyarországi protestáns egyházakra is és ezt az egyházalkotmányt az uralkodó kötelezően rendelje el, és kényszerítse rá - korabeli kedvenc szóhasználattal - oktrojálja rá az egész birodalom valamennyi protestáns egyházára, hogy azok egyetlen birodalmi protestáns egyházat alkossanak (eine „protestantische Gesamtkirche Österreichs…ist rathsam”).[5]

1849 áprilisában menekült Besztercebányáról Bécsbe Ján Kollár elv- és személyes barátja, Karol Kuzmány (1806-1866), ottani szlovák evangélikus lelkész, volt esperes. Kuzmány tehetséges és jól képzett teológus, sikeres szlovák költő, aki 1836-38-ben egy szlovák irodalmi lapot (Hronka) is szerkesztett, mindezen felül Kollárhoz hasonlóan lelkes szlovák nacionalista volt.[6] Mindketten kitűntek az 1840-es években zajló, és a magyarországi evangélikus és református egyház egyesítését célzó, ún. uniós mozgalmak heves ellenzése terén. A gróf Zay Károly (1797-1871) evangélikus egyházi főfelügyelő által kezdeményezett és a szintén evangélikus vallású Kossuth által is erősen támogatott egyházi unióban a szlovák evangélikus lelkészek egy része nem látott mást, mint a majdnem kizárólag magyar nemzetiségű reformátusokkal egyesülve az evangélikus szlovákok elmagyarosítására tett kísérletet. A Magyar Királyságban (Erdély, Horvátország és a Határőrvidék nélkül) élt 1.655.600 református, 827.800 evangélikus. Az evangélikusokból mintegy 450.000 szlovák, megközelítőleg 200.000 német és 180.000 magyar anyanyelvű volt. Az egyház közép és felső vezetésében a világi egyháztagság, azaz a magyar nemesség volt a meghatározó elem. A lelkészek minden nemzetiségben az illető nemzetiségből valók voltak, akik a saját és híveik anyanyelvén végezték az egyházi szolgálatot, ezen a nyelven folyt az adminisztráció, mindössze az anyakönyvek vezetése történt 1843 óta országgyűlési törvény rendelkezése következtében magyarul, ami sérelmes volt a nemzetiségek számára.[7] Az anyanyelvi középfokú oktatás, tanítóképzés biztosítva volt az után is, hogy a közép- és felsőoktatásban megszűnt a latin tanítási nyelv. A felsőoktatásban viszont jelen volt a német nyelvű oktatás.

Az uniós mozgalmakban kétségtelenül volt magyarosítási szándék, nem szabad azonban elfeledni, hogy ez a két egyház évszázadokon keresztül szoros együttműködésben élt, hiszen a katolikus uralkodóház rekatolizáló törekvései hosszú ideig állami politikai szinten voltak, amiket rendeletek, törvények támogattak. Az evangélikus és református egyházra azonos állami törvények vonatkoztak, egyházalkotmányuk gyakorlatilag megegyezett, a teológiai áramlatok is hasonlóan hatottak mindkét egyházra, tehát ezek a kifejezetten egyházi szempontok sem voltak elhanyagolhatók. A szlovák nacionalisták viszont csupán a magyarosítás veszélyétől tartottak. Ebben őket a pánszlávizmus erősítette, aminek volt az orosz cári kormányzat által támogatott titkos vonala, és volt egy ausztroszláv szárnya, amely Ausztria keretén belül óhajtotta a birodalomban élő szlávokat egyesíteni, el odáig, hogy a magyar államiság keretéből is kivonja, és közvetlenül Bécs fennhatósága alá rendelje területüket. Ehhez az irányzathoz tartozott Kollár, Kuzmány, Ludovit Štúr (1815-1856), Michal Miloslav Hodža (1811-1872), Josef Miloslav Hurban (l817-1888), az utóbbi két evangélikus lelkész létére nem csupán szóban és írásban küzdött az unió és a „magyarizmus” ellen, hanem 1848-49-ben szabadcsapatot szervezve fegyveresen is.[8]

Kuzmány is hivatalt vállalt a felvidék megszállása után a cs. kir. polgári közigazgatásban, 1849 márciusában pedig hódoló küldöttséget vezetett a császárhoz, megköszönte az olmüzi alkotmányt és kérte, hogy a szlovákok lakta területeket vegye ki a császár Magyarország területéből, és csatolja közvetlenül a birodalomhoz, mint koronatartományt. Ezért tartotta tanácsosnak 1849 áprilisában, amikor a magyar honvédség felszabadította a Felvidéket, hogy Bécsbe meneküljön.[9] Valójában tehát egyházi köntösbe öltöztetett nemzetiségi küzdelemről volt szó. Arról viszont a szlovák nemzeti érzéstől vezérelt evangélikus lelkészek is elfeledkeztek, hogy a magyarságnak is meg kellett vívnia a jozefinizmus idején (1780-1790) és majd 1849 után a maga nyelvhasználati küzdelmét, mert rá a német nyelvet akarta az osztrák összbirodalmi eszme rákényszeríteni. Ami a pánszlávizmust illeti, azon a téren is megvolt a valóságos veszély, ami Magyarország integritását fenyegette. Azt sem voltak hajlandók tudomásul venni a szlovák hazafiak, hogy a magyar felfogás a politikai nemzet kategóriájában gondolkodott, amely szerint a közös hazához való hűség a haza más anyanyelvű tagjaira is önmaguktól kötelező kellene, hogy legyen.[10] A korábbi századok hungarus tudatát várták a haza minden állampolgárától a magyar elit tagjai, ami nem volt azonos, azzal, hogy a más nyelvűek adják fel anyanyelvüket. A kuruc szabadságharcokban a szlovákok a magyarokkal együtt küzdöttek, s 1848-49-ben tízezret meghaladó számban harcoltak szlovák honvédek.

Karol Kuzmány 1849. június 24-i kelettel a birodalmi belügyminisztériumhoz memorandumot nyújtott be,[11] amelyben a magyarországi protestáns egyházszervezetet úgy ábrázolta, mint ami a lázadás melegágya, ezért is megszüntetendő és a birodalom összes protestánsa egy birodalmi protestáns egyházba egyesítendő, aminek legfőbb vezetője a birodalmi főkonzisztórium legyen, amelynek tagjait az uralkodó nevezze ki, és fizesse. Az egyház hierarchikus-episkopális, azaz lelkészek és szuperintendensek által vezetett legyen, a szuperintendenseket az állam fizesse, hogy azok egyházuk tagjaitól anyagilag is függetlenek legyenek, és képviselni tudják az állami elvárásokból rájuk háruló feladatokat. Ezt adják ki egy ideiglenes rendeletben és kb. három év múlva bizalmi emberek tanácsát kikérve az uralkodó engedélyezzen zsinatot, ami elfogadja – legfeljebb lényegtelen módosításokkal – a már érvényben lévő egyházalkotmányt. Ugyanezt megküldte 1849. július 6-i dátummal az evangélikus vallású, erdélyi szász származású Geringer bárónak[12] (1806-1889), Magyarország politikai kormányzójának (Landes-Comissair in Ungarn). 1850-ből található a Thun-Hohenstein Nachlaß iratai között Kuzmánynak szintén egy hasonló beadványa.[13] Ezzel el is jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol látjuk a Leo Thun protestáns egyházpolitikájának forrását. Közben 1849. október 8-án beiktatták Kuzmányt a bécsi Protestáns Teológiai Tanintézet frissen létesített gyakorlati teológiai tanszékére, az ő kötelessége lett az egyházjog előadása is.[14]

Kollár és Kuzmány nemzetiségi politikájuk érdekében összbirodalmi politikai hasznot ígértek a bécsi kormánynak, e politikai haszon érdekében fogadta el a kormány javaslataikat és készíttette el Thun velük, vagy már Kuzmányval a rövid úton, láthatóan még 1850-ben császári paranccsal bevezetni kívánt egyházalkotmányt.[15] 1850 januárjában nem várt módon értesült erről Georg Bauhofer (1806-1864) budai német evangélikus lelkész, az evangélikus Mária Dorottya főhercegnő, József nádor felesége volt udvari lelkésze. Hamarosan, 1850. február 10-én megjelent – az egyébként református vallású – Julius von Haynau báró, Magyarország katonai kormányzójának a magyarországi protestáns egyházak átszervezéséről szóló ideiglenes rendelete. A rendelet Kollár és Kuzmány közreműködésével készült, mert az eddig vázolt javaslatait találjuk meg benne, egyelőre Magyarországra nézve.[16] A protestáns egyházak világi tisztségeit megszüntette, gyűlést tartani az illetékes katonai hatóság engedélyével lehetett. A szuperintendenciák határait a jövőben a katonai kerületekéhez fogják majd igazítani, ugyanakkor sor fog kerülni a szuperintendensek és adminisztrátorok állami dotálására. Szuperintendensi adminisztrátorok említésére azért került sor, mert akkorra már három evangélikus szuperintendenst elmozdítottak, ill. letartóztattak, később a negyediket is, és helyükre az állam nevezett ki általa fizetett adminisztrátorokat.

Bauhofer értesülését tehát megerősítette a Haynau által kiadott rendelet és a lelkészek kérvényt fogalmaztak a Metternich parancsára Bécsben élő Mária Dorottya özvegy nádornéhoz, amelyben arra kérték, hogy a Haynau rendeletének visszavonását érje el az uralkodónál.[17] 1850 júniusában az evangélikus vallású Mária Dorottya a kérést teljesítette, és Ferenc József leállíttatta Thunnal a már kinyomtatott egyházalkotmány-tervezet kiadását.[18] A birodalmi protestáns egyház kinevezendő szuperintendensei, a tervezet formális megtárgyalására összehívandó bizalmi férfiak névsora és a birodalmi főkonzisztórium névsora nagyjából szintén összeállt.[19] Amennyire a magyarországi és erdélyi protestánsok nagy része tiltakozott a birodalmi protestáns egyház terve ellen, annyira örültek annak az örökös tartományok protestánsai, mert akkor egy nagy lélekszámú egyház keretébe tartozásuk, az annak élén álló császári-királyi főkonzisztóriummal nagyobb védelmet adott volna nekik a katolikus egyház rovásukra elkövetett túlkapásai ellen.

1850 őszén a kultuszminisztériumban (állam)titkárként alkalmazta Thun Josef Andreas Zimmermann (1810-1897) nagyszebeni jogakadémiai professzort,[20] aki ettől kezdve a protestáns egyházalkotmány kidolgozásának, bevezetése módjának megtalálása terhét nagy részben átvette Kuzmánytól. A munkálatokról rendszeresen tájékoztatta Thun a császárt, aki véleményezte a munkálatot, és akkor folytatta a tervezetet Zimmermann. Így azt is mondhatjuk, hogy Ferenc József egyházpolitikájának is nevezhetjük a Thunét. 1852. december 14-én terjesztette a minisztertanács, majd annak jóváhagyása után a császár elé Thun a tervezetet. Az uralkodó kikérte a birodalmi tanács véleményét, ami elutasító volt. Az agg Metternich is ellenezte. 1854-ben döntött úgy a császár, hogy egyelőre ne birodalmi protestáns egyházalkotmányt készítsenek, hanem csupán Magyarország számára.[21] Ez a lassúság szinte érthetetlen, de nem a cs. kir. adminisztráció tehetetlenségéről volt szó, hanem szerintem várták az idő múlását, hogy a magyarországi egyházi autonómiához ragaszkodók, az ún. autonómisták belefáradjanak az ellenállásba, felhagyjanak a minisztériumok, sőt a császár küldöttségjárásokkal történő zaklatásával és egyéb ellenállási kísérletezéseikkel, és a végén elfogadják az oktrojált egyházalkotmányt. De várták a Szent Székkel készülő konkordátum aláírását is, hiszen akkor a pápa és a katolikus egyház hathatósabb támogatásával még jobban az erő helyzetéből tárgyalhattak volna a protestáns egyházalkotmányról.

1855 nyarán Bécsben magyarországi „bizalmi férfiakkal” tárgyalták végig egy hónapon át a most már csupán a magyarországi két protestáns egyház számára készített alkotmánytervezetet.[22] Azzal egy időben zárult a konkordátum megkötésének ügye, az aláírást viszont a császár születésnapjára halasztották. Zimmermann tervezete az 1835. évi porosz Alsó-Rajna-vidéki és westfáliai református konzisztoriális egyházalkotmány mellett az 1791. évi budai és pesti zsinatok végzéseit is némileg figyelembe vette. A protestáns autonómiát azonban így is mélyen sértette pusztán az a tény, hogy az uralkodó akar egyházalkotmányt adni a magyarországi protestáns egyházaknak, továbbá a világiakat a vezetésben háttérbe szorítja, valamint a főkonzisztóriumnak az a jellege, hogy nem csupán kormányzati felügyeleti szerv, hanem egyúttal az egyház belső igazgatásának, bíráskodásának legfőbb szerve is lett volna.

1856-ban az egyházkerületekhez küldte meg a kultuszminisztérium az egyházalkotmány tervezetet – korabeli szóhasználattal – az Entwurf-ot, hogy azok nyilatkozzanak. Az egyházkerületi közgyűlések megtárgyalták és elutasították azt. E megtárgyalást a sajtóban is engedélyezte a cenzúra. A kerületi közgyűlések ragaszkodtak ahhoz, hogy autonóm zsinatokon alkothassák meg egyházalkotmányukat, amit az uralkodó csupán jóváhagy.[23]

Még három év telt el addig, amíg a minisztertanács, majd a birodalmi tanácsa véleményezte a némileg átdolgozott egyházalkotmány-tervezetet. A zsinatot csupán az oktrojált egyházalkotmány alapján átszervezett egyházak tarthatnak, a végső kibocsátása előtt elhagyták az egyházalkotmányból a két egyház élére tervezett külön-külön fő-konzisztóriumot, és helyettük kultuszminisztériumi osztály gyakorolta volna a főfelügyeleti jogot. Az eredeti terv szerint az egyházközségeknek kellett volna legelőször átszerveződniük, aztán az egyházmegyéknek, végül a kerületeknek.[24] A kibocsátott pátenses egyházalkotmányban viszont az egyházkerületeken kellett az átszervezést kezdeni. Az 1859 tavaszától dúló osztrák-francia-olasz háború egy győztes csatája után javasolták a pátens kibocsátását, azonban sorra vereséget szenvedtek az osztrák csapatok.[25] A vesztes háborúból Ferenc József viszonylag kedvező békével hozta ki a birodalmat, így külpolitikailag megerősödve, belpolitikai ereje tudatában írta alá és adta ki a protestáns pátens néven elhíresült egyházalkotmányt a császár.[26] Alexander Bach (1813-1893) belügyminiszter, a rendszer névadója megbukott, nem így Leo Thun, aki átvészelte a magyarországi pátens-küzdelmet, annak kudarcát,[27] és más területen vezette be a pátenses egyházalkotmányt, így például a birodalom ciszlajtániai területén, ahol viszont örömmel fogadták azt a protestánsok.

Jegyzetek