A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének elnöksége 2389/1963. sz. körlevelében hirdette meg országos jellegű szaktanfolyamok szervezését. Kinyilvánította, hogy ó- és újszövetségi, gyakorlati teológiai, egyháztörténeti és ökumenikai tudományszakból kíván szaktanfolyamot tartani és közreadta ezeknek a tanfolyamoknak előzetes munkatervét. Évenkénti kötelező lelkésztovábbképző tanfolyamok korábbi időtől működtek. 1950-től azokon a politikai rendszerhez való igazodásra oktatták a lelkészeket. A szaktanfolyamokra ezzel szemben önként lehetett jelentkezniük az érdeklődőknek. Meg kellett írniuk jelentkezésükhöz a választott szak területén addig végzett tudományos munkájukról szóló beszámolójukat. Az első években a szaktanfolyamon történő részvétel senkit sem mentesített a kötelező lelkésztovábbképző tanfolyamok látogatása alól, később választani lehetett a kettő között.

A szaktanfolyamok azért indulhattak meg 1963-ban, mert a kádári konszolidációnak szüksége volt az egyházak tevékenysége bizonyos fokú megélénkülésére. A református egyházban a szaktanfolyamok puszta létükkel igazolták a holtpontról való elmozdulást. Ugyanakkor az egyházkormányzatnak magának is szüksége volt új teológiája kialakításához a teológiai szaktárgyak tudományos segítségére. Dr. Bartha Tibor püspök, konventi lelkészelnökként egyik aláírója volt az említett körlevélnek, ennél azonban sokkal több fűződik nevéhez a szaktanfolyamok és az azokkal elkezdődött tudományos munkálkodás terén is. Az ő gondolata volt a szaktanfolyamok életre hívása és munkálkodásuk sokrétű felhasználása.[1]

Történelmi szerencse, hogy Bartha Tibor püspök, konventi és zsinati elnök – noha eredetileg barthiánus teológus volt – nem vallotta ekkor már Barthnak egyháztörténelem-ellenes nézeteit. (Ez a felfogás teológiai segédtudománynak minősítette az egyháztörténelmet, ami téves értelmezéssel megtűrt helyzetbe sodorta annak művelőit.) Egyházkormányzóként Bartha Tibor pontosan látta, hogy az egyháztörténelem szolgál példatárral, ha kell igazolással egyházkormányzati tevékenységéhez. Ennek érdekében segítette az egyháztörténeti kutatást és publikálást. Így az egyházi vezetés teológiáját a reformáció örökségéhez történt visszatérésének, amolyan új reformációnak tüntethette fel.

A reformáció korához fűződő ünnepségeket rendeztek 1962-től, melyek szintén Bartha Tibor kezdeményezésére történtek. A zsinat 1964-ben elhatározta az 1567. évi debreceni zsinatnak, mint alkotmányozó zsinatnak megünneplését 1967-ben, erre az alkalomra egyháztörténeti tudományos tanulmánykötetek megjelentetését, továbbá egy sorozat (Studia et Acta Ecclesiastica) megjelentetését. Új egyházalkotmány, új törvénykönyv elfogadását valósították meg az 1967. évi jubileumi zsinaton. A Studia et Acta Ecclesiastica számára előtanulmányok íratása céljából pályázatokat hirdettek, amelyekre értékes művek is készültek. E törekvések egyik kezdő lépése volt az 1963-ban megindított egyháztörténeti szaktanfolyamok sorozata.[2] Tény az, hogy az egyháztörténeti munkálkodást mindez, de különösen az egyháztörténeti szaktanfolyamok lendítették ki kényszerű tétlenségéből és mindez felbecsülhetetlen eredményekre vezetett. Bartha Tibortól sem szabad elvitatnunk azt, hogy saját egyházának a belső erősödését, öntudatának, önazonosságának erősödését, az egyháztörténeti kutatás és feldolgozás folyamatosságának biztosítását is szolgálta és nem csupán saját egyházvezetői körének pillanatnyi érdekeit. Az pedig, hogy a kádári konszolidáció igényével találkozott mindez, azért volt fontos, mert máskülönben a politikai rendszer mindezt nem engedte volna meg. E körök számára, konkrétan az Állami Egyházügyi Hivatal számára a rendszer politikai hasznát kellett hangsúlyoznia a püspöknek, mivel másként nem engedélyezte volna mindezt.

Az egyháztörténeti szaktanfolyam létrejöttéről 1963. szeptember 9-én, a megnyitón Bucsay Mihály budapesti egyháztörténeti professzor azt mondta, hogy a tanfolyam alapterve (a „Generalplan” szót használta) az Egyetemes Konventtől származik, részleteit azonban dr. Tóth Endre debreceni egyháztörténeti professzorral és az előadókkal dolgozták ki. Egy-egy század kap naponként megvilágítást, kezdve a reformáció századával. „Mi a tisztulás útját járjuk” – mondta, és e téren egyháztörténeti ismereteinkkel is számot kell vetnünk. Reggeli bibliatanulmány a Zsidókhoz írott levél alapján lesz, mivel az is egyháztörténet, alkalmazott egyháztörténet. Lesz szövegtanulmány, hogy megtanuljuk azt is. Bőséges idő áll rendelkezésre a résztvevők szakmai beszámolójára. Fel kell tárni a publikálatlan munkákat, mert akkor lehet a Konventtől publikálási lehetőséget kérni. Esetlegesen munkacsoportot kell szervezni. A külföldi szakirodalomból Bucsay professzor fog ízelítőül néhány könyvet bemutatni.[3]

Esze Tamás dunamelléki egyházkerületi főgondnok, országos református gyűjteményi főigazgató az első tanfolyamon több ízben kifejtette, hogy miért van szükség egyháztörténeti munkálkodásra. Az egyházi érdeket ismertnek véve, azt hangoztatta, hogy az 1963-as kezdés már szinte majdnem elkésett, a 12. óra után van egy perccel. Kivész az egyháztörténet művelése. Igaz, hogy vannak, akik szükségtelennek tartják, pl. Révész Imre, a kitűnő egyháztörténész, de világi szakemberek körében nem ez a meghatározó. Klaniczay Tibor és mások nélkülözhetetlennek tartják, mert irodalomtörténeti, köztörténeti, néprajzi szempontból teológiai műveltség kell ahhoz, hogy az egyház körének ezeket a jelenségeit meg lehessen érteni, és fel lehessen tárni. Tehát Esze Tamás arról igyekezett meggyőzni a résztvevőket, hogy ne tartsanak attól, hogy világi szakmai körökből akadályozni fogják az egyháziak egyháztörténeti és néprajzi tevékenységét, sőt segítségre számíthatnak. Ez különben teljes mértékben beigazolódott. Hangoztatta, hogy az Egyháztörténet című folyóiratát 1958-59-ben az MTA Irodalomtörténeti Intézete és az Állami Egyházügyi Hivatal támogatta. Azt sejtette, hogy egyházon belüli okból szűnt meg.[4]

A szaktanfolyamok 1963-ban különböző időpontokban és helyszínen voltak: szeptember 2-6-ig Mátraházán ószövetségi- és újszövetségi-, Balatonfüreden gyakorlati teológiai, szeptember 9-13. között Balatonfüreden ökumenikai, Berekfürdőn gyakorlati teológiai, Mátraházán egyháztörténeti. Nem bizonyult jónak az egyházi üdülőkben – a felsoroltak azok voltak – tartott szaktanfolyamok, mivel ott nem álltak rendelkezésre szakkönyvtárak, levéltárak. A szaktanfolyamok időbeosztása lehetőséget adott arra a résztvevőknek, hogy könyvtárban, levéltárban tájékozódjanak. Ezért a második szaktanfolyamokat már vagy Debrecenben, vagy Budapesten tartották és attól kezdve ez állandósult. Az általunk tárgyalt időszakban viszont a szeptember eleji időspont állandónak bizonyult. Debrecenben, a 60-as években zajlott a Református Kollégium belső restaurálása ezért az épület nem volt alkalmas szaktanfolyami színhelynek. A tanfolyam megnyitása hétfőn délután történt az elnöki tisztet ellátó püspök által. (Előfordult, hogy a megnyitót helyettes püspök tartotta, vagy akár két püspök is jelen volt.) A munkaülések pedig kedden, szerdán, csütörtökön egész nap és pénteken délig. A résztvevők nagyobb része gyülekezeti lelkipásztor, vagy segédlelkész lévén szombaton és vasárnap nem lehetett távol szolgálati helyétől.

A szaktanfolyamoknak három és fél nap állt rendelkezésükre, amely idő alatt nagyon sok munkát végezhettek. Az idő kihasználása azonban nem volt a legjobb. Az ebédszünet 16 óráig nyúlt. Az előadások 2 óra időtartamot kaptak. Még 1966-ban sem volt benne az egyórás előadási időtartamban a hozzászólásokra szánt idő. Abban az évben az előadás után félóra szünet és egy óra megbeszélés következett. 1967-től volt egy órára szabva az előadás megbeszéléssel együtt. Ezek következtében rendkívül kevés előadás hangzott el. Hiányzott a konferenciai fegyelem a hozzászólások esetében. Sok idő ment el a vég nélküli hozzászólásokkal, amik gyakran nem is a szőnyegen lévő kérdésről szóltak. A notórius hozzászólók pedig mindenhez hozzászóltak, akár többször is. Mindez rontotta a szaktanfolyamok hatékonyságát.

Egyháztörténelemmel foglalkozó előadások, referátumok, beszámolók, szövegtanulmányok, külföldi könyvek ismertetői 1963-1966 között átlagosan 9-11 közötti számra rúgtak évente. Roppant gazdaságtalan volt három és fél munkanapon 9-11 közötti előadással stb. megtartani a szaktanfolyamokat. A helyzet 1970-ig alig javult. 1967-től általában 13 volt szaktanfolyamonként a tudományos előadások stb. száma. 1970-ben a hozzászólásokat napi egy alkalomra korlátozták, akkor 1 óra és 15 perc volt rájuk adva. 1971-ben Makkai László szervezte a szaktanfolyamot, mint abban az évben kinevezett debreceni tanszékvezető egyháztörténeti teológiai tanár és meg kívánta ismertetni a résztvevőkkel a világi történetírásnak a dualizmus korára vonatkozó eredményeit, nézeteit. A szaktanfolyam résztvevőinek nagyobb része ugyanis e szempontból az 50-es évek szemléletét ismerte és az akkor ahhoz alkalmazkodott egyházi helyzetmegítélést. Az 50-es évek egyháztörténészeinek és főleg pillanatnyi egyházi vezetőinek a politikai rendszer kedvébe járni akaró igyekezetében, mint eleve népellenes, a dolgozó osztályok érdekei ellenében működő „úri” egyháznak állították be a református egyházat. A dualizmus korának megértéséhez pedig a Rákosi-korszak világi történetírása megállapításait vették alapul és az akkori reformátusság történetét ilyen módon mutatták be. Makkai László az MTA Történettudományi Intézetének magasan minősített tagjaként átlátta, hogy a dualizmus korának egyháztörténetét nem lehet megíratni olyanokkal, akik nem merik a forrásokban talált pozitív tényeket megírni, mert mindenképpen az egyház elmarasztalására törekszenek a rosszul értelmezett „bűnbánat” szellemében. Hangoztatta Makkai, hogy Kádár Imre 1957-ben megjelent „Egyház az idők viharaiban” c. könyvének történetszemlélete felett eljárt az idő. Az 1971. évi szaktanfolyamon délelőttönként egy előadás volt és hozzászólások. Ebéd után 16 órától folytatódott még mindig a munka és akkor is egy előadás hozzászólásokkal, valamint a résztvevők munkájukról elmondott beszámolója következett.[5]

A résztvevők munkájukról beszámolhattak és tanácsot kérhettek. A programban erre időt biztosítottak és kijelölték a tanácsadást vezető személyeket, rendszerint három főt. Elismerten jó történészek voltak a tanácsadók, akik valóban használható útmutatásokat adtak. Mivel mindez a teljes nyilvánosság előtt hangzott el, minden hallgató alkalmazhatta mutatis mutandis saját kutatása, feldolgozása területén a hallottakat. Módszeri útmutatás, forráslelőhelyekre rámutatás történt ilyenkor. Megindult a résztvevők közti tanácskérés, tanácsadás, amolyan önkéntes „tanácsbörze” formájában. Az ebéd utáni szieszta kiváló alkalmat adott erre azoknak, akik nem kívánták a pihenést. Szakmai kérdésekről tudtak kötetlenül eszmecserét folytatni. A résztvevők száma meglehetősen kötött volt. Az egyháztörténeti szaktanfolyamokon a mondott időszakban 24-27 között váltakozott, az előadókat előre kijelölték. Ajánlkozás alapján nem lehetett az előadók sorába lépni. Tény, hogy jó szakembereket kértek előadásra. Volt olyan év, az 1968-as, amikor 11 előadó és 13 hallgató alkotta a létszámot. Kijelölt volt a tematika is. A szaktanfolyamokat a református egyház központi szerve, az Egyetemes Konventi Iroda Tanulmányi Osztálya, majd a névváltoztatás után a Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya rendezte. Bartha Tibor konventi és zsinati elnökként a Tanulmányi Osztály munkáját nem csupán felügyelte, hanem az osztályvezetővel irányította is. A szaktanfolyamok tematikáit, előadóit, tagjait az ő meghatározó közreműködésével választották ki.

1963-ban a tematika egyszerűen alakult. Amint írtuk a reformáció korától tekintették át négy előadásban a magyar református egyháztörténetet a 20. század közepéig. Később voltak forráslelőhely-ismertető előadások a magyarországi református nagy levéltárak anyagáról. 1970-ben a gyülekezettörténet-írást, egyházmegyetörténet-írást és az egyház gazdálkodásának megírását, iskolatörténetet és teológiatörténetet feltáró és feldolgozó módszertani előadásokat tartottak. Bő teret kapott a dualizmus korának megtárgyalása, ami a Studia et Acta Ecclesiastica 5. kötetének előkészítését szolgálta. A kötet majd csupán 1983-ban jelent meg Makkai László hathatós közreműködésének eredményeként. Amíg ő kézbe nem vehette annak munkálatait és Bartha Tibort meg nem győzte, hogy merjék a református egyházi múlt nagyon pozitív tényeit megírni legalább a dualizmus korából, a későbbi korból is legalább annyira, amennyit a pártállam pillanatnyilag megengedhetőnek tart. (Az állami ideológia nem mondott még le az egyházellenes harcról teljesen. Az egyház elhalását ugyan évtizedekkel későbbre tolta ki, de túlságosan jót az egyházról írni azért nem volt célszerű e felfogás szerint, mert akkor nem lehet indokolni elhalása szükségszerűségét.) A Studia 5. kötetének szerzői gárdája a szaktanfolyamokról került ki, hasonlóan történt ugyane sorozat 1973-ban napvilágot látott 3. kötete szerzői toborzása is.

Az egyháztörténeti szaktanfolyam történetének első kilenc éve megmentette a magyar református egyháztörténet-írást az elhalástól. Rendkívül mostoha politikai körülmények között indult az erők összegyűjtése, a publikálás lehetőségének megteremtése, a fiatalabb nemzedék kinevelődésének segítése. Sajnálatos, hogy a Tiszáninneni Egyházkerület egyháztörténeti munkacsoportjával nem alakult ki közös munkálkodás. Az 1963. évi szaktanfolyamon megjelent e munkacsoportból Botos Péter és dr. Szabó Lajos, akik beszámoltak a munkacsoport és saját munkásukról.[6] A későbbiekben sajnos munkacsoportjuk távol maradt a szaktanfolyamokról. Nagy lendületet adott volna pedig kölcsönösen a szaktanfolyamnak is, a munkacsoportnak is, ha együttműködés alakult volna ki közöttük. Az is lehet, hogy éppen ezt nem akarták a hatalmon lévő állami és talán egyházi tényezők. 2002. augusztus 21-én ünnepelte a Magyarországi Református Egyház Doktorainak Kollégiuma 30 éves fennállását. E testület tevékenységének jelentős részét a szaktanfolyamok, később szakkonferenciák, szakosztályi, mai nevén szekciói tudományos ülésszakok képezték és képezik. Ennek pedig az 1963-tól megszervezett szaktanfolyamok voltak közvetlen elődei. A Doktorok Kollégiuma megszervezésének gondolata is a szaktanfolyamok sikeres működése nyomán támadt Bartha Tibor püspökben, aki annak megvalósításához, kifejlesztéséhez kiváló munkatársat talált Makkai Lászlóban.[7]

 

Jegyzetek