A szerző lelkészi oklevele mellé a vallástanárit is megszerezte, miközben évek óta tanít már főiskolán. Külföldi tanulmányútjain nem csupán egyháztörténettel, hanem az Újszövetséggel és más teológiai szaktudománnyal is foglalkozott. Itthon is szorgalmasan publikál ugyancsak több tudományágban. Habilitációs dolgozatát Debrecenben nyújtotta be a Hittudományi Egyetemen, akkor 149 szakjellegű publikációt mondhatott magáénak. A habilitáció fokozatát alapos felkészültsége birtokában és e dolgozat alapján kapta meg.

Nem csoda, hogy egy személy életpályájának megírásával vágott neki a habilitációnak, hiszen Ph.D. doktori címét is életrajzzal nyerte el 1996-ban (Dr. Tóth Endre az egyházépítő professzor – különös tekintettel dunántúli szolgálataira). Habilitációs témául azért kínálkozott Pótor Imrének Kiss Sándor (1918-1982), mert Pótor Imre vásárosnaményi református lelkipásztor, Kiss Sándor pedig vásárosnaményi születésű közéleti személyiség volt. 1992-ben a Kisgazda Pantheonba bekerült Kiss Sándor kisgazda politikus, a Parasztszövetség igazgatójának emléktáblája, Vásárosnaményban iskolát neveztek el róla, 2000. március 15-én pedig leleplezték szobrát szülővárosa főterén. Nem csoda, hogy Pótor Imre érdeklődését felkeltette ez a színes életút, amely ráadásul a református egyházzal, azon belül hitébredéssel, a Soli Deo Gloria egyesülettel és más református diák- és szórványmissziói, gazdasági mozgalommal, a tudomány terén a falukutatással, a Teleki Pál Tudományos Intézettel, a politikában ez ellenállási mozgalommal, annak egyik fegyveres alakulatával, a Görgey Zászlóaljjal is kapcsolatba került és azokban jelentős szerepet játszott. Ez az az életút, amit a szerző – ha Kiss Sándor kortársa lett volna – minden bizonnyal maga is bejárt volna. Lelki ősét látta Kiss Sándorban és ezen a réven olyan tudományos témára lelt, amit neki lehetetlen volt fel nem dolgoznia. Kiss Sándor Kisgazda Pantheonbeli emléktáblája és vásárosnaményi szobra mellé egy még nagyobb jelentőségű emléket állított, egy szellemi-lelki emlékoszlopot, bibliai kifejezéssel élve Ében Haézert. Ez volt az a nemes szándék, amit a szerző maradéktalanul meg is valósított. Nem is akárhogyan.

Nagy hozzáértéssel, találékonysággal, fáradságot nem kímélve kutatta fel a forrásokat. Tóth Endréről írott dolgozatához hasonlóan a még élő forrásokat meginterjúvolta. Tudta, hogy kitől mit kérdezzen, így a létező legtöbbet derítette fel. Kortársak levelezését is feltérképezte. Könyvtár és levéltár tárult fel előtte. Gyűjtése földrajzilag Amerikára is kiterjedt, hiszen 1956-tól haláláig ott élt Kiss Sándor családjával. A családtagoktól, ottani ismerőseitől, barátaitól felbecsülhetetlen adatok birtokába jutott a szerző. Szigorú fegyelmezettséggel témájánál maradt azonban. Nem csábította az emigrációban töltött negyed század történetének megírása, hiszen azzal a sokat markolás veszélyét nem kerülhette volna el. Tudomásul vette, hogy az emigrációban eltöltött évek munkálkodása nem tartozik e könyv keretébe.

Pótor Imre a Magyarországi Református Egyház Doktorai Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójának régi időktől dolgos tagja. Ott tartott előadásai szóltak Kiss Sándor élete és munkássága egy-egy szeletéről. Olyan résztvevők előtt beszélhetett, akik közül nem egy személyesen ismerte Kiss Sándort. Szíj Rezső nem csupán hallotta ezeket az előadásokat, de segítette a téma további kutatását, hiszen e könyvben is szerepel. A szórványmisszió terén inspirálta Kiss Sándort ez irányú tevékenységre. Denke Gergely is hallhatta volna ezeket az előadásokat. Ő szegedi gimnazistaként ismerte meg az ott akkor főiskolás Kiss Sándort. Denke Gergely azonban csupán addig vett részt az Egyháztörténeti Szekció ülésein, amíg a szárszói konferenciák újra nem indultak. Ezeket szerencsétlen módon rászervezték a szekcióülésekre, vagyis ugyanabban az időben tartották és Denke Gergely – érthetően – régebbi „szerelmét”, Szárszót választotta.

Kiss Sándor diák korától eleven hitű református ember volt. Megtérése után vették fel soron kívül a Soli Deo Gloria (SDG) református diákegyesületbe. Ettől kezdve életét tudatosan áthatotta a bibliás, református keresztyén hit, amely azonban annyira keresztyén volt, hogy más felekezetű, így római katolikus keresztyénekkel is testvérileg tudott együttműködni, sőt 1939-ben két hónapot a nácizmus által üldözött Német Hitvalló Egyház tagjai körében is töltött. Pótor Imre mégsem csupán a hozzá hasonló hitű testvért látta meg Kiss Sándorban és nem annak sokfelé missziói tevékenységén lelkendezve írta meg könyvét, hanem – amint maga is teszi – Kiss Sándor e hitéből következő közéleti tevékenységét is feldolgozta. Tette ezt természetes közvetlenséggel. Bemutatta, hogy a hatholdas kisbirtokos család fia, miképpen végezte el a polgárit, folytatta a sárospataki tanítóképzőben tanulmányait, hiszen a polgárival ott tanulhatott tovább, ha nem technikumba óhajtott menni, majd a pataki tanítóképző javaslatára a szegedi polgári iskolai tanárképző főiskolát, azt követően az egyetemen tanítóképző intézeti tanári képesítést szerzett 1944 nyarán, ugyanakkor tanítóképző intézeti helyettes tanári kinevezést vehetett át Budapestre.

Bár az utóbbi években irodalma támadt a hazafias ellenállás polgári szárnyának, ami a német megszállással szemben kibontakozott és Pótor Imre ezek ismeretében számos szálát fejtette fel annak éppen Kiss Sándor vezető szintű részvételének bemutatása révén. A szerző ezen a réven igen jelentős új anyaggal gazdagította az ilyen irányú szakirodalmat. A polgári ellenállást a kommunista történetírás igyekezett kitörölni a magyar történelemből. Ugyanakkor felnagyította az alig létezett kommunista ellenállást. Csak egy példa erre: Mikó századost és a Görgey Zászlóalj legnagyobb részét hadifogságba hurcolták a szovjetek, noha pontosan tudták, hogy milyen tevékenységet folytattak. Azt akarták, hogy ne legyenek itthon olyanok, vagy minél kevesebben, akiknek érdemeik vannak a németek elleni tevékenységben, esetlegesen éppen a harcban.

Ismert tény, hogy vitéz nagybányai Horthy István kormányzó-helyettes nem sokkal repülőbalesete előtt (1942 augusztusában) arról beszélt feleségének a front mögött, hogy a háborút a németek elvesztették és neki az angol-amerikai szövetségesekhez kell mennie és ott előkészíteni Magyarország hozzájuk történő csatlakozását, nehogy a vesztes oldalon találja a háború befejezése hazánkat. A hazai felsőszintű katonai és politikai körök kormányzóhoz hű része és a demokratikus átalakulást remélő polgári csoportosulások a szovjet megszállás elkerülésének és az ország ismételt megcsonkításának esélyét az angolok balkáni partraszállásában és azon keresztül Magyarországra nyomulásában látták. Amikor az angol-amerikai csapatok elérik Magyarország déli határát, a siker bizonyosságával tud Magyarország átállni a szövetségesek oldalára. Ez az átállás meggyorsítja a háború befejezését, megkíméli Magyarországot a hadszíntérré válástól, és legfőképpen megmenti a Vörös Hadsereg megszálló tevékenységétől.

E terveknek addig volt realitása, amíg a szövetségesek is ezt akarták megvalósítani, vagyis a balkáni partraszállást. 1943 őszén azonban a teheráni konferencián Sztálin rávette a nyugatiakat, hogy Olaszországban szálljanak partra és ne a Balkánon. Ettől kezdve Magyarország elkerülhetetlenül a szovjet hadműveleti zónába került. 1944 őszén – amikor a magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába érkezett – Churchill Moszkvában tárgyalva megegyezett Sztálinnal, hogy Magyarország 90 %-ban szovjet, 10 %-ban angol-amerikai érdekszférákba fog tartozni.

Kiss Sándor egyik vezetője volt az ellenállásnak A református ifjúsági mozgalom révén a Görgey Zászlóaljnak is harcosokat toborzott.[1] Pótor Imre részletesen leírja, hogy Kiss Sándort is kézre kerítette a nyilas elhárítás és olvashatjuk, hogy miként kínozták meg őket és szánták halálra. Rajta és néhány társán nem tudták végrehajtani a kivégzést. A keresztyén ember értékelése szerint csoda volt megmenekülésük.

Nyomon követhetjük Kiss Sándor és sokak sorsa alakulásában, hogy miként kísérelték meg a lehetetlent, vagyis szovjet megszállás ellenére demokratikus és polgári Magyarország berendezését. Rövid ideig úgy látszott a beavatatlanok előtt, hogy sikerülhet, hiszen a békekötés után a szovjet hadseregnek ki kell vonulnia Magyarországról. Nem vonult ki. Választási csalásokkal, terrorral, a kommunistáknak polgári pártokba épülésével, koncepciós perekkel a Kommunista Párt uralmát erőltette rá a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság Magyarországra. Sokakkal együtt Kiss Sándor ismét megjárta a börtönt.

Szabadulása után az egypártrendszer fogadta és örülhetett, hogy villanyszerelővé képezhette át magát, és Budapesten meghúzódhatott családjával. 1956-ban újjászervezték a Kisgazdapártot, a Parasztszövetséget. Veres Péter beleegyezett, hogy ne legyen külön Parasztpárt. Az más kérdés, hogy Erdei Ferenc Petőfi Párt néven mégis megtette a külön pártszervezést, hogy megossza az agrár népességet. Kiss Sándornak és családjának november 4-e után nem volt választása. Emigrálniuk kellett.

Pótor tanulmánya ismét bebizonyította, hogy az egyház- és világi történelem szétválaszthatatlanul összetartozik. Ezt a korszakfeltáró munkát, ami tele van új ismeretekkel, ugyanakkor átfogó és újszerű feldolgozását adja egy korszak bizonyos fontos rétegei történetének, amely réteg történelemformáló erő volt Magyarországon és képes lett volna demokratikussá formálni Magyarországot, ha annak sorsa nem Teheránban, Moszkvában, Jaltán és Potsdamban dőlt volna el. Jó lélekkel ajánljuk a téma minden kutatójának, de a pusztán érdeklődőknek is szíves figyelmébe e könyvet.

(Csohány János)