A jogi értelemben vett rendiség megszűnése, az élénkülő ingatlanforgalom és a volt földesúri birtokok tulajdonosainak változása, valamint a katolikus egyház autonómiatörekvései a dualizmus évtizedeiben és a két világháború között is továbbélő kegyúri intézményre, a jogok és kötelezettségek gyakorlására irányította mind az egyházi és világi hatalom, mind a birtokosok figyelmét.[1] Az 1918-ban hatályba lépő Codex Juris Canonici újabb kegyuraságok létesítését már tiltotta, és bár a patrónus „lelki kedvezményét” biztosította, az egyházi hivatalok betöltésének szabadságát sértő bemutatási jogukat (ius praesentandi) korlátozni kívánta. Ez azonban a kegyúri támogatás elvesztésével járt (volna) együtt, ezért a magyar püspöki kar Szentszéknek írt jelentésében a kegyuraság világháború utáni fenntartását, sőt újabbak alapítását tartotta szükségesnek: „száz évet meghaladó magyar szokásjog és nagy anyagi érdek szól” mellette.[2]

A kincstári birtokokhoz tartozó plébániák betöltéséről az egyház érdekeit messzemenően érvényesítő királyi rendelet határozott 1871-ben, melynek hatálya a Horthy-korszakban is érvényben maradt: a kegyuraságot a kincstár, illetve a földművelésügyi minisztérium gyakorolja, ám azt a plébánost kellett bemutatnia, akit az egyházi hatóság erre kijelölt.[3]

Hogyan érvényesült ez az egyházi és világi hatalmat egyesítő s a főkegyúri jogokat is gyakorló Szent Korona szimbolikus kegyurasága alá tartozó uradalomban? A múltból örökölt kegyúri jogok: a prezentáláson kívül az ún. hasznos és tiszteleti jogok, illetve az immár alulról szerveződő katolikus autonómia ütközése milyen módon fejeződött ki az egyes majorokban és plébániákon, vagy a konfliktusoknak helyi kontextusban másfajta tartalma és jelentése lehetett? S mivel a kegyuraság az uradalmi múlt történeti-kulturális hagyományaként élt tovább a két világháború között, a konfliktusokban résztvevők cselekvései vajon e múlthoz fűződő kapcsolatukról is elárulnak valamit? Az alábbiakban erre keressük a választ.

Kegyúri kötelességek és jogok

Az 1920-as és ’30-as években a leggyakoribb vitákat az uradalom kötelezettségei, köztük a váci egyházmegyéhez tartozó 6 kegyúri plébánia (a gödöllői, bagi, galgamácsai, kerepesi, isaszegi és dányi) templomának, valamint fő- és melléképületeinek fenntartása váltotta ki. A lelkészek minden esetben az 1800-as évek első felében rögzített canonica visitatiokra, valamint a fennálló gyakorlatra hivatkoztak. A kerepesi plébános 1925-ben azzal érvelt, hogy a patrónus a múltban valamennyi épület javítását elvégezte, ami „régi szokás, a néptől is sokszor hallottam”, míg Bagon a nagyobb javításokat „emberemlékezet óta az uraság eszközli, a kisebbeket pedig ősrégi szokás szerint, nemkülönben a királyi döntésekből folyó kötelezettségéből adódóan, készen és szívesen a község teljesíti”.[4]

A földművelésügyi miniszter más álláspontot képviselt. A kegyúri épületek fenntartására vonatkozó „homályt”a canonica visitatiok eloszlatni nem képesek (ezt a gyakori jogviták is jelzik[5]), ezért annak tisztázását kezdeményezte az egyházi hatóságokkal. 1924-ben Czitó Győző jószágigazgató tárgyalt Podhorányi József főesperessel, majd Hanauer Árpád váci püspöknél tartottak értekezletet, melyen a minisztérium részéről Schandl Károly államtitkár, továbbá a koronauradalom igazgatója, a javadalmas lelkészek és a községek elöljárói vettek részt. A megállapodás mindenekelőtt azt rögzítette, hogy az uradalom és a plébániák között nem új jogviszony létesítése vagy a meglévő módosítása szükséges, hanem a fennálló „helyes megvilágítása” és az ennek megfelelő kegyúri kötelezettségek rögzítése. Eszerint a templomok és a plébániai főépületek fenntartásáról a kegyúr gondoskodik, csakúgy, mint a lelkészlakásokról, a „kisebb helyreállítások” kivételével, ami az országos gyakorlat alapján a javadalmas lelkész kötelessége. A lakások melléképületeinek (istálló, kocsiszín, szénapajta, valamint a kerítés) javítása szintén nem a kegyúr, hanem a plébános, illetőleg az egyházközség híveinek a feladata, azon eseteket leszámítva, amikor a kegyurat erre a canonica visitatio vagy a „helyi állandó gyakorlat által alkotott jogszokás” kötelezi. (Ilyen például a gödöllői plébánia, ahol a templom és az oltár világításának költsége is a birtokot terheli.) A tanácskozás jegyzőkönyve a patrónus jogai között csupán a templompénztár ellenőrzését említi, végül kiemeli, hogy a plébániák nem kincstári, hanem magán kegyuraságiak, mivel azokat Grassalkovich Antal alapította, s 1867-ben a kegyuraság „változatlan joghatályosságban és ugyanazon jogszokás érvénye mellett szállott át a Szent Koronára, ahogy azt a megelőző időben találta”.[6]

A megállapodás a felek érdekeit próbálta összhangba hozni. A minisztérium új jogviszony kialakítására és szerződéses szabályozására törekedett, aminek nyomán az „utóbbi időben valóban nagyon elhanyagolt épületek” fenntartásának és javításának költségei csökkenthetőek. A megyés püspök ezt kívánta megakadályozni, ezért – sikeresen – a 18. századi alapító akaratára és a canonica visitatiokban, mint egyházi forrásokban rögzített hagyomány folytonosságára hivatkozott. Az egyezség azonban nem szüntette meg a konfliktusokat. Schlager Árpád gödöllői plébános 1927 augusztusában lakószobája kifestését kérte, amit a jószágigazgató megtagadott. A lelkész a földművelésügyi miniszterhez fordult, aki a munka elvégzéséhez, uradalmi költségen, ugyancsak nem járult hozzá. Alig egy hónap múlva Schlager a plébániai épület tatarozásáért folyamodott, a jószágigazgató viszont előbb a falra felfutó és azt átnedvesítő vadszőlő kivágását kérte. A lelkész erre nem volt hajlandó, mivel a növény „hivatali elődje alatt a lakás nagy melegtől való megvédése céljából ültettetett”. Ez az eset is a miniszter elé került, aki némi ingerültséggel döntött: „A fal kijavítását, a vadszőlő kivágása nélkül, saját hatáskörében hajtsa végre.”[7]

Az egyházi és a lelkészi magánérdek összekapcsolódása, a canonica visitatioban rögzített javadalmak „rugalmas” értelmezése más alkalommal is vitákhoz vezetett. A galgamácsai plébános 1928-ban az uradalom tudta nélkül vásárolt cserépkályhát, s kérte annak utólagos kifizetését. A minisztérium Hanauer püspökhöz fordult, s a jövőben a lelkésztől „méltán belátó és korrekt magatartást” várt el. Rovnyán János kerepesi plébános viszont a ménesbirtokok ügyosztályának igazgatója ellen tett panaszt, aki a kegyúr kötelességeinek tárgyalásakor a lelkészlakhoz tartozó magtár és kocsiszín lebontását javasolta, mivel „nekem csak 12 hold földem van, ezért az épületekre szükségem nincs”. A váci püspök ezúttal rugalmasan járt el: miután Rovnyán „személyes kívánságai és nehezményei akadályozták a megegyezést, beadta plébániájáról a lemondást” – írta a miniszternek.[8]

Konfliktusok kísérték a lelkészek és a plébániai alkalmazottak jövedelmének megállapítását, melynek egy részét a két világháború között is természetben kapták. Schlager Árpád járandósága például 1929-ben 6 q búza, 11 q rozs, 7,6 q tengeri, 1460 (napi 4) liter tej, 453 liter bor, 41 m³ hasábfa, 1200 négyszögöl illetményföld, 972 pengő, valamint 1921-től a személyéhez kötött további két hold gratiale,[9] a kántortanítóé 4 q búza, 13 q rozs, 5 q árpa, 5,6 q tengeri, 10 m³ dorongfa, 190 pengő és 3 hold illetményföld, a harangozó 10 m³ dorongfában, 152 pengőben és 3 hold illetményföldben részesült. Schlagernek a Rákos mentén 5 hold, jórészt vízzel borított rétföldje is volt („papföld”), amit 1930-ban halastavak létesítésével és bérbeadásával kívánt hasznosítani. Az uradalom, mely hasonló tervekkel próbálta rétjeit jövedelmezőbbé tenni, ehhez nem járult hozzá, sőt az 5 hold visszavételére tett kísérletet. Ezúttal is a már megismert érvek csaptak össze. A jószágigazgató szerint a szóban forgó területet Gödöllő első plébánosa személyéhez kötötten kapta 1877-ben, így utódai azt jogtalanul használják, a váci püspök ezzel szemben a több mint fél évszázad óta fennálló tényleges helyzetre, továbbá a plébánia „kiválóságához mérten rendkívül szerény” dotációjára hivatkozott, amit a minisztérium kénytelen volt elfogadni.[10]

A kegyúr jogai között a lelkész személyének kiválasztása köz- és egyházjogi szempontból talán a legfontosabb, s a szimbolikus hatalom reprezentációjának, valamint a közösségi kapcsolatának (vagy befolyásának) az eszköze. A kincstári plébániák élére azonban, miként említettük, a földművelésügyi miniszter az ordinárius jelöltjét volt köteles bemutatni. De hogyan valósult ez meg a koronauradalomban a két világháború között?

A korszak nyomban egy normális kivétellel kezdődött. A váci püspök 1916-ban a kerepesi plébánia élére Semsey Zoltánt, a korábbi adminisztrátort jelölte, amit a jószágigazgató véleményezése után[11] a miniszter elfogadott. 1919 elején azonban a püspök Semseyt, valamint Rovnyán János dányi plébánost a „forradalmi hangulat miatt, mely mindkét községben főleg a lelkész ellen irányult”[12] kölcsönösen áthelyezte, s ehhez a kegyúr utólagos hozzájárulását kérte. Rovnyán 1927-ig maradt Kerepesen (láttuk, az uradalommal való konfliktusa miatt kellett távoznia), utódjául az egyházmegye vezetője Kardoss Béla Rákóczi-ligeti lelkészt jelölte. A prezentáció előtt a minisztérium ezúttal nem csupán a jószágigazgató, hanem a főispán bizalmas véleményét is kikérte, aki a világi hatalom szempontjait foglalta össze: Kardoss „erkölcsi és politikai tekintetben megbízható, nemzethűségének számos jelét adta. A vallástól elfordult néprétegek körében úgyszólván hittérítői munkát végez erősen hazafias szellemben.”

1927-ben a bagi plébánia élén szintén változás történt, ami a javadalmas és az uradalom tisztikara közötti kapcsolat normáját (az elvárt viselkedési formákat) és annak megszegését is jelzi. Fleischmann Béla „megrongált egészségére” hivatkozva mondott le, s a miniszternek írt levelében a legmélyebb háláját fejezte ki „magas patronátusának a 30 éven át éreztetett jóságáért és gondosságáért”. Ám ezt feltehetően nem így gondolta. A ménesbirtokok ügyosztályának tisztviselője, Vattay Dezső (aki Gödöllőről került a minisztériumba, tehát személyes tapasztalata lehetett) erre ugyanis úgy reagált, hogy a plébános a koronauradalom igazgatósága ellen a múltban „olyan agresszív és a hivatalos érintkezésben megengedhetetlen modorban lépett fel, hogy a püspök úrnál történt az iránt interventió, hogy nevezett rendre utasíttassék”. S erre tekintettel, az ügyosztály az ilyenkor szokásos miniszteri elismerést sem javasolta.

Ezután következett a megüresedett plébánia betöltése. Hanauer püspök a miniszter javaslatára „kénytelen volt” pályázatot kiírni, ám annak „nem lett olyan eredménye, mely eredeti szándékomat megváltoztatná”. Ezért Gulyás Ferenc kiskunhalasi plébános áthelyezését javasolta, a kegyúr pedig a már megismert procedúrát követve, a főispánt és a jószágigazgatót kérte véleményalkotásra. Az előbbinek ezúttal nem volt észrevétele, Czitó Győző viszont kellő buzgalommal reagált: „Nevezett papi működését és társadalmi érintkezését még hírből sem ismerjük, ám ha Nagyméltóságod óhajtja, úgy az igazgatóság Kiskunhalas környékén a lehetőségéhez képest érdeklődni fog az esperes jelleme és egyénisége felől.”[13]

A patrónus jogai közé tartozott a plébániák vagyoni állapotának és számadásainak felügyelete (cura beneficii), ami az évről évre veszteséges és kegyúri „túlterheltsége” miatt rendszeresen panaszkodó uradalom számára[14] a bürokratikus ellenőrzés lehetőségét teremtette meg. Ezt nem csupán az említett, váci püspöknél tartott tanácskozás hagyta jóvá, hanem egy 1925-ös miniszteri rendelet is megerősítette, ám a lelkészek ezúttal is ellenálltak. A gödöllői plébánia, valamint a mária-besnyői kapucinus zárda a templomszámadás benyújtását már ebben az évben megtagadta, a dányi a felszólításra sem reagált, s a többi is csupán késlekedve tette meg.

A pénzügyi felügyelet, valamint az uradalom és a plébániák jogviszonya 1929-ben, a gödöllői egyházközség megalakulásakor került ismét napirendre. Czitó Győző annak eldöntésére, ez nem teremt-e új, a birtok kötelességeit módosító helyzetet, a minisztériumhoz és a kincstári jogügyi igazgatósághoz fordult, miközben maga is a canonica visitatiok és egykori számadások alapján próbálta a 18. századig visszanyúlóan a templom, a plébánia és az uradalom bonyolult vagyonjogi viszonyát értelmezni. Ennek nyomán arra a következtetésre jut, hogy a plébánia, a hozzá tartozó iskolával, kántorlakkal és szegényházzal együtt, a „gödöllői uraság házi plébániája”, s mivel a templomnak vagyona és perselypénze hosszú ideig nem volt, ellátásáról a kegyúr a hívők hozzájárulása nélkül gondoskodott. A lelkész nem más, mint „hivatalnok”, aki minden járandóságát ugyancsak az uradalomtól élvezi.[15] Ám ez az anyagi függőség az 1920-as évekre alapvetően megváltozott. A jószágigazgató beszámol a minisztériumnak, hogy a plébános egyházi adót vet ki, már a világháború előtt szokássá vált a párbér, valamint a templomi perselyezés, sőt „magánértesülésünk szerint” a hitközségnek nemcsak állandó jövedelme, hanem vagyona is van, amiből a Credo egyesület helyi fiókjának ingatlant vásárolt. S ehhez konkluzióként hozzáteszi, a plébánia csupán „az uradalommal (kegyúrral) szemben ragaszkodik a canonica visitatiohoz, míg ő maga azt lépten-nyomon semmibe veszi”[16].

Az egyház- és közjogban aligha jártas jószágigazgató gondolatmenete és szándéka világosnak tűnik. Az uradalom a múltban teljes vagyontalansága miatt támogatta a plébániát, illetve gyámkodott felette, mely a két világháború között azonban állandó bevétellel rendelkezik (ezáltal a canonica visitatiot, mint szerződést is megszegi), ami lehetőséget teremt a jogviszony újraértelmezésére és a kegyúri terhek csökkentésére. A kincstári jogügyi igazgatóság azonban másként határozott: a kegyúri jogok és kötelezettségek közjogi természetűek, ezért azt sem az egyházközség megalakulása, sem az adószedés nem befolyásolja. A patrónusnak ráadásul az egyház önkormányzatába „beleszólása nincs”, és a templomi elszámolás is mellőzendő, mivel az a plébánossal szemben „bizalmatlanság és zaklatás lenne”, továbbá a gödöllői katolikus hívek és az uradalom alkalmazottjai között „úgy társadalmi, mint hivatalos téren az eddigi viszonyt hátrányosan befolyásolná”.[17]

Hasonlóan szilárd jogi és történeti érvekbe ütköztek a kegyúri terhek megváltására tett kísérletek. Az isaszegi plébános szerint a földművelésügyi miniszter 1914-ben az „integer Nagy-Magyarország” ajándékaként tett ígéretet az új templom felépítésére (bár erre a canonica visitatio sem kötelezte), amit 1928-ban kívánt beváltatni. Az ügyosztály tisztviselője, Vattay Dezső a koronauradalom „különleges helyzetére” tekintettel 150 ezer pengőt ajánlott fel[18] annak fejében, ha a patrónus a kegyuraságtól „egyszer s mindenkorra megszabadulhat”. A jogügyi igazgatóság viszont úgy érvelt, hogy a kötelezettségek a birtokkal járnak együtt, és megszüntetésük legfeljebb a váci püspök beleegyezésével lehetséges.[19]

A katolikus egyház intézménytörténeti, valamint az azon túllépő: a két világháború közötti társadalmi és szociális aktivitásának vagy a nemzeteszme szakralizációjában játszott szerepének vizsgálata[20] egyaránt nélkülözte a mikroszintű perspektívát, s nincsenek bőséges ismereteink a ralliement, az intranzigencia vagy akár az állam és egyház hatalmi viszonyának magatartásformákban és cselekvésekben való megjelenéséről sem. Az említett esetek vajon elárulnak ebből valamit?

Először a szabályozás ellentmondásaira utalunk. A kegyúri jogot a kánonjog részének tekintő magyar katolikus egyház igyekezett a polgári törvényhozás „beavatkozását” kizárni, ugyanakkor az 1918-as pápai törvénykönyvet sem fogadta el, mely a kegyuraságot illetően a partikuláris egyházjogok megszüntetését a ralliement politikával kapcsolta össze. A koronauradalomban a kincstári kegyuraság jogait és kötelezettségeit szabályozó királyi rendelet volt hatályban, ezzel szemben az 1920-as évek közepén az egyházmegye és a minisztérium megállapodása a történeti folytonosság alapján Gödöllőt és a többi plébániát magánkegyuraságnak minősítette. Azt a miniszteri rendeletet pedig, mely a templompénztár pénzügyi felügyeletét mondta ki, és a püspök is elfogadta, a kincstári jogügyi igazgatóság minősítette „mellőzendőnek”. (A kegyúri jogokat és kötelességeket tehát be nem tartott rendeletek, ad hoc egyezségek, valamint a szokásjog és annak dokumentumai, a canonica visitatiok „kusza halmaza” szabályozta.[21])

A plébánosok maguk is ragaszkodtak az „ősisége miatt tiszteletre méltó” és különféle javadalmakat biztosító kegyúri intézményhez, a jószágigazgatók és a gazdatisztek viszont – akik számára ez adminisztratív terheket jelentett – újragondolását, illetve az ezzel járó kiadások felszámolását vagy csökkentését próbálták elérni. Ám a változtatással szemben a föld birtoklásához tapadó, igaz szelektíven érvényesülő jogok és kötelezettségek, mint az uradalom imázsának alkotóelemei kerekedtek felül.[22]

A szabályozás ellentmondásai, a kötelességek eltérő értelmezése a napi interakciók szintjén gyakori viszályokban, kölcsönös bizalmatlanságban, egyéni és kontrollálatlan követelésekben s azok „szabotálásában”, a „kicsiny” problémák (például egy fal lefestésének) nehézkes és bürokratikus intézésében, a lelkészek és a gazdatisztek személyes presztízsharcában és hajthatatlanságában (az előbbiek mögött az egyház, utóbbiak mögött az uradalom tekintélye állt),[23] továbbá az egykori hatalmi viszonyokat szimbolizáló rítusok kiüresedésében és mögöttük egészen eltérő gyakorlatokban nyilvánult meg. Utóbbit a kegyúr bemutatási joga szemlélteti. A lelkészek kiválasztására (alkalmasságuk eldöntésére), majd kinevezésére és ünnepélyes beiktatására a megyés püspök tartott igényt, a patrónus számára a prezentálás maradt. Ám a világi hatalom formális és informális módon (a főispán, a szolgabírók, az uradalmi tisztviselők révén) kontrolálta ezt a folyamatot,[24] és nem csupán a hitélet megújítására alkalmas, hanem a saját erkölcsi és politikai értékrendjének megfelelő lelkészek kiválasztását fogadta el. Ily módon a kegyúr egykori joga a falusi közösség lelki életének felügyeletére a két világháború között sem szűnt meg maradéktalanul.

„A besnyői Szűz Mária örömünknek oka”

Hasonlóan éles konfliktusok jellemezték a koronauradalom és a máriabesnyői kapucinus zárda két világháború közötti kapcsolatát, melynek meghatározása is vitákhoz vezetett. A birtok és a minisztérium szerint kegyuraságról nincs szó, mivel az alapító Grassalkovich (I.) Antal csupán a templom fenntartására vállalt kötelezettséget, s az ezen felüli, a jogutódok által nyújtott támogatások „magasabb erkölcsi szempontokat” követő kivételes kegyadománynak és nem kötelezettségnek minősülnek. A zárda számára viszont természetes volt a kegyúri jogviszony, amit az 1763-as alapítólevél szabályozott, s a Besnyőre telepített szerzeteseknek emelt templom és kápolna (amely a patrónus végső nyughelyét adta és Mária-zarándokhellyé vált) szimbolikusan is megerősített.[25]

A kötelezettségek eltérő megítélése az 1920-as évek közepén nyílt konfrontációkat váltott ki. 1925 júniusában szentelték fel a kegytemplom új harangját (a régit a háború alatt „elrekvirálták”), az ünnepségre a zárda a kőkerítés helyreállítását kérte. Az uradalom ezt megtagadta, ám a földművelésügyi miniszter a javítást haladéktalanul elrendelte, mivel a „kegyúri jótevőt a botránkoztatás ódiumának” (amit a megjelenő „egyházi és világi funkcionáriusok, valamint a hívő közösség erkölcsi érzetében a zárdafront és a kerítés állapota” okozna) kitenni nem szabad.[26] Cserébe viszont a zárdát 3 aranykorona fizetésére kötelezte, annak szimbolikus elismeréséül, hogy a helyreállítás nem a birtok kötelessége.

Az ünnepi harangszentelés nyilvánossága, valamint a koronauradalom és a minisztérium tekintélyének megóvása ezt az ellentétet elsimította, ám a konfliktusokat nem szüntette meg. 1925. május elején Schweighardt Veremund zárdafőnök memorandumot intézett a földművelésügyi miniszterhez, mivel a birtok az alapítólevélbe foglalt és 150 éves jogszokás által megerősített feladatait nem teljesíti. Nem hajlandó a zárda hasábfa-, gabona- és borjárandóságát[27] az uradalmi béresekkel, a gabonát a saját zsákjaiban behordatni, holott ezt a jogszokáson kívül, az egykori zárdafőnökök – akik „kijelentéseit erre vonatkozólag hagyományként bírjuk” – továbbá a 35-40 évvel korábban alkalmazott cselédek is tanúsítják.[28] A jószágigazgató ezzel szemben a saját, kevésbé „pontos” és „koherens” emlékezetére hivatkozhatott. A miniszternek írt levelében arról számol be, hogy a bordeputátumot hol az uradalom, hol a zárda fuvarozta (annak megfelelően, hogy a szerzeteseknek volt-e fogata), a fajárandóság szállítása viszont „hallomásunk szerint nem képezte a gazdasági ágazat terhét”.[29]

A legélesebb konfliktust a kegytemplom körüli, 5 holdnyi terület birtoklása váltotta ki. A zárdafőnök memorandumában elismeri, hogy ez a koronauradalom tulajdona, ám a templom alapításától a búcsúsok, illetve a zárda haszonélvezetét képezi („búcsúsok rétje”), fásításáról a szerzetesek gondoskodnak, a búcsújárási napok kivételével pedig „kevés állatocskáink” legelőjéül szolgál.

1925-ben azonban a jószágigazgató a fákat kivágatta, és a szerzeteseket a legeltetéstől eltiltotta.[30] Erre a rendház pert indított, s a gödöllői járásbíróság 1926 februárjában a vitatott területet, mivel azt a kegytemplom céljaira „emberemlékezet óta a zárda használja”, a kapucinusoknak adta vissza. Az uradalom a fellebbezést is elvesztette, ám az ügy ezzel nem zárult le. A szerzetesek a területet újrafásították, sőt a dombos terepen, a birtok beleegyezése nélkül, 13 stációval és kapucinus kereszttel kálváriát építettek, amit a hercegprímás 1930-ban szentelt fel. Ezt követően, 1931 tavaszán az uradalom képviselője, a kincstári jogügyi igazgatóság indított pert a kálvária lebontása és az ingatlan visszaadása reményében, a járásbíróság viszont ismét a zárdának adott igazat. Végül a minisztérium a fellebbezés visszavonására és a további pereskedés befejezésére utasította a birtokot.[31]

E néhány esemény aligha világítja meg az uradalom és a rendház szembenállásának minden részletét, ám a kegyurasághoz mint kulturális hagyományrendszerhez fűződő attitűdjeiket szemléletesen kifejezi. Ezúttal a patrónus jogait és kötelezettségeit rögzítő canonica visitatiok hiányoznak, így a zárda a szerzetesi közösség 18. századi alapításáig visszanyúló, generációról generációra öröklődő emlékezeti hagyományra támaszkodott, ami a két világháború közötti gyakorlatot is legalizálja.[32] (Ezáltal az eredettörténet tevékenyen van jelen a szerzetesek mindennapjaiban.) Az államhatalom e lokális tradíció és emlékezetátadás felszámolására, valamint a jogviszony bürokratikus szabályozásával egy új normarend kialakítására törekedett. Számára a bor-, fa- és terményjárandóság s annak szállítása nem kegyúri kötelesség, hanem az alá- és fölérendeltséget kifejező adomány, miként az 1923-ban műemlékké nyilvánított templom- és kolostorépület fenntartása sem több, mint kötelező és a birtok presztízsének megóvásához szükséges hivatali szerepvállalás.

De nem csupán a lokális hagyomány birtokbavétele, hanem, ezzel összefüggésben, a zárda körüli tér használata is összeütközésekhez vezetett. Az emlékezet, jól tudjuk, térbeliesítésre hajlamos,[33] s a zárda eredetmítosza, melyben valós és legendás elemek természetes módon fonódtak össze, valamint a kialakuló Mária-kultusz és zarándokhely a múltat s vele együtt a kegytemplom terét szakrális tartalommal telítette. Ennek folytonos erősítését szolgálták a Szűzanya csodás gyógyításai és egyéb jótéteményei,[34] továbbá a zarándoklatok ismétlődő rítusrendje. Amiben az egészen ünnepélyes alkalmak (a zárda 100, majd 150 éves jubileumán, pünkösdkor, valamint Nagyboldogasszony és Kisasszony napján rendezett zarándoklatok), az 1903-tól minden év májusában egy-egy püspök által vezetett, szentmisével és „magas színvonalú” előadásokkal kiegészített férfizarándoklatok, továbbá a két világháború között már csaknem valamennyi nyári vasárnap tartott kötetlenebb búcsúk és a vallási rítusok szigorát ugyancsak feloldó, a szabadidő eltöltését célzó kirándulások egyaránt helyet kaptak. (A diákcsoportok, miután ájtatosságukat elvégezték, a kegyhely nevezetességeit nézik meg, majd „a nap hátralevő részét a templom körüli fák árnyékában vidám játékokkal töltik”.)[35] A térhasználat tehát, miközben Máriabesnyő a világháború után az ország első számú és egyre nagyobb tömeget vonzó kegyhelyévé vált,[36] némiképp átalakult és differenciálódott, ám birtoklására a zárda, a szerzetesi csoport és a tér „szimbolikus lényegközössége” alapján, továbbra is jogot formált.

A kormánynak és a koronauradalomnak azonban más szempontjai voltak. Előbbi a kegyhelyet és a vallásgyakorlást saját hatalmi-politikai érdekei szerint ítélte meg, amit a földművelésügyi minisztérium államtitkára 1924-ben világosan megfogalmazott: a búcsújáró hely „bezárására, bármi történjen is, nem szabad gondolni, nemcsak vallási, hanem politikai szempontból sem. Nem lehetne a kegyeletében sértett néppel elhitetni, hogy az intézkedés nem vallásellenes céllal történt.” A birtok vezetése viszont a szerzetesek állatainak legeltetését és a mind nagyobb számú búcsúárus jelenlétét kifogásolta,[37] ráadásul az 1920-as évekre a zarándokhelyen „kegyeletsértő és közegészségügyi szempontból is tarthatatlan állapotok” alakultak ki, melynek megszüntetése (a zarándokok vízellátása, illemhelyek felállítása) az uradalom költségvetését terhelte. Ezért kívánta a terület felett a tulajdonosi jogát érvényesíteni, amire a zárda a kálvária és a kapucinus kereszt megépítésével, azaz a tér immár látványban is kifejeződő ismételt birtokbavételével és szakrális helyként való szimbolikus újraerősítésével válaszolt.[38]

Az uradalom vagy az egyház szegényei

Endre Lászlóné, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége gödöllői fiókjának elnöke 1930-ban átiratot küldött a koronauradalom igazgatójának, melyben a szegények háza átengedését kérte. Legutóbbi gyűlésükön ugyanis a nyomorban és ínségben élő öregek támogatásáról határoztak, amit a „Grassalkovich időkből” fennálló intézmény életre hívásával, illetve az uradalom segítségével kívántak megvalósítani. Gödöllő „elaggott szegényeiről való gondoskodást – érvelt Endréné – méltóztassék feleleveníteni oly formán, ahogy azt Grassalkovich Antal herceg szándékolta”.

Czitó Győző a minisztérium érveit hangoztatva a kérést egyértelműen elutasította. Az 1842-ben épült szegényház a kiegyezés évében a birtokkal együtt a királyi kincstár tulajdonába került, és – ahogy már korábban is – elaggott szegődményesek elhelyezésére szolgált. Jelenleg (1930-ban) Szvoboda Dénes tanító, valamint uradalmi iparos családok lakják, a volt cselédekről pedig az igazgatóság más módon (kegydíjakkal, segélyekkel) gondoskodik, és a hozzátartozóiknál helyezi el őket.

A szegényház körüli konfliktusoknak ekkor már több évtizedes, különböző résztvevőkkel zajló története volt, amiről a minisztérium iratai tájékoztatnak. Sőt, miként látni fogjuk, a szereplők múltinterpretációi az alapítást megelőző évtizedekig nyúlnak vissza.

1870-ben, miután a kincstár az ingatlan tulajdonjogát átvette, a pénzügyminiszter úgy határozott,[39] hogy a szegénysegélyezés a koronauradalom számára a továbbiakban nem kötelező. Mégis folytatódott, s központi szabályozása 1894-ben történt meg: mivel a szegényház az uradalom egykori cselédjeit látja el, felvételük, elbocsátásuk, valamint a felügyeleti és az ellenőrzési jog a jószágigazgatót illeti. Ezért – a rendelet szerint – az uradalom a szegényházat a plébániától átveszi, és a kerületi ispán „gondozásába” adja. A 12 nincstelen a segélyeket (napi 7 krajcár) ezt követően a birtok pénztárában veheti fel, már csak azért is, hogy „teljes tudatával bírjanak, tulajdonképpen ki segélyezi és tartja fenn őket”. Gödöllő lelkésze, Odrobenyák Nepomuk János viszont az eddigi gyakorlat fenntartását kérte (fél évszázad óta ő, illetve az elődjei osztják „zsoldot”), mivel annak megváltoztatása a „plébános tekintélyét csorbítaná”, s kérése a vallás- és közoktatásügyi miniszter személyében pártfogóra talált. Az 1895 januárjában kinevezett Wlassics Gyula egy olyan kezelési szabályzat kidolgozását javasolta a kegyúrnak, mely a jószágigazgató által felvett szegények ellenőrzését és az uradalom által nyújtott segély kiosztását továbbra is a plébánosnak biztosítaná.

Ez a kezdeményezés nem valósult meg, ám a századfordulós években sem az egyház által fenntartani kívánt szokásjog, sem a földművelésügyi tárca szabályozása nem érvényesült maradéktalanul. Az uradalom szerint a szegényház egy részét a volt harangozó özvegye és gyermekei használják, 1909-ben viszont „több gödöllői polgár” (névtelenül) azt panaszolta a belügyminiszternek, hogy a 4 szobából álló menedékház egyik helyiségét Szvoboda Ignác tanító foglalja el,[40] és a kertet ugyancsak ő műveli. (Ráadásul a szegényház kápolnáját az építészeti intéző számára lakássá alakították át.) Ezzel a központi igazgatás újabb szereplője, a Belügyminisztérium is az ügy részesévé vált, s mint alapítványi főfelügyelet arra kérte a földművelésügyi tárcát, hogy a szegényház alapító akaratának megfelelő kezelésére utasítsa az uradalmat.

A tanító azonban az épületben maradt, amit a birtok vezetése a rend és a tisztaság, valamint a lakók közötti „egyetértés és béke” ellenőrzésével indokolt. A kápolnát sem állították vissza (mivel abban „istentiszteletet nem tartanak”),[41] ám a segélyezés hagyománya tovább élt: a „zsoldon” és az évi 34 m³ tüzelőn kívül, a szegényeket az uradalom orvosa látta el, s 1921 januárjától napi fél liter tejet kaptak.[42] A jószágigazgatók a világháború után mégis helyzetük tarthatatlanságáról számoltak be. A megmaradt lakók (1921-ben 7, ’22-ben már csak 4 fő) teljesen vagyontalanok és munkaképtelenek, s nem csupán az épület és a templom takarítására, hanem önmaguk ellátására is alkalmatlanok. A szegényház valójában „nyomortanyának minősíthető”, ami miatt az uradalom „hírlapi megtámadásoknak lehet kitéve”. Ezért Neogrády Árpád 1922 novemberében a szegények községi ápolását, az őt követő Czitó Győző a szegényház bérbeadását javasolta.

Utóbbit s az épület csecsemővédelmi otthonná alakítását a Stefánia Szövetség 1922-ben megalakult gödöllői fiókja kezdeményezte, a szerződést ’23-ban írták alá,[43] ami az egyház heves tiltakozását váltotta ki. Hanauer püspök a népjóléti miniszternek írt levelében, mondandója nyomatékosítására, a szegényház hosszú történetét foglalja össze: „eszméje” Grassalkovich (II.) Antaltól származik, aki az 1770-ben kelt végrendeletében 12 szegény gondozását határozta el.[44] S bár a szegényház ekkor nem épült meg, az uradalom a járandóságaikat folytonosan fizette, miként azt az 1838-as canonica visitatio igazolja. A herceg fia, (III.) Antal 1841-ben halt meg, a szegényházat egy évvel később özvegye, Esterházy Leopoldina építtette (ezáltal „teljessé téve apósának végrendeletét”). Egyébként pedig sem a végrendeletben, sem az egyházlátogatási jegyzőkönyvben nincs nyoma, hogy a szegényház az uradalom munkaképtelenné vált cselédjei számára szolgál, s ezt a „jelenlegi és az előbbi plébánosok is tanúsítják”. Mindezek alapján – szögezi le Hanauer – „tény, hogy az épület 1842 óta a gödöllői plébános felügyelete alatt álló, az uradalom által fenntartott katolikus szegényház volt”, melybe a lelkész vette fel a 12 ápoltat. A püspök végül a bérleti szerződés felbontását és az alapítók szándékának érvényesítését kérte, már csak azért is, mert „nem nézhetem szó nélkül, hogy egy katolikus intézmény ebből a jellegéből egészen kivetkőztessék”.

A kegyúr álláspontját, az 1890-es évek eleji rendeletre utalva, a jogügyi igazgatóság foglalta össze. A menedékház özv. Grassalkovich (III.) Antalné szóbeli rendelkezésére, nem alapítványi, hanem a birtok céljait szolgáló intézményként épült (az 1771-es végrendelettel kapcsolatba nem hozható), azt az igazgatóság felügyeli. Ezért, ha a rendeltetését a „kor igényeinek megfelelően” betölteni nem tudja, a minisztérium bármikor megszüntetheti. Az 1838-as canonica visitatio szerint az uradalom valóban 12 koldust látott el ruházattal és „zsolddal” (ezt a lelkész osztotta ki), amiért cserében a templomot takarították, és a bejáratánál könyöradományokat gyűjthettek. A segélyezés szokása azonban az új tulajdonos (a kincstár) számára nem kötelező, azt legfeljebb kegyelemből és ideiglenesen folytatta tovább.

A váci püspök akarata ezúttal nem érvényesült, az épületet néhány évig a Stefánia használta, majd 1929-ben, miután a járási egészségházba költözött, a bérletet felmondta. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, miként említettük, kísérletet tett a szegénygondozás újjáélesztésére, ezt azonban az uradalom elutasította.[45]

Ezek az események a szegényellátás másfél évszázados helyi történetének néhány mozzanatát jelzik. Az 1771-ben 12 koldus segélyezéséről végrendelkező Grassalkovich (II.) Antalt, miként az 1842-ben szegényházat alapító, gyermektelen, így a család kihaltával szembesülő Esterházy Leopoldinát feltehetően a lelki üdvösséget biztosító keresztényi könyörületesség, az arisztokrácia soraiba feltűnő gyorsasággal felemelkedő Grassalkovichok hírnevének megörökítése, valamint a jobbágyokért felelős, nekik védelmet és menedéket nyújtó földesúr erkölcsi kötelezettsége egyaránt motiválta. Idővel azonban hangsúlyossá vált a szegények felügyeletének és morális nevelésének igénye. Miközben a segélyeket rendszeresen, mintegy járadékként (angária) élvezték, és ellenőrzött módon (a templom kapujában) könyöradományokat gyűjthettek, a szegényházban, a településen és a templomban is dolgozniuk kellett, továbbá imádkozni az alapító és az éppen aktuális kegyúr lelki üdvéért.[46] (Az 1870-es évektől a tanító felügyelte őket.)

A szociális kontrollal és a hatalmi versengéssel függ össze az egyház és az uradalom hosszan tartó konfliktusa. A segélyezettek kiválasztásában (a jogosultság megállapításában), a szegényházi felvételben, valamint az autoritást szimbolikusan kifejező gabona és pénzsegély osztásában a plébánosnak kezdettől szerepe volt, ami utóbb a jótékonyság, illetve a felügyelet első számú gyakorlójává avatta. A „lelkész 12 szegényt az uradalom terhére állandó segélyben részesített” – fogalmazott Hanauer püspök 1924-ben, és a szegényházat, a ’20-as évek egyházi missziójának részeként, katolikussá minősítette, mely nem az uradalmat, hanem a „közérdeket szolgálta”.[47] Ám a felügyeletre a birtok bürokratizálódó igazgatása is jogot formált. A Grassalkovich család emlékezetéhez kötődő karitász hagyományát a koronauradalomnak folytatnia kellett,[48] amit igyekezett a volt alkalmazottaira terjedő „üzemi” gondoskodással/gyámkodással összekötni. A kortárs beszámolók szerint a szegényházban a 19. század végén az elaggott szegődményesek kaptak helyet, és 1894-ben (épp az egyházpolitikai küzdelmek időszakában) került sor a miniszteri rendelettel történő birtokbavételére.[49]

Az uradalomnak azonban a szegénygondozás intézményi változásait és a modernizációjára irányuló állami szándékokat is adaptálnia kellett. Gödöllő község „1842 óta történt fejlődése mellett, és a szegényügynek kormányzati feladattá, illetve községi közfeladattá tétele óta[50] e cél kegyképp való szolgálata az amúgy is kegyúri szolgáltatásokkal túlterhelt birtoknak feladata nem lehet” – írta a világháború után a ménesbirtokok ügyosztályának tisztviselője, az egykori gazdatiszt, Vattay Dezső. Emellett a szegényház lakóinak összetétele is megváltozott. A 19. század utolsó harmadáig rendszeres munkát végeznek, ezáltal hozzájárulnak önmaguk ellátásához, és mód nyílhat a helyi társadalomba való integrálásukra. Ezt követően, majd a világháború után viszont a jószágigazgatók jelentései a „végelgyengülés és egyéb betegségek” miatt magatehetetlen, teljesen vagyontalan emberekről szólnak, akiknek immár a szegénygondozástól elkülönülő kórházi ápolásra lenne szüksége. Az átalakításra azonban – ebben a minisztérium és a vezető gazdatisztek egyetértettek – az uradalom nem kötelezhető, és „túlterheltsége” miatt képtelen is, ezért a szegények háza a gödöllői Stefánia Szövetség használatába ment át. Ennek társelnöke egyébként Endre László főszolgabíró volt, ami az egyház akaratával és a hagyománnyal szemben, minden bizonnyal kellő politikai nyomatékot jelentett.

Jegyzetek