Hazai egyháztörténészeink nagy kedvence, Brandenburgi György őrgróf, II. Ulászló király unokaöccse, II. Lajos gyermekkirály gyámja, a brandenburgi választófejedelem és a búcsúüzletbe keveredett Albrecht mainzi érsek unokatestvére (1484-1543) 20 évig élt Magyarországon. Uralkodó nagybátyja kezére játszotta a kor legnagyobb örökségét, a Hunyady-Frangepán vagyont, e módon honosságot és főispáni széket, ám ezzel együtt irigyeket és ellenségeket is szerzett neki. György kezdettől fogva arra törekedett, hogy magyarországi jószágait csere vagy adásvétel útján sziléziai birtokokra változtassa, megvalósítva ezzel családja régi álmát, az Odera völgyében való terjeszkedést, ezen igyekezetét Nándorfehérvár eleste (1521) és a török fenyegetés még inkább ösztökélte. Amikor 1525-ben budai rezidenciájáról végleg Felső-Sziléziába, a jägerndorfi hercegségbe költözött, Gyula és Vajdahunyad kivételével már mindenén sikerült túladnia. Noha továbbra is e két uradalomból folyt be jövedelmének jelentős része, mintegy évi tízezer arany,[1] többé ott nem fordult meg, míg végül 1530-ban és 1532-ben Szapolyai János csapatai elfoglalták őket tőle.

György őrgróf 1522-ben már bizonyíthatóan a lutheri reformáció híve volt, s 1523-tól kezdve állt levelezésben a wittenbergi reformátorral, jóllehet a titkos találkozójukról szóló történet legendának tekinthető. Levéltári források dokumentálják, milyen fontos szerepet játszott Brandenburgi György abban, hogy a reformátori mozgalom megerősödött Boroszlóban és Szilézia nagy részén. A budai és a bányavárosi reformáció eseményeit is általában kapcsolatba szokták hozni személyével, bár konkrét adataink erről nincsenek.

A Körös-Maros vidékének reformációjával Szegedi Kis István életraja ürügyén a Dunamelléki Egyházkerület krónikása, Földváry László foglalkozott.[2] Márki Sándor ötletére építve[3] két oklevélszöveg összehasonlításából arra a következtetésre jutott, hogy Brandenburgi György 1525-ben fogadhatta el és vezethette be gyulai uradalmában a reformáció tanítását (Földváry számára ez Kis István gyermekkora és iskoláztatása vonatkozásában érdekes). Gyulai Gyúri András diák 1523-ban írt a simándi plébánia átvételekor kötelezvényt a patrónusi jogokkal rendelkező őrgrófnak, ebben többek között a szokásban lévő istentiszteleti kötelezettségek megtartását ígérte:[4] „Én, gyulai György [Gyúri] András deák, fenséges fejedelmemnek, György brandenburgi őrgrófnak stb. titkára, lelkiösmeretemre vallom és fogadom jelen levelem rendében, hogy a mennyiben mondott legkegyelmesebb uram Simánd nevű mezővárosának plébániáját bőkezűségénél és kegyelménél fogva nekem adta és rám ruházta, a míg csak élek, említett legkegyelmesebb uram jobbágyait, akárminő ügy kívánná is, addig, míg Gyula várának ítéletre kiküldött várnagya és tiszttartója, vagy egyéb tisztviselői őket ki nem hallgatják és el nem ítélik, semmi szín alatt sem fogom a szentszék elé idézni, s megígérem, hogy senkit sem állítok egyenesen a szentszék bírósága elé, hanem előbb mindég a mondott Gyulavár várnagyától, tiszttartójától és tisztviselőitől kívánok ítéletet. Továbbá, a mennyire tőlem telik, nemcsak nem pocsékolom a nevezett egyház javait, hanem inkább azok gyarapítására dolgozom, és az istentiszteletet és a többi szertartásokat mindég az azon egyházban régtől fogva szokott módon fogom végezni és végeztetni, ezen levelem erejénél és bizonyságánál fogva.”

Mikor András deák két év múltán az aradi olvasókanonokságba távozott, utódja, Kenderesi János lényegében megismételte a simándi plébániára vonatkozó, a világi bíróságoktól való mentességről lemondó kötelezvényt, csak a hagyományos istentiszteletek megtartásának formuláját mellőzte:[5] „Én, Kenderesi János pap, vallom ezen levelem által, hogy a mikor és a hányszor valamely pör, viszály vagy egyenetlenség támad köztem s legkegyelmesebb uramnak, az őrgrófnak jobbágyai közt: az efféle ügyeket nem a szentszék, hanem Gyulavár tiszttartója, várnagyai és tisztjei, vagy pedig Simánd mezőváros bírája és polgárai előtt akarom tárgyaltatni, és senkit sem szándékozom az egyházi jog alapján háborgatni avagy zavarni, hanem abban a plébániában, melyet kegyelmes uram, az őrgróf András mesternek, az aradi egyház olvasó-kanonokjának és a nevezett Simánd mezőváros plébánosának lemondása következtében reám ruházni méltóztatott, mint jó pásztor, békében megmaradok, sajátkezűleg írt jelen levelem erejéhez és bizonyságához képest.”

Ez a hiányjel elég is volt Márki Sándornak és Földváry Lászlónak, hogy Kenderesit kiáltsák ki a Körös-vidék első reformátori prédikátorának, annak ellenére, hogy működéséről semmit nem tudni, s a reformáció itteni terjedéséről csak az 1530-as évekből rendelkezünk bővebb adatokkal (Ozorai Imre működése Békésen). Márpedig a fenti elegáns hipotézissel szemben két komoly ellenérv is felhozható. Az egyik mechanikusan adódik a gyulai uradalom hasonló kötelezvényeinek kronologikus átvizsgálásából:

Az istentiszteletek megtartását

gerlai Ábránffy János gyulai plébános 1520-as kötelezvényében[6] még NEM EMLÍTI,

kamarási Fodor András eperjesi plébános szintén 1520-as kötelezvényében[7] NEM EMLÍTI,

gyulai Gyúri András simándi plébános 1523. június 25-i kötelezvényében viszont EMLÍTI,

fehérvári Becsevölgyi Antal bánhegyesi plébános kötelezvényében[8] ugyancsak EMLÍTI,

de scardonai Sadobrics Péter vári plébános szintén 1523-as kötelezvényében[9] NEM EMLÍTI,

budai Ferber János békési plébános 1524-es kötelezvényében[10] megint EMLÍTI,

végül Kenderesi János simándi plébános 1525. június 1-jei kötelezvényében NEM EMLÍTI.

Időrendi összefüggés tehát nem, inkább esetlegesség fedezhető föl.

A másik ellenérv már sokkal inkább lényegbe vágó. Ahogy az egész országra, úgy Brandenburgi György uradalmaira is jellemző volt az egyházi és világi értelmiség végletes és végzetes összeolvadása. Akár az volt ennek az állapotnak az oka, hogy világi hivatalnokokat egyházi javadalmakkal fizettek, akár az, hogy közigazgatási feladatokkal mások hiányában klerikusokat bíztak meg, az eredmény ugyanaz: üres plébániák, kongó káptalanok, paphiány, ellátatlan lelkipásztori feladatok. Országosan kirívó esetek a vizsgált korszakból a csak 1525-ben pappá szentelt Szalkay László kancellár (†1526) esztergomi érseksége és a szintén laikus Cibak Imre temesi főispán (†1534) nagyváradi püspöksége. A gyulai uradalomban sem volt más a gyakorlat:

-          Gyúri András őrgrófi titkár (secretarius) a simándi plébániát kapja (később aradi olvasókanonok lesz)[11]

-          Becsevölgyi Antal őrgrófi sáfár (dispensator) a bánhegyesi plébániát kapja[12]

-          Sadobrics Péter gyulai várnagy (castellanus), majd udvarbíró (provisor) felszentelt pap (presbiter), Vári község plébánosa, Gyulavár káplánja, a gyulai ispotály és a békési Mária-kápolna igazgatója, nagyváradi kanonok, pápai főjegyző (prothonotarius apostolicus), kanonikátusa elvesztével kárpótlásul a gyulai és a pülyi plébániát kapja[13]

-          Ferber János őrgrófi titkár és káplán (a sacris et secretis) Békés mezőváros plébánosa, akiről pontosan tudni, hogy évekig meg sem fordult itt, csak a javadalmat húzta[14]

-          nem Gyulával kapcsolatos adat, de jellemző, hogy István folti plébános, vajdahunyadi káplán (sacellanus, capellanus, presbyter) várnagyi tisztet is kapott (1530-1534)[15]

Az uradalomhoz tartozó legtöbb egyház kegyúri jogaival az őrgróf rendelkezett, így nem okozott számára gondot ezek javadalmait hivatalnokainak juttatni. Ugyan a gyulai és vajdahunyadi várnagyok nem távozhattak messzire egyházi hivataluktól, mégsem hihető, hogy egyéb elfoglaltságuk közepette személyesen gondoskodtak volna ezekről, pedig a fentiek közül egyedül ők voltak felszentelve (presbyter). Ami a titkárokat illeti, ezek vagy György budai kancelláriáján, vagy sokat utazó uruk kíséretében tartózkodtak, így jó esetben helyetteseik révén látták el plébániájukat. Lehet, hogy voltak köztük hívei a reformációnak (Ferber János mindenképp az volt), plébániájuk népe azonban ebből mit sem tapasztalhatott. A fenti jelenség arra figyelmeztet, hogy óvakodjunk messzemenő következtetéseket levonni olyan személyek plébánosi működéséből, akik nevük mellett a deák (literatus) címet viselik, azaz jogban járatos hivatalnoknak hirdetik magukat[16] (a felsoroltak mind ilyenek).

Az 1528-as javadalomcserék világosan érzékeltetik, hogy a plébániák osztogatásában elsősorban politikai szempontok játszottak szerepet, s a jelöltek esetleges viszonya a reformációhoz sem előnyt, sem hátrányt nem jelentett. A János-párti Cibak Imre megfosztotta a Ferdinánd-párti Sadobrics Péter várnagyot nagyváradi kanonikátusától, s ezt a pülyi plébánosnak adta, aki ágyúmesternek állt be hozzá. Sadobrics kárpótlásul megkapta az őrgróftól a pülyi plébániát. Mikor kitudódott, hogy Ábránffy János gyulai plébános (a békési főispán testvére) is Szapolyai híve, a várbeliek lefoglalták jövedelmét (János király őt ezért szintén váradi kanonoksággal kárpótolta), mely később szintén Sadobricsé lett.[17] Ha valaki ezekből az eseményekből azt olvasná ki, hogy Ábránffyval szemben Sadobrics reformátori igehirdető lett volna, súlyosan téved. A folytatás magáért beszél: a várat feladó várnagy 1530-ban visszakapja a nagyváradi püspöktől korábban elvett kanonoki jövedelmét, és altarista lesz Gyulán.[18]

A vajdahunyadi uradalomban is volt olyan esemény, melyben az egyháztörténetírás a reformáció kezdeteit fedezte fel, s hátterét, a földesúr, Brandenburgi György reformátori meggyőződésében látta.[19] 1526 őszén ugyanis Gosztonyi János erdélyi püspök eretneknyomozást rendelt el Stoltz György hunyadi várnagy ellen.[20] Jóllehet a vizsgálat a vádakat megalapozottnak találta, az őrgróf nem váltotta le várnagyát, hanem meghagyta tisztségében annak haláláig (1530), még az egyházi átok veszélyét is vállalva. Nézzük részleteiben e nem mindennapi történetet!

Stoltz (†1530) felső-sziléziai nemes volt, aranysarkantyús lovag, az őrgróf jägerndorfi udvarának tagja, 1526 tavaszán vállalta el a hunyadi várnagyságot.[21] Súlyos testi sértés miatt kellett hazájából melegebb tájakra költöznie.[22] Megbecsülést itt sem talált, várnagytársa, Szentimrei András deák (†1530),[23] a vármegye nemesei,[24] a mezőváros polgárai[25] folyamatosan panaszkodtak rá, gazdája mégis makacsul kitartott mellette. Jobban bízott messziről jött kedvencében, mint régi, kipróbált, a viszonyokkal ismerős helyi embereiben (Szentimrei már 1516-tól viselte a várnagyi hivatalt). Két kérdést nem szabad a következők során szem elől tévesztenünk:

1.    Valós alapja volt-e a vallási vádaknak, vagy csak a féltékenység és irigység diktálta őket?

2.    Evangéliumi meggyőződéséért védte-e Stoltzot az őrgróf, vagy személyes elfogultságból?

1526. szeptember 24-én a gyulafehérvári püspök felszólította egyházmegyéjének három plébánosát (köztük Imre hunyadi plébánost), hogy kezdjenek vizsgálatot az újonnan érkezett vajdahunyadi várnagy lutheránus tévelygéseiről. Gosztonyi János 12 kérdést sorol fel az ügyben eljárók számára.[26] A három plébános október 13-án teszi meg részletes jelentését a püspöknek a lutheránus eretnek Stoltz György életmódjáról, erkölcseiről és nézeteiről.[27] A delikvenst ismerő klerikusok (köztük Imre hunyadi plébános és István hunyadvári káplán) hallották, hogy Stoltz Antikrisztusnak nevezte a pápát, tagadta, hogy az áldozópapok képesek Krisztus testévé változtatni az oltáriszentséget, mivel paráznák, s hirdette a papok nősülését. Továbbá szóban és tettleg törte meg a böjtöt, együtt evett húst a románokkal, és dicsérte vallásukat (sectam valachalem), megkérdőjelezte a gyónás szentírási megalapozottságát, azt állította, hogy mindenki pap, ezért keresztelhet, feleslegesnek nevezte az egyházat, s a kézzel épített templomot. Keresztelő Szent János ünnepén eltaszította a felé nyújtott keresztet, s nevetett, mikor mások megcsókolták. A szenteket embereknek, latroknak hirdette, ereklyéiket ócskaságoknak. Szent Gergely pápa képét részegségében fejszével verte szét. Hasonlóan gyalázta a Szent Szűz ünnepeit. Kinevette a búcsút, az egyházi átkot, a szenteltvizet, a halotti misét, a reggeli és esti Ave Mariát, tagadta a purgatóriumot, s azt állította, hogy Isten Fián kívül senki sem mehet a mennybe. A papok fenti vallomását megerősítette Szentimrei András deák, s a vár többi tisztjei is. Ők azt is hallották, hogy Stoltz számon kérte Kapisztrán Szent Jánoson és a magyar szenteken, valamint a bátai csodatévő szent véren,[28] hogy átengedték Budát, s az országot a töröknek. A vizsgálat lefolytatói kérték végül a püspököt, tartsa személyüket titokban, mert közülük ketten is, a hunyadi plébános és a hunyadi várkáplán Stoltznak patrónusi joghatósága alatt állnak, aki kegyuruk, Brandenburgi György képviselője.

Feltűnő, hogy az új várnagy, aki legkorábban június elején érkezhetett meg szolgálati helyére, már Szent Iván napján botránkozást kelt (további tettei július 25-höz, augusztus 15-höz és szeptember 8-hoz kapcsolódnak). A hitelesnek tűnő vallomásokból egy meggyőződéses eretnek következetes, nyíltan egyházkritikus magatartása tárul elénk. Stoltz botrányos szavainak és tüntető cselekedeteinek többsége elhelyezhető a lutheri tanítás hátterén. Igaz, a megbotránkoztatást és az erőszakot nem helyeselték a wittenbergiek, Stoltz azonban nem is velük, hanem náluk radikálisabb sziléziai tanítványaikkal állhatott személyes kapcsolatban. A várnagy nézeteinek némelyike azonban egyértelműen túllép a lutheri felfogáson, így a szentek szidalmazása, az egyház, a templomok elvetése, s az oltáriszentség megkérdőjelezése a nőtlen papok paráznasága alapján. Zoványi Jenő szerint „az ezekre vonatkozó tanuvallomásokat aligha lehet készpénz gyanánt venni. Az akkori papok és világiak rendszerinti theologiai jártasságának szinvonalán igen könnyen félre is érthették egyes nyilatkozatait, de főleg némi idő elteltével nehezen emlékezhettek rájok pontosan. A […] vizsgáló-bizottság egyébként sem tartotta szükségesnek a panaszlottat magát is kihallgatni […] Igy aztán, míg egyfelől elhihető, hogy [Stoltz] a pápa és a püspökök, a papok és a szerzetesek ellen kemény szavakkal kelt ki, […] addig másfelől nehezen fogadható el való tényül, hogy a keresztséget elvetette, az egyházat fölöslegesnek mondta és a templomokat Isten előtt semmit érőknek mondta volna. Ez ugyanis már mind olyan radikális gondolkozásmódról tett volna bizonyságot, ami jóval tulment volna akár a lutherismuson, akár a zwinglianismuson, sőt túl bizonyos irányban az anabaptismuson is, mely ekkor még nagyon kevéssé lehetett Erdélyben ismeretes.”[29]

A szóban forgó gondolatokban leginkább Kaspar Schwenckfeld von Ossig hatása ismerhető fel. Zoványi szkepticizmusát az magyarázza, hogy nem tudott Stoltz sziléziai származásáról. Schwenckfeld György őrgróf sógorának, Frigyes liegnitzi hercegnek volt udvari tanácsosa, s a Jägerndorfban marsallként szolgáló Stoltz nemcsak személyesen ismerhette őt, hanem a két udvar rokoni, baráti, vallási és politikai kapcsolatai miatt egyenesen ismernie kellett. Hogy mennyire hű tolmácsolója és hirdetője volt Erdélyben ezeknek a különc teológiai nézeteknek, az már kérdéses. Semmiképp nem követte Schwenckfeld szigorú moralizmusát. Ha hihetünk Szentimrei András deáknak, akkor „minden üdvösségét most egy szajhára tette, odahagyta érte a becsületét, minden héten két-három éjszakát tölt nála a piacon, s ami pénzt tőlem kap, mind rákölti”.[30]

Az eretneknyomozás következményeiről szintén Szentimrei András számolt be az őrgrófnak 1527 elején: „Stoltzot kiragasztották a káptalanban, valamint sok kolostor és templom ajtajára, kihirdették nagy dicséretét […]. Stoltz nagy megbecsülést élvez fejedelmi kegyelmed egész tartományában, aki korábban nem ismerte, most jól ismeri. Hazamehet tisztességgel. A kiátkozást tekintettel fejedelmi kegyelmedre sikerült a vikáriusnál elhárítanom, de aggódom, hogy állja-e a szavát.”[31] Stoltz csak annyiban kommentálta leveleiben az ügyet, hogy kérte urát, ne adjon hitelt rágalmazóinak és az eretnekség vádjának.[32] András deák vádaskodó és mentegetőző levelei további tanulsággal is szolgálnak: tisztában van vele, hogy az őrgróf inkább hallgat Stoltzra, mint őrá, ezért meg sem próbálja leeretnekezni riválisát. A püspöki vizsgálat során tett vallomása arra enged következtetni, hogy nem azért kerüli ezt a tromfot, mert ő is osztja a sziléziai nemes nézeteit, hanem mert urát Stoltz elvbarátjának tekinti.

Kétségtelen, hogy Stoltz számára védelmet jelentett Brandenburgi György lutheránus híre, de még mindig nem világos, miért tartott ki a földesúr sokakkal konfrontálódó tisztje mellett. Nem hiszem, hogy missziós szándékból. Zoványi sem számol azzal, hogy Stoltz nézetei követőkre találtak volna itt.[33] Az őrgróf ugyan Frankföldön és Sziléziában is következetesen evangélikus helytartókat alkalmazott, ott azonban ez tudatos eleme volt az egyházi javak szekularizációjának, Magyarországon ilyen szándékot nem feltételezhetünk. Az elszámolások alapján az a benyomásom, hogy Stoltz megpróbálta magasabbra srófolni ura bevételeit, s ez is hozzájárult hunyadi népszerűtlenségéhez és ura bizalmához. Politikailag is megbízhatóbbnak tűnt, mint az erdélyiek, akik bármikor átállhattak Szapolyai oldalára (ezt meg is tették a gyulai várnagyok 1530-ban). Gyulára is Jägerndorfban toborzott őrséget küldött az őrgróf, mely nemcsak olcsóbb volt a hazainál,[34] hanem kifejezetten veszélyes volt számára az ellenséggel való összejátszás. A vár feladásakor a jägerndorfi Jacob Tischler (magister Jachel de Carnovia) mind az ostromló Cibak Imrével, mind az áruló Sadobrics Péter és Simay Mátyás várnagyokkal igazoltatja ura iránti hűségét.[35] György egyetlen Stoltznak írott levelében sem találunk elmarasztalást, annál inkább a Szentimreihez címzettekben, s ez a módszer be is vált. Paradox módon addig volt csak a gyűlölt eretnek biztonságban, míg fő ellenlábasa, a magyar várnagy élt. Mihelyt András deák meghalt, a várbeli emberek Stoltzot nyomban agyonverték.[36] Két korábbi kérdésemre visszatérve megállapítható: Stoltz György reformátori meggyőződése nemcsak rágalom, hanem dokumentálható tény, Brandenburgi György azonban nem ezért, hanem másokkal szembeni bizalmatlanságból tartotta meg állásában sokat szidott tisztjét.

Az erdélyi püspök egyházi átkát sikerült ugyan kivédeni, de a következő évben a gyulai uradalomnak az egri püspöktől jött exkommunikációval kellett szembesülnie. A gyulai uradalmat, s magát Gyula városát is a Fehér-Körös által képezett közigazgatási határ vágta ketté, így északi része Békés megyébe, s a váradi egyházmegyébe esett, míg déli fele főleg Zaránd megyéhez, azaz az egri püspökhöz tartozott (kisebb részt Csanád és Arad megyéhez is). Szapolyai János 1526-ban mindkét egyházmegyét párthíveinek juttatta, Váradot Cibak Imrének, Egert pedig Erdődi Simon zágrábi püspöknek (1489-1543). Ferdinánd megválasztása után Brandenburgi György régi ellensége, Szapolyai ellen fordult, s a gyulai vár tisztjei 1527-ben a háború ürügyén lefoglalták a vár számára az uradalom Zaránd megyei részéről az egri püspöknek járó tizedeket. (Ugyanezzel a logikával Cibak Imrét is megrövidíthették volna, de részben tartottak tőle, részben tudták, hogy a váradi püspök, János király legjobb hadvezére éppen Ferdinánddal folytat tárgyalásokat átpártolásáról.[37]) Erdődi Simon tizedszedői 1528 elején egyházi tilalmat rendeltek el az érintett falvakban,[38] ezzel az ottani templomokban megszűnt a nyilvános istentisztelet (s rosszul járt, aki éppen akkoriban halt meg). János szinai veresége (március 8.) után a Ferdinánd által kinevezett egri püspök, Szalaházy Tamás (†1539) 1528 márciusában magának követelte az előző évi tizedet,[39] és e mintegy 600 forintos számla[40] rendezéséig fenntartotta az egyházi átkot. A húsvét közeledte miatt az őrgróf hajlandó volt vele az összeg felében kiegyezni.[41] Szalaházy virágvasárnap (április 5.) előtt felfüggesztette ugyan a tilalmat,[42] de Ahorn János udvarbíró végül csak Szentivánkor fizetett ki a püspöknek 440 forintot.[43] A megegyezés arra is kiterjedt, hogy Brandenburgi György Vajdahunyadon várnagyként vagy udvarbíróként alkalmazza Szalaházy Tamás öccsét,[44] erre azonban nem került sor.

Világos, hogy a dézsmaügy mögött is tisztán politikai és financiális motívumok húzódtak, s az egri püspökök átkainak semmi köze nem volt reformátori tanok terjedéséhez. A Brandenburgi György és Szalaházy Tamás közötti személyes viszony ráadásul kimondottan jó volt. Szembetűnő a másik oldalon az is, hogy a gyulai uradalomban komolyan vették az egyházi tilalmat, meg sem próbálták megtörni, s még annak is súlya volt, amikor a laikus nagyváradi püspök, Cibak Imre fenyegette meg őket kiközösítéssel a gyulai plébániához tartozó malom lefoglalása miatt.[45] A hagyományos egyház struktúrán még nem tűnnek föl a repedések.

Mondanivalómat azzal summázhatom: úgy tűnik, György őrgróf meg sem próbált reformátori igehirdetőket komoly egyházi pozíciókba juttatni, evangéliumi tartományi egyházat kiépíteni, pedig minden körülmény kedvezett volna ehhez: ő rendelkezett a templomok kegyúri jogaival, s a megyéspüspökök nem voltak olyan helyzetben, hogy döntéseibe beleszóljanak. Ilyen szándéknak azonban nyoma sincs, amit az magyarázhat, hogy Brandenburgi György folyamatosan tárgyalásokat folytatott magyarországi birtokainak eladásáról, tehát nem volt érdekében változatni az egyházi viszonyokon. Patrónusi magatartása szemernyit sem különbözött más – katolikus – mágnásokétól. Személyének azonban mint a speyeri protestálónak, s az Ágostai Hitvallás aláírójának minden egyháztörténész számára varázsa van, így sehogy sem akaródzik elfogadni, hogy nem az ő, hanem éppen az óhitű Cibak Imre és Szapolyai János birtoklása idején 1530 után harapóztak volna el Gyula környékén a reformátori tanok.[46]

Márpedig ebbe bele kell törődnünk!