Az 1928-as, kopácsi kötet után az Exodus kiadó megjelentette egy bibliaköri énekkönyvecske második, javított s részben módosított kiadását az énekkezdetek mutatójával, valamint az énekversek után huszonnyolc dallammal (előbb csak dallamutalások voltak, a mutató hiányzott). Segítség a Horvátországi Magyar Református Egyházban az énekes és imádságos életű parasztasszony lelkülete, épít az ezredforduló eszmei zűrzavara, a háborús idők szörnyűségei meg a kisebbségi üldöztetés közepette. Felerészben B. J. jelű énekekből áll (hatvannyolc után van így megjelölve a szerző), belmissziós kiadványok, a baptisták énekeskönyve, kis részben az 1921-es énekeskönyv, és ismeretlen a többi ének forrása. Ugyaninnen, talán valamelyik halottaskönyvből, s az 1921-es énekeskönyvből vagy próbakiadásaiból (1903, 1916) valók a dallamutalások. A hátsó borítón látható az eredeti cím: Buzgóság. Énekek. Melyeket Isten dicséretére, a saját és a testvérlelkek építésére és gyönyörködtetésére részben összegyűjtögetett, részben szerkesztett. Borkó Juliánna.[1]

Az új kiadás, mint az első, közvetlen gyakorlati szükségletre tekint. Részben cseréli a már nem ismert, idegen prozódiájú és lejtésű dallamokat hasonló, többségében angolszász eredetűekre. Ahol nem volt utalás, többnyire dallamot választott. Ilyen az 1651-es Cantus Catholici 135. lapján található „Szűz Maria kegyes anya”,[2] (RMDT II. 189), ritmizálva. Néhány énekhez megelégedett annyival, hogy „saját dallamra”. Tanulmány nem járul a könyvecskéhez. A Dunamellék nyugalmazott püspökének előszava méltatja értékeit. A szöveghibák többsége helyesbítve van. Például: Kopoktat ~ Kopogtat (85:2); lehatsam ~ lehajtsam (90:3); Segély hiveiddé bennünk ~ Segélj híveiddé lennünk (128:1); Segélyd ~ Segéld (128:3); Tudniillik az első kiadás nyomdásza nem jeleskedett mesterségében s a szöveg gondozásában; nyilvánvaló helyesírási hibákat sem javított (például: krisztus, golgota, süjjedez, lelkekel stb). Ma dicsér, dicséret írásmód a norma, de énekeinkben a huszadik századig dícsér, dícséret volt általános, ez a prozódiailag is megfelel Szenci Molnár óta, jobban énekelhető, a második kiadásban való alkalmazása jó döntés. 1928-ban nem kifogástalan a központozás, a hosszú ékezetek használata is vagy esetleges, vagy Borkó Julianna korábbi helyesírás szerint olyankor is ír hosszú magánhangzót, amikor mai irodalmi ejtésünkben ez már nem szokás. Az új kiadás mindezeket tapintattal korrigálja, s pótolja az írásjeleket. Megtart egyes olyan szóalakokat is, amelyek nem irodalmiak vagy nem a szabatos ikes vagy iktelen ragozást követik: elmúl, ami földi (15:4), Isten népe ahol tanyáz (29:1), Tün az élet (34:3), küldöl (46:3), eljutol (62:1), adol (90:3), stb. Megmaradtak a régebben szokásos ragalakok, mint -ok, -ök  -uk, -ük: Hívatom általok, Dicsőn zeng a dalok (126:4). Közöttük akad a többes számú alakkal összetéveszthető, amely nem hibás: Szüntesd rémes álmokat, értsd: Szüntesd rémes álmukat (28:3). Ezek jellemzők a korra, megtartásuk jegyzet nélkül is pártolható. Azonban nem ártott volna némi rugalmasság helyenként, mert Ébren leszek, nem aluszok Szüntelenül imádkozok (50:4) van az egyik énekben, holott a következő sor már így szól: Hogy ne essem kísértésbe. Itt az aluszom, imádkozom helyesbítés megengedhető lett volna. Máskor Borkó Julianna is szabatos alakot használ: Vágyom egy szebb, jobb hazát (54:1). Az 53. lap alján a korrektor elfeledte egy felesleges sor törlését (a 2. strófa a következő lap tetején újra elkezdődik).

Javítatlanul maradt néhány hibás sor. Például: Testi elvek, hiuságok, helyesen: Testi élvek hiúságok (7:2); Mind valami sötét árnnyal, helyesen: Mint valami sötét árnnyal (8:1); sok szóra nem nyitom számat, helyesen: zokszóra nem nyitom számat (15:1); A másik út széle, helyesen: A másik út széles (15:4); örömmel egykoron, helyesen: örömmel egykor otthon (42:3); Virágzik a zöld fű, a szótaghiány miatt itt egy szót betoldott a 2. kiadás, az ének  forrása (A hit hangjai) szerint az eredeti így volt: Virágozik a fű (44:1, a mutatóban hibásan van); Egészség, kedvező, helyesen: Egészség, kedv, erő (44:2); Valahol az orv-vadonban, helyesen: Valahol a zord vadonban (56:1); Holnap ítéletre Kiolthatnak tégedet, helyesen: Holnap ítéletre Kiálthatnak tégedet (60:3); Hit hajócskánk: nem két szó, egyetlen fogalom, egy szóként írása régen is általános volt, így lett volna helyes: hithajócskánk (59:3, 85:3 és 107:1).

Az új tipográfiát szemlélve egyik szemünk nevet. Garamond betűje klasszikus, az első kiadás kopott és közönséges típusát sokkal meghaladja. Örömünk mégsem felhőtlen, a másik szemünk sír. Nem e kiadás korához, az elsőéhez illenek a díszecskék, de ettől a kiadvány szép, nem ez a baj. Megmásították a versszedést. Az igénytelen első nyomtatás szűkebbre–bővebbre mérte a sortávolságot, a strófák közötti spáciumot is szeszélyesen variálta, mégis felülhaladja az új kiadást azzal, hogy versként jelentette meg az énekeket. A prózásításra nem mentség a terjedelem. Versszedés is elfért volna 150 lapon (a mostani 146): hisz az első kiadás 128 lap, amennyi az énekek száma; de a mostani dallamszedés pazarló: négy lapon két-két kottasor, nyolc lapon csak három-három van, holott laponként elfér nyolc sor. Mégis, a dallamszedése részben prózaszerű, nem dallamsorok szerint tagolt. Ezáltal nem feltárja, hanem eltussolja a strófa, illetve az énekek versszerkezetét.

Elismerőleg kell emlegetnünk az első kiadástól eltérő (vagy alternatív) dallamok választását. Ezek is főként importált dallamok, a belmissziós mozgalom énekügye kezdettől fogva ezekhez kapcsolódott. Most a temetési énekek dallama az 1948-as ritmizálást követi. Victor János ritmikusan adta közre a zsoltárokat; az ő „Hozsánna!” című gyűjteménye a Buzgóság egyik forrása, helyes a ritmikus alak választása. Az „Ó és Új”, majd az 1997. évi „találkozós” énekeskönyv Máté János dallamával közli Borkó Julianna „Halld meg, bűnös ember, Jézus szeret!” kezdetű énekét, most azonban Perkins 6/8-os „Nem csábít földi kincs” kezdetű dallamát találjuk a függelékben (XVIII.) – ez a „Hallelujah!” 148. éneke. Református vonás még ma is a genfi zsoltárok dallamára hivatkozás. Huszonnyolc zsoltárdallamra írott ének (a 8, 23, 28, 32, 35, 42, 77, 84, 89, 91, 134, 137. dallamára) képviseli a Buzgóság e sajátos vonalát, ezek jól énekelhetők. 1928-ban nincs utalás a 85. zsoltárra, most van. Jól éneklő gyülekezeteknek elég ma is a zsoltárok kezdősorát említeni: ezzel a második kiadás is megtartotta részben a századokig szokásos ad notam praxist.

A változott szedés az ének mibenlétét érinti. Eldurvult, ének és vers iránt érzéketlen korunkban kár, hogy a szerkesztő nem ragaszkodott az ének versalakját becsülő emelkedett szinthez. Szemléleti változás, hogy az ajánlás szövegekről szól, nem énekekről. Ezt visszhangozza az előszó is. Ilyen elszólások mögött olyan nyelvi-irodalmi felfogás rejlik, amely az éneket szövegével tekinti azonosnak, mellőzhetőnek és esetlegesnek tekinti a dallamot, és megkerülhetőnek fogja fel azt is, hogy az énekvers más dimenzióba tartozik, mint az olvasott, felolvasott vagy szavalt szöveg. Ebből érhető az is, hogy az átszerkesztés ellenére sem az énekek fölött vannak a dallamok, hanem függelékben, s ott sem mind strófaszerkezet szerint tördelt alakban, hanem részben folyószöveg módjára. Lássuk a különbséget, amelyet a szerkesztők nem érzékeltek, írjuk prózaként Tompa Mihály jól ismert, és az előszóban versként idézet sorait: „Dalotokra könnyebben derül fény, Könnyebben kihajt a holt berek. A jelennek búját édesítvén, Fiaim, csak énekeljetek!” A második kiadás Borkó Julianna teljes énekeskönyvecskéjével ezt művelte.

Az ezredforduló bajai között fontos az egy évszázaddal előbbi szellemi beágyazódás, amelyből a Buzgóság énekei kihajtottak. Vasárnapi iskolai és bibliakörös mozgalommal válaszolt az elidegenült, elpaposodott egyházi-hitéleti jelenségekre a századelő terebélyes irányzata. Egyik prominens képviselője Victor János az 1901-es „Hozsánna!” lapjain a zsoltárok és régi magyar énekek ritmikus dallamjegyzését és éneklését is kezdeményezte, másrészt ő egyengette leghatásosabban az angolszász ébredési (revival) énekek tömeges beáramlásának útját. Borkó Julianna énekei egyes nyugati dallamokhoz elég rosszul illeszkednek (ilyenek például a jambikus lejtésű „Az Úr csodásan működik” versmértékében írottak). A rossz prozódia, illetve prozódiai érzéketlenség a „Hallelujah!” s a „Glaubenstimme” magyarra fordított énekeinek közös árnyoldala. Esztétikátlan és lehangoló volt a 19. századtól általános elnyújtott éneklésmód, de elfedezte a döcögő ritmus éktelenségeit. Az általános és zenei műveletlenség miatt ez az állapot soká megmaradt, megmarad. A 20. század népzenei felvételei azt tanúsítják, hogy jóllehet szabadon, de nem ritmustalanul énekeltek Kórógyon, Szentlászlón s környékén. Így van ez, noha 1877-től az énekeskönyv csupa félkótával közölte a dallamokat. Ezt folytatta az 1921-es énekeskönyv is. A belmissziós kiadványokat kivéve református forrásokban Borkó Julianna a többi dallamot is csak kiegyenlítve látta, ezt tekintve az előszóban emlegetett „ritmikus forma” az utánajárás elmulasztásából következik.

A belmisszió irányzata nem a templomi énekeskönyv helyettesítésére, hanem a mellette használható énekekkel és kiadványokkal akarta egyházát szolgálni (kapcsolódott ebben a kisegyházak törekvéséhez és gyakorlatához), mégis előre nem számítható eltolódást munkált. A mozgalom áldásai enyhítették a világháború utáni tragikus életérzést, amelyből a délvidéki magyarságnak bőven jutott. Egyben a teljes közösség istentiszteletétől a házi, kiscsoportos istentiszteletek felé, valamint a török és ellenreformációs időkben megizmosodott protestáns, puritánizmusában is személyes és közösségi kegyesség gyakorlásától a magános, egyéni buzgóság irányába mozdult el a vallásos és egyházi tevékenység. A „devotio moderna” emez újabb fajtája meghatározta Borkó Julianna költészetét. Tartalmilag és formailag egyaránt. Asszonyi horizontja érthetően nem oly tágas, mint az európai protestantizmus szemléletével felvértezett hajdani prédikátoroké. Az üdvözítés fő bibliai és protestáns hittételei nem mind érintik meg, neki előbbvaló az elnyugvás, nem is belenyugvás, hanem megpihenés Jézus lábainál, nem is egyháza jelenkori történetében, hanem majd a földi élet után. E titokzatos Krisztus-misztika és temetőjáró habitus áthatja sorait. Énekeiből nem hiányzik, de halványabb Isten magasztalása, csodálatos útjainak dicsérete, a győzedelmes keresztyén élet, az élet tisztelete és az érette való örvendező hálaadás. Mindezt mintegy átutalja a túlvilágra. Az élet merő gyötrelem, mintha aszkéta vagy keleti hatásra vezeklésnek tekintené, amelyet csak a mielőbbi szabadulás reménye enyhíthet. Énekeinek tekintélyes hányada nem véletlenül, hanem éppen e vonzalom következtében fogant a halottaskönyv dallamaira és versformáiban: „Vízi buborékhoz / Életünk hasonló, / Mint mezei virág, / Oly hamar mulandó. // Mihelyt meg születünk / Már a koporsó vár, / Minden lépésünkben / A halál velünk jár” (60:1) (Dallama: Szomorú a halál a gyarló embernek.)

A nehéz sorsú, kisebbségi és hívő voltukban is megbélyegzett parasztasszonyok között volt ez igazán érthető. A Buzgóság szívükből származott énekeit mindenkori tapasztalásuk hitelesítette. Loholó, alig érző és gondolkodó világunkban nem annyira jelképi erejűek. Gyászra késztetnek és feladásra hangolnak inkább, mintsem gyönyörködtetnének; amire pedig a Buzgóság címe szerint is törekszik. „Nem volna ínyünkre naponta ezt énekelni: Olyan a földi élet, / Mint hamar tűnő árnyék, / Örömöm elszéledt, / Mintha sírok között járnék” (88:1) (Dallama: E múandó világban.) – „Vándorutam ha majd lejárom, / Vég álomra szemem bezárom, / Vidd föl lelkem a dicső honba, / A menyei paradicsomba” (75:5) (Dallama: Hagyjátok el hív keresztyének.)

Hasonló vonások mutatkoznak meg a „szerkesztett” énekversekben. Ez azt is jelenti, hogy azonos téma és hangvétel miatt neki tetsző énekeket, strófákat válogatta, másolgatta énekfüzetébe, helyenként esetleg részben módosítva az énekíró. Erre a folyamatra további vizsgálódás adhat választ. Eddig föl nem derített források is magyarázhatják a Borkó Julianna szövegváltozatát, de az is lehet, hogy hallásból tanult énekek egyes részleteire nem emlékezett pontosan. Példa erre a régi magyar örökséget képviselő Sinka Györgynek egy 17. századi szombatos énekeskönyvben megőrzött éneke: „Seregeknek hatalmas nagy királya” az 1921-es énekeskönyvből, ámde a strófák felét elhagyva (szintén négy, de nem ugyanezen strófákat választotta 1918-ban a kolozsvári „Kis énekeskönyv”). Másutt is hiányoznak strófák. Például Székács József (1809–1876) evangélikus püspök négy strófás énekéből, „Jer Szent Lélek, Isten lelke” (30), az első és utolsó maradt meg. Az akkor még csak néhány éves (1921-es) énekeskönyvhöz dallamok és többek között a halottas énekek kapcsolják Borkó Julianna énekeskönyvecskéjét. Fejes István („Egyedüli reményem”) és Lévay József („Gondviselő jó Atyám vagy”) alkotása az élet bajaival küszködő bibliakörös asszonyok szívéhez szólott, mint asszonytársuk. Más forrásokból valók közül is ezt a típust „szerkesztette” Borkó Julianna. Füzetében az első ilyen kölcsönzött ének: „Testvér, vedd fel a keresztet” (7). Ez napjainkig az Őskeresztyén Gyülekezet énekei között él tovább, ők szintén a pünkösdi gyülekezet „Hitünk énekei” című gyűjteményéből vették át, kézírásban is terjedt, javított alakját a baptisták énekeskönyvének egyik főalakja Csopják Attila (1853–1934) írta és idős Udvarnoki András (1865–1945) az idegen dallamot magyarossal helyettesítette, de Borkó Julianna a 34. zsoltár dallamát jelölte. Ugyancsak baptista eredetű a „Száz juhocska mind együtt legelt”. Az énekek előtörténete homályos, nem tudhatjuk, hogy iratterjesztés által, folyóiratokból, összejövetelek légkörében melyik hogyan maradt fenn, terjedt el és találta meg az utat a bibliakörökhöz és Julis nénihez. Talán maradtak dokumentumok és emlékek, és a vallásos néprajz helyileg járatos kutatói ezekből eldönthetik, hogy mi tudatos szelektálás eredménye, vagy melyik ének milyen úton-módon öröklődött kéziratban és szájhagyomány által. Például az „Örömmel járdalok vidám kedvvel” a nazarénus, 1866. évi „Új Sion-hárfa” című énekeskönyvéből való, azaz ott is megvan, amelynek 1901-ben Szegeden 5. kiadása jelent meg. A baptista énekeskönyvek is sokat merítettek ebből. További bővítésekkel, az Apostoli Egyház (Apostolic Church) még a 20. század közepén (1952-ben) is kiadta Amerikában, ottani magyar nyelvű hívei használatára.

A könyvecske énekeinek témák, műfajok vagy alkalmak szerinti sorba rendezését, a szerkesztettség, az antológia előzetes terv szerinti megformálásának nyomait alig fedezhetjük fel a Buzgóságban. A 128 ének között egymás mellé kerültek a feliratuk szerint ünnepekhez kapcsolódók (31–36.). Itt is van egy, amelynek egyes sorai a Próbaénekeskönyv (1903) egy énekéhez hasonlítanak, egyes sorok azonosak, az egész ének vagy korábbi változat, vagy csak annak mintájára született. Borkó Julianna szerzeményei is nagyjából tömbökben helyezkednek el (például 1–6, vagy 93–115), habár akad közbeszúrva mások szerzeménye (ilyen a 96: „Bémerült az egész világ Szodoma bűnébe”). Az egymás után következő hasonló kezdetű énekekről vélhetjük, hogy egyikről a másik eszébe jutott (17: „Ó, szent Isten, mi Atyánk”, 18: „Édes Atyánk, Istenünk”, 19: „Édes mennyei Atyánk”, 20: „Eljöttünk, Atyánk”), de sem betűrendben (ilyen megoldást a „Hallelujah!” választott), sem más rendszeres elgondolás szerint nem sorakoztatja, vagy csoportosítja az  énekeket.

A 19–20. századforduló énekköltészeti sablonjai Julis néninél kevésbé mutatkoznak. Őszinte és elmélyült vallásosságának nincs szüksége erőltetett vagy érzelgős fordulatokra, tölteléksorokra. Keresetlenül, de ügyesen sorakoztatja tiszta rímeit, kínrímekre és az Arany János által megrótt csattogó asszonáncokra nem szorul. A különféle dallamokra készült énekekből az is előtűnik, hogy ösztönösen milyen jól tud többféle formához alkalmazkodni. Falusi környezetben verselő tanítók, kántorok gyakran csupa négysoros strófákban ontották búcsúztatóikat. A Buzgóság formailag meglepően változatos és igényes, amint ezt a föntebbi példák is szemléltetik. Nyoma sincs bennük a magyartalanságoknak, amelyek főként a németből adaptált kegyességi énekek korai alakját jellemezték (sorozatos javítgatásuk következtében az incipitek és dallamutalások szövevénye alakult ki, ez Borkó Julianna énekfüzetében is gond; átvett énekeinek nagyobb részének forrását csak további kutatással lehet tisztázni). Kevesebbet használja a divatos költői műnyelv felkapott dicstrón, uralg, fénylak, stb. kifejezéseit. Átvett énekei költőileg és eszmeileg sokszor kevésbé sikerültek, mint az övéi, noha azok többsége otthonosan rímel, és rutinjával, funkciójával mintául szolgál. Prozódiai nehézség bőven akad, ha a németből és angolból fordított belmissziós énekek ritmusát komolyan vesszük. A nyugati nyelvekhez idomult dallamjárás idegenségeit a lassú és kiegyenlített éneklés sem szüntetheti meg.

Csomasz Tóth Kálmán már utalt arra, hogy meghúzódik e kegyesség hátterében a „Szentek hegedűje” és a „Lelki hódolás” biblikus szemlélete, verstechnikája. Helyenként valóban bukkanunk néhány emlékeztető éneksorra. Közvetlen átvétel azonban Szőnyi Benjámintól, Ráday Páltól és követőiktől nincs. Sokkal közelebbiek a kidomborodó hatások, a baptistáké. „A hit hangjai” 2. (1915) és későbbi kiadásaiból vett énekek és dallamutalások mutatják ezt, különösen a karrefrénes, szólókra s kórusválaszra komponált művek, vagy a kezdőstrófa visszatérése. Ez semmiképpen nem magyar népi vagy őseredetű megoldás, hanem a minták és források követése. Az új kiadás a jellemző „(kar)” megjelöléseket is mellőzte, és a Fejes István-féle énekeskönyvi próbakiadásra való egyetlen forrásutalást.[3] Ez helyes, mutatja, hogy az énekügyi reform hátterében az átdolgozások és a belmissziós énekszövegek terjedését újra át kellene tekintenünk. Dallamjelölés nélküli ez az ének: „Óh, Szent Isten, mi Atyánk” (17) a Buzgóságban. Dallama van 1903-ban, de helyére most J. B. Dykes (1823–1876) dallama került (ezt Wesley „Lelkem szent szerelmese” kezdetű énekéhez társították, 1948:300). Egy karácsonyi ének, „Óh, nagy napja szent örömnek!” (32) ugyanazon „Próbaénekeskönyv” (1903:94) egyik ünnepi énekéhez igen hasonló, helyenként azonos, de ott az „Óh, ártatlanság báránya” helyett a „Vom Himmel hoch” megmagyarosodott (Az Istennek szent angyala) dallama található. Ez arra mutat, hogy netalán ilyen átdolgozást jelent a B. J. monogrammal nem jelölt hatvan énekből legalább néhány, illetve ezek alapján íródott, vagy pedig ilyen alakban is élt.

A 20. század elején importált nyugatiak mellett Julis néni kevesebb magyar dallamot nevez meg („Ne szállj perbe én velem”, az „Én Istenem, sok nagy bűnöm”, az „Ím, béjöttünk” vagy a „Tökéletes volt minden tekintetben”, a többi halottas); az egyensúly mégsem borul fel, mert az „Ó ártatlanság báránya” kedvence volt, erre tíz ének született. Énekeinek hangulatát, hívő alkotásának sajátosságait jellemezze még két rövid strófa. „Adtad nékünk szent házad, / Melyben égi ruházat / Kínáltatik azoknak, / Kik engednek Uruknak” (124:2) (Dallama: Kegyes őrző pásztorom = Hozsanna! 221. A „Veni redemptor gentium” himnuszdallam kései, ritmizált változata, a református énekeskönyvben „Jöjj, népek Megváltója”, módosítva.) – „Hála! Hála! Istennek hála! / Ég szívem, mint Noé oltára! / Szálljon égig hálád szent tüze: / Elmúlt a kínok özönvize! / Légy áldott ég és föld Ura! / Mind örökké! Alleluja” (107:3) „Dallama: 28. zsoltár.)

Egymagában a második kiadás nem válthatja valóra azt, amit a maga idején elért az énekfüzet. Mai gyűjteményeknek, énekléseknek, könyörgéseknek, értő tanulmányoknak és a mi korunkba illeszkedő kegyességi gyakorlatnak kell teremnie nyomdokán, illetve ilyenbe kell illeszkednie. Erre azért is szükség van, hogy hatása ne korlátozódjék Szentlászló vidékére és azok körére, akik még emlékeznek Julis nénire, vagy akik között még élnek ezek az énekek. Szükség van az időbeli és szemléletbeli távolszakadás áthidalására, az egykori énekes kegyesség szemléletes megértetésére és megújítására. Dicséretes lépés a Buzgóság új kiadása. Főhajtás, a bibliakörös parasztasszony példájának élesztése, őrzése, továbbplántálása, éspedig ugyanazzal a gyakorlati szándékkal, ahogyan ő gyűjtögette és írta énekeit. Borkó Julianna, a Drávaszög nagy könyörgője, bevéste nevét az újkori kegyesség történetébe. Emlékezete legyen áldott, és hagyományozódjék tovább a szívből fakadt éneklés, e füzet második kiadása zendítse meg az ajkakat és a lelkeket.

(Fekete Csaba)

 

Jegyzetek