1855. augusztus 18-án konkordátum kötésére került sor a Habsburg Birodalom és a Szentszék között,[1] amely a pápa, IX. Pius által 1855. november 3-án, a Deus humanae salutis auctor kezdetű bullában, világi törvényként pedig 5-én került kihirdetésre.

A Vasárnapi Újság a következő szavakkal szólt a paktum kapcsán: „a nagy birodalom egyetemes kath. főpapjai a székvárosban egybe-gyülve IX-dik Pius pápa ő szentsége, és felséges Uralkodónk közt kötött concordatum fonalán, az egyház és világi hatalomnak körvonalai megalapitásán tanácskoznak.”[2] A vonatkozó egyezmény az osztrák birodalom egészére vonatkozott. Az uralkodó ezzel az intézkedéssel végképp fel kívánta számolni a – már elnevezésében is nyilvánvalóan egyértelműen a „kalapos királyhoz” kötődő – jozefinista egyházpolitikát. A magyar püspöki kar, élén Scitovszky esztergomi érsekkel,[3] részben üdvözölte a számára kedvező változtatás igényét, ugyanis reményeinek megfelelően történt az egyházpolitika ilyetén irányú alakulása, ugyanakkor elsődlegesen mégsem támogatta az uralkodó törekvéseit, mivel a konkordátum megvalósulása esetén a magyar püspöki kar nem különült volna el az osztrák püspökségektől, s így – a magyarországi katolikus egyház vonatkozásában – a birodalmon belüli önállóság elve került volna veszélybe. Nem beszélve a prímási jogokon esett csorbáról.

Lonovics József[4] hosszú cikksorozatot tervezett a politikai és vallási kérdéseket egyaránt érintő témáról, azonban mindössze az első rész egy töredékével készült el[5] (a textus gondolat közepén ér véget), amelyben a téma történeti áttekintését adja. Alábbiakban e töredék közlése mellett Lonovicsnak a kor egyházpolitikai fordulataival kapcsolatos véleményét tekintjük át.

A kérdésről – pontosabban a jozefinista egyházpolitikáról – vallott véleményét ugyanis pontosan felvázolhatjuk egy 1851-ben megjelent röpirat révén,[6] hiszen bár névtelenül íródott és jelent meg a szöveg, már a kortársak is pontosan ismerhették a szerző kilétét. Lonovics József hagyatékában meg is őrződött az eredeti szöveg vázlata.[7] A szabadságharc után, 1850-ben I. Ferenc József több rendeletet adott ki, amelyekkel a jozefinizmust kívánta felszámolni; a szóban forgó röpirat e politikai irányváltás kommentálása. Lonovics a kézirat elkészítésekor a melki apátságban töltötte száműzetését,[8] ami különösen érdekessé teszi a – több ponton is kirajzolódó – császárhű hozzáállását.

A két szöveg összevetése jó alkalmat teremt annak vizsgálatára, hogyan viszonyult a Habsburg Birodalomhoz, különösen annak egyházpolitikájához egy belső emigrációba kényszerült magyar főpap.

A magyarországi katolikus egyház vitatta a konkordátum érvényességét. Legfontosabb érvüket a politikai helyzetből adódó körülményekkel indokolták, hiszen az egyezményt nem a Szent Koronával megkoronázott uralkodó kötötte, s így az alkotmányellenes módon jött létre. Az osztrák uralom ideje alatt a Habsburg-politika nem kérdőjelezte meg a szerződés érvényességét, legalábbis az uralkodó jogosultságát illetően, idővel azonban egyre kényelmetlenebbé vált a paktum, mivel az állam kénytelen volt figyelembe venni egyházpolitikájának alakításakor. A politikai helyzet későbbi változásával a konkordátum aktualitását felülbírálta a honi püspöki kar, 1867-ben formálisan elismerte létjogosultságát. Vagyis a kiegyezéskor az ausztriai birodalomfél a politikai és gazdasági egyezmény mellett látszólagos vallási kompromisszumot is kötött,[9] illetve egy korábban kedvezőtlennek ítélt helyzetet a magyar katolikus egyház a megváltozott viszonyok mellett átértékelt, s immár elfogadhatónak ítélt (bár sem a kormány, sem az országgyűlés nem ismerte el a kiegyezést követően, a püspöki kar pedig nem tartotta be a rendelkezéseit). Adriányi Gábort idézve: „A konkordátum múló vihar volt a magyar katolikus egyház életében.”[10] Mégis jelképes maga az egyezmény léte, így fontossága sem vitatható. Hermann Egyed szavaival élve az adott helyzetben megvolt a jelentősége, „mert a jozefinista rendszer sokszor kicsinyes, de az Egyház szabad fejlődését mégis mindig gátló béklyóit széttörte s ezeket a béklyókat a liberális állam a kiegyezés után sem tudta már olyan mértékben az Egyházra visszarakni, mint a jozefinizmus alatt.”[11] Végső hatályon kívül helyezésére 1874. május 7-én került sor, bár már 1870-től érvénytelennek tekintette a birodalmi politika, elsősorban a vatikáni zsinaton kinyilvánított pápai csalatkozhatatlansági dogma következményeként.[12]

Gyakorlatilag a Habsburg-kormányzat a központosító neoabszo-lutista politika egyik igen fontos eszközének tekintette a vonatkozó egyezményt, az egységes birodalom alapkövének számító (legalábbis a katolikusok vonatkozásában) egységes egyház zálogának, míg a magyar püspöki kar a jozefinizmussal való leszámolás lehetőségének, a szekularizáció és a vallási egyenlőség folyamatainak visszafordításának vagy legalábbis feltartóztatásának útjaként értelmezte.

Lonovics – hasonlóan más egyházi személyekhez – különféle fórumokon fejtette ki véleményét, mely írások, előadások közös nevezője a protestantizmus, a francia felvilágosodás és a jozefinizmus elítélése, illetőleg a katolicizmus mindenek feletti pártolása volt. Erről tanúskodik élete több, eltérő szakaszaiban keletkezett gyászbeszéde,[13] valamint végrendelet-töredéke és levelezése is, de említhetnénk egyházi beszédei mellett korábbi országgyűlési felszólalásait is.

Lonovics A jozephinismus… című röpiratában sokat emlegette a febronianizmust mint veszélyes elméletet. Ez érthető, hiszen Feb-ronius[14] elvei a jozefinizmus kialakulásához is jelentősen hozzájárultak, s azt a magyar főpap eleve elutasította. A febroniusi irányzatot Lonovics a „nyilvános üldözésnél” is sokkal veszélyesebbnek tartotta,[15] hasonlóan későbbi életrajzírójához, Ipolyi Arnoldhoz.[16] Azt olvashatjuk Lonovics írásában: „a mi Febronianismus volt, ez az ő [mármint II. József] nevét ölté magára s mind e mai napig világszerte »Josephinismusnak« hivatik.”[17] Máshol: „nem sokára Európában egyes kivételekkel az egyházi közjog nem egyéb volt, mint »Josephinis-mus«.”[18] A konkordátumot vizsgáló szövegében hasonlóan elítélően ír a pápai hatalmat aláásó elméletekről: „a büszke gallikanizmus igényteljes tanai”, „a mogorva janzenizmus sötét szofizmái”, „a kacérkodó febronianizmus arcátlan követelései” a – szerinte – hibásan értelmezett liberális eszmékhez, (csupán látszólagosan) az emberek kedvezőbb életkörülményeihez járultak hozzá.[19] Ezek a tanok az ún. szekularizációs elméletek közé tartoznak, tehát leszögezhetjük, hogy Lonovics magát a szekularizáció gondolatát, az egyházi javaknak az állam által és számára történő kisajátítását utasította el alapvetően.[20] A 18-19. századi, felvilágosodás eszmerendszerének nyomán érvényesülő állami beavatkozás a tisztán egyházi ügyekbe, ezen magatartást nevezhetjük leegyszerűsítve Franciaországban gallikanizmusnak, Ausztriában és Magyarországban jozefinizmusnak, Németországban febronianizmusnak vagy episzkopalizmusnak.

A címben is szereplő császári rendelvényt az előszóban a következőképpen jellemzi a volt egri érsek: „Úgy tünik föl e részben előttünk a birodalom égövén ama császári rendelvény mint egy szivárvány, melly kettős jelentőségében egy nagyszerű világesemény tanusága s egyszersmind egy jobb remény biztos záloga.”[21] Feltűnő a vihart követő napsütés képének használata, mivel 1850-ben birodalomról beszélni eleve legfeljebb elborult, villámló égbolthoz hasonlítva lehetett volna ildomos (bár nem éppen tanácsos). A birodalmi rendeletet néhány lappal később a jozefinizmus felszámolásaként értelmezi, gyakorlatilag a katolicizmus régi fényének visszaállításaként, tágabban pedig a felvilágosodás, sőt a reformáció előtti állapot helyreállításaként.[22]

Érdekes az első bekezdés, amelyben Lonovics egy forradalom és szabadságharc utáni időszakban, ráadásul száműzetésben írva veti papírra a következőket: „a bilincsek, mellyeket önhittségében a bureaucratia örökké tartandóknak vélt, összetörtek, s az ő hetven éves fogságából menekült egyháza a roppant osztrák birodalomnak ma már szabadon lélekzhetik s tartalék nélkül emelheti feloldott kezeit Istenéhez, s intő, oktató, vigasztaló szózatát hiveihez.”[23] Máshol is a – jozefinizmus végrehajtójaként értelmezett – hivatali apparátust kárhoztatja: „ujabb időkben nem volt annak már más támasza, mint a bureaucraták”.[24] Vagyis leginkább a rossz értelemben vett, felesleges hagyományok, berögződések támogatták az elavult, ám eleve elkorcsosult rendszert – a szerző interpretálásában. A konkordátumról írt töredékében ugyancsak hangot ad azon véleményének, hogy a polgári hatalom „hivatalnokinak egy kis jóakarata mellett” lehetséges jó viszonyt fenntartani az egyházzal.[25] Egészen más azonban e négy évvel későbbi szövegben a hivatalrendszerről vallott véleménye. Azt írja szerzőnk, hogy „az őt nyűgöző rabbilincsekből kibontakozott egyház”[26] sokkal inkább megbízhatóbb szövetségese lehet a kormányzatnak, mint egy elnyomott, irányított szervezet – ebben az elemben az abszolutista Habsburg-apparátussal kapcsolatos vélemény-változását érhetjük tetten.

Ebben a megfogalmazásban – hasonlóan a korábbi szöveghez – a rabláncon való sínylődés szintén nem a politikai helyzetre vonatkozik, nem a szabadságharc bilincseire utal, sem az azt követő megtorlásokra. Nézőpontja szerint éppen hogy eddig tartott a rabság, a „gyámság” ideje,[27] hiszen a jozefinizmus alatt a katolikus egyház ősi jogaiban szenvedett korlátozást, immár azonban szabadsága régi fényében pompázhat.[28] Felülbírálatra ad okot Lonovics véleménye, hiszen ha ő, akit lemondásra, és országa elhagyására kényszerítettek, rövid idővel a történtek után ennyire kedvező színben tünteti fel azt a rendszert, amely az ő személyes sorsának alakulásáért (legalábbis részben) felelős, okot adhat a gyanúra, hogy más olvasata is lehet a – látszólag egyértelmű – adatoknak. A szabadságharc során tanúsított magatartásáért meghurcolták Bémer László nagyváradi, Rudnyánszky József besztercebányai püspököt, Horváth Mihály kinevezett csanádi püspököt pedig in effigie halálra is ítélték. Leginkább azonban az alsópapság szenvedte meg a megtorlást – ennek hátterében e réteg jelentős forradalompártolása, a fegyveres harc támogatása, míg a püspöki kar meghasonlása, eltérő megoldási kísérletei állnak. 1848-1854 között végrehajtott 114 halálos ítélet közül hét érintett katolikus papot, a bebörtönzések és meghurcoltatások száma több százra rúg.[29] Ugyanakkor az 1848 előtti püspöki karból többen elvállalták az újrakezdésben nekik szánt birodalmi szerepet, például 1849. július 29-én Scitovszky Jánost prímásnak jelölte az udvar. Az elkövetkező években sokat tett a kiegyezés megvalósíthatóságáért. Nem kívánunk itt hosszabban kitérni a korabeli magyar főpapság megítélését máig meghatározó „hazafi / hazaáruló” kérdéskörre, de érdekességképp megjegyezzük, hogy Lonovics 1860-as évekbeli szerepvállalásáról ugyanez mondható el. Maga sem gondolta, hogy oly sok évig nélkülöznie kell egyházmegyéjét, barátait és anyanyelvét. Plosszer Ferenc a következő szavakkal emlékezett meg naplójában Lonovicsról: „April 27-én ismét egy másik főpaphoz vala szerencsénk. Lonovics József kinevezett egri érsek Santhó kiséretében utazott itt keresztül. Szónoki tehetsége, éles belátása, helyes felfogása őt az előbbi diaeták legünnepeltebb férfiává tették. Izmos teste, közép termete, hosszu kövér arcza, ép vonásai és haja alig 45 évesnek gyanitatták őt, ki főpapságában már ekkor 15 évet töltött. Feszes magatartása azonban nem lekötelező. Tán nem is gyanitá, hogy önkényt megy a verembe, mely őt hazájától elválasztja.”[30]

Lonovics – saját megfogalmazása szerint – a „részrehajlatlan hisztoria” nevében ír,[31] azonban egyértelműen kiérezhetők soraiból szubjekív tényezők, például gyöngeségnek bélyegzi II. Frigyes porosz uralkodó elveinek követését. Leginkább úgy fogalmazhatunk, hogy törekszik objektív maradni, azonban az ezzel kapcsolatos kihívásoknak nem tud és talán nem is akar mindig ellenállni. Ebből a viszonylagos önellentmondásból fakad, hogy a katolicizmus primátusát hirdető gondolataival tökéletesen megfér az is, miszerint igyekszik tőle telhetően a vallási egyenlőség eszméjét pártolni; „ugyanazon alkotmány által biztosítvák s egyiránt sérthetlenek” nemcsak a katolikusok, de más vallású alattvalók is:[32] ezt véli a jó uralkodó ismérvének. A vallási egyenlőség elvét ugyanakkor más vonatkozásban nem tartja elfogadhatónak, hiszen a protestantizmust éppúgy, ahogy a zsidókat (és történeti érvelésben az izmaelitákat) is elutasítja, ugyanakkor üldözésnek tartja a katolikusokon esett, olykor csak vélelmezett jogsértéseket. A zsidókkal szembeni ellenérzésének jeleit már országgyűlési beszédeiben is kimutathatjuk,[33] a protestánsokról vallott véleménye azonban mintha szigorodott volna, hiszen az 1830–1840-es években tett felszólalásaiban több alkalommal feltűnően összefogást sürgetett a protestánsokkal a zsidók ellenében (a bevett keresztény vallások védszövetségét preferálva a „pogánysággal” szemben).[34] Úgy tűnik, a jozefinista irányvonal megszüntetése a keresztény felekezetekre nézve – legalábbis Lonovics felfogásában – távolodást váltott ki. A zsidók (polgári) emancipációját célzó kezdeményezések sem az ellenérzések leküzdéséhez vezettek nála.

A házassági pátenst tartja II. József „legfontosabb, legéletbevágóbb” intézkedésének.[35] Ez nem túl meglepő, hiszen 1790-től kezdve a teljes reformkori időszakon át és még utána is a házasságügy (a vegyes házasságok, az esketés körülményei, a válás, a gyerekek nevelése), s ezen keresztül a felekezeti pártharcok, a liberálisok és konzervatívok küzdelmei, valamint a szekularizáció kérdése uralta a szónokok beszédeinek jelentős hányadát a diéták alsó- és felsőtábláján.[36] A kárhoztatott uralkodó egyházi tárgyú rendeleteit eleve nem ítéli el, mivel azt írja, hogy bizonyos intézkedésekre szükség volt. Úgy véli, megfelelően járt el a császár, azonban a probléma magából a jogszerűtlenségből adódik, hiszen beavatkozott az egyház belső életébe. Mária Teréziát azonban nagyon pozitívan értékeli, aki hasonló esetben nem uralkodói jogkörben járt el, hanem „az apostoli székhez folyamodott”.[37]

II. József politikai szempontú értékelése ugyancsak elmarasztaló, intézkedéseiről e szempontból úgy véli, hatásuk „csak nem nyomtala-núl eltünt”.[38] Leginkább azzal magyarázza a főpap a rendkívüli veszteséget, hogy tekintélyt provokáló rendeletei a pápák bizalmát, s ezáltal pont a császári tekintélyt ásták alá.[39] Konkrétan azonban nem tudja vagy akarja bizonyítani, miért vagy hogyan vált kárára az uralkodónak, illetőleg országának ezen irányzat követése.

A jozefinizmust eleve bukásra ítéltetettnek láttatja, például úgy véli, „kezdet óta magában hordta az enyészet magvát”.[40] A sors szerepe több helyen is felbukkan, a romlás virágaként magában hordozva a szükségszerűséget. Például II. József személyének jellemzése során, akinek elismerte tehetségét, ugyanakkor hangsúlyozta „nem szerencsés” voltát (ld. alább), sőt a jozefinizmust sem aposztrofálja másként, mint „szerencsétlen rendszer”-t.[41] Vagyis aki és ami Isten és ez által az egyház ellen cselekszik, eleve bukásra ítéltetett, így csupán idő kérdése kudarcának megvalósulása.

Különböző mértékben vagy szempontból, de végül is minden esetlegesen érintett Habsburg uralkodót felment. A rendszer „életbe léptetésére czélzó egyes kisérletek Mária Therézia vallásosságán s erélyes voltán meghiusultak”,[42] II. József viszont „minden jeles tulajdoni mellett sem volt szerencsés fejedelem”.[43] A konkordátum kapcsán ugyancsak felmenti az egyébként elmarasztalt uralkodót: „minden tévedései s balfogásai mellett istenfélő keresztény, fáradhatatlan s népei boldogításáért minden áldozatra kész fejedelem volt, ki az egyház ellen irányzott fonák intézkedéseiben is csak annak javát kereste”.[44] II. Lipót két évét nem tartja érdemlegesnek a tárgyalásra „rövid uralkodása miatt”.[45] I. Ferencet viszont az „istenfélő fejedelem”-ként írja le,[46] aki „főbb vonásaiban ugyan föntartotta” a jozefinizmus rendszerét, de „sok határozatit visszavonta vagy enyitőleg modosította,”[47] sőt a „haldokló ájtatos császár végső kivánata”[48] a régi-új egyházpolitikai irány megvalósítása volt. V. Ferdinánd pedig olvasatában a „jó császár”, aki „mind saját buzgalma sugallatának mind XVI. Gergely sürgetésének engedve, ismét felfogta ez ügyet”.[49] (Véleményében Lonovicsot nyilván befolyásolta, hogy 1840–1841-ben V. Ferdinánd támogatásával utazott a pápához.) Végül az aktuális uralkodó, I. Ferenc József, akiről érthetően a legelismerőbb véleményt alakította ki, mondván, „az ifjú fejedelmet” maga Isten választott ki arra, „hogy e redevolutiót s ebben nagyatyja végohajtását, nagybátyja ájtatos szándokát eszközölje, s midőn egy kézzel az anarchiát legyőzé, a másikkal az egyház hetvenéves lánczait törje szét”.[50]

Ez az a pont, ahol elértünk a jelenhez, hiszen eddig a múltról volt szó, Ferenc József ellenben az éppen regnáló, a forradalom és a szabadságharc következményeiért leginkább felelős uralkodó. Éppen ezért érdekesek a forradalomban való részvétellel vádolt, érseki pozíciójáról lemondatott, letartóztatott, majd emigrációba kényszerített, sőt éppen száműzetése helyszínén alkotó szerzőnek a munkájában konkrét és átvitt értelemben (vagyis a katolikus egyház és általában az állam szempontjából) is „egy jobb jövő hajnalát” dicsőítő[51] sorai. A szójáték eszközét is segítségül hívja véleményének alátámasztásához, mikor azt írja: „A megtévedt emberek a revolutió útján reménylenek haladni, feledve, hogy a ki szelet vet, csak szélvészt arathat; ellenben az elnyomott egyház menekülése a redevolutióban fekszik.”[52] Tehát a forradalom nem más, mint anarchia, amit megszüntetett Isten kiválasztottja, mind polgári, mind vallási vonatkozásában.

Szintén Ferenc József javára írja a saját szempontjából eszményi imperátor erősen vallásos mivoltát: „nemeslelküsége érdemét még inkább emeli,” hogy akkor hozott határozatokat a katolikus egyház érdekében, „midőn a birodalmat még nem rég feloszlatással fenyegető forradalom már tökéletesen le volt győzve”.[53] Nyilván azt érti ez alatt a szerző, hogy győzelmi pozíciójában az uralkodó már nem volt ráutalva az egyház támogatására, szövetséges keresésére, éppen ellenkezőleg, diktálhatta volna a számára előnyös feltételeket. Nem így történt, s ez joggal veti fel a mély belső meggyőződés feltételezését a császár szándékaiban.

Hogy mennyire alárendelte Lonovics saját személyes sorsának alakulását a birodalmi érdekeknek (legalábbis a múltat illetően, hiszen a jelen írása révén a jövőjéről gondoskodik), leginkább az alábbi sorok teszik egyértelművé: „A mit a császár magának világosan fentart, egyedül az, miszerint kormánya az egyház által az iránt biztosíttassék, hogy olly papok, kik a polgári rendet s nyugalmat veszélyeztethetnék, az egyházi hivatalok s javadalmaktól távol tartassanak.”[54] A forradalomban ugyanis több egyházi személy kompromittálódott, részt vettek a szabadságharcban tábori lelkészi vagy egyéb pozícióban.[55] Felelősségre vonásuk nyilván nem maradhatott el az önkényuralom időszaka alatt, ahogy ez történt Lonoviccsal is, aki bár egyértelműen elhatárolódott a birodalommal való szembefordulástól, azonban egyes cselekedetei – elsősorban a püspöki kar 1848. októberi felirata, valamint az év végén a Windisch-Grätz főhadiszállására küldött, Batthyány Lajos vezette békekövetségben vállalt szerepe[56] – politikailag elmarasztalhatóvá tették. Radikális megtorlástól nem kellett ugyan tartania, azonban hosszú évekre kénytelen volt távol maradni szűkebb hazájától s a főpapi méltóság nyújtotta előnyöktől.

Ferenc József a neoabszolutizmus első szakaszában igyekezett jó viszonyt kiépíteni a katolikus egyházzal, részben ezért hozott 1850-ben több, az egyház szempontjából kedvező rendelkezést. Elsősorban a II. József 1781. március 26-i intézkedésével életbe léptetett placetum regium pátens eltörlésére gondolhatunk, illetőleg a püspökök pápával történő szabad érintkezésére („a római szent székkeli szabad közlekedés”), valamint az egyházkormányzat állami ellenőrzésének megszüntetésére („az egyházi büntetéseket illető püspöki jog elismerése”).[57] A királyi tetszvényt Lonovics előleges cenzúraként értelmezte, így annak megszüntetése a liberalizmus alapkövének tekinthető szabadságjogért való küzdelemnek tűnt.[58] Ezt a retorikai eljárást rendszeresen alkalmazta már országgyűlési beszédei során is, amikor a liberális érvrendszer elemeinek hasznosításával fogalmazta meg saját gondolatait – megróva az azt általában használókat, miként itt is láthatjuk.

Az is feltűnő, hogy V. Ferdinándot csupán Ferdinándként említi, pedig minden más uralkodóra az uralkodási sorszámnevével együtt hivatkozik. A címkérdés lehet a háttérben, amely éppen a magyar függetlenség egyik szimbolikus jelképe lett az 1830., majd az 1832-36. évi országgyűlésen, felvetve a kérdést, hogy Magyarország önálló királyság, vagy egyszerűen a birodalom egy részének tekinthető-e. (Osztrák császárként ugyanis I., magyar királyként azonban már V. Ferdinánd volt az uralkodó hivatalos neve.) Ezzel is kerülni próbálhatta Lonovics a konfliktusforrásokat, különösen a magyar önállóság, illetve osztrák uralom vonatkozásában.

Metternich alakját is pozitívan ábrázolja, akit a haldokló I. Ferenc a „legjobb barátjának” nevez,[59] ami egy olyan közegben, ahol a legnagyobb érdem a monarchia támogatása, illetve a monarcha általi támogatottság, a legnagyobb elismerést jelenti. Másfél évtizeddel később Lonovics Majláth György (konzervatív elveiben osztozó elvbarátja) felett tartott emlékbeszédében ugyancsak kedvezően értékeli a herceg személyét: „a nagy nevű s tekintélyű országlár honunk irányában szorosan az alkotmány terén állott”.[60] Kölcsönösnek tekinthetjük a nagyrabecsülést, ahogy Várady L. Árpád idézi Metternich véleményét Lonovicsról: „a magyar püspöki karban kiváló helyet foglal el, nagy tekintélynek örvend a felső táblán, állásának valóságos dísze”.[61] A konkordátum birodalmi támogatottságát érzékelteti, hogy a szerződés létrejöttében Metternich „harmincéves fáradozásának gyümölcsét” látta, de rendkívüli jelentőséget tulajdonított hozzá hasonlóan Bach (aki szerint „az olasz és magyar kérdések megoldását volt hivatva szolgálni, valamennyi politikai és nemzeti előítéletet leküzdeni”), akárcsak Leopold Thun.[62]

Thun birodalmi vallásügyi miniszterről – név nélkül – szintén pozitívan ír. „A miniszteri előterjesztvény legkissebb érdeme azon nyelvszabatosság s gondolattömöttség, mellyet abban találunk, s melly a fogalmazó miniszterben egy az irodalmi pályán is kedvezőleg ismert férfira mutat.”[63] Az írói érdem hangsúlyozása túlzottnak tűnik Thun esetében.[64] Az iskolaügy helyzetének javítása fontos részt képezett Lonovics mindenkori törekvéseiben, részben pragmatikus szempontból, tanítói, oktatásszervezői tevékenységéből adódóan, részben dogmatikai oldalról tekintve a kérdést. Ezen írásában úgy véli – alapvetően korábbi álláspontjával megegyezően –, hogy „egyedül az iskolaügy igénylendi a kormány pénzsegélyét és pedig nem a felsőbb tanodákra, [...] hanem az elemi iskolákra nézve”.[65] Az egyetlen pont tehát, ahol a polgári kormány befolyással kell és lehet az oktatásra, az alapvetően vallási, tehát felekezeti ügyre, az az alapfokú oktatás területe. Mária Terézia felfogásával (miszerint az iskolaügy politikum), sőt a jozefinista intézkedésekkel szemben fogalmazza meg álláspontját. Joggal gondolhatunk a szerzetesrendek feloszlatására irányuló rendeletekre, amelynek következményei hosszú időn keresztül hatással voltak a kor oktatáspolitikájára is, mindamellett, hogy az oktató- és betegápoló rendeket nem szüntette meg. Lonovics korábban is felszólalt a rendeket támadó intézkedések ellen,[66] mindamellett határozott szerepet vállalt a nevelésügy fejlesztésében.[67]

A nacionalizmus Lonovics gondolkodására is hatással volt, az akkori közelmúlt eseményei azonban nyilván felülbírálták több ponton véleményét. Minden korábbinál erősebb meggyőződéssel fogalmazhatta meg a hit mindent és mindenkit összekötő kohéziós szerepét, amely a „szabadság, egyenlőség s testvériség nagy neveit, ezek legnemesb értelmében valósítván, őket egy közös érdekű nagy családdá olvassza.”[68] Nem a francia felvilágosodás eszméiben keresendőek tehát a megoldási utak az emberek közötti nyilvánvaló (faji, nyelvi, földrajzi) távolság leküzdésében, nem a tudomány jelenti a kérdésre adott megfelelő választ, sokkal inkább a hitbeli egyesülés. Későbbi emlékbeszéde ugyanakkor sokkal erőteljesebb hazafias nézetekről árulkodik.[69]

Fejtegetéseiben a katolikus autonómia gondolatának felvetésére is bukkanhatunk, amely nem csupán 1848, hanem 1867 és 1895 után is – vagyis minden fontosabb közjogi átrendeződés alkalmával – újra és újra problémaként merült föl, a katolikus egyház és a polgári állam viszonyának lehetséges rendezési módjaként.[70] „A melly ország lakói több vallásbeli felekezetekre oszlanak, közöttük a békét s egyetértést csak úgy tarthatni fen, ha minden felekezet saját vagyonának háborítlan birtokában biztositva, egyházi szükségeiről önmaga gondoskodik.”[71] Megemlíti az 1848. évi „posonyi országgyülésen”[72] történt főpásztori kívánalmat, miszerint „a kath. alapitványok kezelésében részt vehessenek az egyháziakon kivül a közbizodalom által arra megyénként kijelenlendő nehány világiak is.”[73]

Sérelmesnek tartja a közelmúlt eseményeire emlékezvén, hogy „a mártziusi napok után a régi törvények által egyébként is biztositott katholikus jogok érdekében a clerus s hivek részéről beadott szerény petitiót a pozsonyi országgyülés még tárgyalásra sem méltatván, gúnyosan félredobta”.[74] Az 1848. április 6-án a diéta elé benyújtott petícióban (törvénymódosító indítványként másnap került az alsótábla elé) a püspöki kar az egyház ügyeit kívánta függetleníteni a polgári törvényhozástól és ügyviteltől, mind az iskolafenntartás, mind az alapítványok vagy akár a zsinatok terén. Mindennek leginkább a március 20-i, uralkodónak felterjesztett petíció kedvező fogadtatása volt az alapja, aminek következtében V. Ferdinánd elfogadta a főkegyúri jog kötelező miniszteri ellenjegyzéshez kötött gyakorlását. Lonovics interpretációjában a diéta során – nyilván liberális, esetleg protestáns nyomásgyakorlás következtében – tárgyalásra sem méltatták a beadványt. Ez a véleménye jellemző a kortárs egyházi közvélemény megítélésére,[75] a polgári átalakulás kormányzásra készülő hívei (elsősorban az ügyben határozott álláspontot képviselő Deák Ferenc) a beadvány tárgyalását időhiányra hivatkozva utasították el.[76]

Lonovicsnak a konkordátumhoz fűződő viszonya már az 1855-ös írás címéből is meglehetősen egyértelmű, az „osztrák” minősítő jelző révén nyilvánvaló. A „magyar szempontból tekintve” kifejezés értelme a hazai törvényi előzmények áttekintésének igényét jelenti. Már innen sejthető – bár eléggé különös –, hogy elsősorban birodalmi és nem nemzeti ügynek tekinti a konkordátum megkötését. I. István, II. András, IV. László és végül II. József nevéhez fűződő rendeletek, törvények kapcsán fejti ki gondolatait, majd ez utóbbinál hirtelen vége szakad a gondolatmenetnek, sejthetően a jozefinizmus fordulópontként való megítélése kapcsán.

Láthatóan fontosnak tartja a konkordátum fogalmának pontos meghatározását. A legfontosabb, kormányok között kötött ünnepélyes „szerződvénynek” tekinti, amely lényeges jellemzője, hogy nem egyszerűen anyagi tárgyak körül forog, s éppen ezért nem is azonos előnyökre tesz szert a két szerződő fél, mert az egyház – álláspontja szerint – nagyobb lemondást kell, hogy hozzon. A konkordátumnál tehát „a nyertes fél mindig a polgári hatalom”.[77] Ebből a meghökkentő meghatározásból is látszik a főpap azon felfogásának háttere, miszerint az egyházat, a vallást előtérbe helyezi a világi dolgokkal szemben. Ebből adódik, hogy a 19. század liberális gondolkodói az 1850-es éveket a megtorlás, az elnyomás időszakaként értelmezték, míg az egyházzal szövetséges konzervatívok új lehetőségként. (Persze a liberális és konzervatív álláspont alapvetően változott az 1848 előttihez képest.) Nyilvánvalóan a konkordátumot nem privilégiumként értelmezi a szerző, tehát olyan kiváltságként, amit a pápa saját jószántából ad, ennek megfelelően bármikor vissza is vehet (hiszen a mindenkori császár szándékait erősen meghatározónak ábrázolja az állam-egyház viszony alakulásában); de nem is állami törvényként. Felfogása a konkordátumnak két egyenjogú fél által kötött szerződéseként való értelmezéséhez áll a legközelebb, azonban érezhetően ezt engedményként teszi, lemondásként.[78] Ez a felfogás a legreálisabb, hiszen a polgári hatalom rá volt utalva a – sokkal inkább a világméretű, mint a nemzeti – katolikus egyház támogatására hatalmának megerősítéséhez, ugyanakkor „a Szentszék konkordátumok megkötésével igyekezett biztosítani az egyház szabadságát és befolyását az új Európában” az 1815 utáni közgondolkodásban.[79]

Látható, hogy az 1855-ös szövegben Lonovics több évszámot, adatot hiányosan használt, nyilván utólagos pontosítást kívánt alkalmazni. Nem nagyon valószínű, hogy ne álltak volna rendelkezésére a megfelelő információkat tartalmazó magyar törvénykönyvek (hivatkozásai is erre utalnak), inkább arról van szó, hogy elsődleges, improvizatív írásművel van dolgunk, a későbbi szövegfázist jelentette volna az adatok pontosítása.

A történelem alakulásának felvázolása Lonovicsnál nem kérdéses: a kezdeti tökéletes együttműködés az állam és az egyház között egyre inkább deformálódott, István és László király kapcsán „szent” voltukat hangsúlyozza, akiket a hanyatlás időszaka, az „erélytelen” II. András kormánya, sőt „a vásottság fertelmeibe merült” IV. László, illetve a tétlen dermedtségébe süllyedt II. Ulászló követ. A leggyászosabban azonban II. Józsefet festi le. Fejtegetéseiben talán rá is vonatkoztatható, mikor így jellemzi egyik királyunkat: „a történelem híven őrzi emlékezetét azon fejedelmeknek is, kik balul tanácsolva, édes anyjuk, leghűségesebb szövetségesök elnyomásában, trónjok legszilárdabb alapjának támoszlopának elerőtlenítésében vélték hatalmuk gyarapodását feltalálhatni”.[80]

DOKUMENTUM[81]

Az 1855-i augusztus 18-ról kelt osztrák konkordátum magyar szempontból tekintve[82]

I.

„La politique et la foi ne se rencontrèrent jamais sous la médiation d’un prince et d’un apôtre, sans que la civilisation fit un pas.”[83] De Falloux[84] Histoire de st. Pie V. T. I. p. 26.[85]

A különféle kormányok által egymás közt köttetni szokott állami ünnepélyes szerződvények közt kétségtelenül legnevezetesb s legfontosabb az, mely azoktóli megkülönböztetés végett konkordátumnak címeztetik. Amazok egyedül anyagi tárgyak körül forognak, emezek pedig midőn az egyháznak s a polgári hatalomnak egymás iránti viszonyait s jogkörét határozottan kijelelik, a társadalom legfőbb, leglényegesb érdekeivel foglalkoznak. Az elsőkben a kikötött előnyök a szerződő felekre nézve többnyire ugyanazon becsűek s kölcsönösek, az utóbbiakban pedig az egyház rendszerint többet ad, mint vesz, s minden nyeresége abban áll, hogy midőn tagadhatatlan jogaiból némelyekről lemond, vagy azokat a polgári hatalomra átruházza, ezzel magának a többiek háborítlan birtokát s akadálytalan gyakorlatát, úgyszinte saját szabadságát s nyugalmát biztosítja. Ily áldozatoktól az egyház soha sem volt idegen, ha azok árán magasztos rendeltetésének teljesítésére utait egyengetheté, s valamint tanaiban s elveiben örökké hajhatatlan marad, s ezekre nézve bármily veszély fenyegesse, bármennyi veszteség érje, alkudoznia nem szabad, úgy valahányszor azt magasb tekintetek igénylék, a jogtéren híveinek lelki javáért s békeszeretetből engedékenynek szokta magát mutatni.

Eszerint a konkordátumnál a nyertes fél mindig a polgári hatalom, miután az egyház által oly jogokkal ruháztatik fel, melyek őt rendeltetésénél fogva s közvetlenül nem illetik.

Legfőbb nyeresége azonban abban áll, hogy az egyházzal karöltve járván, hivatalnokinak egy kis jóakarata mellett kikerülheti azon összeütközéseket, melyek a két egyiránt független hatalomnak folytonos érintkezésénél fogva köztök szükségképpen támadnak, s reá s tekintélyére nézve a nyomukban sorjadozó rossz szenvedélyek mindig igen kártékonyak, egyszersmind pedig az őt nyűgöző rabbilincsekből kibontakozott egyház midőn egyedül küldetésének öntudatában oktatja, inti, feddi a híveket, sokkal készebb hitel[86] s engedelmességre számíthat náluk, s ekként az államnak sokkal szilárdabb s hatályasb istápul szolgálhat, mint míg gyámsági sorsának idején azon gúnyos gyanú súlya alatt állt, hogy miként egykor a zsidók merék követelni az Úr látnokaitól: „Loquimini nobis placentia.”[87] (Is. 30,10.), az egyház szolgái is, amit az Úr szent nevében hirdetnek, azt tulajdonképp a polgári hatalom érdekében, csak ennek sugallatából s parancsára hirdetik.

Míg Európa nemzeteinél az alkotmány többnyire a papság műve, a törvényhozás főleg a papság feladata s ekként a polgári intézmények alapja s zsinórmértéke az Isten és az egyház törvénye volt, s míg a római Szentszék szava a polgári téren is elég súllyal bírt minden jogsérelmet az egyháztól távoztatni, vagy ha megtörtént, orvoslani, addig az ily nemű alkukötések szüksége kevésbé volt érezhető. Így, hogy név szerint hazánkról szóljunk, a Sz. István király II. dekrétumának két első fejezete a 847-i mainzi zsinat[88] 6. és 7. kánonjaival, kivéve egy pár kifejezést, szóról szóra megegyez, így az 1[…]-i [89] zabolchi zsinat határozatai mint az országos törvények a Sz. László […]-ik[90] dekrétumába egy betűig felvétettek. S ha II. András erélytelen kormánya alatt a papi dézsmát sokan meg merik tagadni, III. Honorius pápa 1223-ban a királyhoz s külön még az ország világi nagyjai s nemeseihez is intézett apostoli levelei által annak azontúli pontos megadását feddőleg sürgeti.* Ha a vásottság fertelmeibe merült IV. László kicsapongásai az ország polgári s egyházi állását megrendítik, III. Miklós pápa Fülöp püspököt legatus a latere minőségben[91] kiküldi azon felhatalmazással, hogy „inter regem et inter ecclesiasticos et mundanos viros et alios cujuscunque conditionis, praeminentiis, sive status agere, studeat, quo ad cultum Dei, Apostolico Sedis honorem observatniam canonica sanctionis, redintegrationem ecclesiasticae libertatis, robur status regii, honestatis cultum, reformationem pacis, relevationem pacefectum animarum salutem et tranquillitatem corporum pertinebunt”* Vagy ha a II. Ulászló tétlen dermettségével visszaélt nemesség az egyházi javakat szerte büntetlenül pusztítja, s az egyházi rendet sarcolja s zaklatja, II. Gyula pápa a védtelen magyar papság oltalmára siet, s egy szavával ama rakoncátlanságot visszarettenti.**

Nem szándokunk itt, miután célunkhoz úgysem tartoznék, a hajdani s az újabb konkordátumok keletkezte, tartalma s viszontagságiról szólni, azt azonban méltónak véltük felemlíteni, hogy azon szerződmények közé, melyek szorosb vagy tágasb értelemben konkordátumnak hívatnak, teljes joggal besorozható azon ünnepélyes alkukötés, melyre II. András király Jakab pronestei püspökkel, mint IX. Gergely pápának a hazánkban lábra kapott viszályok elintézése, jogsérelmek kiegyenlítése s visszaélések kiirtása végett megbízott követével 1233. augusztus 12-én az annak megtartásáért esküjökkel kezeskedett országnagyok aláírása mellett azon oknál fogva lépett, hogy miután, miként ő maga mondja, uralkodása alatt „quodam dicebantur committi, quo in dero-gationem fidei Christiana, et contra sanctos ecclesia libertates fieri videbantur.”* [92]

Ezen alkukötés fő pontjai voltak, hogy a zsidók és izmaeliták** közhivatalokra többé nem fognak alkalmaztatni, s keresztény cselédek tartása nekik szigorúan meg fog tiltatni, hogy a székes zárdai egyházaknak az ő sóbeli illetményök a kir. kincstár által hiánytalanul ki fog szolgáltatni, hogy a papi személyek kiváltságai sértetlenül meg fognak tartatni s ezek ellen reájok semmi szokatlan teher nem fog szabatni, végre pedig hogy, miről még alább is fogunk szólni, a házassági ügyek, úgyszinte a papi személyek minden peres ügyei az ő és az egyházak földbirtokait illetők kivételével, az egyházi bíróságok elébe fognak kizárólag tartozni.

A törekvés az egyházat leigázni, s a polgári hatalom szolgálójává lealacsonyítani éppen nem új, s a történelem híven őrzi emlékezetét azon fejedelmeknek is, kik balul tanácsolva, édes anyjuk, leghűségesebb szövetségesök elnyomásában, trónjok legszilárdabb alapjának támoszlopának elerőtlenítésében vélték hatalmuk gyarapodását feltalálhatni, úgy azon pápákét és főpásztorokét is, kik minden ebbeli merénynek ellenszegülve, az egyház szabadságáért s jogaiért csüggedhetlen buzgalommal s olykor a vértanúk bajnokságáig s koszorújáig emelkedett bátorsággal vívtak.

Ami e részben az előtt egyes fejedelmek többé vagy kevésbé sikerült kísérlete volt, azt azon borzasztó elv felállításával „cujus regio, illius est religio” s a fejedelmekre ruházott episzkopális jogokkal a protestantizmus rendszeressé tette, s könnyű megfognunk, miért nem tudnak protestáns fejedelmek a katolika egyház függetlenségével megbarátkozni, miután hitsorsosik őket saját egyházuk élére állíták.

Ezen példa majd a büszke gallikanizmus[93] igényteljes tanai, majd a mogorva janzenizmus[94] sötét szofizmái, majd a kacérkodó febronia-nizmus[95] arcátlan követelései által támogatva s azon csalékony reménnyel párosulva, miszerint az egyház elleni hadban nyerendő minden jogmartalék a kormány hatalmát s az állampolgárok jólétét növelendi, a katolikus fejedelmekre is igen csábítóan hatott. Elkezdődött tehát a múlt század közepe táján s azóta Európa-szerte lankadhatlan hévvel s vaskövetkezetességgel folytattatott az egyházi reform azon óriási munkája, azon különbséggel, hogy midőn e törekvésben a protestáns kormányok leplezetlenül csak az egyház elnyomását keresték, a katolikus fejedelmeket többnyire az imént érintett hiú remény mellett a katolika egyház javának habár ferde, de magában mégis dicséretes óhajtása vezeté.

Így volt ez II. József császárnál is, ki minden tévedései s balfogásai mellett istenfélő keresztény, fáradhatatlan s népei boldogításáért minden áldozatra kész fejedelem volt, ki az egyház ellen irányzott fonák intézkedéseiben is csak annak javát kereste, s kinek hitbuzgalmát s a katolika egyházhozi hű ragaszkodását egyéb szó- s írásbeli számtalan bizonyságok közt az maga eléggé tanúsítja, hogy midőn a türelmi ediktum kibocsátása után hazánkban némelyek azon véleményt terjeszték, mintha őfelsége előtt kedves leendne, ha a katolikusok a protestáns vallásra térnének át, e merényt 178[…]-i[96] legfelsőbb rendelvényében szigorúan rosszallta, nem kételkedett országszerte körözött leiratában kijelenti,[97] miszerint ő a római katolika egyházat egyedül igaznak s egyedül üdvözítőnek hiszi, de mivel a lélekismeret kényszert nem tűr, s a hitre erőltetni senkit se lehet, az ország különféle vallású lakosai közti béke s egyetértés biztosítása végett is ama rendelvényének kiadását szükségesnek tartá.

Egyébiránt az egyház ellen intézett újítások kezdete a József császár uralkodásának idejét jóval megelőzte.

Jegyzetek