Lonovics József[1] e témában elhangzott beszéde tökéletes rálátást nyújt előadója habitusára, a folytonosan középutat kereső – ugyanakkor a konzervatív egyházi felfogást tükröző – nézőpontra. Persze Lonovics, ha szükségesnek ítélte, karakán, határozott álláspontra helyezkedett. Mindössze arról van szó, hogy az egyes személyek, illetve érdekcsoportok véleményét igyekezett mindig a legjobb tudása szerint összeegyeztetni, miként saját vívódásain is folytonosan úrrá lenni.

Lonovics polgári származása ellenére főpapi méltóságba emelkedett, a katolikus egyház (haladó, modernizációs, szekularizációs törekvésekkel kapcsolatos) csatáit sokszor egymaga vívta meg. Talán elmondható, hogy mindkét – a megreformálni kívánó, illetőleg a megőrizni óhajtó – oldal lényegét ismerte, közelről nyílt mindkettőre rálátása. Ezért törekedett mindig, s legtöbbször sikerrel, megőrizni objektivitását, s bár a katolikus, konzervatív érdekek szem előtt tartásával, azonban soha nem a liberálisok szempontjainak figyelembe vétele nélkül. 1839-ben a szólásszabadság lett a politikai ellentáborok közötti legfontosabb ütközőpont. Az ellentétes törekvések ennek kapcsán rajzolódtak ki talán a legtisztábban, hiszen a cenzúra bármely formája az emberi jogok csorbítása árán történhet, viszont a kollektív érdekekkel szembehelyezkedve az individualitás jelentősége eltörpülhet.

Az egy A/4 oldalnyi felszólalás minden bizonnyal szándékosan ilyen rövid terjedelmű. A kurtaság oka egyrészt az első bekezdésben megfogalmazott, szokásosnak mondható szabadkozáson kívül – amely minden hasonlóan agyonbeszélt téma esetében, minden előadó beszédének nyitányaként tekinthető[2] – az a tény, miszerint Lonovics valójában felrázásnak szánta mondandóját: a Tekintetes Karok és Rendek ébresztőjének, a saját maguk, valamint a korszellem által teremtett álomvilágból való kizökkentés eszközének. Miféle álomvilágról van szó? A reformok és szabadságjogok korábban elnyomott, s most minden addiginál nagyobb erővel felszínre törni akaró rendszeréről, melyben az emberek már szinte bábuk, s nem önálló erővel, szándékkal rendelkező individuumok. Az idők és jelszavak sodrában gyakran megesett ugyanis egy-egy buzgó követtel, tollforgatóval, csoportosulással vagy egyéb jellegű alakzatba rendeződött embertömeggel, hogy a szabadelvű reformok legteljesebb realizálódását sürgették – függetlenül attól, hogy a valóság talajától mennyire elrugaszkodott fennen hirdetett követelésük.

Érdemes ebből a szempontból megvizsgálni Lonovics szövegét! Már a címből egyértelműen megtudhatjuk: a szólásszabadságról lesz szó. A sokat emlegetett szabadságjogról, mely – tegyük hozzá: szerencsére – a liberálisok vesszőparipájává vált ebben az időszakban, vagyis a harmincas évek forgatagában. Az ezen – vagyis az 1839-40. évi – országgyűlés legfontosabb feladata az emberi jogok (igaz, még teljességgel ki nem vívott) alapjának mindenáron való megvédése volt. Olyannyira ragaszkodtak a liberális beállítottságú törvényhozók a sérelem kiküszöböléséhez, hogy a kormányzat végül kénytelen-kelletlen engedményekre kényszerült az alapvető és fő vádlottak ügyében. Kik vádoltattak? Nem akárkik: Kossuth Lajost, Lovassy Lászlót és Wesselényi Miklóst (illetve másokat) fogták hűtlenségi és felségsértési perekbe. A kompromisszumok országgyűlése több ponton is meggyengítette a feudális maradványok repedező, mégis meglehetősen erős falait: megszületett a váltótörvény, lehetővé vált a gyáralapítás, a gazdasági társaságok szabad működtetése, becikkelyezték a jobbágyok örökösödési jogát, ismét bővítették a magyar nyelv használati körét, a vallás tárgyában már törvényjavaslat is született (ami, tekintettel az előzményekre, hatalmas eredmény), sőt legalizálták az örökváltság önkéntes formáját. Összesen 55 törvénycikkely született a diéta működése alatt; azonban csak azután térhettek rá a törvényhozók más kérdésekre, miután rendezték a szólásjog helyzetét.[3] Az említett vádlottak[4] ügyében rendkívüli – mennyiségben és minőségben egyaránt – felszólalások történtek, nyilván pro és kontra. Lonovics beszéde valójában a kettő közé helyezhető, hisz nem támogatta az alsó tábla álláspontját, azonban logikai gondolatmenete igazolni látszott őt, s ezáltal a felső táblát is. Valójában a szabadság érvényesítésének pozitív szerepét alátámasztó érvei mellett lényegében dacossá, követelőzővé válik.

A beszéd felépítése a szokásos: bevezetés, érvek kifejtése, végül befejezés. Vajon ki tudott-e hozni a szónoki képességeiről híres[5] főpap az ezerszer körbejárt témából valami igazán jelentőset, ráadásul ilyen valóban rövid terjedelemben?

A bevezető részben visszautalást alkalmaz a korábban elhangzott felszólalásokra, hiszen már évek teltek el a perbefogások óta. A „múlt” és „jelen” országgyűlés tehát az 1832-36., illetőleg az 1839-40. évi diétára vonatkozik. Természetszerű, hogy felesleges, sőt terhes a korábban több oldalról körbejárt kérdésekre ugyanazon válaszokat emlegetni, Lonovics pedig kínosan ügyelt a felesleges szócséplés elkerülésére. Éppen ezért biztosak lehetünk benne, hogy valami más módon fogja megközelíteni a lehetetlennek tűnő megoldást. Műveltségének csillogtatására mindig, ám azzal való kérkedésére sosem bukkanhatunk diétai beszédeiben, tiszteletben tartva a szék fontosságát, amelyben ült. Ebből adódik közéleti és irodalmi működésének kontrasztja, ugyanis az országgyűlés berkein kívül épp oly sok idézetet használt, épp oly színes, izgalmas stílusban nyilvánult meg, amit a törvényhozói falakon belül a lehető legszükségesebbre kívánt redukálni.[6] Teljesen nyilván nem kerülhette el, hiszen mégiscsak a 19. századról beszélünk, mégiscsak egy főpapról, és nem utolsó sorban olyan álláspont védelmét kellett legtöbbször ellátnia, amellyel szemben a legkifinomultabb stílusérzékkel bíró szónokok tömege vette fel a kesztyűt. Akárcsak ebben az esetben. Most azonban nem egy konzerváló hatást kívánt elérni, és ez egész beszédének lényege; egyszerűen a képviselők logikai érzékét kívánta helyrebillenteni. Az általa citált „Romai mondás: dixisti aliquid insique, recens, indictum ore alio”  Horatiustól származik.[7] Szabadkozását, ha komolyan vesszük, nem számíthatunk semmi újra a nap alatt, azonban Lonovics nem emelkedik szólásra, amennyiben nincs mondandója. Most sem.

Ezzel rá is tér a következő egységre, vagyis a tulajdonképpeni felvilágosításra. Megtudjuk, hogy a főpap álláspontja cseppet sem változott a probléma felmerülése óta, s valójában a gondok abból adódnak, hogy nem helyesen közelítik meg eleve a kérdést. A vádlottak ellen ugyanis felségsértési, illetőleg hűtlenségi perek indultak: ez a kiindulópont. A probléma az értelmezés különbözőségéből adódik. A szabadságjogok harcosai a sérelmi ügyet sértettségi ügyként kezelik, így az élőszó és a sajtó mindenkori szabad és függetlenné kikiáltását kreálják az esetekből; ezzel nyilvánvalóan ellehetetlenítve azokat. A törvénytelen eljárás nem pusztán az említett vádlottakat avatná gyakorlatilag mártírrá, de a korábbi, valóban mártírok eseteit is felülvizsgálná, ezzel „az így elítélt s kivégzett férjfiak maradékinak jussuk volna a pörök új revisióját, a rehabilitátiót sürgetni”. Vagyis a Martinovics-per törvénytelen voltát is kívánják a követek kimondatlanul elismertetni – ami ugye a jelenlegi ügyhöz képest (még inkább) nagy horderejű. A püspök arra hívja fel a figyelmet, hogy a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” elvet alkalmazva mód nyílhatna megnyerni az aktuális ügyet, ellenkező esetben viszont kiszámíthatatlanok – vagy inkább negatív előjelűek – a következmények. Nem hagyja ám kétségek között hallgatóit a pap-politikus, megadja a megoldást is, hogyan kellene eljárni a kényes helyzetben. A jelenleg érvényes – hűtlenségre, illetve felségsértésre vonatkozó – hiányos, elavult vagy homályos törvényeket kellene megváltoztatni, az új társadalmi, átalakult gondolkodási normákhoz igazítani. Ebben az esetben megoldódna a probléma, hiszen sokkal tágabb keretekben válna lehetővé a megnyilatkozás, valamint biztos talajt kaphatna az egyre növekvő jelentőséggel bíró sajtó, vagyis a múlt bolygatása nélkül megoldódhatna a jelen és a jövő szólásszabadságának helyzete. Lonovics nem fricskát kívánt alkalmazni, mindössze a nyomatékosítás volt a célja a többszöri múltbeli cselekvés hangsúlyozásával: „Én ez érdemben kezdet óta kettőt óhajtottam.”

A csanádi püspök szerint tehát két fontos lépést kellett volna az első pillanattól tenniük a Tekintetes Karok és Rendek tagjainak. Az egyik: amit nem tettek, konkrétan törvénymódosítást kellett volna kezdeményezniük. Hiába várják ugyanis a perek ellenzői, hogy érvényes törvények alapján kimondassék bárkiről is bűntelensége, ha a törvény szövege másként szól. Nem vonja tehát kétségbe, hogy igazuk lenne – igaz, nem is állítja, de azt érezteti – egyszerűen legális és járható utat javasol. A főpap másik meglátása arra vonatkozik, mit nem szabadna tennie az alsó táblának: a szóban forgó ítéletek törvénytelenné nyilvánításához való ragaszkodást, mivel az a múltra nézve sérelmes lenne, feltépné a régi sebeket, és „a pörök új revisióját, a rehabilitátiót” sürgetné. A „törvénytelen” kifejezést a nyomaték kedvéért aláhúzással is kiemelte a sorok írója, feltételezhetően élőszóban a hangsúly megfelelő használata szolgálta a figyelemfelkeltést. Egyébként tiszta gondolatmenet, hasonlóan tiszta íráskép jellemzi a forrást, csupán némi módosítással (föléírás és áthúzás) találkozhatunk, ezek többnyire a pontosítás érdekében szerepelnek – például „s a mennyiben [már talán] nem korszerűek”, „egyebeket mellőzve <csupán> nem lehet nem említenem”. Láthatóan egy lélegzetvétellel született az írás, nagy vonalaiban előre elgondolva, részleteiben rögtönözve, miként több más esetben is így tett a szerző.[8]

A szöveg három bekezdésre tagolt, ami kissé váratlan megoldás. Az első részt a mentegetőzés adja, a következőt az első „óhajtás” alkotja, a harmadik pedig a második észrevételre épül, ezért szinte várnánk a lezárás elkülönítését, amely azonban nem történik meg. Amennyiben elfogadjuk, hogy nem tagolási hibával van dolgunk (márpedig inkább efelé hajlunk), úgy valamilyen szándékot kell ezen megoldás mögött sejtenünk. Mi lehet az? Az utolsó mondatok a jelenlegi szituáció összefoglalását adják: a Tekintetes Karok és Rendek álláspontja nem közeledik a főrendekhez, és vice versa. Ezen a ponton érezhetően az alsó táblát hibáztatja Lonovics a kialakult helyzetért (hisz lehet, hogy nekik van igazuk, azonban szabadelvű beállítottságuk révén vállalkozhatnának más módszerre is, nem pedig csökönyösen az egyetlen megoldást kellene hirdetniük), ezért a lényeg, vagyis a szavazata a felső tábla álláspontját képviseli, azt támogatja. A katarzis így – úgy tűnik – elmarad, azonban nincs is rá szükség, hiszen egy hosszabb ideje fennálló, a nyilvánvaló megoldást figyelmen kívül hagyó helyzet orvoslása nehéz, ha nincs jelen a beteg, az orvos és a segédeszközök is. Márpedig az alsó tábla rendei, bár a gyógyulást sürgetik, a beavatkozást lehetővé tévő eszközöket elzárják. Ez által mégiscsak létrejön a katarzis.

Lonovics ezen beszédében kerüli a bibliai példázatokat, még a szónoki túlzás eszközét is, sőt nem találkozhatunk fiktív párbeszéddel vagy párhuzamba állítással sem. A tipikus egyházi érvrendszer elemei sem tűnnek fel a sorok között, hiszen ez esetben nem volt rá szükség; a gúny eszköze viszont igen enyhe és rejtett formában, azonban mégis megjelenik (az alsó tábla hibáztatásában). Stílusát tekintve ismertető és érvelő, ami a meggyőzést leginkább elősegítheti. Még ha nem is igazán bízik érvei hatásában (érthető, hisz nem ez a legelső alkalom, hogy valaki hozzászólt a témához), erre utal utolsó mondatában: „allig lehet többé az egyesűléshez reménység”.

Lonovics József szerepe meglehetősen hálátlan volt az 1839-40. évi diétán, amely a reformkor fontos állomásaként a polgári átalakulás ügyét szolgálta. Főpapként, katolikusként komoly konfliktusokba keveredett, azonban középútkeresése mindig kivívta még ellenfeleinek elismerését is. A közreadott forrás nagyszerűen érzékelteti, miért volt olyannyira népszerű a kortársak körében.

 

 

DOKUMENTUM[9]

 

Szóllásszabadság

 

Azok után, a mik e tárgy iránt a múlt s e jelen Országgyűlésen mondattak s írattak, részemről nem merném ígérni, hogy tudhassak olly valamit felhozni, a mire reá illjék ama Romai mondás: „dixisti aliquid insique, recens, indictum ore alio”. Azért véleményem előadásában rövid lészek, s ennek támogatásában is allig lész valami, a mit vagy már magam máskor fel nem hoztam, vagy ma több nagyérdemü Szónokok nem érintettek volna.

Én ez érdemben kezdet óta kettőt óhajtottam: 1-ször hogy a Tekintetes Karok és Rendek olly Törvényjavallatot méltóztassanak indítványozni, melly a Felségsértést s hűtelenséget illető fenálló Törvényeinket a mennyiben homályosak, felvilágosítsa, a mennyiben hiányosak, kiegészítse, s a mennyiben [már talán] nem korszerűek, Századunk szolídabb szelleméhez alkalmaztassa, egyszersmind pedig [egy részröl] ugyan a korlátlan kicsapongásokat fékezze, más részröl pedig a szollás [törvényes] szabadságát kellően biztosítsa. Csak így lehetett volna jövendőre minden félelmet elenyészteni, minden panaszt megelőzni. Most miután ez nem történt, mivel a Törvényt se nem az egyik se nem a két Tábla, hanem csak az  Országos Rendek Ő Felségével együtt magyarázhatják, a Fő Méltóságú Curia a Tekintetes Karok és Rendeknek rosszalló ítélete által nem fogja magát hagyni megtántoríttatni, hanem a fenálló régi törvényeket úgy fogja <érteni> érteni mint eddig értette, azon a nyomon fog s köteles is járni, mellyen eddig járt, s minden illy esetekben csak úgy fog ítélni, mint eddig ítélt. E szerint a jövendő bizonytalan marad, s hosszas vitatkozásink által is csak annyit nyertünk, hogy ezen panasz ezentúl az Országgyűlési tanácskozásoknál állandó rubrica légyen.

Miután tehát a Tekintetes Karok és Rendek illy Törvényjavallat készítésére nem hajóltak, a Nagyméltóságú Fő Rendek többségével az<t> [volt] óhajtásom, hogy a Tekintetes Karok és Rendek a Felírási javallatot olly alakba öntsék, mellyhez a Nagyméltóságú Fő Rendek kijelentett elveik feláldozása nélkül járulhassanak. Ezt most is óhajtanám; azonban nem akarnak a Tekintetes Karok és Rendek attól elállani, hogy a Fő Méltóságú Curiának szóban lévő Itéletei törvényteleneknek ne neveztessenek. Egyebeket mellőzve <csupán> nem lehet nem említenem azon borzasztó következéseket, mellyek eme törvénytelenségi nyilatkozásbol erednének. Tudniillik mivel a Fő Méltóságú Curia mióta az 1791-ki 56 Törvényczik az illy nemű pöröket bírósága alá adta, mind eddig állandóul a Királyi parancsolat által szabott módon járt el az illy pörökben, <s miu> s miután ezen procedura azóta a Nemzet tudtával gyakoroltatott, s noha az ellen 1807-ben az Országos Rendek postulátumként felszóllaltak, de a leérkezett Királyi Resolutióban megnyugodtak: ha ezen procedura miatt törvénytelenek a szóba vett Itéletek, <tö> következne, hogy törvénytelenek mind azon Itéletek, mellyek illy formák szerint hozattak s mellyeknek következésében a vérpadon is többen adóztak; <eme Jól> eme igazságtalan mert törvénytelen Itéletekre nézve Complicitásban volna az egész Nemzet, s az így elítélt s kivégzett férjfiak maradékinak jussuk volna a pörök új revisióját, a rehabilitátiót sürgetni. Ezek volnának a törvénytelen szónak közvetetlen következései. Miután tehát a Tekintetes Karok és Rendek a Nagyméltóságú Fő  Rendeknek minapi, egy valóban rendkivüli javallatához sem akartak járulni, allig lehet többé az egyesűléshez reménység, még azonban annak tanúsításául, mennyire szívökön fekszik a Nagyméltóságú Fö Rendeknek az egyesülés, ujjonnan <habár talán utolj> sikeretlenül, habár talán utóljára is a Tekintetes Karok és Rendek s e végett szavazatomat Méltóságos B. (*) Méltóságos Ur véleményéhez kapcsolom.

 

(közli: Busku Anita Andrea)

 

Jegyzetek