A szerzetesrendek helyzetének alakulása önmagán túlmutató jelentőségű téma. Nem pusztán az érdemel említést, hogy mely rendek léteztek a reformkori Magyarország területén, mi történt velük; sokkal inkább a miérten van a hangsúly. A rendek sorsán keresztül az állam-egyház viszony egy szeletére nyílik rálátásunk, amely meghatározta a 19. századi történelem sorsfejlődésének irányát is. Alapvetően két problémakört vizsgálhatunk e kérdéssel kapcsolatban. Az első szint a meglévő szerzetesrendek közéleti szerepe, a második, mélyebb réteg pedig a jezsuita rendhez kötődik.

A reformkori szerzetesrendek helyzetét erősen befolyásolta II. József 1781. március 30-án kiadott rendelete, amely Rómától való elszakításukról rendelkezett. Ugyanígy a következő év is súlyos károkat okozott a soraikban, amikor a kalapos király beszüntette a szemlélődő szerzetesrendeket.[1] Bizonyos rendek igen fontos pozíciót töltöttek be, elsősorban a kultúra és az oktatás terén, így a kiesett tudás okán igen nagy kárt szenvedett a kötelező közoktatással nem rendelkező társadalom.[2] A nagy francia forradalom által keletkezett hatások ellensúlyozására is szükség volt, ez jelentkezett az egyik kiváltó okaként I. Ferenc 1802. évi részleges rehabilitációjának.[3] Nem jelenthetjük ki azonban, hogy az egész népesség kitörő örömmel reagált volna az egyes szerzetesrendek újbóli letelepedésére, vagy akár csak további működésére is. Fazekas Csaba vizsgálódása arra mutat rá, hogy az egyes vármegyék között erőteljes hangsúlyeltolódások észlelhetőek, attól függően, mennyire erős a katolikus egyház befolyása az adott megyében.[4] 1839-ben, a december 2-ai kerületi ülésen például Sopron vármegye indítványt nyújtott be, mi szerint a magyar diéta beleegyezése nélkül ne lehessen behozni szerzetesrendet az ország területére, tehát a király az országgyűlés nélkül ne dönthessen a kérdésben. Az egyház nézőpontja ellenben merőben más volt, a szerzetesrendek betelepedésének engedélyezését az uralkodó kizárólagos felségjogának tekintették.

Az 1839-40. évi diétán vitatás alá került a rendek problémája – ez azonban nem jelenti azt, hogy ne merült volna fel az előző országgyűlésen is, más témában tett felszólalásba burkolva. Itt viszont külön tárgymegjelölést is kapott. Mégsem a parázs egyházpolitikai vitákat színesítette, pontosabban azok sem konkrétan a vallásról szóltak. Nem a katolikusok és protestánsok kerültek ugyanis egymással szembe, hanem a konzervatív és a liberális gondolkodású erők.[5]

A Jézus Társasága honi működése 1773-ig volt legális, akkor nemzetközi nyomásra Mária Terézia királynő beszüntette. Az 1773. augusztus 16-i „Dominus ac Redemptor noster” kezdetű pápai bulla, amelyet a korábban jezsuitabarát XVI. Kelemen pápa adott ki, rendelkezett a rend feloszlatásáról. VII. Pius viszont 1814-ben újra engedélyezte a jezsuiták működését. Ettől kezdve az országgyűléseken rendszeresen előkerült a Loyolai Szent Ignác[6] által alapított rend kérdése.[7] A reformkorban XVI. Gergely (1831-1846) pápának meg kellett küzdenie a nacionalizmus és a szekularizáció egyre több országban hódító áramlataival.

Az 1839-40. évi országgyűlés során két alkalommal – legalábbis ezek adatolhatóak – tartott Lonovics beszédet a szerzetesrendekhez kapcsolódóan. A főrendi napló[8] mindkettőt megörökíti, kéziratban azonban csupán a későbbi maradt fenn. Először március 28-án szólalt fel a püspök, a 118. ülés során.[9] Rögtön a szöveg elején némi meglepődés hallatszik ki hangjából, mikor azt írja, „hinni alig lehetett”, hogy a téma a folyó diéta során tárgyalásra kerül. Nyilván nem véletlenül híresült el a vonatkozó diéta a kompromisszumok országgyűléseként. Joggal gondolhatta azt a püspök, hogy idő szűkében más, fontosabb kérdés megválaszolására kénytelen fordítani erejét a két tábla. Maga a sérelmek megvitatása is hosszasan húzódott, nem is beszélve a vallási, úrbéri stb. tárgyakról. Hogy mégis így történt, mutatja, milyen éles indulatokat váltott ki az ügy, ami indokolta a mihamarabbi eljárás szükségességét. Megtudjuk, mi volt a rendektől érkező üzenet tartalma: ezentúl szerzetesrend csak a törvényhozás beleegyezésével engedtessen be az országba, illetve a Partium területére. Lonovics, „talán a diéta legnépszerűbb egyházi szónoka”[10] a külföldi reakciókat részletezi, mi szerint eme túlzott aggodalom egyenesen anakronisztikus, hiszen „ma már” minden nemzet felülemelkedett e labilis érzületen. Az elfogultság kiűzését pártolja a szívekből – ami szerinte már az említett törököknél, angoloknál, franciáknál vagy akár az amerikaiaknál – megtörtént. Érzékelteti, hogy könnyen sorolhatná még a pozitív példával elöljáró nemzeteket, azonban feleslegesnek tartván inkább az egyetlen negatív esetet említi meg: „egy szomszéd protestans Kormányt”. A magyarokat kedvező színben tünteti fel, hiszen nálunk lehetséges a szabad iskolaválasztás („a külföldi academiák látogatását minden vallásu ifjakra nézve szabadnak lenni kivánjuk”), ami éles kontrasztot képez az Európa fekete bárányaként bemutatott, intoleráns Poroszországgal szemben – mert hisz arról volt szó. Kitért egy 1839-ben hozott poroszországi határozatra, amely hátrányosan befolyásolta az ifjak katonaideje (további három év) és tanulmánya közötti semleges kapcsolatot. Nem hagy afelől kétséget, hogy alapos tudással rendelkezik a jezsuiták történelmével kapcsolatban, azonban a karok és rendek elhatározását követve ő sem szaporítja túlzottan a szót. Arra azonban utal, hogy mindössze a nem megfelelő alkalom készteti ezen elhatározására, máskor bővebben is nyilatkozhat. A szokásosnál részletezőbb ellenben, sokat idéz, műveltségét csillogtatja (Verulami Baco,[11] Lalande[12] műveit citálja a jezsuita finomságot és műveltséget alátámasztandó). Egészen meglepő, hogy Bacontól választ idézetet, mert bár a szöveg megfelel a célnak, a szerző jelleme azonban a szigorú katolikus értékek köntöse alól meglehetősen kikandikál.[13]

Más képet fest a jezsuitákról az utána felszólaló gróf Andrássy Károly:[14] „az emberi szerszámot nem lehet ugy használni, mint egy materiális szerszámot, mint peldáúl a borotvát, melly ha nem vág, az ember ujra megköszörüli, az emberi szerszámnak pedig az a természete, miszerint ha az ember azt már egyszer elhasználta, azt ugy kell eldobni, mint a kinyomott czitromot [...] Illyes szerszámok voltak a szerzetesek, jelesen a Jesuita-Rend, némellyek kezében.” Az idézetekből illetve saját érveléséből (például „védelmében”) is kitűnik, hogy melyik oldalra kíván állni a rend ügyében. Nyilvánvalóan alapmunkának tekinti az említett írásokat, egyértelműen azonosul az azok lapjain leírtakkal (vö. Lalande: „religiót, erényt s tudományokat terjesszék” – Lonovics: „iskolák, tudományok s religio iránt szerzett érdemeik”, ugyanakkor Andrássy: „egész Európában [...] lassanként kiirtatnak” – Lonovics: „Hazánkban [...] örök becsben lesznek”). Nehezen, ámde mégiscsak sikerül elszakadnia a rend szakirodalmi, külhoni védelmétől, és a hazai törvények tudós értelmezéséhez lát. Cáfolja, hogy Mária Terézia helybenhagyásával töröltettek volna el a jezsuiták, miként az üzenet állítja, pontosabban „a római szent szék által Mária Therézia helybenhagyásával”. Szerinte az uralkodó saját szívére hallgatva, a pápai döntés ellenére még két évig fenntartotta a rendet, s csupán a fenyegető külpolitikai veszély bírhatta érzelmei elleni cselekedetre.[15] Gyakorló tanító lévén nagy fontosságot tulajdonít az oktatási tevékenységnek,[16] ami – erről tanúskodnak a püspökségének idején keletkezett feljegyzések, jegyzetek és fizikai következmények – az értelmes utókor iránti érzékenységével függ össze. Nem meglepő tehát a tanítórend éles védelmezése. Kedvező hangon szól a „legjelesebb” protestánsokról, akiknek „majd csudálatát, majd irigyletét vonta magára” a rend. Ez is mutatja, miért emelkedik ki a többi szerzetesrend közül, hiszen melyik társaság mondhatja el még magáról a más, egyébként elutasító relígióhoz tartozók támogatását?[17] Persze azért a használt kifejezés összecseng az „egy részről magasztalva, más részről gyalázva” szöveghellyel, s így némi neheztelést vált ki a hallgatóból-olvasóból. A külhoni tolerancia másik módját fogalmazza meg a jezsuiták hazánkból történő távozását követő események kapcsán: II. Frigyes kegyesen és okosan viszonyult hozzájuk (tehát a tágabb nemzet fogalma után a nép vezetőjének fogalmát is bevonja a külföldi szimpátia körébe). Tanácstalanságát fogalmazza meg: vajon van-e értelme arról vitatkozni, milyen fogadtatás várja a rendet hazatelepülésük esetén. Többször megismétli: nem tudja, van-e erre utaló szándék vagy egyáltalán terv. A rendek intézményét egységesen is támogatja, hiszen védelme szerint az egyenesen magából a katolikus hitből következik.

Ezen a ponton egyaránt kedvezett már a protestánsoknak, a katolikusoknak, a külföldnek – persze minden esetben nyitva hagyva kissé a véleményét. A liberálisokat is megszólítja, a szabadság eszméjének fegyverét fordítja ellenük. Szavainak érzékeltetésére „szabad embernek szabad alkotmány alatt szabadnak kell lenni” végképp felhívja a figyelmüket, jelezve ugyanakkor, hogy a liberális elveket nem lehet ruhaként fel- és levetni, nem csupán a hazai ipar és közlekedés esetén („gőzhajóbéli”), de bármely más témában is meg kell tartaniuk a fennen hangoztatott liberális hozzáállásukat. A nemzeti elvekért kiállókat („attilában”) ugyancsak toleranciára inti. Visszatér egy rövid gondolat erejéig a külhoni kútfők és példák említéséig, azonban egyértelműsíti, bárki bármit is mondjon vagy tegyen, a katolicizmus – s így a szerzetesrendek léte – örök. S ha nem is folytonos ragyogás a sorsuk, mert mindig születnek káros eszmék, irányzatok, mégis mindig új erőre kapnak: „a hol őket a pallossal felfegyverkezett philosophia a legborzasztóbb kegyetlenséggel kiirtotta, ott a kiirthatatlan gyökérről sarjadozva, ismét lábra kaptak.” Hogy mennyire nem mindenki vélekedett erről a kérdésről így, csupán Andrássy véleményét idézzük, aki szerint „már az utolsó Jesuita kihalt”.[18] A visszatértük feletti aggodalmak azonban már a zsigerekbe ívódtak, ezért folyt generációk óta vita róluk. Nem akarja Lonovics, hogy mindenki állíthasson szerzetet („ezen gondolattól távol vagyok”), erősen tagadja erre irányuló szándékát. Érthető, hiszen az egyházat valamilyen módon megtestesítő szervezet felállítása nagy felelősség, széles tárházú tudás és jó szándék szükségeltetik hozzá. Ismét a szabadság eszméjével érvel,[19] a szabad, tiltás nélküli hivatalválasztással, amely a liberálisok egyik gyakran felhozott gondolata. Mindössze felületesen utal a másik fontos momentumra, a szerzetesrendek bevételével kapcsolatban felmerülő gazdasági liberalizmus pártolására, amelyet ez esetben mintha nem tekintenének olyan objektíven a máskor egyébként fanatikus szószólói ezen elvnek. Teátrálisan fejezi ki érzelmeit, a reformok előterjesztőinek példáját követve: „századunk állásával s a szabadság fogalmával egybe nem férhet”. Jól látja, hogy önkényesen emelte ki az alsótábla azokat az eseteket, mikor diétán hozott törvény szabta meg az egyes szerzetesek honi letelepedését. Saját példái (ferencesek, pálosok, piaristák, trinitáriusok, kamalduliak) viszont nyilván az ő szándékát igazolják, vagyis királyi jussnak ismerik el az erről való döntést. Hiányolja az 1715/102. törvénycikk említését, ami ezt támasztaná alá, azonban az alsótábla – egyértelműen szándékosan – nem hivatkozik rá, még érintőlegesen sem.

Végül három érvet fogalmaz meg, miért is szavaz az üzenet ellen. Az első kettő jogi természetű. Egyrészt mivel uralkodói jognak ismeri el a szerzetesrendek befogadását, annak csorbítását nem támogatja, másrészt az alsótábla szándékát ezzel ellentétesnek tartván ugyancsak nem járulhat hozzá. Végül elvileg is kizárja a lehetőséget, s mint ilyet, eleve oktalanságnak tartja, hogy döntsön valamiről, ami még gondolatban sem kivitelezhető.

A szövegben feltűnő az igenevek nagy száma,[20] ami azt mutatja, hogy Lonovics spórolni akart a szavaival, ugyanis ezek révén egy másik mondat tartalmát is képes volt belesűríteni egyetlen mondatba. Az archaikus „vagynak” alakot használja a főpap,[21] ez azonban nem jelenti azt, hogy a „vannak” változat ne tűnne fel nála. A létige egységesülő paradigmája az ő esetében is egyértelműen megvalósul, például jelen szövegben egy esetben sem találhatunk vagyon variációt, ellenben a „van” háromszor is feltűnik. Jövő időben alapvetően a köznapibb alakokkal találkozunk: „lesznek”, „legyenek”, „lesz”, de azért a „légyen” kétszer is feltűnik még. A választékosságra törekvés és az idegennyelvű tanulmányok hatással vannak a kor stílusára, így ez Lonovics esetében is realizálódik, például a plurális használatában. A latin befolyása érvényesül a következő esetekben[22]: „semmiféle szerzetes Rendek”, „összes törvényhozás”, „minden nemzetek”, „két évekig”, „egy legkeresztényebb Királyok”, „számtalan klastromok”, „többi törvények”; a magyaros szerkesztésre is van azonban példa: „három esztendővel”. Ugyancsak a kifinomultság nyilvánul meg a múlt idő szélesebb használati körében: az elbeszélő múlt idejű verbum egyrészt a régi időket, másrészt a narrációt idézi vissza: „mondá”. Az -ik nélküli ikes ige szintén a köznapitól való eltérés egyik példája: „egyez”. Az illabiális variáció tűnik fel ez esetben is – hasonlóan más beszédeihez – hangsúlyos helyzetben az „iskolák” és az „idvességét” szavakban, illetőleg például az „izenet” esetében. Szintén ide sorolhatjuk az e-ző formákat: „felirási”, „felső”, „tartotta őket fen”, „fenálló”, „felhozott”, „felhozták volna”, „feleslegesnek”, „fenn”. Több alkalommal is nyíltabb változatokat használ, ilyen az u/o („evangeliomi”, „mozlimek”), valamint az „esméri” nyúltabb, nyílt variánsa, bár fordított esettel is van dolgunk: „csudálatát”. Feltehetően nyelvjárási sajátosság érvényesül a „mely” szó használatában, a „kevésbbé” inkább íráshagyomány lehet. Bár a korban általánosan elterjedtnek számított,[23] mintha Lonovicsnál ez egyébként is természetes lett volna. Kivételként a jus („jusának”) fordul nála elő ezen szövegben. A „teljességgel” változat valószínűleg nem tőle származik, talán a naplóban már – más által – átírt esettel találkozhatunk.

Pontosan egy hónappal később, április 28-án, már a 140. ülésen hangzott el Lonovicstól a másik, fentebb említett beszéd a szerzetesek ügyében.[24] Ismét retorikai formulát használ, mentegetőzéssel indít, azonban most mintha még nagyobb áldozatnak érezné mondandójának szűkre szabását. Nem változott a véleménye a korábbiakhoz képest, de nem is annyira a jezsuiták általános védelmét tekinti ez esetben a feladatának, mint az aktuális támadások által keltett hullámok elsimítását. A többi renddel nem foglalkozik, pedig az „Ugyan azon ülésben a szerzetesek s Jesuiták ügyében” megjelölés alapján joggal várhatnánk. Az ellenérzések tava Gróf Viczay Hedrik[25] előadásától fodrozódott. Kissé pongyola módon fogalmaz a püspök az első mondat során, ami egyáltalán nem jellemző rá. Oka valószínűleg a hirtelen támadt erős hév lehetett, amit az előtte nem sokkal felszólaló gróf váltott ki. Hasonlóan az előző beszédéhez, ez alkalommal is utal – ám most már konkrétabban – a porosz kormány jezsuitaellenes rendeletére. E szöveghelyen nem csupán azt részletezi, hogy három évvel emelkedett az ifjak katonaideje a jezsuita intézményben való tanulás miatt a „Cabinetsorder” döntésének következményeként, hanem azt is megmondja, hogy három év az eredeti időtartam. Tagadja a szónoknak tulajdonított felfogást, mi szerint az említett rend támasztotta volna a külföldön fellépett vallási mozgalmakat.[26] Érvelése szerint a külhoni vallási harcok nem a jezsuita tanok miatt ébredtek, hanem általánosan a katolikus elvekkel való ellenérzésből fakadtak. Sőt, folytatja védőbeszédét, nem is értelmes dolog eleve feltételezni ezt a lehetőséget, hiszen a katolikus egyház dogmái „tizenöt századdal régiebbek eme Szerzeteseknél”, és nyilván az őket ért támadások is hosszú idő óta jelen vannak. Különösen a reformáció kora óta jellemzőek a vallási villongások, így ha valahol komoly konfliktus bontakozik ki, azt sokkal inkább a protestánsok kezdeményezik, mintsem a jelentőségüket vesztett szerzetesek. Ebben a beszédében Lonovics sem igazán optimista a loyolai rend jövőjét illetően, bár a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a viszonyítás másik eleme a katolikus egyház, így némileg enyhül a jövőkép sötét árnyalata: „őket bizonyosan túl fogják élni”. Viczay azon kijelentésére reagál gyakorlatilag a főpap, amit Lonovics a következőképpen foglal össze: „sajnálni látszik, hogy a mái róma a hajdann, az az, hogy Romában a Kereszténység a Pogányságon diadalmaskodott”. Felkavarták ezen szavak („reám igen fájdalmasan hatott”), ezért emelkedik szólásra. Kitetszik azon szándéka, hogy nem akar az idegeken citerázni, azonban kötelességének érezte a véleménynyilvánítást.

A gróf legélesebb megjegyzéseit sorra vizsgálja, elsősorban a vegyes házasságok esetében alkalmazott áldásmegtagadást.[27] Lonovics a katolikus elvekből következőnek tartja az említett eljárást. A protestánsok is hasonlót vallanak – szerinte –, ezért szavainak igazolásául a protestáns elvek avatott szószólóját, egy lelkipásztort, Fábián Józsefet idézi.[28] Érdekes momentum, hogy a kéziratban az egyébként hosszú szöveghelyre csupán egy rövid utalás, a kezdőszavak megadása olvasható, míg a főrendi napló a teljes részt szerepelteti. Ebből arra következtethetnénk, hogy beszédvázlattal van dolgunk, ahová nyilván felesleges lett volna felírni egy hosszú idézetet, mindössze pontosan kellett hivatkozni, s ez meg is történt. Beszédvázlat esetén azonban nem szerepelne a szöveg előtt gyakorlatilag címféleség gyanánt az említett „Ugyan azon ülésben […]” megjelölés, valamint a frissiben lereagált szónok sem kapott volna azonnali választ. Így inkább azt lehetünk bátrak feltételezni, hogy a diéta során történt a papírravetés. A szerző egynek tekinti Fábián felfogását a protestánsok vegyes házasságról alkotott véleményével, ami megegyezik az ő személye – és mellesleg a katolikus egyház által támogatott – értelmezésével. Ezzel kívánja bizonyítani a két egyház elveinek hasonlóságát az adott kérdésben. Nem véletlenül hozta szóba Viczay az egyháztörténet egyik leginkább vitákat serkentő kérdését, ahogy nyilván Lonovics is szándékosan védelmezte a katolikus nézeteket protestáns bástyák falai közül. A reformországgyűlések időszakának vallásügyi harcait nagyban meghatározta a katolikusok és nem-katolikusok, illetve konzervatívok és liberálisok folyamatos szembenállása. Az alapvető nézetkülönbség az ún. váradi-rozsnyói-kérdésben tetőződött. Lajcsák Ferenc nagyváradi püspök 1839. március 15-én kiadott körlevele ugyanis arra utasította a papságot, hogy áldást csak olyan esetben szolgáltassanak a házasulandóknak, amennyiben a protestáns fél kötelezvénnyel biztosítja a katolikus párját, illetve egyházát a közös gyermekeik katolikus hitben történő neveléséről. Ellenkező esetben a plébánosok pusztán az esketést végezhetik el, amit a passiva assistentia elnevezésével illettek a terminológiában. A másik kiemelt, liberálisok által elmarasztalt szereplője a reverzális-ügynek Scitovszky János akkori rozsnyói, később pécsi püspök, aki támogatta püspöktársát a vegyes házasságok köttetéséhez való hasonló hozzáállásával, ezzel szintén kiváltva a reformerek ellenérzését. Az áldásmegtagadás lázában égő liberálisok alapvetően a diétán kívánták megoldani a helyzetet, így minden lehetőséget igyekeztek kihasználni a probléma orvoslására. A vallási kérdések ügyében történő parlamenti döntésektől elzárkózó klérus kénytelen volt a törvényhozás berkein belül tárgyalás alá venni a relígiók közötti kérdést, amely rátelepedett egyéb vitatásra kerülő témákra – például a szerzetesrendek ügyére – is.[29]

Utolsó mondataiban Lonovics ismét megszólítja Viczayt: azt még ő sem gondolhatja komolyan, hogy azért látható az említett egyezés, mert a jezsuitáknak még a protestánsokra is befolyása lenne. Innen már csak egy lépés azt elismertetni, hogy ha a protestáns tanítás nem „a Jesuiták fondorkodásának eredménye volna”, talán szintén nincs közvetlen kapcsolat a katolikusok cselekedeteire és elveire. Vagyis azért képviseli a katolikus egyház a vegyes házasságokkal kapcsolatban azt a felfogást, amit, mert önnön dogmáiból következik. Nem pedig azért, mert bármely társaság hatást gyakorolna rá „alattomos béfolyásának következésében”. Az érzelmi töltéssel rendelkező kifejezések alkalmazása gyakran felbukkan a szövegben, azonban sosem öncélúan. A kéziratban például még fontosnak tartotta utoljára kiemelni az említett lelkipásztor relígióját, a nyomtatott változatban azonban már a jelző nem szerepel. Talán feleslegesnek tartotta megismételni az amúgy is nyilvánvaló tényt.

A kézirat beható vizsgálata sok érdekes tanulsággal szolgál ebben az esetben. Ismét példát láthatunk az előző szövegben tapasztalt mássalhangzó-geminálódásra, itt viszont sokkal megbízhatóbban, mint csupán a napló esetében tehettük. A „kíméllésének” mellett a már látott alakok is feltűnnek („valamelly”, „olly”, „melly”, „tellyesíti”). Az utóbbi szóban szembetűnő javítás történt: „teljesíti”, de egy esetben a „valamelly” is „valami” változatban szerepel a napló lapjain. Ennél fontosabb lehet rögtön az első sorban a „nehogy [még] későbbre haladt tanácskozásinknál” szöveghelynél a későbbi föléírás értelme, a naplóban látható „már”-hoz képest. A „még” határozószó révén a tanácskozások komoly elhúzódásának mértékét lehet érzékeltetni, olyan hatást keltvén, mintha mindenképpen elhúzódott volna, de valami miatt ez méginkább bekövetkezett; míg a „már” esetében egy eredetileg jól ütemezett esemény menete csúszott volna el. Néhány esetben választékosabb megoldást alkalmaz a naplós szöveg, mint a kézirat,[30] ahogy a maihoz közelítő szándék is látszik. Összegezve: a személynevek, földrajzi nevek, népnevek és a vessző használatában a leginkább szembetűnőek a két szöveg közötti eltérések, azonban a magánhangzók mennyiségi jellemzőinek jelölése is eltér a két korpusz esetében. Nem gondolhatjuk persze, hogy Lonovics stílusa hibás vagy nem eléggé kifinomult lett volna. A múlt idő („rendelé”), a többes szám („több nyomos észrevételeim”) és a birtokos szerkezetek („tanácskozásinknál”) köznapitól elütő volta a példa erre. Egyértelmű nyelvjárási jelenséget is találhatunk a kéziratban: „Weszprími”, „Weszprimben”, ami a naplóban „veszprémi”, „Veszprémben” alakban látható. A napló szövegének tanulmányozása során érezhetővé válik egyfajta értelmezésre való törekvés („kezdetétöl” – „kezdettöl” és „hajdann” – „hajdanin”), amely változtatásoktól összefüggőbb és világosabb lett a mondanivaló a hallgató-olvasó számára.

DOKUMENTUM[31]

/109v/

Ugyan azon ülésben a szerzetesek s

Jesuiták ügyében

Csak a drága idő kíméllésének szüksége s azon tekíntet, nehogy [még] későbbre haladt tanácskozásinknál hosszabb vitatkozásokra s némi ingerűltségre nyújtsak alkalmat, bírhat arra, hogy rövid légyek s egyszerüen csak oda nyilatkozzak, hogy én az érdemben most is a

Nagyméltóságú Fő Rendeknek minapi határozatát pártolom; pedig megvallom, hogy több nyomos észrevételeim lettek volna mind ezen Izenet [iránt,] mind pedig különösen elöttem szólott Méltóságos Gróf Viczay Hedrik Ur előadására nézve kezdetétöl fogva épen addig, hol, a mi reám igen fájdalmasan hatott, sajnálni látszik, hogy a mái Róma a hajdann, az az, hogy Romában a Kereszténység a Pogányságon diadalmaskodott. Azt hiszi a tisztelt Szónok Ur, mintha a Külföldi Vallásbeli mozgalmak a Jesuiták müve lennének; azonban ezekben a Katholikus Egyház örök elvei forognak fel, mellyek <ezenk> tizenöt századdal régiebbek eme Szerzeteseknél, s öket bizonyosan túl fogják élni. Hogy ezen elvbeli forrongásokra a Jesuitáknak béfolyása nem volt, meg fog győződni a tisztelt Szónak Ur, ha meggondolja, hogy azok [a] Poroszhonban támadtak, hol a Kormányszék nem csak semmi Jesuitát nem tűr, hiszen talán ezek

/110r/

mellett nem is lehetne se a belső bátorságot se az Európai békességet fentartani, hanem még a Jesuitáktoli félelmének bővebb bébizonyítására, a mint azt egy a mult évben kibocsájtott Cabinetsorder mutatja, azt rendelé hogy a melly Porosz ifjú a Jesuiták igazgatása alatt álló valamelly Külföldi iskolába mérészel tanúlni, annak katonáskodási ideje három évröl <hatig> hatra fog büntetésül terjesztetni. Mit tartott kezdete óta a Katholikus Egyház a vegyes házasságokrol, már máskor volt szerencsém bővebben kifejteni; tekíntvén azoknak következéseit, ő azoktol mindig idegenkedett s elveinél nem pedig valamelly Jesuitai tanács vagy béfolyásnál fogva <* aldotta olly> [megvonta] némelly esetekben s kellett is <*> megvonnia azoktól azon áldást, mellynek megtagadásával olly nehezen tud mind eddig a Méltóságos Gróf Ur kiengesztelődni. Ugyan azon okokbol ugyan azon joggal ugyan azt tanította mindig s mái nap is tanítja a Protestans Egyház is. Például szolgáljon erre honunkra nézve bizonyos Fábián Josef Veres Berényi Reformatus Lelkipásztorunk s a Weszprími Egyházi Kerűlet Seniórának Weszprimben 1805-ben ílly czím alatt kiadott könyve: „Prédikátori Tárház”, mellynek egy része az úgy nevezett „Ekklésiai Agendát” vagy a Sakramentumok kiszolgáltatásának s a házasulandók egybeadattatásának módját s formáját foglalja magában, s az utobbira nézve <több> a házasulandókat illető több más tanács <is>, oktatas s figyelmeztetés után a 91-ik Lapon a relígió tekintetében így szól: „Majd szinte olly szükséges etc. usque tellyes életében”. Mind ezt én az említett Lelkipásztorban nem csak nem <rosszallom,> [kárhoztatom,] sőt nyilván elismérem, hogy ő s az Evangelicus Egyház rosszalván a vegyes házasságokat nem csak természetes jogával él hanem kötelességét tellyesíti. Már pedig

/110v/

csak nem fogja a tisztelt Gróf Ur állítani, hogy ezen Evangelicus Lelkipásztor tanítása a Jesuiták fondorkodásának eredménye volna; hidje el tehát azt is, hogy a vegyes házasságokra nézve a melly elvek mellett az Egyázi Rend a Külföldön s honunkban is buzgólkodik, azt lelkiisméretes kötelessége érzetében, nem pedig a Jesuiták <befo> valamelly alattomos béfolyásának következésében teszi.

(közli: Busku Anita Andrea)