A 19. századi magyar történelem időszerű figurái gyakran keresztezték egymás életét, sokszor alakítottak, hozzátoldtak, netán kurtítottak rajta. Ráeszmélhetünk, hogy bizonyos sorsok mintha szüntelenül egybefonódnának. Hasonlóra figyelhetünk fel Horváth Mihály[1] (1809–1878) és Lonovics József[2] (1793–1867) esetében is.

Párhuzamok már a származásuk kapcsán is fellelhetőek. Horváth elszegényedett középnemesi család sarjaként mintegy predesztinálva lett volna a kutyabőrhöz ragaszkodó gondolkodásra, vagy legalábbis nehézséget okozhatott volna a saját osztályával szembeni meghasonlás, azonban apja foglalkozása miatt polgárnak tekintették,[3] ami megkönnyíthette a társadalom szélesebb rétegeivel kapcsolatban kibontakozó szimpátiájának kialakulását. Eredetét ugyanakkor feltételezhetően előnyösnek találta, hiszen a középnemességet tekintette a meghatározó erőnek, azon osztálynak, „mely a legalis nemzet magkövét, az alkotmány hűséges őrét” képezte, szemben a főnemesség legtöbbször hazafiatlan, nemzetietlen érzelmű tagjaival.[4] Lonovics ugyanakkor – noha jómódú, mégis – polgári, „közrendü szülőket” mutathatott fel,[5] s bár igen fontosnak tartotta a szegény sorsú elemek támogatását, s nem tett tanárként és püspökként sem különbséget a nemesek, polgárok és parasztok között,[6] joggal nevezhetjük arisztokratikus gondolkodásúnak, aki számára a nobilisek előnnyel indulnak az életben.

A legkomolyabb analógiát természetesen az adja, hogy mindketten a papság kötelékébe tartoztak, sőt egy ideig egyszerre foglalták el a csanádi püspöki pozíciót, pontosabban teljesen jogszerűen egyikük sem töltötte be a prekonizáció késlekedése, majd elmaradása miatt. 1848-ban ugyanis Horváth elnyerte a szóban forgó főpapi kinevezést, azonban miután a felszentelés elmaradt, akárcsak Lonovics ezzel egyidejű egri érsekké történő beiktatása; így Lonovics már nem, utódja, Horváth pedig még nem foglalhatta el székét.

1849. január 20-a, a katolikus püspöki kar Windisch-Grätznek tett hűségtétele fordulópontot jelentett. Lényegében már 1848. június 25-től ex lex állapotokról beszélhetünk, mivel Horváthot a csanádi püspökség, Lonovicsot ugyanakkor az egri érsekség élére helyezték, azonban a pápai megerősítés kiállítása késlekedett. Egyházjogi értelemben az adott pozíciók betöltése valójában nem tekinthető hivatalosnak, miután még csupán az uralkodói kinevezés történt meg, így januártól egy időben, méghozzá lényegében politikai alapon, két püspöke volt a csanádi egyházmegyének. Horváth, miután követte a magyar kormányt Debrecenbe, 1849. május 1-től a Szemere-kormány minisztereként támogatta a polgárosodás és a nemzeti ébredés politikáját. Mindeközben 1848 szeptemberétől, a szabadságharc kezdetétől kezdve lényegében bekövetkezett az egyházmegye kettészakadása. A magyar rész élére Lonovics makói központtal káptalani helynökként – a magyar kormány támogatásával – kijelölte Róka Józsefet, az osztrák részhez pedig temesvári székhellyel Fábry Ignácot; utóbbi lépést azonban a magyar kabinet hazaárulásnak tekintette. Lonovics célja, úgy tűnik, az lehetett, hogy akármerre forduljon is a politika, mindenképpen kedvezően alakuljon a megye és az egyház – továbbá valószínűleg a saját – sorsa.[7] Amikor úgy ítélte meg, hogy az osztrákok fölénybe kerültek, utasította Rókát a Fábrynak történő hatalomátadásra. A magyar kormány e cselekedete miatt konkrétan „honárulással” vádolta Lonovicsot és persze Fábryt is. Nem mellékes körülmény, hogy Lonovics csanádi püspökként viselkedett ezen időszak alatt, ugyanakkor Horváth szintén e jogkör törvényes használójának tekintette magát.[8]

Lonovics konzervatív katolikus habitusát egész életén át meghatározó jellemzőjének tekinthetjük, hiszen 1848-at megelőzően és azt követően egyaránt e tábor érdekeit védelmezte, akár saját szempontjai ellenére is. A szabadságharcot követően az alsó-ausztriai Melkre száműzte a példát statuálni akaró kormány az uralkodóhoz mindig lojális, ugyanakkor bizonyos körülmények között megkérdőjelezhető közelmúlttal bíró papot. Rendszerhűsége, életfelfogása azonban továbbra sem változott, mellőzötten, a politika sodrából kikerülve is ugyanaz az arisztokratikus felfogású, jellegzetesen reformkori konzervatív gondolkodó maradt. Sőt, az emigrációban még inkább előtérbe került katolikus attitűdje: ekkor írta legmaradandóbb művét, az Egyházi archeológiát,[9] továbbá az Angol türelem című munkáját,[10] valamint konzervatív röpiratait.[11] Horváth ellenben még kevésbé viselkedett katolikus főpapként, olyannyira nem tekintette magát papnak, hogy megnősült, de általában sem jellemezték vallásos tárgyú írások; illetőleg még inkább liberális, erről árulkodnak reformkor- illetve szabadságharc-történeti monográfiái.[12] Horváth házasságra lépésével kapcsolatban körvonalazható, hogyan vélekedhetett Lonovics, miután a témával kapcsolatos elméleti álláspontja ismeretes: ragaszkodott a cölibátus fenntartásához. Az ünnepélyes fogadalmat, melyet akkor tesz valaki, amikor egyházi kötelékbe lép, a házassági akadályok közé sorolja: „Ha valamely pap az ő fölszenteltetése […] után meg merne házasodni, házassága érvénytelen s semminő lenne.”[13]

Horváth megpróbált kihozni a magyar hontól való kényszerű távollétből mindent, amit csak tudott: levéltárakban kutatott, kapcsolatokat épített – Lonovics szintén megtartotta a melki összeköttetéseit, s igyekezett emberileg és szakmailag a lehető legtöbbet hasznosítani belőle. Erről tanúskodik többek között a Vasárnapi Ujság híre: „[Lonovics püspökségének 25. évfordulója] emlékét Bécsben sept. 14-én zajtalan s külfényt nélkülöző, de azért magasztos egyházi ünnepélylyel ülte meg. Az egyházi szertartás reggeli 10 órakor kezdődött a melki apátság bécsi házának díszes kápolnájában.”[14]

Elmondhatjuk, hogy mindketten törekedtek a tacitusi „sine ira et studio” elv (mint Lonovics fogalmazott: a „részrehajlatlan hisztoria” nevében való írás[15]) betartására, ez azonban teljesen egyiküknek sem sikerült, nem tudtak elszakadni politikai elveiktől. Olyannyira, hogy Horváth a Lonovics-jellemzésében mint hibát tette szóvá a konzervatív beállítódást. Tény, hogy Horváth köztudottan nem az egyházért hozott áldozatos tevékenysége révén került – Eötvös József ajánlására – a püspöki székbe, hanem irodalmi, történészi munkássága elismeréseként,[16] Lonovics ellenben 1834-ben egyértelműen egyházi érdemeiért, illetőleg ezen túlmenően, a kor alapvető jellemzőjeként, politikai, országgyűlési tevékenysége okán kapta meg – V. Ferdinándtól címezve, ugyancsak Eötvös József előterjesztésére – érseki kinevezését. A Vasárnapi Ujság többek között a következő szavakkal méltatta: „Horváth Mihály mint közoktatási miniszter nem csak az 1849-i magyar kormánynak s a hazai kath. klérusnak volt kitünö tagja; s keblünk részvétét nemcsak azáltal birja, hogy hazájától elszakasztva, 12 év óta fájdalmas számkivetésben tölti napjait, – hanem leginkább az teszi régóta tiszteletünk kiváló tárgyává, hogy benne a magyar tudományosság egyik hivatott képviselőjét, ép oly tudós, mint hazafiui érzésü történetbuvárt szemlélünk.”[17] Majd a következőt olvashatjuk: „Nem emítjük itt számos egyházi beszédeit, melyeket lelkészi hivatalánál fogva készített, sem azon kisebb műveit, melyek egyházi folyóiratokban jelentek meg. Kedvencz tanulmányát, a történetírást, kell mindenekfelett tekintetbe vennünk, melyben 1833-tól kezdve évről évre szebb eredményeket mutatott fel.”[18]

A Vasárnapi Újság Horváth arcképének bemutatását az elsők között tekintette feladatának, közleményében – a száműzetéséből hazatért ember alakján túl – ismét a történetírót méltatva elsősorban: „E diszes és jövedelmes állásban [mármint a hatvani prépostságban] egészen a tudományok számára lett volna biztositva élete s roppant munkássága, ha a bekövetkezett 1848/9-iki válságos évek reá nézve is oly végzetessé nem válnak s őt a szaktudós és búvár csöndes működési teréről előbb az állam-élet pályájára, azután a számüzetés úttalan sivatagára nem ragadják.”[19] E cikk, valamint az évekkel később, immár Horváth halála után megjelent méltatás egyaránt kiemelte, hogy az emigráció időszakában kimagasló történelmi, „irodalmi” munkákat alkotott: „Történetirói pályájának legfénylőbb korszaka azonban még később, a függetlenségi harcz lezajlása után, a hontalanság s számüzetés keserű éveiben kezdődött, s miként a biborcsiga drága nedvét kinja szüli, az ő történetirói s magyar hazafias szelleme is legmaradandóbb értékü alkotásait akkor hozta létre.”[20]

Liberális látásmódjától a felgyorsult események alatt és után sem igazán tudott szabadulni, viszont komolyan törekedett az elfogulatlan ítéletalkotásra. A Hunfalvy Pál által rögzített, 1849. június 25-i eset is – a személyes kapcsolatok protekciószerű hasznosítása mellett – ezt volt hivatott bemutatni: „Horváth Mihály Toldyt szeretné osztályfőnöknek kinevezni, de Kossuth nem akarja a kineveztetést aláírni (ezért tartotta meg magának a főbb hivatalok betöltésénél a befolyást!), mivel Toldy mindig változó jellemű és pecsovics volt. Akarná tehát Horváth némi erkölcsi szorítással rábírni Kossuthot, s megkért, hogy az Esti Lapokba »a szakértők alkalmazásáról« cikket írjak.”[21] Emigránsként tovább képviselte azt az eszmét, amelyért egykor az életét is feláldozta volna, s amelyet töretlenül, haláláig vallott, az idők távlatából azonban némileg felülbírált. A „bő olvasottságu és terjedelmes encyklopaediai ismerettömeggel biró”[22] Pulszky Ferenc emigráció-jellemzése meglehetősen objektív, sőt modern alapokon nyugszik, emellett remekül alkalmazható Horváth attitűdjének ábrázolására: „Minden emigráczió azt hiszi, hogy ő képviseli legtisztábban a leigázott nemzetet, hogy ő benne testesülnek meg a nemzet aspirátiói s hogy az ő szava a nemzet szava”.[23]

Szász Domokos Horváthtal kapcsolatban – ismét a historikus múlhatatlan érdemeit kiemelendő – a következő zárszót adta: „A nemzet, midőn a sir szélén a koporsóra hulló göröngyök tompa zaját hallja, megérti a szót, mely e sir mélyéből felé hangzik és szivébe zárva azt, hálás kegyelettel őrzi meg Horváth Mihály emlékezetét nemzedékről nemzedékre, mig a magyar nemzetnek történetírása lesz.”[24] Ezzel szemben Ipolyi Arnold az általa tartott Lonovics-emlékbeszéd végén elsősorban a törvényhozó karakterét domborította ki: „Mig e nemzet nyelvén az ország törvényt hoz; mig az hangzani fog az országházának szószékéről, és mig hangzani fog Isten szent egyházának magas ívei alatt; – és mig e nyelven a tudomány e házban beszél, – vagy a mig csak a nemzet irodalmának története szólani fog, – addig Lonovics neve is feledhetetlen lesz!”[25]

Lonovics egész életében papnak tartotta magát, leginkább vidéki, sőt még inkább falusi plébános szeretett (volna) lenni. (1825 és 1829 között volt Várkony – Sajóvárkony – plébánosa.) Az Archeologiában olvashatjuk tőle a következőket: „Hogy valaki az Isten egyházában tanithasson s szentségeket szolgálhasson ki, szóval, hogy pásztori hivatalt viselhessen, nem elég, hogy pap legyen, hanem mellőzhetlenül szükséges, hogy pásztori hivatala gyakorlására felsőbb küldetéssel is bírjon.”[26] Egy 1848. szeptemberi levelében megköszönte a kinevezésével kapcsolatos gratulációt, s közben számot adott mély kötődéséről: „Nem lehetett ez előttem nem különösen kedves azon kerűlet’ részéről, mellynek kebelében egykor mint lelkész és esperest éltemnek legboldogabb szakát töltöttem.”[27] Horváth ellenben történésznek tartotta magát, elsősorban anyagi okokból került – és részben maradt – az egyház kötelékében, a nagyobb lehetőséggel kecsegtető (fő)városba vágyott. Az emigrációban is a történetírással foglalkozott, míg Lonovics a vallásos-politikai irodalom könyvtárát gazdagította. Érdemes mindamellett megemlíteni, hogy az Archeologia – a vallásos irodalom egyik alapvető etapja – jóllehet a katolikus szokásrendszer gyűjtőhelye, ezen túlmenően azonban nem csupán liturgiai, illetve egyháztörténeti adatokban gazdag, nem egyszerűen szentbeszédek adattára, de igen sok néprajzi adalékot, korabeli viselkedésformát őrzött meg, s a kora színvonalához meglehetősen méltó, szakszerű etimológiai kutatásokat is felsorakoztatott. Vagyis tudományosságának alapját nem egyszerűen a sűrű lábjegyzetek, a bibliai és egyházi írók hivatkozásai, valójában a – máig sem kellően vizsgált – interdiszciplináris momentumok képezik.

Egyházi pozíciójáról történő lemondásáról és a melki éveiről visszatekintőleg az alábbi sorokat írta: „A mi lemondásomat illeti, ez nekem épen semmi áldozatba sem került, s én, kit évekig fárasztott a gondolat: nem volna e nyugalmam s üdvözségem érdekében jobb, püspöki hivatalomtól megválttan, félrevonulnom? mondhatom, könyebb szívvel tettem le azt, mint sem felválaltam, s leléptemet később sem volt okom megbánni. Az emberek baja rendszerint az, hogy arasztnyi életpályájukon a világ előtt igyekszenek kitűnni, s emberi természetes parányiságukat a hir s méltóságok bolygófényével szeretik pótolni, halhatlanságot igérvén maguknak […] Ezen mulékony, inkább párából mint fényből nekem is jutott valami, s áldottam a jó Istent, hogy Melken azon házak egyikébe vezetett, hol azt az emberek megvetni vagy felejteni tanulják.”[28] Majd a csanádi püspöki székében őt követő Horváth Mihályra is vonatkoztatva így folytatta: „Én magam is az enyimet [mármint a kinevezését] csak azért fogadtam el, mert utódot nyervén, kineveztetésem el nem fogadásával ama nehéz időben nem akartam a hatalomra vergődött párt főnökeinek irántami gyűlöletét még inkább ingerelni s figyelmét annyiban is felébreszteni, hogy az országbóli kimenetel iránt táplált szándokom eszközlésének utját állhassák. Ezt később, mihent lehetett, eszközlöttem is.”

Szavait mindenesetre elgondolkodtatónak tarthatjuk, s bár a visszaemlékezések soha sem függetleníthetőek az aktuális eseményektől[29] (gondolhatunk itt a közelgő kiegyezésre, valamint az amnesztia-rendeletekre), könnyen elképzelhető, hogy egykorú gondolatait hitelesen közvetítette a másfél évtizeddel később kelt levél. Úgy tűnik, az arisztokratikus gondolkodású egyházfő egyáltalán az uralkodó akaratától – esetleg hozzá közel álló kormányhű politikusok szándékától – tette függővé emigrációja befejeződését; maga nem tett jelentős előrelépéseket saját ügyében. Horváth ezzel szemben minden követ megmozgatott, hogy hazatérhessen. Egészen másfajta munkásságukat jellemzi már pusztán az a tény is, hogy Lonovics a Majláth György fölött tartott emlékbeszéde kapcsán vált az Akadémia tagjává, Horváth pedig A magyar honvédelem történeti vázlata című értekezésével választatott rendes taggá.[30]

Politikai szerepvállalásuk egyaránt jelentős nyomokat hagyott a 19. századi történelemben. Eltérő, gyakran egyenesen szembenálló elveik s tetteik ellenére mindkettejüket száműzték, annak dacára, hogy meglehetősen nyilvánvalóan különböző elképzeléseket támogattak, s gyakorlatilag a forradalmi időszak alatt egymás küzdőfeleivé váltak. Horváth a Szemere Bertalan által képviselt politika vallás- és közoktatásügyi minisztereként a magyar kormány lényeges pozícióját foglalta el. A Horváth által „heves, könnyen lángra gyúló, de egyenes lelkű, nyilt szivű és szilárd jellemű” emberként aposztrofált[31] Vukovics Sebő – Szilágyi ábrázolása szerint „az ellenség rokonvére”, kinek „a forradalom és radicalismus a lehetö legmélyebben szürödött át lelkén”[32] – a következő szavakkal írta le a liberális politikus kinevezésének körülményeit: „Hogy Szemere belügy, Duschek pénzügy, te [mármint Vukovics] igazságügy minisztere légy, az már a kombináció tételekor világos volt. De a vallásügyről van még kérdés. Kettőről lehet szó, Perényiről és Horváthról. Megjegyzem – úgymond –, hogy Horváthtal beszéltem, s ő legkevésbé sem fogja neheztelni, ha a kormányba nem lép. Most mi hárman kezdénk a jelöltekről értekezni. Én és Duschek feltétlenül Horváth mellett nyilatkozánk éppen azon okból, mert katolikus püspök. Szemere emiatt ellenzé, mivel a protestánsokra rossz hatást tenne. Mire megjegyzénk, hogy a kormány két főnöke, a miniszterelnök és a kormányzó protestánsok lévén, a katolikusok iránti tekintet méltányossá teszi, hogy egy püspök legyen a kormányban, mi Horváthtal annál inkább történhetik, mert egyénisége is, mint hazafi és szabadelvű emberé, teljes biztosítékot nyújt. Kérdezém Szemerét, hogy tehetségre nézve ad-é Perényinek elsőbbséget, mire nemmel felele, Perényit igen munkátlan embernek állítván. Volt azután még egy-két szóval említés Bezerédjről és Jósikáról, de hamar lőn a megállapodás Horváth kinevezésében.”[33]

A naplók és visszaemlékezések természetesen mindig – bár különböző mértékben, mégis egyöntetűleg – szubjektívek, így nem meglepő, hogy Horváth személye hol pozitívan, hol épp ellenkezőleg minősíttetik az egyes dokumentumok oldalain. Degré Alajos azok közé tartozott, akik kedvezően viszonyultak a frissen kinevezett miniszter személyéhez, Horváthot oly névsorban említi visszaemlékezései lapjain, amelynek tagjaival Kossuth szerencsés emberismeretét, a megfelelő posztokra megfelelő szakembert választó képességét kívánta igazolni.[34] Hentaller Lajos ellenben épphogy Kossuth gyenge emberismeretéről szólt, nyilván nem függetlenül a kormányzót mentegető stílusától.[35] Lonovics kanonokként, majd főpapként már 1830-tól részt vett a törvényhozásban, amit a szabadságharcot követő emigrációja után élete utolsó éveiben folytatott, s még betegen, megfáradtan, az 1861. évi országgyűlésen is szerepet vállalt – értelemszerűen az ő megítélése is egészen különböző változatokban maradt fenn.[36]

Horváth a katolikus egyház megújítását szorgalmazta miniszterként, sőt már hatvani prépostként is hangot adott ez irányú elképzeléseinek, elsősorban a szekularizációt, a cölibátus eltörlését, a katolikus autonómiát kívánta kivívni – Lonovics ezzel kapcsolatban elutasító, hiszen ő kifejezetten a változatlanság híve, egészen addig, amíg nem fenyegeti az egyházat a teljes szekularizáció, sőt az állam egyház fölötti hatalmának veszélye. Onnantól nem zárkózott el az autonómia elől. Horváth több helyen is kifejtette elképzeléseit, amelyeknek megfelelően járt el mind szak-, mind magánemberként. Az egyházi bajok forrásaként nevezte meg többek között az „erőszakolt” nőtlenséget és „a kor szellemével, előrehaladott felvilágosodásával meg nem férhető szerzetesrendek” létezését, melyeknek miniszterként az eltörlésére érezte magát hivatottnak.[37] Lonovics a szerzetesrendekről másként vélekedett, azok védelmét fontosnak tartotta, az újkonzervatív retorikának megfelelően a látszólagosan liberális gondolkodásból eredeztethető szabad működésre hivatkozva.[38] Meglehetősen árulkodó tény, hogy Lonovics hazatéréséért igyekezett közbenjárni Scitovszky János pécsi püspök,[39] Horváth amnesztiáját – immár prímásként – ugyanakkor próbálta megakadályoztatni, ahogy Viale Prelà bécsi nuncius is hasonlóan ítélte meg a volt minisztert: „Horváth, sajnos tele van modern politikai nézetekkel.”[40] A két püspök eltérő habitusa mutatkozik meg abban is, hogy a Fogarassy Mihály által V. Ferdinánd számára átadni kívánt memorandum eredeti szerzője egyes források szerint a kinevezett csanádi, a végső változat kiötlője azonban – kevésbé agresszív hangvételét figyelembe véve elgondolkodtató e lehetőség valós volta – a kinevezett egri érsek volt.[41]

További lényeges differencia lehet vizsgálatunk alanyai között, hogy míg Horváth fontosnak tartotta a főpapság hatalmának csökkentését, Lonovics ezt nem látta olyan égető kérdésnek, nyilván e különbség mögött is a liberális–konzervatív nézőpont eltérő volta rejlett. Utóbbi hangsúlyozta, hogy „mivel megyéjében minden lelki hatalom kútforrása a püspök, a lelkészek a többi papokkal együtt lelki hatalmukat […] a megye főpásztorától veszik”.[42] A lelkipásztor elengedhetetlen jellemzői között említette az érett kort (minimum 25 év), a jámbor erkölcsöt, a tudományokban való jártasságot, illetve a püspöknek és az egyháznak való engedelmességet.[43] Horváth azonban egészen más képet festett az egyházi állapotokról: a püspököknek a kormány iránti lojalitása és az alsópapsággal szembeni zsarnokoskodásának kettősségét, illetve az ennek megváltoztatását a legsürgetőbb tennivalók közé sorolta, melynek okát – vélekedése szerint – a politikai átalakulás adhatja.[44] Hogy miniszteri pozíciójából adódóan a papság kötelékébe tartozván kellett döntést hoznia a vallás ügyében, nem megvalósíthatatlan, inkább kedvező momentumként értékelte: „A cultus és közoktatási miniszter maga is főpap lévén, e reformokat egyházi állásánál fogva sokkal könnyebben végrehajthatná – írta harmadik személyben önmagáról –, mint bármely világi egyén.”[45] A reform egyik fontos pontjaként az egyházon belüli hierarchia vonatkozásában hangot adott az autonómia szükségességének.[46] A szabadságharc előtti időszakról szólván azt helyénvalónak tartotta, hogy a katolikus egyház az állam fennhatósága alá esett, azonban azt, hogy a szolgája volt, „gyámság alá volt vetve”, tarthatatlannak minősítette.[47] A tárgyilagos előadásmódot még saját sorsának előadásában is igyekezett megőrizni, ami nagyrészt sikerült is, még az érzelmileg megterhelő, saját halálos ítéletének ecsetelése során is,[48] azonban liberális felfogásának éreztetését láthatóan nem értékelte hibaként. Lonovics egész más irányban gondolkodott, szerinte a jozefinizmus (és a jozefinista egyházpolitika által befolyásolt időszak) alatt tartott a „gyámság” ideje, mikor is a katolikus egyházat sérelem érte az ősi jogai gyakorlásában.

Horváth Mihály a szekularizáció szükségességét hangsúlyozta: „Azon anomal helyzetben, melyet az egyház, minek csak a lelkiösmeretekre kellene hatalmát alapítani, az államban rendeltetése ellenére foglal el, s mely szerint ebben, az erkölcsi hatalom mellett, politikai hatalommal is fel van ruházva, alig lehet valami veszélyesebb a státusra, mint ha a polgári hatalom viszályba bonyolódik az egyházival.”[49] Érdekes, hogy bár több lapon át részletezte az 1840. évi, vegyes házassági ribilliót és annak előzményeit (Lajcsák nagyváradi és Scitovszky rozsnyói püspökök körleveleit[50] szemléletesen, gyúlékony anyagra vetett égő üszökként jellemezte), Dessewffy Aurél felszólalását, sőt részben a kérdés betetőződését, vagyis „egy püspök” Rómába küldését is, azonban mindezt a szóban forgó Lonovics személyének említése nélkül tette, aki mind a reverzálisok védelmében szolgáló érvelés fő szónokaként, mind a pápai állásfoglalás kieszközlőjeként kiemelt szerepet játszott az egyházpolitika alakulásában.[51] Munkája második kötetében,[52] az 1840 és ’43 közötti időszak, tehát a két diéta közötti intervallum kapcsán azonban visszatért a kérdésre, s a klérus „karának fényes tehetségei tekintetében legkitünőbb tagja, Lonovics József, csanádi püspök” szereplésével, immár nevesítve részletezte a történteket. Azt azonban továbbra sem hangsúlyozta, milyen komoly eredményeket ért el a püspök a pápánál, mennyi kitartásába került, s hogy valóságos diplomáciai bravúrral ért fel a kiharcolt eredmény,[53] máshol pedig egyenesen kiemelte, hogy nem sikerült megoldania a helyzetet, nem ejtvén szót a pápai döntés titkos jellegéről sem.[54] A sorok között tehát negatívan értékelte Lonovics tevékenységét a vegyes házassági ügyek kezelése tekintetében.

Horváth a papok forradalmi részvételét hazafiságként értelmezte, Lonovics ellenben elutasította, még általánosságban, tehát elméletileg sem tudott azonosulni az egyházi személyek bármilyen katonai szerepvállalásával – azon túlmenően, hogy az uralkodóval való szembeszegülés érzete teljesen idegen volt tőle. A püspöki kar által a kormánynak a klérus fegyveres szolgálata elleni tiltakozás tárgyában 1848. július 9-én benyújtott folyamodványon szerepel „József csanádi püspök, kinevezett egri érsek” szignója is. A szöveg szemléletesen festette le a kialakult képtelen helyzetet: „Lelkünk borzad azon gondolattól, hogy a pap, ki egyszersmind nemzetőr lévén a gonosztevők üldözésére is köteleztetnék, azon haldoklót lássa el az örök ut szentségeivel, kit maga vagy rendőrtársa leszuronyozott, és hogy a pap, ki ezen pillanatban tevé le mint őrálló a fegyvert, csákót és blouset, azonnal az oltárhoz menendő, vegye föl az egyház szent öltönyét, a vérnélküli áldozatot hivei előtt és a lelkek üdveért bemutatandó.”[55] Lonovics konkrét esetekben is ennek megfelelően járt el. Egy héttel későbbi levelében például így nyilatkozott Bogcha Ferenc kerecsendi plébános kérvényére: „Szóval oda utasíttatott, hogy miután abbeli szándokát, hogy pap s lelkész létére ismét fegyvert viseljen, elegendően rosszalni nem lehet, s az, hogy folyamodása következtében főhadnaggyá lett kineveztetését nem átallotta elfogadni, méltán közbotrányt okozott. A hadügyi miniszternek legottan jelentse ki, hogy tanácstalanul tett folyamodását visszavonván, érintett kineveztetését el nem fogadhatja. Mit is ő egész készséggel teljesített.”[56] Bogcha, mint láthatjuk, tartott Lonovics kedvezőtlen ítéletétől: „Azon esetre, ha excellenciád parókiámat tőlem megtagadná, légyen oly kegyes, az Istenre kérem, s tegye utódomnak Leporisz Károly öcsémet, az aldebrei lelkészt, ki valóban méltó ajánlatom, egy férfiú, annyival is inkább, hogy itthon hagyott jószágomat reá bízhassam, s ne legyek kénytelen azokat hirtelen elprédálni.”[57] Nem volt ugyanakkor személyes – vagy legalábbis nem hagyott mély nyomot Bogchában – feljebbvalója eljárása, erről tanúskodik, hogy a fentebb említett jubileumi ünnepségen is részt vett. Érdemes kiemelni a július 16-ai levélen szereplő aláírást: Lonovics József „k.[egyelmesen] kinev.[ezett] egri érsek”.

Lonovics pesti levelében friss egri főpásztorként „atyailag intve” felszólította Eger városát, hogy „siessen visszatérni” I. Ferenc József iránti hűséges magatartásához: „Eger lévén honunk magyar városainak egyik legnevezetesebbike, jobb elszánása és megtérése másoknak is épületes például és ösztönül fogna szolgálni.”[58] Ekkor tehát szintén egri érsekként intézkedett,[59] de például a csanádi káptalannak üzenve csanádi püspökként is. (Pontosabban a szignó: „csanádi püspök és k. k. egri érsek”.[60]) A káptalan március 9-i levelében Lonovicsot „mint megyénk dicső főnökét” szólították meg.[61] Válaszában Lonovics egyértelmű jelét adta a papok fegyveres harcok alóli mentesítési szándékának: „Szívből óhajtom, miszerint azon lelkészek, kik félelemből nyájaikat elhagyták, ezekhez hová hamarább térjenek vissza.”[62]

Ugyanekkor Oltványi Pál őrkanonok és püspöki helynöknek hasonlóan nyilatkozott: „Amennyiben Bobik, Kőszeghy és Kerényi káptalanok akár csupán csak tábori papi minőségben, de előleges engedelem nélkül, akár pedig, mit hinni még nem akarok, fegyveres szolgálatban távoztak volna el a honvédekkel, nem szükséges főt[isztele]tű uraságodat arra felhívnom, miszerint ha ezek majdan visszatérednek, velök a sz.[ent] szék útján az egyházi szabályok rendelete szerint bánjon.”[63] Tudunk olyan német nyelvű levélvázlatról is, amelyet szeptember 10-én egyenesen csanádi püspökként jegyzett.[64] 1865-ben vezető pozíciója kapcsán konkrét időtartamról szól: „azon tizennégy év alatt, melyeknek folytán csanádmegyei főpásztor valék”.[65] Ekkor már nyilván a tágabb környezete sem gondolta hivatalban lévő csanádi püspöknek, „egykori csanádi püspöknek” címezte névnapi köszöntőjét Rozgonyi Bertalan csongrádi főispáni helytartó,[66] ugyanakkor akadt az 1860-as években is meglepő címzés.[67]

A csanádi egyházmegye a leginkább forradalmiak sorába tartozott, elsősorban Horváth kinevezett érsek, Róka József püspöki helynök, de részben még Lonovics József még hivatalban lévő – pontosabban új posztját még el nem foglaló – püspök miatt. Utóbbi, érdekes módon, mind az osztrák, mind a forradalmi oldal szempontjából bűnösnek nyilváníttatott bizonyos mértékig, amin inkább a megtorlók oldaláról nézve van mit csodálkozni, hiszen a „magyarhoni kath. egyház főpásztorainak, a kath. néphez intézett körlevele” – ahol ugyancsak az aláírók között szerepel „József m. k. csanádi püspök, kinevezett egri érsek” – meglehetősen egyértelműen fogalmazott: „»Féljétek az Istent, tiszteljétek a királyt,« (Pét. I. 2,17.) szeressétek a hazát. Ha a közveszély órája ütne, tehetségtekben fekvő semmi áldozatot se sokaljatok, mellyet a királyi szék-, a haza- és alkotmánynak megmentésére tőletek polgári s keresztényi kötelességtek kiván.”[68]

Az igazság azonban valahol a kettő között lehet, vagyis a szabadságharcot elutasító, királypárti, ugyanakkor országát támogatni kívánó hazafi képében. Erre utal többek között – a hazaárulónak nyilvánított – Hám Jánosnak Lonoviccsal szembeni bizalmatlan hangvétele is: „Lonovits úr is támogatta tanácsaimat és érveimet, – hogy őszintén-e vagy csak úgy színleg, azt nem merem eldönteni.”[69] Horváth meglehetősen egyetértőleg szólt a szabadságharc alatt kialakult, tolmácsolásában mindenkire egyaránt érvényes érzületről: „Gyalázatnak tartatott tétlen honmaradni, midőn a haza veszedelemben forog” – írta, s helyeslőleg adott számot arról, hogy „még a papi növendékek közől is számosan fegyverrel cserélték föl a szent könyveket”.[70] Szilágyi Sándor a főpap forradalompártoló habitusát és magatartását érzékelteti, mondván Horváth „püspökkorában megyéjében szóval tett a forradalomért”.[71]

A tizedről való lemondás ismét olyan pont a két pap-politikus biográfiájában, mely kiemelt helyet követel magának. Az 1848. március 18-án tartott csonka főrendi ülésen, a szokásostól eltérő módon, mindössze négy főpap volt jelen: Scitovszky János pécsi, Lonovics József csanádi, Rudnyánszky József besztercebányai püspök és Rimely Mihály pannonhalmi főapát. Az elsőnek felszólaló Scitovszky, illetve az utána szóló Lonovics,[72] majd a másik két főpap, sőt a válaszüzenet[73] is úgy fogalmazott, hogy a maguk nevében lemondanak a dézsmáról (ez adott alapot a későbbi felvetésnek, hogy valóban megtörtént-e a klérus nevében a szimbolikus tett).[74] Hám János az emlékiratában felhívta a figyelmet, hogy „a papságnak az a nagylelkű lemondása a tizedekről, amelyet törvénybeiktattak, – holott a papságnak sem joga nem volt lemondania, sem a valóságban le nem mondott róluk”,[75] így nyilván illegitim. Horváth szóhasználata tanúskodik liberális állásfoglalásáról: „A tized tekintetében, a főpapság is meghozta a haza nyugalmáért a tőle igényelt áldozatot: Lonovics, Rudnyánszky s a többi püspökök önként lemondtak az egyház által birt tized jogáról.”[76] Könnyen elképzelhető, hogy éppen a historikus e népszerű műve szolgált elődje részben téves státuszának alapjául.

Lonovics 1848. évi egri érseki kinevezéséhez Eötvös József – kinek a legnagyobb érdeme volt Horváth amnesztiájának elintézésében – miniszterként gratulációját fejezte ki: az uralkodó „hazáját oly férfiúval ajándékozá meg, ki fiatal szabadságunk s korunk fejlődésének igényeit felfogva minden igyekezetét azon fontos érdekek buzgó eszközlésében központosítandja, melyektől a haza s egyház felvirágzása egyaránt feltételeztetnek”.[77] Eötvös a – Horváth érdekében az uralkodóhoz írt – levelében nemcsak királya „kegyes szívéhez, hanem tudományszeretetéhez is” folyamodott, kérve a „feledés fátyolát vetve mindazokra, mik az említett Akademikust kegyelmes Ura kegyétől megfosztották, őt a tudománynak s az Akademiának” visszaadni.[78]

Mészáros Lázár emlékiratában[79] alapvetően objektíven jellemezte: „Lonovics püspököt az egész papság értelmi fejének ismerte, tisztelte és szerette, s mint embertől és főpaptól a hon tiszteletét meg nem tagadhatta, habár ellene, mint politikai szereplő ellen (a konservativokhoz tartozván azelőtt,) több kifogást tehetett.”[80] Horváth pozitívan értékelte a hadügyminiszter személyét, a hazafi karakterét kidomborítva, ami eleve feltételezi Mészáros liberális beállítódását: „Bár régóta szolgált az alkotmányos szabadsággal egyenes ellentétben álló, sajátságos szellemű osztrák seregben, ismert hazafisága mégis elég biztositéknak tartatott arra, hogy a reményeknek, melyet e nemzet e fontos tárcza körült táplált, lehetőleg megfelelend; a minthogy őszinteségében a nemzet nem is csalatkozott.”[81] Az elmondottak alapján talán megalapozottnak tekinthetjük az emlékirat elfogulatlanságát a legmagasabb honi egyházi méltóság, vagyis a prímás kapcsán: „Ha a magyar miniszterium okos, mérsékelt, Bécsre nézve úgy mint a papságra befolyásos egyént szeretett volna az esztergomi széken, – Lonovics hazafiságában, – bár ő a szabadelvű sebesebb röptet ellenzé s a római egyház jogait tán kelleténél erősebben védelmezé, – kételkedni nem lehetett, a többiben pedig minden vágytárson felülállott. – De a miniszterium bölcsesége s leginkább báró Eötvösé, – nádszálként hajlongó egyént keresett, kit tán még eszköznek is lehetende felhasználni. Ennélfogva a határozott jellemű tudós püspököt elmellőzvén, az esztergomi érseki székbe a különben ájtatos, jótékony s becsületes Hám János püspököt ültette.”[82] Hám emlékirata a prímás személyének hallatán a császári-királyi udvarban kitörő öröm ecsetelésével saját személyének fontosságát hangsúlyozta.[83] Ipolyi talán épp Mészárosra utalt: „Mint mondják, és mint egy jól értesült államférfiúnak, ki akkor a magyar kormány élén állók egyike volt, eddig kiadatlan emlékirataiban is olvashattam, – ámbár a magyar kormány Lonovicsot tűzte volt ki az ország primássága jelöltjeűl, mégis a döntő helyen ezt, szabadelvű politikai nézetei gyanusitásával is érvényesitett ellenkező nézetek és befolyások meghiusították. És hasonlón mondják, hogy midőn az előbbire következett független magyar kormány alatt erre ujra szóba jött, ismét a féltékenység akadályozta volna meg kinevezését.”[84] Elképzelhető, mindenesetre azt olvashatjuk Hámtól, hogy különösen Scitovszky és Lonovics szorgalmazta a prímási poszt betöltését, amiből Hám azt a következtetést vonja le, hogy „úgy látszik, reményük volt a prímási méltóság elnyerésére”.[85]

Hogy végül Hám kapta e kinevezést, állítólagosan nemhogy elragadtatással, hanem nyugtalansággal töltötte el, illetve gyötrelmeinek alapja lett, mivel „ami benne félelmet és aggodalmat támasztott, felköltötte egyesekben az irigységet, amely különböző áskálódásokat idézett elő”.[86] Feltűnő, hogy élete más szakaszában is a körülmények áldozataként tünteti fel a magas polcra kapaszkodó főpap önmagát: „A testvérek irigysége és áskálódása folytán, mialatt szünidőben távol voltam, igazságtalanul és szégyenletesen elmozdítottak volt a tanulmányi felügyelői állástól.”[87] Hasonlóan: „Ugy látszik, a minisztérium, (hogy mi okból és kiknek besugására? nem tudom), rossz véleménnyel van rólam és kétségbevonja vagy gyanúsnak tartja az én hűségemet az uralkodó ausztriai házzal szemben, a nélkül, hogy nekem egy szót is szólana és ártatlanságom védelmére és bizonyítására módot és alkalmat nyujtana.”[88] Valójában a prímási szék lehetséges betöltőinek sorában három alkalmas személy tűnt fel: Lonovicsot kívánta a magyar kormány, Scitovszkyt Bécs, végül pedig kompromisszumos döntés született Hám személyében.[89]

Oktatói munkájuk – nem függetlenül hivatásuktól, valamint egyéni karakterüktől – ugyancsak jellemzi kettejük eltérő életútját. Horváth házitanítóskodott gróf Keglevich Gábor, majd gróf Erdődy Kajetán fiai mellett, illetve a bécsi Theresianumban oktatott magyar nyelvet és irodalmat, ahol is a latinnal és a némettel szemben a magyar nyelv tanításának fontosságát hangsúlyozta. Lonoviccsal kapcsolatban életrajzírója kiemelte a csanádi püspök oktatói-nevelői tevékenységét: „Temesvárott lyceumot, bölcsészeti és jogi tanfolyammal, az egrinek példájára, tetemes költséggel alapitott, s épen ugy a tanyákon iskolákat elő állitott, kisdedovodákat emelt és segélt, másfelé tanodákat s egyházakat épitett vagy rendezett.”[90] Egyaránt fontosnak tartották a magyar nyelv ügyét, mely, érdekes módon, mind a liberális, mind a konzervatív erők törekvéseinek magját képezte. Horváth a korabeli magyar nyelv helyzetét elkeserítőnek találta: „Nemzeti nyelven e század elején még alig létezett néhány könyv, melyből a közönség tudományt, hasznos ismereteket meríthetett volna.”[91] Hasonlóan fogalmazott Lonovics is a Majláth feletti emlékbeszédében: „mint a spártaiak vas pénze, mely csak Lakonia szűk határin belűl bírt forgalommal”, a magyar nyelv javításra, tevékeny fők, szakemberek felkarolására szorult.[92]

Mint szó volt róla, mindketten kihasználtak minden kínálkozó lehetőséget, hogy hangot adjanak politikai beállítottságuknak, illetve hogy védelmezzék az általuk támogatni kívánt közeget. Horváth 1848. január 23-án a „legmagyarabb Habsburg”, József nádor felett tartott gyászbeszédet,[93] amelyben a „der alte Rákóczi” néven aposztrofált palatinust a magyar reformtörekvések pártfogójaként állította be, vagyis részben saját liberális elveit támogatta meg.[94] A „boldog emlékezetű”[95] nádorról az egyes megemlékezések jobbára ezzel analóg szóltak.[96] Évtizedek múltán sem csökkent a palatinus népszerűsége: „Közhit, hogy ámbár egyes ember, legyen bármi nagy, az idő és események kerekeit meg nem állithatja: ha ő él, 1848-diki átalakulásunk nem vesz oly erőszakos fordulatot, s nem ful vérbe és lángba — mint igy...”[97] Lonovics Klobusiczky József és Majláth György fölötti beszédében szintén a saját politikai credóját adta.[98] József nádor ugyanakkor a vizsgálatunk tárgyát képező mindkét gondolkodó számára az a figura volt, akit alapvetően egyaránt elfogadtak, jóllehet különböző megkötésekkel. Horváth a magyar-pártolását,[99] a gesztusértékű cselekedeteit értékelte pozitívan, míg Lonovics azt emelte ki, hogy nem radikális, nem liberális változásokat kívánt eszközölni – akár Széchenyi.

Más, szimbolikus személyiségek és folyamatok kapcsán is a tőlük elvárható vélekedést tapasztalhatjuk az egykori csanádi püspököktől. Mária Teréziáról egyaránt pozitívan nyilatkoznak: „kegyes nőkirály”, ki „a nemzet tisztelete- és szeretetében halhatatlan maradt”;[100] az a vallásos és erélyes uralkodónő, aki a magyar történelem kiemelkedő uralkodójaként él az emlékezetben.[101] II. Józsefről azonban már eltérő volt a felfogásuk. Horváth a „magas lelkű, népei boldogításaért buzgó”, „világos fejű, magas szivű fejedelem” képében ábrázolta,[102] sőt Hunyadi Mátyás magaslatába emelte,[103] ki „szép önmeggyőzéssel semmisítette meg a csak félig létesített s épen azért jobb oldalaiban is félreismert, annyi erőnyilvánitással, annyi lelkesüléssel ápolt művét.”[104] Mentegette a „kalapos király” politikáját: „József tetteit nehéz megitélni; ő reformatori pályájának közepette akasztatott meg munkálkodásában, mielőtt tervének minden részleteit kifejtette, mindent tisztába hozott.”[105] Lonovics – a saját szempontjából hangsúlyos figurát – a jozefinizmus atyját, érthetően, nem szívlelte, ugyanakkor mint a Habsburg-dinasztia tagját messzemenően elismerte. E kettősségből adódik a következő ítélete: „Minden jeles tulajdoni mellett sem volt szerencsés fejedelem.”[106]

„Halhatlan Széchenyinkről”[107] ezzel szemben teljes az egyetértés közöttük: „Összes történelmünk legkitünőbb hőseinek egyike, új korunk Mózese.”[108] Egyes visszaemlékezések, illetve feldolgozások, érdekes módon, éppen a döblingi remete bizonyos szempontból legnagyobb ellenlábasát, Kossuth Lajost nevezték a „magyarok Mózesének”.[109] Lonovics – különösen a szabadságharcot követő nehéz időszakban – a legfontosabb támaszt nyújtotta a „legnagyobb magyarnak”. E híres barátságot kettejük között a fennmaradt levelezés mellett[110] eddig még alapvetően feldolgozatlan adalékok,[111] illetőleg a szépirodalom is megörökítette.[112]

A francia forradalom Horváth Mihály számára a reformkori liberálisok esetében megfigyelhető – eltérő megfontolásoktól sem mentes – poszton helyezkedik el. Látja a kedvező vonatkozásait, vívmányait, de egyszersmind a káros következményeit is: „A franczia forradalomnak, mely nemcsak a hűbériséget és kényuralmat, hanem borzasztó túlcsapongásaiban magát a trónt és oltárt is felforgatá, s minden történelmileg fenállót vérpatakokkal mosott el, iszonyu rombolásai s mészárlásaitól megrettent udvar és kormány, önvédelmében a világot sarkaiból kiforgató eszmék és elvek ellen, az ellenkező végletekbe rohant.”[113] Mennyire közeli, ugyanakkor ellentétes Lonovics álláspontja a kérdésről: „Egy nagy vajudásban szenvedett az emberiség, s a forradalom hősei, miután trónokat forgattak fel, bűnös diadalérzetökben, mint új Titánok, az eget akarák meghágni.”[114]

Hasonló Horváthnak Napóleonhoz való viszonyulása is, ami már az általa használt szószerkezetek alapján teljesen nyilvánvaló: „a hadak e rendkivüli mestere”, „a diadalmas vezér”, „rettenetes Bonaparte”, „győzedelmes Napoleon”, „győzedelem-ittas Napoleon”, „rettentő kényur”, „a világ kényura”, „a harczok rettentő mestere”, „hatalmas császár”, „büszke győző”, „a világ zsarnoka”. Úgy tűnik, mintha hadvezérként nagyra tartaná, a szabadságjogok harcosaként messzemenően elismerte, császárként, világuralomra törekvő akarnokként viszont kritizálta.[115] Leginkább a következő mondatával festi le találóan: „Miután a szerencse e hálátlan kedvenczéért mindent megtett, s őt a hatalom s dicsőség oly magas fokára emelte, a milyenen előtte még egy halandó sem volt, a telhetetlen önmaga könnyelműleg rontotta le nagyságának óriási épületét.”[116] Lonovics a francia császárt illetően mindig éreztette a méltó ellenfélnek kijáró tiszteletet – vagy még inkább hódolatot –, azonban soha nem mulasztotta el hangsúlyozni elveik össze nem férhetőségét. Lonovics esetében ugyancsak egyértelműsítik Napóleonnal szembeni hozzáállását az általa alkalmazott szintagmák, például: a „szelídíthetetlen hódoltató”.[117]

A régmúlt eseményei mindkettőjük gondolkodásában a jelent meghatározó, sorsfordító jelentőséggel bírtak. Horváth úgy vélte: „Az elvetett mag kisarjazott s az 1526-ki august. 29-dike elnyelte a haza boldogságát. A diadalmas ozmán emésztő lávaként áradott el az ország nagy részén, nem csak az ipar alkotmányait rombolva szét tűzzel vassal, hanem a lakosokat is, pedig épen az iparűző néposztályból, százezrenként fűzve rabbilincsre.”[118] A visszafordíthatatlan csapás képét festette le a magyarok történetének ecsetelése során: „A nemzeti élet minden jogi s erkölcsi kötelékei megszakadoztak: és a nemzet és az ország nagy léte Mohácsnál sírba szállott.”[119] Lonovics e témában a modern (később leginkább Ady Endréhez társítható) gondolatot fogalmazta meg: „én magyar fajunk csaknem páratlan honszeretetének okát hazánk sokszoros előnyei mellett különösen még egykori nagyságának s az őt ért annyi inség és szenvedésnek bús emlékezetében is keresvén” stb.[120]

Mohács ellenpólusaként jelent meg az 1825. évi diéta bemutatása. „Ettől kezdődik az ország szebb életének korszaka”[121] – írta Horváth –, mert bár nem elégített ki minden óhajt, viszont megszüntette a főbb sérelmeket.[122] Lonovics a „nagy fontosságú de viharos országgyűlés” leírásánál nem mulasztotta el a rendi politizálás bástyáit védelmezni, mivel – mint kiemelte – „az akkori heves, s vádakban, panaszokban s követelésekben partatlanúl áradozott vitatkozásokat mérsékelni, a szenvedélyeket csillapítani” sorsdöntő feladat volt.[123] Érdemes megjegyezni, hogy Horváth az 1830-ban először „megpendített” vallási kérdés, a vegyes házasságok, s az azokból született gyermekek vallásának ügye kapcsán a katolikus papságot elmarasztalta[124] – Lonovics viszont épp azok között volt, akikről szólt.

A függetlenség eszméje iránt értelemszerűen más-más viszonyulást mutattak. Horváth részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat elkészítésében,[125] már pusztán e tény említése is feltételezi, hogy a hon szuverenitását elsődleges fontosságúnak tartotta. Lonovics véleménye a kérdésről ismét csak eltérő: „Miután Magyarország függetlensége magában csak egy szép fikció, de amelynek hitében a nemzet boldog levén, ahhoz mindenkor forróan ragaszkodott, s miután mindezen függetlenségi igény mellett is a monarchiának főfontosságú s -érdekű s minden kérdésen s vitatáson túlfekvő egysége valamint a múltban biztosítva volt, úgy a jövőre is célszerű törvények által még inkább biztosítva lehet.”[126] Érdemes kitérni rá, hogy az olasz egység kapcsán teljesen elutasítóan nyilatkozott az egész életét a Habsburg-dinasztia szolgálatába állító főpap: „Szentséges Atyánkat, a római Pápát […] az elvetemült gonoszság, mely miután őt több mint másfél ezer éves birtokától, az egyház elidegeníthetlen örökségének legnagyobb részétől megfosztotta, nem átalja gyalázatos rablását a hazugság arczátlanságával szépiteni, s a legkiáltóbb jogtalanságot, árulást s erőszakot az olasz egység, a szabadság s a hajdani dicsőség ábrándos s szemkápráztató czégje alatt a hitszegés, a vallástalanság s a forradalmi rakonczátlanság legundorítóbb sophismáival igazolni.” A küldetés értelmetlen voltát igyekezett kidomborítani, s az eljelentéktelenedés billogát erőltette az olasz állam testére: „Nem lesz egyéb [mármint Róma] mint egy birodalom nélküli főváros.”[127]

Ehhez képest Pulszky egészen eltérő álláspontra helyezkedett, hasonlóan a liberálisok általános vélekedéséhez: „Az olasz államnak oly kiterjedésben való megalapítása, hogy abban az egész félsziget Siciliával és Szárdiniával egyesűl, oly nagyszerű tény az újabb kor történetében, hogy a civilizált világ általános rokonszenvét költötte fel. Mindenki örűlt, hogy azon ország, mely az újkor civilizátiójának bölcsője, az idegen uralom és befolyás alól felszabadúl s hogy azon nemzet, mely eldarabolva a múltban oly nagy szerepet játszott, most ismét szabad institutiók alatt versenyre léphet az európai nagy nemzetekkel s elfoglalhatja azon állást, mely tehetségeit megilleti.”[128]

Lonovics a pápaság intézményéről eleve igencsak pozitívan nyilatkozott. (Pedig sokak szemében összeegyeztethetőnek tűnt az Istennek és akár konkrétan Garibaldinak, akár általában az olasz egységnek tett együttes hódolat.[129]) Pulszky – a könnyűstílű, villámgyors gondolkodású, vidor és elmés beszédű zsurnaliszta[130] – véleménye az itáliaiakról kedvező volt: „Miután az olasz nem oly rátartó, mint az angol s igen könnyen barátkozik idegennel, kevés nap alatt sok ismerőst szereztem.”[131] Nem meglepő Lonovics elutasító véleménye, hiszen az olasz egység részben a pápai állam ellen irányult – az államnak az egyház fölötti uralmát célozta meg – és a magyar szabadságharcot idéző analógiával bírt, s mindkét eszme az emigrációja végső éveit töltő, illetve abból felocsúdó főpap esküdt ellensége volt. Pulszky Ferenc szavai a két nép – bizonyos vonatkozásban – hasonló helyzetére utalnak: „Márcziusban Kossuth is megjött Turinba családjával együtt. — Azóta, hogy Napóleonnal szövetkezett, állása Londonban egészen megváltozott; kényelmetlenül érezte magát; a bankóper méginkább elkedvetlenítette s most végkép elhagyta Angolországot annál könnyebben, mert Olaszországtól s Cavourtól várta még mindig Magyarország felszabadítását.”[132] Az olasz egység ügye az egyháznak az állam alá rendelését jelentette, másrészt függetlenségi kérdés, így egészen nyilvánvaló Horváth szimpátiája (és Lonovics elutasító magatartása) a téma iránt. Cavour halálára reagálva írta Pulszky: „Kossuth tervei, melyeket Magyar- s Olaszország érdekeinek azonosságára fektetett, ezen váratlan halál által végkép megfeneklettek, politikája más mederbe téríttetett. A haza sorsát ezentúl a keleti kérdés megoldásával hozta összeköttetésbe ő is, mint mi mindnyájan.”[133]

Az egykori csanádi püspökök egymásról vallott véleménye – az eddigiek után talán meglepően – meglehetősen kedvező volt. Horváth alapvetően elismerően írt elődjéről: a „mély értelmű, szellemdús egyéniség”[134] géniuszát mély tisztelettel elismerte, a magyar klérus legjelesebb egyéniségének nevezte, s a következőképp jellemezte: „A lángésznek minden sajátságaival gazdagon föl volt ruházva: sebes, mély felfogás, érett, helyes itélet, játszi elmésség, nagy emlékező tehetség ékesítették szellemét. Ehhez járult széles olvasottsága, otthonossága az egyházi s világi tudományok legtöbb ágaiban, európai míveltsége, publicistai készültsége, mivel ő társai közt egyedül dicsekedhetett.”[135] Az erkölcsi bátorságot, „a valódi nagyság alapját” viszont nem találta fényes szellemi tulajdonságai közt.[136] Horváth eredetileg így fogalmazott: „Ő benne mind ama fényes szellemi tulajdonok mellett hiányzott az, mi őt valóban nagy emberré is tehette volna: az erkölcsi bátorság, a kedély hatalma, mi főleg képezi a való nagyság alapját.”[137]

Az egyházi méltóságokra való törekvést Horváth nem tudta elfelejteni, sőt megbocsátani: „Kétségtelennek látszék, hogy az ő meggyőződései a szabadság földjében gyökereznek; de mivel jelleme félénk volt, s vágyai egyházi fejedelemségen függtek: olyanná lett, minőnek a püspököt az udvar s a hierarchia kivánta.” Ambíciója, mint írja, „némi árnyat vetett az őt, tündöklő tehetségeiért, nagy tiszteletben tartó szabadelvű párt előtt, Lonovicsnak különben szeretetre méltó, feddhetetlen jellemére is”.[138] Érdekes a következő kijelentése, tudván, hogy ő maga is ugyanezen posztra vált érdemessé: „Az udvari pártnak s a hierarchiának tett szolgálatai, még az országgyülés folytában, a csanádi püspökséggel jutalmaztattak.”[139]

Lonovics – miként egyik levelében fogalmazott[140] – a „szerencsétlen H. úr” amnesztiájához minden jel szerint pozitívan viszonyult: „Méltóztassék N[a]g[yság]od, kérem, a jó H.[orváth] Urnak ezek értelmében szives üdvözletem jelentése mellett helyettem válaszolni s őt biztositani, miszerint ügyében az illető uraknál teljes készséggel fogok eljárni. Kérelmének, ugy hiszem, könyörületes szivű jó felséges Urunknál már eddig is volt volna sikere, ha szegény H.[orváth] urnak ismeretes történelmi munkai (sic!) közbe nem jönnek, ezek teszik, mint hallám, jelenleg is a főnehézséget.”[141] Nem véletlen, hogy Toldyhoz írt leveleit idézzük, hiszen az irodalmár Horváth egyik fő támasza, száműzetésében is igaz barátja volt. Kettejük emberi vonzalmán túl szakmai tisztelet is rejlett a kölcsönös támogatás hátterében.[142] Márki Sándor múlt század elején készített, ám ma is alapműnek számító életrajzában kifejtette, hogy Lonovics a kancelláriában egyengette Horváth amnesztiájának útját, igyekezett magas rangú politikusokat is megnyerni az ügynek, s biztosra vette, hogy kitartással meg lehet valósítani e kényes küldetést, mindazonáltal fontosnak tartotta, hogy Horváth ne az általános amnesztiában részesüljön, hanem „erkölcsi állása teljes rehabilitálása végett, külön kapjon amnestiát”. Ehhez Lonovics nem győzte hangsúlyozni, hogy Horváthot mint Magyarország első számú történetíróját mutassa be a közbenjárásra vállalkozó Toldy a királynénak, kiemelve, hogy e kegyelemmel a nemzetet újabb hálára kötelezné. Az igazi eredményt azonban az Akadémia elnökétől, Eötvös Józseftől várta – mint tudjuk, joggal.[143]

Horváth az 1839–1840. évi diéta kapcsán nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a „lángeszű s tömérdek tudományu Lonovics József, kit az ellenzékiek is »arany szájunak« neveztek, minden fontosabb kérdésben hallatta, a conservativek értelmében, nagy nyomatéku ékesszollását”.[144] Hasonlóan szólt a következő diéta kapcsán is: a „párt, sőt az egész tábla legnagyobb szónoka most is a lángeszű csanádi püspök, Lonovics József, volt”.[145] Igazolta Lonovics – dinasztia iránti – feddhetetlen hűségét, s ezáltal makulátlan múltját – azét a Lonovicsét, ki a „magyar egyháznak gyöngye”, de általában az egész katolikus egyház egyik legjelesebb főpapjaként volt kénytelen elszenvedni a megtorlást, pedig „általában soha és semmiben részt nem vett a forradalomban”, mégis megfosztatott érseki méltóságától.[146]

Kinevezésüket, illetve posztjuk be nem töltését Horváth a kényes történelmi helyzettel indokolta. A „haza egére tornyosuló vihar” eloszlatására irányuló próbálkozás elmaradását, vagyis az úgymond hazafias fellépést, részben jogos vádként értékelte a főpapság vonatkozásában, részben azonban az ex lex helyzettel magyarázta, „mentségként” említve, hogy „egyházi székeikben, melyekre a kineveztetést még juniusban nyerték, a pápa által mind eddig nem lévén megerősítve, megyéikben még nem is gyakorolhatták az egyházi hatóságot”. A kinevezett egri érseket ez alkalommal is a püspöki kar legtekintélyesebb tagjának nevezte, ki „a kitünő tehetségei és széles tudományossága miatt nem csak az országban nagyra becsűlt – mondja –, hanem 1848 előtt az udvarral s különösen a tanácsait több ízben kikért Metternich herczeggel is összeköttetésben állott”.[147] Lonovics értékelésében a Windisch-Grätzhez indult küldöttség egy kényelmetlen helyzet hasztalan megoldási törekvéseként jelenik meg: „Sorsunk úgy hozta magával, hogy az ezen küldöttséghez kötött gyenge remény is eltűnjék, miként eltűnik a szivárvány a viharban.”[148] Horváth ugyanakkor ellentétes politikai véleményen állt, ahogy abból is kiderül, ahogy a küldetés célját foglalja össze, mely nem más, olvashatjuk, mint „a nemzet becsülete, törvényes szabadsága s jólléte alapjain és biztositásával fegyvernyugvást és békekötést kieszközölni”.[149] Ennek megfelelően maga a szituáció – az önnön uralkodója ellen lázadó; valamint a kétségbeesett önvédelmi háború –, illetőleg a herceg megítélése is merőben eltérő a két visszaemlékezőtől: „a nemzetünkhöz” méltányos személyiség ellentétpárjaként a nemzetet politikai létének élet-halál harcára szorító zsarnok, a hírhedt császári alteregó.[150]

Önmeghatározásukról talán álneveik tanúskodhatnak leginkább: Lonovics nem használt „fedőnevet”, azon írásait, melyeket nem akart, vagy nem mert vállalni, anonim jelentette meg.[151] Horváth viszont alkalmazta a titkos identitás módszerét, egy évtizeden keresztül (a hatvani prépostsága ihlette) leginkább a „Hatvani Mihály” alakot használta, Toldy rábeszélésének hatására cserélte fel a „Váthor” nevet erre, illetőleg „Tinódi” néven írt az Ellenőr című politikai zsebkönyvbe az 1802. évi országgyűlésről, 1854-ben pedig „Charles du Roveray” néven levelezett.[152]

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Horváth Mihály liberális és Lonovics József konzervatív beállítottsága alapvetően két, egymáshoz csupán egyes ügyekben közelítő parton helyezkedett el. Éppen ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a különleges történelmi helyzetben egészen eltérő hozzáállást tanúsítottak életbevágó kérdésekről: Horváth forradalompárti habitusából szinte egyértelműen következett, hogy a fegyveres felkelés híveként az önvédelmi háború fenntartásáért, a nemzet túléléséért küzdjön, Lonovics ugyanakkor békepárti magatartást tanúsított, illetőleg ezzel (részben saját interpretációjában összeegyeztethető) összefüggésben a felkelés megtorlójának szerepében tetszelgett. Különböző felfogásuk vallási téren is megnyilvánult, hiszen Horváth támogatta a vallásszabadság eszméjét, míg Lonovics nem, jóllehet erre a kérdésre utóbbi esetében sokrétűbb választ adhatunk; Horváth a katolikus autonómiát pártolta, míg Lonovics csupán bizonyos különleges történelmi helyzetekben. Érdekes momentum, hogy Horváth – bár lehetősége meglehetősen ritkán nyílott rá – mindig Pestre vágyott, Lonovics viszont vidéki, falusi plébános szeretett volna lenni, s talán elhihetjük neki, hogy valóban tehernek érezte a politikusi karrierrel járó kényszerű „nyüzsgést”.

Jócskán lelhetünk azonban párhuzamokra is: jó, sőt kiemelkedő tanulók voltak, akiknek maradandó életművük egy pillanatra, még ifjúként sem volt bizonytalan, még ha a sors jelentősen közbe is szólt különleges teljesítményük alakításába. 1848-ban mindkettejüket kinevezték valaminek – csanádi püspöknek, illetőleg egri érseknek –, azonban nem tölthették be azt az elmaradt pápai megerősítés miatt. Jellemzi a vizsgált személyeket, hogy az érdemeiket leginkább bemutató posztra kerültek vagy kerülhettek volna: Horváth miniszteri székbe, Lonovics pedig a prímási szék közelébe. Történelmi és irodalmi jelentőségük ugyanakkor sosem volt kétséges, 1867 körül egyaránt elismertek, elsősorban – a kor jellegéből fakadóan: a magas egyházi pozíció képviseletéből adódván egyházfőként– a politikában; ahonnan egyaránt támogatták a kiegyezést. Az analógiák sorát gazdagíthatja végezetül a haláluk körülménye: Horváth tüdőszélhűdésben halt meg, míg Lonovics torokbaj következtében hunyt el, vagyis egyaránt természetes halál következtében. Annak ellenére a természet keze végzett a két csanádi püspökkel, hogy mindkettő esetében majdnem beavatkozott az emberi tényező, a forradalmi időket követő megtorlás kapcsán. A gyászszertartást – utolsó, végső kapocsként – Horváth esetében Ipolyi Arnold végezte, míg Lonovics felett ugyancsak a nagyváradi püspök, a középkori magyar művelődéstörténet úttörő kutatója mondott emlékbeszédet.[153]

Jegyzetek