Václav Budovec z Budova az 1618-as rendi felkelés egyik vezéralakja, és az Óvárosi téren 1621-ben kivégzett protestáns cseh nemesek egyikeként vált ismertté. Politikai pályafutása közismert, de nem csak mint politikus tarthat igényt az utókor emlékezetére, hanem mint a 16. századi cseh próza egyik legjelesebb képviselője is. Életének fő műve az Antialkorán volt, ami 1614-ben jelent meg először Prágában. 1984-ben Noemi Rejchrtová átfogó monográfiát jelentetett meg Budovecről és jegyzetekkel ellátva újra kiadta az Antialkoránt. Munkámhoz az ő kiadását használtam fel.

Václav Budovec z Budova 1551. augusztus 28-án született, egy Janovičky na Čáslavsku nevű faluban, protestáns nemesi családban. Édesapja, Adam Budovec fiatal korában a wittenbergi egyetemre járt, és személyesen is ismerte Luther Mártont. Később katonai pályára lépett, és a törökök elleni harcokban szerzett érdemeket. Fiát is a wittenbergi egyetemre küldte, de Václav nem itt fejezte be tanulmányait, Genfbe, Itáliába, Franciaországba, majd végül Londonba utazott. Genfben jó barátságot kötött Theodor Bezával, Rostockban David Cythareussal.[1] David Cythareus volt az, aki érdeklődését először a keleti, elsősorban a török fennhatóság alatt élő keresztények problémái felé fordította.[2] Ekkor Budovec még nem tudhatta, hogy nemsokára lehetősége nyílik ezt a kérdést közvetlen közelről tanulmányozni. Londonból 1577-ben tért haza.

1577 őszén Jáchym ze Sizendorf császári követ kíséretében Konstantinápolyba utazott. Itt ismerte meg a mohamedán vallást, ekkor sajátította el az arab és a török nyelv alapjait. Mikor 1584-ben visszatért Prágába, már jelentős mennyiségű anyagot hozott magával, melyekből később összeállította legfontosabb munkáját, az Antialkoránt. Ugyanebben az évben kiadott egy kisebb könyvet, Krátkej spis o zlatém budoucím a jíž nástavajícím věku (Rövid írás az arany jövőről és a már közelgő korról) címmel.[3]

1586-ban feleségül vette Anna Vartenberkát, majd nem sokkal később megszülettek gyermekei, 1587-ben fia, Adam, 1591-ben pedig lánya, Magdalena.[4] Ebben az időben Budovec figyelme egyre inkább a politika felé fordult. Konstantinápolyi követsége óta érdeklődése központjában a török veszély állt, amit egyre inkább fenyegetőnek érzett az egész keresztény Európa és különösen Csehország számára. A másik fontos kérdés, ami foglalkoztatta, a protestánsok csehországi helyzete.

Korának politikai eseményeit ebből a két szempontból ítélte meg. A Bocskai-felkelést kitörő lelkesedéssel fogadta, mert a protestantizmus diadalútját látta benne, a bécsi béke azonban aggodalommal töltötte el, mert úgy gondolta, hogy a törökökkel szemben nincs helye a békés politikának, hanem a keresztény államoknak minden lehetséges eszközzel küzdeni kell azért, hogy a törökök minél hamarabb kiszoruljanak Európából.[5] Bár fontosnak tartotta a protestánsok sérelmeinek orvoslását, nem tartotta elfogadhatónak, hogy bárminemű erőszakot alkalmazzanak céljaik elérése érdekében. Például 1609-ben, mikor II. Rudolf ismételt kérésükre is megtagadta követeléseik teljesítését, a felbőszült tömeg a prágai jezsuitákat azzal vádolta, hogy ők befolyásolták az uralkodót döntésében, s mikor a jezsuita rendházat fenyegették, Budovec védte meg a jezsuitákat a tömegtől.[6]

A vallásszabadság védelme miatt lett vezetője annak a követségnek, amely 1618-ban a protestánsokat ért sérelmek orvoslására akarta rávenni a két császári helytartót, Vilém Slavatát és Jaroslav Martinicet. Követeléseiket nem akarták teljesíteni, ezért egy hirtelen rendezett rövid bírósági eljárás után a két helytartót és írnokukat kidobták az ablakon. Mint tudjuk, ez az esemény vezetett a rendi felkelés kirobbanásához, és a harmincéves háború kitöréséhez. A fehérhegyi csata elvesztése és a rendek által választott király, Pfalzi Frigyes menekülése jelentette a felkelés bukását. Ezt követte a megtorlás és az Óváros-téren a felkelés vezetőinek kivégzése, ekkor fejezték le Václav Budovecet is. A kivégzés helyszínén ma 16 fehér kereszt látható a kövezeten és a közeli ház falán egy márványtábla a kivégzettek neveivel.

Václav Budovec politikai érdeklődését tehát két dolog határozta meg, az egyik a protestáns vallások helyzete a Habsburg Birodalomban, a másik a török kérdés. Legfontosabb munkájában mind a két vonal megtalálható, bár a mű jellegénél fogva ez utóbbi problémakör foglalja el a vezető szerepet. Csehország számára a török kérdés már 1526-tól égető, aktuális veszélynek számított. A magyarországi események visszhangja a 16-17. század folyamán végig nyomon követhető a cseh irodalomban. Az így keletkezett művekben gyakran nem csak a törökök számbeli fölénye és pusztításai miatt való elkeseredettség szólal meg, hanem komoly félelem amiatt, hogy a keresztény Európában új vallás jelenik meg: az iszlám. Ez a vallás korábban alig volt ismert még a műveltebb cseh körök számára is, csak külföldi latin nyelvű írásokból ismerhették.

Az első cseh nyelvű Korán-cáfolat 1542-ben jelent meg, szerzője Bartoloměj Dvorský utrakvista teológus volt.[7] Ekkorra már a török birodalom határai fenyegetően közel kerültek a Cseh Korona országainak határaihoz, sőt, mivel a török támadások a cseh tartományokat is magában foglaló Habsburg Birodalmat érték, a cseheknek is ki kellett venni részüket a török elleni védekezésből. Bartoloměj Dvorský különösen azért aggódott, hogy a törökök vallása esetleg veszélyezteti majd a keresztény hit tisztaságát, és lesznek, akiket a félelem vagy a felemelkedés vágya eltántorít a keresztény hittől. Ezért különösen fontosnak tartotta, hogy közérthető cseh nyelven figyelmeztesse a cseheket az iszlám vallás veszélyeire. Összehasonlította a Koránt és a Bibliát, hogy bebizonyítsa: a köztük lévő hasonlóságok csak látszólagosak, valójában a két könyv tartalma teljesen ellentétben áll egymással. Dvorský szerint azok az értékek, melyek az iszlámban megvannak (pl. özvegyek és árvák védelme) csak az „ördög csábításai” melyekkel elfedi tanítása gonosz és veszélyes voltát.[8] Dvorský munkájának felépítése, gondolatvilága és főleg munkamódszere hasonlóságot mutat Budovec Antialkoránjával. Itt is megjelennek ugyanazok a motívumok, mint Budovecnél, mindenekelőtt a kevés „szent maradék” harca a gonoszság ellen. Alapvető különbség viszont, hogy a huszita teológus szerint a pápaság ugyanolyan veszélyes ellenség, mint a török birodalom,[9] míg Budovec arra biztat, hogy tegyék félre a felekezeti ellentéteket és a közös ellenség, az iszlám ellen harcoljanak. Egyedül a Szentháromság-tagadókat zárja ki „Isten népe” köréből, és a törökökkel egyenlő kategóriába sorolja őket.

Václav Budovec konstantinápolyi útja előtt komoly kutatómunkát végzett. Érdeklődése központjában a törökök vallása állt. Könyvekből szerzett alapos tudását kiegészítette konstantinápolyi tapasztalataival, ahol alkalma nyílt beszélgetni, sőt vitatkozni törökökkel, és muzulmán hitre tért keresztényekkel egyaránt. Ezekből a forrásokból írta meg az Antialkorán első változatát 1593-ban, de a cenzúra miatt csak 1614-ben jelenhetett meg az átdolgozott változat. Fő forrásként munkájához Theodor Bibliander latin nyelvű Korán-kiadását használta.[10] Másik legfontosabb forrása természetesen a Biblia, melyet nagyon jól ismert, és szinte minden oldalon idézett belőle. A Biblia jelentette számára az abszolút tekintélyt, érveit csak az innen vett részletekkel igazolta. Ha valamely teológus (például Luther Márton) munkájára hivatkozott, akkor is alátámasztotta gondolatát bibliai idézetekkel. Munkájának legnagyobb része abból áll, hogy a két vallás szent könyveit, a Koránt és a Bibliát hasonlította össze. Nagyon fontosnak tartotta, hogy rámutasson a köztük lévő ellentétekre, nehogy a Korán Bibliával való hasonlóságai vonzóvá tegyék a török vallást azok szemében, akik valahogy kapcsolatba kerülnek vele. A hasonlóságokat a „csalás álarcának” nevezte, amivel a törökök megpróbálták befedni vallásuk gonoszságát, mint amikor a farkas báránybőrbe bújik.[11] A báránybőrbe bújt farkas képe egyébként grafikusan is gyakran megjelenik a könyv illusztrációi közt.

Az Antialkorán megírásának körülményeit figyelembe véve Budovec munkája egy nagyon aktuális kérdést vetett fel: Jelent-e fenyegetést a török birodalom a cseh tartományokra nézve, és ha igen, milyen formában? Budovec szerint a fegyveres fenyegetés nem olyan ijesztő, mint az a lehetőség, hogy az iszlám megjelenik Európa keresztény népei közt, sőt esetleg a Cseh Korona országaiban is. Könyvében szinte biztosra vette, hogy a törökök katonai támadásait Európa vissza tudja verni, és a török birodalom nem tud hosszú távon itt megtelepedni. Nagyobb aggodalommal töltötte el az a veszély, hogy az iszlám esetleg teret hódít a keresztény Európában. Ezért az Antialkorán legfontosabb célja, hogy útmutatást nyújtson a keresztény vitézeknek, akik a törökök ellen harcolnak, hogy hogyan küzdjenek az ellenség ellen úgy, hogy közben a saját lelkük üdvösségét el ne veszítsék.[12]

A könyvben többször megjelent az a gondolat, hogy a keresztény lovagnak hogyan kell harcolni olyan ellenségek ellen, melyeket nem lehet kard által legyőzni. Ezeket az ellenségeket egy képen illusztrálta, amelyet A keresztény lovagról című fejezet elé tett.[13] A képen a keresztény lovagot hét ellenség veszi célba, Góg, Magóg, az Eretnekség, a Halál, az Ördög, a Világ és a Test. De a lovagot segíti a napfény, ami Isten kegyelmét jelenti, és a mennyből felé nyújtott fáklya, amely a Szentírás világossága. Ezek nélkül azonban a felsorolt ellenségek prédájává lenne. Egy másik képet is mutat, amit már korábban is felhasznált illusztrációként a könyvben. Ezen a képen egy báránybőrbe bújt farkas látható, turbánnal a fején, bundája alatt egy karddal. Egyik oldalán egy papi ruhába öltözött férfi áll, egyik kezében a Szentírást tartja, a másik kezében kardot, amivel fenyegeti a farkast, felette felirat: „lelki kard, Szentírás”. A másik oldalon egy páncélos alak áll, amely szintén kardot tart a kezében és éppen lesújt a farkasra. Az ő feje felett is felirat látható: „vaskard, keresztény fölény”.[14]

Konstantinápolyban sok olyan emberrel találkozott, akik elhagyták hitüket és áttértek az iszlámra. Budovec elsődleges céljaként el akarta kerülni azt a lehetőséget, hogy a keresztény cseh lovagok is így járjanak, és az iszlám esetleg cseh területeken is megjelenjen. Ezért írja csehül a művét, hogy minél szélesebb rétegekhez eljuthasson.[15]

Van egy másik veszély is, amitől Budovec igyekszik megóvni olvasóit, a Szentháromságot tagadó irányzatok elterjedése, ami elsősorban Morvaországban volt jellemző. Budovec nagyon fontosnak találta, hogy a keresztények fogjanak össze a törökök ellen, és tegyenek félre minden felekezeti ellenségeskedést, de a Szentháromság-tagadókkal elképzelhetetlennek tartott mindenféle együttműködést, sőt őket egyértelműen a törökök szövetségeseinek nevezte. Szerinte a Korán megírásánál is az ariánusok segítettek Mohamednek, és Konstantinápoly ostrománál a törökök mellett harcoltak a keresztények ellen. Budovec szerint veszélyesebbek, mint a mohamedánok, mert rólunk legalább mindenki tudja, hogy pogányok, míg az antitrinitáriusok kereszténynek mondják magukat, és szokásaikban is a keresztény szokásokat követik. Legnagyobb bajnak azt tartotta, hogy ez az irányzat már megjelent a cseh tartományokban is.[16]

Budovec írása azonban nemcsak az aktuális politikai helyzetre reagált. A török birodalom terjeszkedésében a végidők jeleit vélte felfedezni. Ennek egyik jele volt sajátos kifejezésmódja, amely az apokaliptikus irodalom szimbolikájával mutatott hasonlóságot. A cseh irodalomban a 14. századtól kezdve jelen volt egy olyan irányzat, amely szerint a jelen eseményei a végidő és az ítélet közeli eljövetelére utalnak. Ennek első képviselője Jan Milič z Kroměříže volt, majd később a huszita irodalomban vált jelentőssé ez a műfaj. A huszita irodalomban főként arra került a hangsúly, hogy a romlott világban egy kis közösség, a „szent maradék” felveszi a harcot – a római pápasággal és Zsigmonddal azonosított – Antikrisztussal, majd miután győzelmet arattak, új, romlatlan világot alakítanak ki, ahol tökéletesen megvalósul Isten uralma. Harcukat a választott népnek az Ószövetségben leírt harcaihoz hasonlították, magukat Isten népének, vagy „Isten katonáinak” tartották, akiknek feladata, hogy legyőzze a bűnt, és megvalósítsa Krisztus uralmát. A huszita irodalom kifejezésmódja az Ószövetség prófétai könyveivel és a Jelenések könyvével mutat hasonlóságot. Szimbolikáját és választottságon alapuló gondolatait egyértelműen innen merítette.[17]

Budovec Antialkoránja ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, nála azonban a török birodalom az a veszedelmes ellenség, ami ellen küzdeni kell. A törökökre leggyakrabban a Góg és Magóg népe kifejezést használja, amit a Jelenések könyvéből kölcsönöz:

 

„Amikor pedig letelik az ezer esztendő, a Sátán elbocsáttatik börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán, Gógot és Magógot is; hogy összegyűjtse háborúra azokat, akiknek annyi a száma, mint a tenger fövenye. És felvonulnak a fennsíkra, és bekerítették a szentek táborát, és a szeretett várost, de tűz szállott alá az égből és elpusztította őket. Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön-örökké.” (Jel. 20, 7-10)[18]

 

Az Antialkorán szerint Mohamed az a hamis próféta, akinek el kell buknia az utolsó napon, a nép, akit megtévesztett, Góg és Magóg népe, a törökök és a többi mohamedán nép, valamint társaik, az antitrinitáriusok. A megtévesztett nép szintén bukásra van ítélve. Az Ószövetségből ezzel kapcsolatban két helyre szokott hivatkozni, az egyik Ezékiel próféta könyvének 38. fejezete, melyben a próféta Góg népének pusztulásáról ír. Ezékiel könyvében Góg népe Izrael ellen támadt, és ezért meg kell semmisülnie, hiszen a választott népet Isten próbára teszi, de nem hagyja el, ellenségeit megsemmisíti, és Góg népe a többi Izrael ellen harcoló néppel együtt bukásra van ítélve.[19] A másik hely Izajás próféta könyvének 10. fejezete, mely Asszíria bukásáról és a választott nép szabadulásáról szól. Budovec Asszíria sorsát a török birodalom sorsához hasonlítja. Ezékiel próféta jövendölése Babilon pusztulására és a fogságból való szabadulásra utal, Izajásé Asszíria bukására. Budovec a török birodalom ószövetségi előképének tartotta ezt a két birodalmat, és Európa keresztény népeinek sorsát a választott nép sorsával állította párhuzamba. Központi gondolata az Isten népével szembeszálló népek bukása mellett a hűséges „maradék” megmenekülése.[20] Ugyanezeken a helyeken jelenik meg az „Új Jeruzsálem” végidőkben esedékes eljövetele, mikor megsemmisülnek Isten népének ellenségei, megvalósul Isten uralma.[21]

Nem mondja ki pontosan, hogy mennyire látja közelinek a végidők eljövetelét, de érződik, hogy saját korának eseményeiben már felfedezni vélte annak előjeleit. A könyv gondolatmenetéből az is világosan látszik, hogy Budovec meg volt győződve arról, hogy a török nagyhatalom megsemmisülése elkerülhetetlen, és a közeli jövőben feltétlenül be fog következni. Bukása egybeesik majd a végítélettel, és a hűséges maradék megdicsőülésével. Az Antialkorán célja, hogy kitartásra, és a keresztény hit éber őrzésére figyelmeztesse a törökök ellen harcoló katonákat, bíztassa őket, Isten nem hagyja el a benne bízókat, ellenségei sorsa szükségszerűen a bukás.

Az Antialkorán Budovec által írt bevezetővel kezdődik, majd három nagy részre, azokon belül alfejezetekre tagolódik, utóbbiak közt akadnak olyanok, melyek magukban is kerek egészet alkotnak, és olyanok is, melyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

Az első fejezet a török vallásról ad átfogó ismertetőt. Először annak egyes tételeit sorolja fel egyelőre csak röviden, majd magát a Koránt mutatja be. Minden egyes szúra tartalmát egyenként leírja, némelyiket részletesen, némelyiket csak pár szóval jellemzi. A következő részben ugyanígy bemutatja a Koránhoz kapcsolódó kiegészítéseket, végül a török vallásról való általános tudnivalókat foglalja össze. Ezek nem a saját gondolatai, egy 1550-ben Luther Márton előszavával megjelent latin Korán-kiadás és kritika fejezeteit kivonatolta.[22] Ennek a könyvnek a hatása erősen érződik később Budovec saját koráncáfolatán is. Az első fejezetben tehát még nem foglal állást, csak bemutatja a forrásokat, amiből dolgozik, és egy átfogó képet ad a török vallás lényegéről.

Ez a fejezet készíti elő a másodikat, ami ténylegesen Budovec gondolatait tartalmazza. Ez az Antialkorán legfontosabb része. A fejezet elején bibliai idézetekkel bizonyítja, hogy az iszlám mennyire ellentétes az isteni kinyilatkoztatással,[23] majd arról ír, hogy miért veszélyes Mohamed tanítása. Első érvként hozza fel, hogy maguk a mohamedánok sem ismerik eléggé a Koránt, mert nem engedik az eredeti óarab nyelvről törökre fordítani. Az óarab nyelvet pedig kevesen ismerik. Budovec szerint ez nem véletlen, így akarják elrejteni az emberek elől, hogy a benne lévő tanítás hamis voltára ne derüljön fény.[24] Ezért az egyszerű emberek csak kivonatokat ismernek a Koránból, vallásosságuk szertartások és jámbor szokások elvégzéséből áll.[25] Budovec emellett leginkább azt rója fel Mohamednek, hogy tanítása erkölcsi téren szabadosságra ad lehetőséget. A vád gyakran visszatér más fejezetekben is, leginkább akkor, amikor a mohamedán és a keresztény mennyország elképzeléseket hasonlítja össze.[26] A keresztény vallás igazságát jelzik a vértanúk, a csodás események, amikről a Szentírás beszámol, valamint a bibliai alakok, akikről nem csak a jót, hanem az emberi gyengeségeiket is lejegyezték, épp ez bizonyítja, hogy a Biblia szerzői hamisítás nélkül őrizték meg az eseményeket és Isten szavát.[27]

Itt felvet egy eléggé különös érvet a Biblia igazsága mellett. A törökök azzal vádolták a kereszténységet, hogy ha igaz vallás lenne, nem lenne benne ennyi megosztottság, eltérő irányzat. Budovec szerint csak akkor nem alakulnak ki véleménykülönbségek, ha az adott vallás hívei nem törekednek Isten megismerésére, hanem vakon elfogadják tekintélyesnek tartott vezetőik véleményét, ami épp az iszlámra jellemző. A kereszténység ezzel szemben az Istent kereső emberek vallása.

 

„Végül leginkább azt emlegetik fel nekünk a mohamedánok, hogy ha a mi Szentírásunk az Istentől való lenne, akkor nem lenne róla annyi perlekedés, nem értelmeznék olyan furcsán. Erre én azt a választ adtam, hogy mi keresztények (kivéve a közömbös keresztényeket és az ateistákat) nem a Szentírás bizonytalan volta miatt vitatkozunk, hanem egyszerűen azon igyekszünk, hogy az Isten által sugalmazott Írás Ó- és Újszövetsége, az ő egyedüli hatalma által, romlatlanul megmaradjon. Így tehát azért, mert mi keresztények egyesek buzgóbban, mások hanyagabbul keressük benne az Istent, és az ő akaratát, kérdem én, azért már bizonytalan volna? […] hasonlóan, mint mikor az aranyhegyeket különböző emberek bányásszák, egyesek szorgalmasabban és ügyesebben kutatnak, és csak magát a tiszta aranyat viszik el, mások – nagyobb munkával – a földdel együtt viszik el az ércet, amely föld ércben néha gazdagabb, néha szegényebb. De ha az ércben csak valami nagyon kevés arany vagy ezüst van, még mindig jobb, mintha csak sár lenne.” (Václav Budovec: Antialkorán 2. fejezet, 15. bekezdés)

 

A harmadik fejezet egy rajzzal illetve annak magyarázatával kezdődik. Budovec szívesen alkalmazta ezt a módszert, a másik két fejezetet is rajzokkal vezette be, melyeken keresztül könnyebben tudja szemléltetni mondanivalóját. A harmadik fejezet elejére helyezett kép arra emlékeztet, hogy Isten a történelem ura és irányítója. Ezután egy lista következik, melyben felsorolta a fejezeteket, majd röviden összefoglalta tartalmukat. A harmadik fejezet szerkezetét tekintve olyan alfejezetekből áll, melyek bár magukban is megállnák a helyüket, tematikailag illeszkednek egymáshoz, és egységes kompozícióvá állnak össze. Az első egység egy négy részből álló horológium. Témája egyrészt az emberiség története, másrészt a Szentírás. Az első rész címe: Horologium Lunare, vagyis holdóra, melyben tizenkét órára osztja fel az emberiség történetét Jézus születéséig, forrása az Ószövetség. Kr. e. 3970-ben kezdi az elbeszélését, mert szerinte ebben az évben teremtette Isten a világot. Az első óra Ádám haláláig tart. A bibliai beszámoló mellett leírja a Koránban szereplő teremtéstörténetet is, de természetesen a bibliai változatot fogadja el hitelesnek. A második óra Enoch mennybeviteléig, a harmadik Ábrahám elhívásáig tartott. A negyedik a pátriárkák, az ötödik a választott nép egyiptomi fogságának kora. A hatodik óra a pusztai vándorlás ideje, a hetedik órában történt a Sínai hegyi szövetségkötés, a nyolcadik óra a honfoglalástól az Omri dinasztia idejéig tartott. A kilencedik óra a próféták kora a babiloni fogságig, a tizedik a babiloni fogságtól egészen Palesztina római fennhatóság alá kerüléséig tart. A tizenegyedik óra készíti elő Jézus születését, majd a tizenkettedik órában születik a Messiás. Ez az esemény a történelem csúcspontja. Mint láttuk az egyes órák különböző hosszúságú időszakoknak felelnek meg, Budovec az általa legfontosabbnak tartott eseményeket tette meg határpontnak. Az események felsorolásánál két kritériumot emel ki, az egyik, hogy abban a korban milyen előjelei voltak a Messiás eljövetelének, a másik, hogy milyen utalásokat tartalmaz az Antikrisztussal kapcsolatban, akit Mohameddel azonosít. Ehhez szorosan kapcsolódik a következő rész, melynek címe: Mózesből és a prófétákból való tükör. Itt sorba veszi az egyes prófétákat, és azokat a bibliai alakokat, akiknek valamely bibliai könyvet tulajdonítják, összefoglalja tartalmukat, szintén a messsiási jövendölésekre és a választott nép ellenségeiről mondott fenyegető próféciákra helyezve a hangsúlyt.

A harmadik rész az első folytatása, felépítésük és műfajuk teljesen azonos. Címe is hasonló, Horologium Solare, vagyis napóra. Itt is tizenkét részre osztja a történelmet a nappal tizenkét órájának megfelelően. Az első óra Jézus ideje, a második az apostoli kor, a harmadik a vértanúk kora, negyedik Nagy Konstantiné. Az ötödik óra Julianus apostata ideje, a hatodik Valentinianus és Theodosius kora, a hetedik óra a népvándorlás korát jelenti, a nyolcadik Justinianus idejét. A kilencedik órában „Isten jóslatainak megfelelően megtestesült Góg és Magóg”,[28] megszületett Mohamed. Ennek az időszaknak is van egy nagy alakja, Nagy Szent Gergely pápa.[29] A tizedik óra Nagy Károly kora, a tizenegyedik óra a Nagy Károlytól tartó időszak, míg végül a tizenkettedik órában Jézus újra el fog jönni és ítéletet mond a világ felett. Ekkor elbuknak azok, akik Isten ellen lázadtak, „Góg és Magóg népe” is megsemmisül. Akik viszont hűségesek maradtak Istenhez és törvényeihez, elnyerik jutalmukat. Nem illeszti bele az időkeretbe az eljövendő kort, elkülöníti a történelmi eseményektől, hiszen ez már egy teljesen új világot fog jelenteni. Az új és örök idők leírásában központi szerepet kap az Új Jeruzsálem gondolata, hogy Isten az ő népe közt fog lakni, és megvalósul Isten uralma, aminek soha nem lesz vége.[30] Az egyes történelmi események leírásánál azt is bemutatja, hogy az ószövetségi jövendölések Isten népével és az Antikrisztussal kapcsolatban hogyan teljesedtek be a történelemben.

Hasonlóan az első két fejezethez a harmadik és a negyedik fejezet is szorosan összekapcsolódik. A negyedik, Tükör az Újszövetségből címet viselő fejezet nem csupán bemutatja az Újszövetség könyveit, hanem a keresztény tanítások bibliai eredetét is igazolja.  A könyv ajánlásában azt tűzi ki maga elé célul, hogy az Újszövetség alapján bebizonyítsa a kereszténység egyetlen igaz vallás voltát.[31] Azt próbálja bemutatni, hogy bár a Korán ír Jézusról, a mohamedán vallás tanításai nem igazolhatók az Újszövetségből. Különösen fontosnak tartja a Szentháromságtan bizonyítását, hiszen a Szentírás tekintélyét az antitrinitáriusok is hangsúlyozták. A Szentháromságtan bizonyítása mellett még három fontos témával foglalkozik ebben a részben, mégpedig, hogy hogyan lehet megkülönböztetni az igaz és a félrevezető egyházakat, miben áll a keresztény etika, az igazi erények és az igaz bölcsesség, valamint Krisztusnak és apostolainak jövendölései az Egyház jövőjéről illetve a világban bekövetkező változásokról.[32] Ezeken kívül azonban még más témákkal is foglakozik, mint például a szabad akarat kérdésével, a jó tettek fontosságával, a szentségekkel stb. A kérdésekre nem fogalmazza meg a választ, hanem csak összegyűjti a megfelelő bibliai részeket, azok végiggondolását az olvasóra bízza.

Ezután egy rövid fejezet következik, amiben összegyűjti a megígért Messiásra és az Antikrisztusra vonatkozó jövendöléseket, ezekkel próbálja bizonyítani, hogy Jézus a megígért Messiás, míg Mohamed az Antikrisztus.

Az ezt követő fejezet, ami a Harmónia címet viseli, azt akarja bemutatni, hogy a mohamedánok vádjaival ellentétben a Szentírás Ó- és Újszövetsége közt nincs ellentmondás, sőt az Ószövetség szerves folytatása az Újszövetség, mert az előbbi ígéretei az utóbbiban teljesednek be.

Az eddigi fejezetek lényegében egy egységes kompozícióvá álltak össze. Az ezeket követő fejezetek azonban inkább rövidebb, epizódszerű kiegészítések. Az első ezek közül Az igaz Istenről címet viseli, ezt is egy rajz vezeti be, melyen egy állva imádkozó alak látható, feje felett sugárzó háromszöggel, összekulcsolt kezeit a háromszög felé tartja. Budovec megmagyarázza a képet: a háromszög a Szentháromságot jelképezi, mivel három csúcsa van, de mégis egyetlen alakzat. Az igaz Istenről írva mindenek előtt azt hangsúlyozza, hogy egy, de benne három személy van. Aztán beszél az Atyáról, akit úgy jellemez, mint Teremtőt, és szerető apát, akiben minden erény tökéletes formában van jelen. A Fiúval kapcsolatban azt emeli ki, hogy valóságos Isten és valóságos ember, „Theantroposz” Az Atyával és a Fiúval egylényegű a Szentlélek. A fejezetet rövid hitvallás zárja a Szentháromságról, majd kijelenti, hogy a Szentháromságot tagadók, a mohamedánok és az ariánusok istenkáromlók, mert Isten lényegét tagadják. Érvelésében természetesen most is csak a Szentírásra hivatkozik. Ez a fejezet jellegéből adódóan inkább az antitrinitáriusok, mint a mohamedánok ellen íródott.

A következő fejezet a világban végbemenő változások miértjére keresi a választ. Itt egy új szimbólumot vezet be, mikor az emberiség történelmét és az egyes emberek sorsát a színházhoz hasonlítja. A bevezetőben utal arra, hogy Isten választottai számára az élet színjátéka mindig jól végződik, míg az Isten szavát megvetők, és az Istent tagadók sorsa végül nem lehet boldog. Akik az Isten szavai szerint élnek, azok számára komédia, akik őt megvetik azoknak tragédia lesz ez a színdarab.[33] A világ változásai csak ideiglenesek, mert aki a megpróbáltatások ellenére is hűséges marad az igaz Istenhez, arra az örök és változatlan égi királyság vár. Ebben a fejezetben is fontos helyet kap az ítélet motívuma, Góg és Magóg népének és a bűnös Babilonnak bukása, és a hűséges maradék megdicsőülése.[34] A fejezetet azzal a gondolattal zárja, hogy azokra akiket Isten kiválaszt, új ég és új föld vár, de ezt még kiegészíti a test feltámadásának és megdicsőülésének gondolatával.

Ezután egy hosszabb fejezet következik, amely a keresztény hitet elhagyókról szól. Ennek az elején is képet találunk. A kép központi figurája egy férfialak, aki a kép bal sarkában lévő nőalakot figyeli, aki a világot szimbolizálja. Közben a Halál megszemélyesített figurája már a nyakára tette a kötelet, az égből pedig két kéz nyúlik ki, egyikben koronát tartva, a másikban igát. A központi alak egy elutasító kézmozdulattal elhárítja mind a kettőt, és elfordul tőlük. Budovec megmagyarázza a rajzot, ami a hitelhagyás fokozatait mutatja be. Az „apostata” először megismeri Mohamed nézeteit, majd kételkedni kezd a Szentírás igazságában, és átadja magát a testi örömöknek, amikre a Korán csábítja. Elutasítja Jézus könnyű igáját, az erényes életet, és elveszíti a halhatatlanság koronáját. A Világhoz fordul, amit a nőalak személyesít meg, és aki földi gazdagságot és dicsőséget ad neki, de ez csak rövid ideig tart, bűnei zsoldja a halál.[35] Konstantinápolyban sok olyan mohamedánnal találkozott, akik előtte keresztények voltak, de elhagyták hitüket. Budovec gyakran hangsúlyozza, hogy semmi nem lehet ok a hit elhagyására, hiszen aki ezt teszi „Góg és Magóg” népe mellé áll, és ez a nép biztos bukásra van ítélve.

Ezen a helyen tér ki a szabad akarat kérdésére. Hivatkozásaiból látszik, hogy jól ismerte Rotterdami Erasmus és Luther Márton vitáját, s utóbbi véleményét tartja elfogadhatónak. Luthernek a De servo arbitrio című munkájáról azt írja, hogy ez a könyv nyújtott neki biztonságot és erőt Konstantinápolyban.[36] Budovec gyakran használja az Isten választottai kifejezést azokra, akik az Új Jeruzsálem örökösei lesznek, hiszen csak Isten kegyelme által tud az ember jót tenni, egyedül a hitre sem képes, a hit Isten ajándéka.[37] Az Antialkorán többi fejezetében is hangsúlyozta a helyes emberi magatartás kialakításának fontosságát, ami azonban csak Isten kegyelméből történhet, tehát nem az ember érdeme. A helytelen magatartás kialakulásában azonban az emberé a felelősség, és az Istentől való elfordulás ítéletet von maga után.

A szabad akarat kérdését végül nem fejti ki részletesen, feltételezve, hogy olvasója ismeri Luther ide vonatkozó munkáját, amire hivatkozik is. Ezután felsorolja azokat a vádakat, amiket a keresztény hit ellen felhoznak, és ami elfordítja a kereszténységtől az embereket. Vagyis: Honnan tudjuk, hogy a Szentírás Isten szava és nem a Korán? Ha a kereszténység az igaz vallás, miért van annyi felekezet? Végül a harmadik ok, hogy a kereszténység tanítása szerint senki sem lehet teljesen biztos a saját üdvösségében, ellenben Mohamed szerint, aki betartja a Koránban írottakat, az üdvözül, tehát több biztonságot ad a mohamedán vallás. Budovec válaszol a vádakra. A Korán sugalmazottsága ellen legfontosabb érve, hogy nagyon zavaros, nem időrendben hozza az eseményeket, és sokkal később is keletkezett, mint a Biblia. A felekezetek sokfélesége abból adódik, hogy minden ember másként közelíti meg ugyanazt az egy és örök igazságot. Az üdvösség kérdésével kapcsolatban kigúnyolja a mohamedán paradicsom-elképzeléseket. Ezekre a kérdéseke már megadta ugyanezeket a válaszokat a második fejezetben. Újból megismétli azt a vádat, miszerint Mohamed azért nem engedte lefordítani arab nyelvről törökre a Koránt, mert félt, hogy akkor kiderülnek annak gyenge pontjai. Ezután még különféle elrettentő példákkal illusztrálja, hogy mennyire óvatosnak kell lenni, nehogy a hitetlenség csapdájába essünk. A fejezet végén figyelmeztet minden keresztényt, hogy ne felejtsen el hálát adni Istennek, hogy ismerheti az ő szavát és választottai közé tartozhat.

Az utolsó fejezet címe: A keresztény lovagról. Ennek megírása előtt valószínűleg alaposan tanulmányozta Rotterdami Erasmus hasonló című munkáját.[38] A fejezetet két, már ismert képpel kezdi. Az egyiken a keresztény lovag ellenségeit ábrázolja (Gógot, Magógot, az Eretnekséget, a Halált, az Ördögöt, a Világot és a Testet), a másik képpel azt illusztrálja, hogy a törökök ellen két karddal kell harcolni, az egyik a vaskard, a másik a lelki kard. Budovec szerint a legnagyobb veszély, ami a keresztény lovagokra leselkedik, hogy a test vágyai miatt elfordulnak a hitüktől, és a mohamedán hitre térnek, ami Budovec szerint megengedi az erkölcsi léhaságot. Ezért a lovag ellensége a saját teste és a világ is, mert a mohamedán hit felé terelik.[39] Bibliai példákkal mutatta be, hogy a bűn következménye szükségszerűen a bűnhődés, míg azt, aki állhatatos marad, megjutalmazzák. Hosszasan ecsetelte a bűnöket, amik megkísértik a keresztény lovagot, és figyelmeztet arra, hogy Isten kegyelme nélkül nem lehet nekik ellenállni. Ezért gyakori imádságra és a Szentírás rendszeres olvasására buzdít, hogy ezekből erőt merítve a keresztény ember hűséges tudjon maradni Istenhez. A fejezetet természetesen most is a végidőbeli ítélet képével fejezte be, amikor a jó keresztények elnyerik jutalmukat, Isten ellenségei pedig megsemmisülnek. Ezután kérte Istent, hogy adjon minden keresztény lovagnak állhatatos szívet, ami megóvja őket a kísértésektől. Szent Pál Timóteushoz írt második levele alapján buzdítja a keresztény lovagokat olyan harcra, hogy haláluk napján az apostollal elmondhassák:

 

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nem csak nekem, hanem mindazoknak, akik várva várják az ő megjelenését.”[40]

 

Budovec könyve végére két bibliai idézetet helyez kommentár nélkül, melyek összefoglalják könyve egész tanítását, és nem is szorulnak magyarázatra. Az első Józsue könyvéből való, amiben az idős, és halálra készülő Józsue arra tanítja az Ígéret földjére eljutott népet, hogy ha megtartja Isten törvényét, hosszú életű és boldog lesz ezen a földön, mert Isten beteljesíti ígéretét, amit népének tett. Ha azonban a nép letér Isten útjáról, elveszíti az Ígéret Földjét, és szigorú ítélet után kemény büntetésben lesz része.[41] A másik idézet Izajás próféta könyvéből való, és az eljövendő üdvösség ígéretével vígasztal a nehéz idők ellenére is.

 

„Ezen a hegyen leveszi a leplet, mely ráborul minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. – Ezt ígérte az Úr!”[42]

 

Václav Budovec ismeretei a mohamedán vallásról meglehetősen felületesek. Bár nem kétséges, hogy olvasta a Koránt, hiszen kivonatokban közli is a tartalmát, az értelmezéssel komoly problémái voltak. Könyvének nem is az a célja, hogy tudományos ismereteket közöljön a török vallással kapcsolatban, hanem hogy felhívja a figyelmet annak veszélyeire, a törökökkel kapcsolatba kerülő keresztény katonákat kívánta felvértezni a törökök szokásaival szemben, hitük tisztaságának megőrzéséért. Tudatosítani akarta bennük, hogy mennyire fontos megvédeni a keresztény Európát a töröktől, de arra is figyelmeztetett, hogy a harcok közben mindig maradjanak erkölcsileg tiszták, őrizzék a hitet, és akkor méltók lesznek arra a jutalomra, amit Isten készít választottainak.

 

Jegyzetek