Az immár 31. éve, hagyományosan július első hetében megrendezésre kerülő Mogersdorf Nemzetközi Kultúrtörténeti Szimpozion helyszíne ezúttal Magyarország, közelebbről Kőszeg városa volt. A konferencia címében is szereplő Pannon térség magyarországi tagja – és egyúttal a szimpozionok hazai rendezője – Vas megye. A kezdetben osztrák, szlovén és magyar történészek tanácskozásához az 1870-es években csatlakoztak előbb a horvát, majd a stájer résztvevők. Ekkor vált teljessé az a régió, amelyre a valamikor nagy gonddal meghatározott, és egyöntetűen jónak tartott Pannon-térség elnevezés meghonosodott.

A rendezvények célja, hogy e soketnikumú, politikai határokkal szabdalt, mégis sok tekintetben összefonódó térség közös történeti tudatát fenntartsa, ápolja, rámutasson a hasonló, vagy olykor éppen ellentétes jelenségek történeti hátterére, ezeket megvitassa, s az álláspontokat, lehetőség szerint, közös irányvonal kialakítása felé terelje.

Az egyes ülésszakok témáját a térséget érintő társadalomtörténeti, kultúrtörténeti, mentalitástörténeti kérdések alkotják, s az összevetés alapjául a korszakonként változó, történelmi összekötő kapcsok szolgálnak (kereszténység, török elleni küzdelem, Monarchia, stb.). A neves történészek előadásaiból és a hozzászólásaiból leszűrődő végkövetkeztetések idővel beépülnek a nemzetközi kutatás eredményei közé, s ezáltal a regionális konferencia nemzetközi történettudományi jelentőségre tesz szert.

A 2001-es szimpozion tárgyköre szervesen illeszkedik az előző, jubileumi évben megkezdett tanácskozásciklusba, mely címének első, átfogó részével („Egyház, állam és társadalom a Pannon-térségben”) jelezte a több lépcsős korszakolás szükségességét, míg második felével utalt a már konkrétabban behatárolt, a középkortól a 17. századig terjedő történelmi időszak választott témakörön belül érintett legfontosabb területeire („népi vallásosság, oktatás és szociális gondozás”). A második, vagyis ez évi ciklusban, mely az említett témakörben a 18-19. századi változásokat volt hivatott feltárni, a figyelem a felvilágosult abszolutizmus és a 19. századi polgárosodás következtében megváltozott szerepkörbe kerülő egyház vizsgálatára összpontosult.

A 18-19. században a felvilágosodás, majd az annak pozitív örökségét továbbfejlesztő liberalizmus hatására olyan alapvető változások indultak meg (18. század), majd bontakoztak ki (19. század) a társadalom, gazdaság, politika, kultúra, állam szinte valamennyi szférájában, melyek napjainkig kisugároznak. Az új tendenciák hatása alól az egyház sem vonhatta ki magát, a körülmények megkövetelték, hogy maga is megfogalmazza viszonyát az említett változásokhoz, meghatározza helyét és szerepét a formálódó új világban, ami, többek között saját belső viszonyainak újragondolását is napirendre tűzte. A vázolt folyamatok szinte megkövetelték az egyház új, mégpedig kétirányú öndefinícióját: viszonyát egyrészt egyetemes környezetéhez, másrészt saját belső rendjéhez.

A konferencia tulajdonképpen az említett részkérdéseket fogalmazta meg, és egyben a választ is megadta arra, hogy a végbemenő változások mit jelentenek magában a térségben, hogyan illeszkednek a nagyobb egységek fejlődésébe, és esetleg milyen összeurópai kisugárzással rendelkeznek. Vagyis az összkonferencia, az elhangzott előadások és azok összegzésének rész-egész illeszkedése révén, egy olyan földrajzilag és történetileg tagolt koordinátatengely mentén helyezhető el, melynek meghatározott pontjait a hely, régió, tartomány, királyság, Közép-Európa, és Összeurópa képezik.

 

A kőszegi rendezvény Kamper Lajos grafikusművész kiállítás megnyitójával vette kezdetét, majd a hivatalos köszöntők után Csorba László „Szabad egyházak szabad államban?” című bevezető előadásából átfogó képet kaphattunk annak a hatalomnak egyházpolitikájáról, mely korszakunkban a Pannon-térséget politikai határaival is egybekapcsolta. Címválasztását –amelyet egy a 19. századi anekdota-irodalomból származó Cavour idézetből merített - azzal indokolta, hogy véleménye szerint a nagy államférfinak tulajdonított kijelentés frappánsan összegzi azokat a szempontokat, amelyekkel a Habsburg Monarchia valamennyi államának szembesülnie kellett a 18-19. századi polgári átalakulás folyamán. E megközelítés legfőbb elérendő célként harmonikus kapcsolat kialakítását jelölte meg a kereszténység értékrendje és az emberi jogokra alapozott liberális társadalomelmélet között. A magyar összefüggésekre áttérve, részletesen rekonstruálta azt a folyamatot, melynek során a középkor óta folyamatosan kulcspozícióban lévő katolikus egyház a 18. század végétől fokozatosan kiszorul a politikában addig tradicionálisan betöltött helyekről, ugyanakkor az egyes ember egyéni életében továbbra is a legnagyobb hatásfokkal van jelen. Az egyház számára ezért meglehetősen elgondolkodtatónak bizonyult, hogy miközben egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni a feudalizmusból megőrzött vagyon és kiváltságok megtarthatatlansága, miképpen lehetséges elfogadni a modern reformokat lelki örökségének érintetlen megőrzésével, valamint anyagi helyzetének az új társadalmi méltányosság elvéhez illeszkedő átalakításával. Ezt a hihetetlenül összetett feladatot – melyet Csorba László az átmenet a „vallásszabadságból a vallás szabadságába” találó szófordulattal jellemzett - vállalta föl a liberális katolicizmus, nagyrészt sikeresen.

 

Barta János (Magyarország, Debrecen – „A Habsburgok egyház- és valláspolitikája Magyarországon a 18. században”) előadásában a katolikus Habsburg uralkodók kezdeti – személyes ambíciókon túlmutató –, a modern abszolutista állam kiépítésére irányuló erőfeszítéseit mutatta be, melyek egyik sarkalatos pontját a katolikus egyház kormányzati célokra történő felhasználása jelentette. A reformáció terjedésével fellépő vallási konfliktusokat a Habsburg uralkodók az örökös tartományokban már a 17. században erős kézzel rendezték, ám Magyarországon a három részre szakadás és a protestánsok Erdélyből érkező támogatása következtében nem sikerült hasonló szigort gyakorolniuk. Az újraegyesítés után a nagy számban betelepülő protestáns lakosság miatt a vallási kérdések törvényi szabályozása ugyancsak problematikussá vált. Bár a korábban Erdéllyel kötött békék széleskörűen garantálták a protestánsok szabad vallásgyakorlatát; a Habsburgok megerősödésével a bécsi udvar engedékenysége ismét alábbhagyott, mígnem az 1705-ös szécsényi országgyűlés - a szembenállás hangsúlyozásaképpen – újra megerősítette a protestánsok jogait. A vallási konfliktusok az 1711-es szatmári békével háttérbe szorultak, mivel az új uralkodó, III. Károly mindenekelőtt a nőági örökösödés megszavaztatásával volt elfoglalva. Az 1731. évi Carolina Resolutio rendelkezései kedvezőtlen tendenciákat mutattak a protestánsokra nézve mind a közéletben, mind a magánéletben. Tíz évvel később Mária Terézia még az osztrák örökösödési háború legveszélyesebb időszakában (1741) is bírálta a protestánsokat. Hosszú uralkodása alatt egy sor rendelettel biztosította a katolikus egyház hatalmát, és ösztönözte a protestánsok katolikus hitre térését. Protestánsellenes politikáját gyakran állítják szembe fiának, II. Józsefnek későbbi toleranciájával. Az előadó azonban rámutatott arra, hogy ez a szembeállítás csak részben jogos. Valójában Mária Terézia volt ugyanis az első olyan uralkodó, aki felülemelkedve egyházpolitikája kifejezetten vallási szempontjain, nem engedte, hogy egyháziak az állam szándékaival ellentétben működjenek. A példák sorából Barta János kiemelte, hogy püspöki székek hosszú évekre betöltetlenül maradtak, a nagy püspökségek területét földarabolták, az egyházi ünnepek számát csökkentették, az 1773-ban föloszlatott jezsuita rend vagyonát oktatási célra fordították. A felsorolt intézkedések jelentős mértékben szították a konfliktust a katolikus egyházzal. Az előadó megállapítása szerint bár valóban II. József türelmi rendelete biztosított a protestánsoknak törvényi egyenlőséget, a már korábban is csupán csekély mértékű diszkrimináció szinte automatikusan megszűnt. A vallási konfliktus egyértelműen háttérbe szorult a magyar történelemben, amit az a tény is bizonyít, hogy nagyszámú protestáns élte túl a rekatolizációs politikát. A 18. század végére a lakosság Ľ-e protestáns maradt, a római katolikusok száma nem tudta meghaladni a lakosságszám felét, míg 21 % ortodox, 6 % görög katolikus, 1 % pedig zsidó vallású volt.

 

Norbert Frank (Ausztria, Eisenstadt – „A jozefinizmus hatása a mai Burgenland egyházközségeire”) előadását azzal a megállapítással kezdte, miszerint állam és egyház konkurencia harcában mindig az a tét, hogy melyik tud nagyobb hatást gyakorolni a népre. A 18. századi abszolutista uralkodók mintegy előfutáraként az állam- és egyházalapító Szent István történelmi tetteit méltatta, aki mint felvilágosult és abszolutisztikus monarcha, a kereszténység felvételével birodalma egységét kívánta megteremteni, és akinek felfogása szerint az állam nem más, mint az értelem és a hatalom legmagasabb szintű összekapcsolása, melynek az egyházat is alá kell rendelni. Frank szerint II. József ehhez az „Istváni szellemiséghez” tért vissza, amikor az állam és az egyház viszonyát kívánta rendezni. Az egyház megújulása érdekében személyesen lépett fel, intézkedéseit következetesen vezette be. A jozefinista reformok kezdetei – hangsúlyozza - Mária Teréziáig nyúlnak vissza, és II. József utódai alatt is hatnak. Legfontosabb intézkedéseit (kolostorok megszüntetése, parókiák megrendszabályozása, papképzés szabályozása, stb.) Burgenlandban is bevezették, de a 19. század közepére ott is visszavonták őket. Kiemelte, hogy az egyház a 18. század végén bizonyosan reformorientált volt. Képviselői nem önmagukban II. József kezdeményezéseit, hanem a reformok bevezetésének módját kifogásolták. Az uralkodó ugyanis túl gyakran beleavatkozott az egyház belső ügyeinek részleteibe, ami részben hiúságából is fakadt. Másrészt viszont türelmetlenül törekedett műve kiteljesítésére, így reformja sokban eleve bukásra ítéltetett. A talán túl korán és túl radikálisan bevezetett intézkedések jelentős részének jogossága azonban abból is kiviláglik, hogy azok a 20. században – a II. Vatikáni Zsinat után – többnyire megvalósultak.

 

Aloise Ruhri (Ausztria, Graz – „Az egyházak a stájerországi társadalmi fejlődésben, a felvilágosodástól 1848-ig”) állam és egyház viszonyát a történelmi előzményekig visszanyúlva vázolta fel. Rámutatott, hogy a katolikus egyház Stájerországban a 17. század elején, a lutheranizmussal folytatott küzdelemből vértelen győztesként került ki, amihez jelentős mértékben hozzájárult az egyház belső megújulása. Az ellenreformáció sikerének meghatározó okait azonban abban jelöli meg, hogy a világi politikai hatalom a Habsburg tartományfejedelmek kezében volt. Stájerországban – éppúgy, mint más örökös tartományokban - már Mária Terézia és II. József uralkodását megelőzően létrejött az állam és az egyház szoros összefonódása, amelyet osztrák típusú államegyháznak szokás nevezni. A Habsburg tartományfejedelmek védelmező uralma a katolikus egyház fölött (Pietas Austriaca) a barokk korban szellemi, kulturális és nem kevésbé vallásos virágkort tett lehetővé, végső soron azonban sokoldalú megmerevedést is eredményezett. A katolikus egyház – mintegy partnerségi ellenszolgáltatásként – hatalomtámogató erőként működött a tartományfejedelem és a nemesség irányába.

A felvilágosodás jelentős fordulatot hozott a szerző által hangsúlyozott partneri viszonyban. Az állam feladatait a társadalmi élet minden szférájában, így az egyházpolitika terén is újra definiálták. Ruhri kiemelte, hogy a vallási életet érintő állami beavatkozás okai nem annyira teológiai, hanem inkább gazdasági motívumokra vezethetők vissza (korlátozások a búcsújárások és körmenetek rendjében, tiltások a túláradó barokk rituálék vonatkozásában, stb.), s ezek az intézkedések a nép körében kevés megértésre találtak. A lelki gondozás és vallásgyakorlás is a közjónak lett alárendelve. Ugyanakkor a felvilágosodás fejlődést és haladást célzó politikai gondolatai és ideái a stájer egyházban hatalmas átrendeződéseket indítottak el, amelyek hatása máig érezhető. A kolostorbezárások, egyházmegyei-egyházközségi szabályozások, egyetemi és iskolai reformok, valamint a türelmi rendelet a stájer egyházi területnek néhány évtizeden belül teljesen új arculatot adtak. Az evangélikus keresztények először kaptak lehetőséget saját egyházszervezet kiépítésére, még ha kezdetben meglehetősen töredékes formában is.

A jozefinizmus alatt értendő nagy reformmű élén természetesen Mária Terézia és fiai, József, valamint Lipót álltak, a megvalósítás azonban nem kizárólag a hivatali apparátus keretei között ment végbe. A reformoknak az egyházon belül is számos segítője akadt, így például két seckaui püspök, Leopold Firmian (1739-1763) és Josef von Spaur (1763-1779), illetve a stájer államegyház nagy alakja, Josef Adam Arco püspök (1780-1802).

Ugyancsak a stájer egyháztörténet kiemelkedő egyénisége volt Roman Sebastian Zängerle püspök (1824-1848), akinek célzatos intézkedései viszont már a jozefinizmus felszámolását célozták. (A papi utánpótlás és képzés fejlesztése, népi missziók megindítása, rendi fíliák létrehozásának szorgalmazása, stb.) Ő bizonyult a reformkorban a stájerországi katolikus restaurációs mozgalom legfőbb mozgatórugójának.

 

Iskra Iveljič (Horvátország, Zágráb – „A római katolikus egyház Horvátországban a jozefinizmus korától a politikai katolicizmusig”) áttekintését II. József radikális reformjaival indította, melyek következtében a trón és az oltár szövetsége - az előbbi javára – megváltozott, az egyház a világi hatalom szolgálóleánya lett. A bevezetett változtatások eredményeképpen az állam az egyházi tevékenység valamennyi aspektusát ellenőrzése alá vonta – a külföldi hatóságokkal folytatott levelezéstől a templomban égő gyertyák számáig. Az előadó ugyancsak hangsúlyozta, hogy a jozefinizmus, mindenekelőtt az alsópapság, de néhány nagyobb egyházi méltóság körében is befogadásra talált, és a jelzett folyamatban elsősorban Maksimilijan Vrhovac zágrábi püspök tevékenységét emelte ki.

Rámutatott, hogy a modern polgári társadalom létrejötte a katolikus egyházat is társadalmi szerepének újragondolására késztette. Ebben a folyamatban jött létre két meghatározó irányzat: a liberális és konzervatív platform. A liberális katolicizmus megjelenését Horvátországban egyértelműen 1848-49-re teszi, elterjedését azonban az 1860-as évektől datálja. Az irányzat hívei közül olyan fontos méltóságokat emelt ki, mint például J. Juraj Strossmayer és Franjo Rački.

Összegzésében a szerző mégis arra a következtetésre jutott, hogy Horvátországban a liberális katolicizmus meglehetősen gyenge volt, hiszen még maga Strossmayer is az egyház őssztársadalomra gyakorolt döntő befolyásának érdekében tevékenykedett. A gyenge liberális katolicizmussal szembenálló konzervatív irányzat ugyanakkor hevesen szembehelyezkedett az 1870-es években elinduló modernizációval. A 19. század végén a konzervativizmus jelentősen megerősödött, és létrejött a politikai katolicizmus.

 

Stane Granda (Szlovénia, Ljubljana – „Lelkipásztorok vagy nemzetvezetők? A szlovén egyháziak szerepe a Reformkorban”) előadásában megrajzolta azt az ívet, amelynek mentén a szlovén alsóbb papság sokszor kényszerű, hétköznapi tevékenységéből kibontakozott a szlovén nyelv és hagyományok megerősödése. E folyamat felvezetéseként előadása első felében feltárta a szlovén területek sajátos etnikai és társadalmi viszonyait. A 19. század kezdetén a szlovén etnikai térségben a magasabb társadalmi rétegek a németet választották hétköznapi nyelvükként, mint ahogy korábban a Tengermelléken az olasszal tették. A németet használó területeken ugyan kialakult a nyelv túlzott dominancia-érzete, de nacionalista intoleranciáról még nem lehetett beszélni. Egészen más volt a helyzet az olasz uralta területeken, ahol a szlovén kulturális törekvésekhez lekezelően viszonyultak. A szlovént a horváttól egyáltalán nem különböztették meg, mindkét népcsoportot egyszerűen szlávként kezelték. A legnagyobb akadályt az önálló nemzetté válás útjában mégis a tartományi megosztottság tudata jelentette, amely legerősebben Karithiában, legkevésbé Isztriában jelentkezett. A tartománytudat nem volt alapvetően szlovén kultúra-ellenes. Ezzel szemben a minden szlovének összetartozás-tudata (Allslowenentum), mely az országhatárokat negligálta, akadályozó tényezőként lépett fel, aminek köszönhetően a nemesség – néhány kivételtől eltekintve – nem vett részt a szlovén kulturális reneszánszban. Polgári körökben több rokonszenv nyilvánult meg a szlovén kulturális törekvésekkel szemben, de nem ez bizonyult meghatározónak. A parasztság hétköznapi nyelve a szlovén volt, bár szükséges esetben a nem szlovén lakosság nyelvén is kommunikálni tudott. Az egyháziak sem képviseltek koherens réteget, hiszen sok múlott azon, hogy hol voltak hivatalban. A városokban inkább teológiai és politikai kérdésekkel foglalkoztak, miközben a vidéki papság szociális és gazdasági problémákkal küzdött. Ezek a többségi paraszti lakosságra is jellemző kérdések kényszerítették az egyháziakat fokozottabb empátiára, ami csak szlovén nyelven történhetett, s ami egyben további politikai aktivitásra ösztönzött. A vidéken működő egyháziak mindennapi tevékenységükkel ezáltal sokban hozzájárultak a szlovén nemzeti tudat elterjedéséhez, megszilárdulásához, melynek jellemző megnyilvánulásai az olyan kifejezések, mint szlovén, Szlovénia, szlovének egyre gyakoribb használata, valamint a szlovén irodalmi nyelv egységesítése voltak. Szaporodott a szlovén helységnevek előfordulása költeményekben és prózai művekben egyaránt. A hangsúly a filológiára helyeződött, a politikai manifesztációk inkább kivételt jelentettek. Fontosnak bizonyult továbbá a szláv népviselet elterjedése, mindenekelőtt azonban a szláv dekorációk megjelenése az olyan jelentős egyházi eseményeken, mint például az első mise (primicia) ünnepe.

Granda kiemeli, hogy a szlovén egyháziak azért folytathatták nemzeti hivatásukat, mert püspökeik nem akadályozták őket, sőt néhányan maguk is részt vettek a szlovén nemzeti reneszánsz felvirágoztatásában.

 

Fazekas Csaba (Magyarország, Miskolc – „A politikai katolicizmus kezdetei és a polgári átalakulás Magyarországon 1790 és 1848 között”) előadása elsősorban a politika modernizációjának kérdésével, és annak a római katolikus egyház nyilvános szereplésére gyakorolt hatásával, vagyis politikai stratégiájának megváltozásával foglalkozott. Tanulmánya első felében a 19. század első évtizedeinek egyházpolitikai alternatíváit vázolta fel. Kiindulópontként leszögezte, hogy a jozefinista egyházmodell, amelyet II. József hozott létre, sokáig utódai alatt is változatlan formában fennmaradt. A katolikus egyház ebben az időszakban számos kiváltság fölött diszponált, egyidejűleg azonban az állam az egyház tevékenységét több területen ellenőrizte (püspöki kinevezések, kapcsolattartás Rómával, stb.).

Ilyen körülmények között kényszerült a klérus a liberalizmus követeléseivel szembenézni. A katolikus egyház a három reformországgyűlésen egyre nagyobb kudarcot volt kénytelen elviselni, miközben fel kellett ismernie, hogy a vegyes házasságokban világra jövő gyermekek nevelése kérdése körül kibontakozó egyházpolitikai vitában a frontvonal már nem protestánsok és katolikusok, hanem a katolikus klérus és a liberális ellenzék között húzódik. A legnagyobb megrázkódtatást számára az 1844/3. tc. jelentette, amelyben a protestánsok és katolikusok közötti vita a polgári egyenlőség irányába mutató módon került rendezésre. A katolikus egyház nem akart lemondani sem a protestánsokkal szembeni privilégiumairól, sem feudális nagybirtokosi rangjáról, s ezért olyan politikai mozgalom elindításával foglalkozott, mely képes hatékonyan képviselni érdekeit a megyék nyilvánosságában és a rendi országgyűléseken is.

Az előadó tanulmányának második, a konferencia több résztvevőjében jelentős érdeklődést kiváltó és vitát generáló része a politikai katolicizmus fogalmának a ’48 előtti magyar politikára történő kiterjesztésére tett kísérletet. A magyar történetírás a politikai katolicizmus fellépését szinte kizárólag az 1890-es évek egyházpolitikai törvényeihez kapcsolja. Fazekas Csaba megfigyelései és következtetései szerint viszont ez a tendencia már 1844-48 között felbukkan a politikai közéletben, amikor is a katolikus egyház vezető személyiségei a katolicizmus társadalmi súlyát a liberális egyházpolitikai elképzelésekkel szemben immár pártszerű keretek között próbálják növelni. A szerző úgy ítéli meg, hogy a Reformkor egyházpolitikai vitáiban megfogalmazott érvek alapvető hasonlóságot mutatnak a közvetlenül 1890 után elhangzottakkal.

1844 őszén a katolikus egyházban valóban új típusú, a konzervatív párt önálló politikai platformjaként funkcionáló mozgalom indult. Tanácskozásaik jegyzőkönyvei azt mutatják, hogy az egyház az ellenzék liberális reformpolitikáját összességében és határozottan visszautasította, mert abban a katolikus egyház megsemmisítésére vagy legalább is háttérbe szorítására irányuló erősen antiklerikális tendenciákat vélt felfedezni. A mozgalom felismeréseiből, követeléseiből Fazekas Csaba az alábbiakat emelte ki: egyháziak fokozottabb részvétele a közéletben, elsősorban a megyegyűléseken, a világi nemesség megnyerése érdekében; bátor szembenézés a modernizálódó nyilvánosság kihívásaival; a sajtó rendkívüli szerepének felismerése a közvélemény alakításában (döntés születik az egyház álláspontját népszerűsítő napilapok, folyóiratok, röpiratok terjesztéséről); a felnövekvő generáció megfelelő politikai nézeteinek formálásához az oktatás katolikus jellegének és az egyházi intézmények társadalmi súlyának erősítése; a káptalanok képviselőinek 1825-ben megszüntetett személyes szavazati jogának helyreállítása, s annak összekapcsolása a szabad királyi városok szavazati jogának kérdésével.

 

Michaela Kronthaler (Ausztria, Graz – „Harc a konkordátumért”) tanulmánya az Ausztria és a Szentszék között 1855-ben létrejött, az egyházi szabadság és az állami rend viszonyát katolikus elv szerint rendező konkordátumot a 19. századi Habsburg Monarchia legjelentősebb egyházpolitikai eseményének nevezi.

Az előadás első fele a konkordátumhoz vezető út előzményeit (az 1849-es bécsi püspöki konferencia; az olmützi alkotmányhoz csatolt császári pátens, valamennyi keresztény egyház önálló belső rendalkotási jogáról; az 1850-es áprilisi rendeletek) vázolta fel, majd Othmar von Rauscher seckaui hercegérsek és Friedrich Schwarzenberg salzburgi érsek személyében nevezte meg a folyamat hangadóit. Megkülönböztetett hangsúllyal szólt J.E. Veith, a bécsi dóm olvasókanonokának szerepéről, aki az egyház jövőjét a Habsburg szövetségben látó Rauscherrel szemben a liberális katolicizmust képviselte, kinyilvánítva, hogy az egyház erejét nem az állami protekció, hanem a saját erő, az önállóság és az aktivitás garantálja. Az egyezmény cikkelyeinek részletes felsorolása és elemzése után bemutatta a Konkordátum ellenzőit, és megrajzolta az ellenvélemények nemzetközi egyházpolitikai hátterét. Ismertette továbbá az 1861, vagyis az osztrák liberálisok vezető szerephez jutása után a Konkordátum megítélésében bekövetkező változásokat, melyek eredményeként 1868-tól a kormány az egyoldalú revízió útjára lépett (májusi törvények). A pápa kemény bírálatára reagálva az osztrák konkordátum-pártiak hűségnyilatkozat gyűjtésbe kezdenek (140 ezer aláírás) egy kemény kis ultramontán püspöki csoport pedig – különösképpen Franz J. Rudigier, linzi püspök és J.B. Zwerger, Seckau új hercegérseke – antiliberális hecckampányt indít a májusi törvényekkel szemben. Támadják a bécsi érseket is (Rauscher), aki időközben a konszenzus híve lett, mi több, az ultramontanizmus populista szárnyaként katolikus népmozgalmat indítanak.

Kronthaler a Konkordátum megkötése következtében kialakult differenciált kép sokoldalú, árnyalt megjelenítését a magyarországi megítélés bemutatásával zárta. Méltatta az 1868-as, liberális elvekre épülő oktatási és vallási törvényt, Eötvös liberális katolicizmusát, mely – a nevével fémjelzett, ám progresszív jellege ellenére felfogásához képest számos tényszerű kompromisszumot is magába foglaló törvényen túllépve – a protestánsokéhoz hasonló katolikus autonómia megteremtésére irányult, valamint Simor János érsekprímás revízió melletti kiállását (Róma vétója ellenére). Összegzésképpen rámutatott, hogy a neoabszolutizmus korában fényes pozícióba kerülő konzervatív, patriarchális, ultramontán egyház kifelé elzárkózott, és képzési központjaiban (Innsbruck, Bécs) az újskolasztika és az újtomizmus irányzata érvényesült, ám ellenhatásaként kibontakozott egy keresztény szellemű aktív közéletiség is, mely a liberalizmus alapértékeit elfogadva, az új, felvilágosult, modern egyház megteremtéséért szállt síkra.

 

Gorazd Staricha (Szlovénia, Ljubljana – „Egyház, állam és társadalom Alsó-Stájerországban a neoabszolutizmus korszakában”) előadásában azokat a konfliktusokat taglalta, amelyekbe az egyház a Konkordátum megkötése kapcsán a társadalom és a politika különböző szegmentumaival, nevezetesen a kormánnyal, a katonai és civil szervezetekkel, a lakossággal és saját belső köreivel belekényszerült. A legtipikusabb konfliktusforrások sorában megemlítette a katonatisztek arroganciáját, a csendőrség feljelentéseit, amelyekkel a „hitvány és kapzsi” klérussal szemben kívánták a „szegény népet” megvédeni; továbbá a polgári hatóságok és - másik oldalról az állam irányában - az egyház, mint a földbirtokos és a jobbágyság eltörlése között feszülő ellentmondást, valamint a krími háború költségeinek egyházi jóváhagyását. A saját belső viszonyok tekintetében a papság viselkedésére vonatkozó valós anomáliákat ugyancsak dokumentált bejelentések alapján ismertette. A lakossághoz fűződő viszonyt tárgyalva kiemelte, hogy azok a szerepkörök, amelyeket a Konkordátum az egyház illetékességébe utalt, valójában az egyezmény megkötése előtt is oda tartoztak, hiszen a házasság, közerkölcs, oktatás és nevelés kérdését az egyház mindig is magának tartotta fenn. Következésképpen, Staricha szerint a szlovén területeken az egyház és társadalom viszonyát illetően aligha beszélhetünk nagy változásokról, hiszen mindazt, amit az egyház az 1850-es években érdekszférájában tartott vagy magának követelt, a Konkordátum csak megerősítette. Mindeközben, dacára annak, hogy maga az egyház a Monarchia tartóoszlopa volt, számos konfliktus felvállalására kényszerült a már említett állami és társadalmi szervek ellenében. Külön kiemeli Staricha az egyezmény iskolaügyre gyakorolt kifejezetten pozitív hatását (az új iskolák és az iskolába járók száma jelentősen nőtt), és aláhúzza, hogy a szlovén nyelv státusa sok tekintetben jobbnak volt mondható a Konkordátum idején, mint az 1860-as évek liberális oktatási reformját követően.

 

Hans H. Piff (Ausztria, Pinkafeld – „A német nyugat-magyarországi katolikus reneszánsz szálai a pinkafeldi romantika-körök példája alapján”) érdekes kultúrtörténeti adalékkal szolgált egy dél-burgenlandi kisváros, Pinkafeld 19. század eleji pezsgő szellemi életének bemutatásával. Az előadás bevezetője izgalmas képet rajzolt az osztrák nagyvárosok irodalmi szalonjairól, ahol a biedermeier kezdetén divattá vált nemcsak művészetet és tudományt ápolni, hanem az akkori idők számottevő kulturális és vallási irányzataival is alaposan megismerkedni, azokról vitatkozni. Ezekben a körökben fejlődött ki – az összromantikán belül – az egyházi romantika műfaja, mely a megbilincselt egyházi élet felszabadításáért harcolt. A mozgalomra döntő befolyást gyakorolt Klemens Maria Hofbauer, redemptorista atya és Friedrich Schlegel filozófus, történész és költő 1808 óta Bécsben formálódó barátsága, mely meghatározó előfeltételévé vált a katolikus romantika és a katolikus reformmozgalom mindkettőjük által szorgalmazott összekapcsolódásának.

Széchényi grófék palotája találkozóhelyül szolgált a Hofbauer körül kialakuló magas szellemi társaság számára, Batthyány grófné, Széchényi Franciska pedig, szülei bécsi házában töltve a téli hónapokat, társadalmi kapcsolatokat ápolt a romantika valamennyi nagyságával, akiknek oda napi bejárása volt. A grófnő ezeket a személyiségeket nyaranta pinkafeldi kastélyába hívta meg, így a mai Burgenland legrégebbi német települése évtizedeken keresztül találkahelyül szolgált a hofbaueriánusok számára.

Ami nem sikerült a császárságnak a felvilágosodás és jozefinizmus idején – véli Piff -, nevezetesen: egy fénykörből minden irányba világító fáklyákat gyújtani a hervadó katolicizmus újraélesztésére, azt küldetésszerűen véghezvitte a Bécs mellett akkor magyar múzsakertként funkcionáló Pinkafeld.

 

Mario Strecha (Horvátország, Zágráb – „A római katolikus egyház Horvátországban 1880-1918”) előadása kezdetén leszögezte, hogy a Horvátországban az 1880-as években nem volt különösebb konfliktus a modern társadalom és az egyház között. Egyetlen kivételként utalt 1884-re, amikor megkísérelték bevezetni a zsidó emancipáció-törvényt, ám az ellenállás miatt a kormány az előterjesztést kénytelen volt visszavonni. Még a liberális katolicizmus két vezéregyénisége, Strossmayer és Rački is ellene nyilatkozott az emancipáció érvényesítésének. Az 1890-es évek közepétől – folytatta az elemzés – a horvát kormányban újra az egyház jogi helyzetét megváltoztató, a magyar egyházpolitikai reformokhoz hasonló törekvések jelentkeztek (polgári házasság, zsidók emancipációja). A társadalmi reakciók azonban erős differenciálódást eredményeztek. A liberális egyházpolitikai reformok kivédésére, a horvát nemzeti mozgalom fellendítésének eszközeként létrejött a politikai katolicizmus. A horvátság és a katolicizmus összekapcsolása – mutatott rá Strecha – a nemzetiségvállalás alapvető szempontja lett, melyben vallás és nemzetiség határa feloldódott. Az elkötelezett nemzeti mozgalommá vált politikai katolicizmus fő képviselőjével, Miroslav Kulmer gróffal szemben, a veszélyeztetett katolikus identitás védelmében, a fiatal, radikális klérust maga mögött tudó senji püspök, Antun Mahnič, lépett föl, aki immár a vallás prioritását hangsúlyozta a nemzeti ideológiával szemben. Az „először katolikus, azután horvát” jelszó megfogalmazásával kívánt változtatni a politikai katolicizmus ideológiáján, meghirdetve a horvát társadalom rekrisztianizációját, amihez elengedhetetlenül szükségesnek tartotta az előzetes lelki megújulást. Programjában, kirekesztő álláspontra helyezkedve, különbséget tett „igazi” (azaz a felhívását feltétel nélkül követők) és „a többi” katolikus között. A modern társadalommal összeegyeztethetetlen felfogása és magatartása azonban szükségszerűen marginalizálódáshoz vezetett. Mahnič csak keveseket megnyerő álláspontjával szemben 1910-ben - a Horvát Keresztény Szocialista Néppárt megalakulásával - létrejött a többség támogatását élvező modern keresztény szocialista irányzat.

 

A recenzióban ismertetett tanulmányok a Pannon-térség 18-19. századi történetének igen fontos fejezetét tekintették át. Az egyház, politika és a társadalmi változások viszonyának, egymásra hatásának birodalmi, regionális, tartományi, valamint helyi szintjeit rekonstruálva, és különböző tendenciáit elemezve számos közös és eltérő mozzanatra hívták fel a figyelmet. A konzerváló, restaurációs, illetve progresszív elképzelések és erők versenyét - az elméleti és a gyakorlati szempontokat kombinálva – konkrét megjelenési formákon keresztül mutatták be. A modernizációs kihívásokra született válaszokban fellelhető eltérő sajátosságok precíz felvillantása mellett is az összkép domináns tendenciájának azonban a vizsgált régió fejlődésének közös vonásai bizonyultak. A konferencia előadói a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus, a keresztényliberalizmus, a liberális katolicizmus és a keresztényszocialista törekvések különböző megjelenési formáinak sokoldalú ábrázolásával magas színvonalon járultak hozzá a nemzetközi méretekben is fellendülő egyházpolitikai kutatások európai összmunkájához.

A 2002-ben Horvátországban megrendezésre kerülő Mogersdorf konferencia – a tavaly megkezdett közös munkálatok folytatásaként, és egyben lezárásaként – az egyház, politika és társadalmi modernizáció Pannon-térségben megvalósult, súlyos történelmi megrázkódtatásoktól sem mentes 20. századi történetét kívánja megvizsgálni.

(Bubnó Hedvig)