Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ennyi évvel a megjelenése után érdemes-e még ismertetni ezt a történeti-szociológiai konferenciakötetet. Úgy gondolom, igen. A kötetben megjelent közlemények ugyanis mai szemmel nézve is nagyon tanulságosok, még ha egyes kérdésekről azóta szakfolyóiratokban újabb részeredmények is napvilágot láttak már. Továbbá ebben az összeállításban jó áttekintést kapunk egy vitatott, illetve nem utolsósorban összehasonlító kutatásokra is ösztönző problémakörről. A kötet a német egyháztörténetírás történetétől a Weber-életrajzkutatáson át az angol koraújkori vallástörténetig a legkülönfélébb kutatási irányzatok és területek idevágó belátásait összegezi, ezáltal mintegy kiemeli azokat diszciplináris „magányuk”-ból.

A kötet egy 1993-ban Washingtonban, a Német Történeti Intézetben tartott konferencia anyagára alapozódik. A rendezvény célja az volt, hogy vitára bocsássa a „protestáns etika”[1] különböző értelmezéseit, különös tekintettel a Weber-recepció eltérő útjaira és körülményeire Európában illetve az Egyesült Államokban. A kötet két nagy részre oszlik. Az első rész a „háttér és kontextus” címet viseli, a második a „befogadás és felelet” témakörét öleli fel. A jól szerkesztett névmutató (385-397. p.) mind az említett történeti személyeket, mind az idézett irodalom szerzőit tartalmazza. A kötet általános erénye az alaposan kidolgozott jegyzetapparátus, ami megalapozottá teszi a különböző érveléseket, bevezet az egyes témakörök általános szakirodalmába.

Guenther Róth részletes bevezetőjében (1-24. p.) áttekintette a Weber-recepció múltját, felvázolta a különböző álláspontokat, valamint bemutatta a kötetben szereplő egyes cikkeket. Ezenkívül kitért egy olyan összefüggésre is, amit az említett konferencián nem elemeztek: a Weber-féle Franklin-recepcióra, illetve arra, hogy a „protestáns etika” milyen párhuzamokat és kapcsolatokat mutat Georg Jelinek „Die Erklärung der Menschen- und Bürgerrechte” című, szintén egyes politikai eszmék vallási eredetét felmutató művével. Róth szerint Weber a kortárs művek, például Ferdinand Kürnberger alapján, egyoldalúan értelmezte Franklin írásait, és – ahogy azt már Baumgarten részletesen kimutatta – félreértette annak iróniáját, sajátos angolszász humorát. Mindez pedig befolyásolta a „protestáns etika” egyes érveit, megfogalmazásait. Weber a „protestáns etiká”-ban gyakran idézte Franklint, emellett a korabeli német teológia, valamint – Róth szerint – Jelinek említett műve is nagy befolyást gyakorolt rá. Ami egyáltalán nem is meglepő, hiszen a vallások gyakorlati befolyásának kutatása fontos elemét alkotta mindkettőjük azon igyekezetének, hogy „társadalomtudománnyá alakítsák át a szellemtudományt (Geisteswissenschaft)”. (24. p.)

A kötet első része Weber téziseinek forrásait, megfogalmazásának körülményeit és implicit szándékait veszi szemügyre. Friedrich Wilhelm Graf cikke például a „protestáns etiká”-t a korabeli egyházpolitika csatamezején, a „Kulturkampf” frontvonalai között helyezi el, s bemutatja a megfogalmazásában meghatározó fontosságú teológiai forrásokat illetve azoknak politikai implikációit. (27-50. p.) Rámutat többek között, hogy a „protestáns etika” érvelésében a kálvinizmus és lutheranizmus erősen eltérő jellegére vonatkozó, központi jelentőségű felfogás Weber egyik fő forrására, Matthias Schneckenberger teológiai műveire vezethető vissza. Amikor kiemelte a kálvinizmus erényeit, hangsúlyozta az aszketikus magatartást, mindennek „nevelő” szándéka is volt, a lutheranizmust ugyanis Weber szerint előbbi hiánya jellemezte, a német tekintélyelvűségben annak negatív befolyását vélte felfedezni. Graf szerint így a tézis történeti igazsága e politikai üzenet mellett másodrangú kérdéssé válik. Grafhoz hasonlóan a Weber-tézist a 19. század újra feléledő egyházpolitikai harcainak keretébe ágyazva mutatja be Paul Münch írása is. (51-72. p.) Létezett egy „Weber előtti tézis” – mondja –, mely (nemcsak a német) protestantizmus szerepére, teljesítményeire vonatkozott, s azt, egyelőre szociológiai alapozás nélkül, világtörténeti perspektívában értelmezte. Így a „protestáns etika” voltaképp nem más, mint a kultúrharc sajátosan protestáns értelmezésének következménye, szerzője úgy viszonyult elődeihez, mint a törpe, amikor óriások vállára áll. Thomas Nipperdey viszont a korabeli katolikus-protestáns viszony statisztikai értelmezésére tesz kísérletet, bemutatva, hogy mind a protestáns, mind a katolikus oldal politikai céljait akarta megvalósítani, előbbi ebben érveit teljesítményére, kulturális fejlettségére alapozta, utóbbi pedig egyenjogúságot, a művelődési lehetőségekben való nagyobb részesedést követelt. (73-82. p.) Roth cikke Weber sajátosan értelmezett „anglofíliáját” mutatja be családi kapcsolatainak hálózatán keresztül. (83-122. p.)

A következő tanulmányok megpróbálják Webert és gondolatvilágát a századforduló eszméinek kontextusában elhelyezni. Harry Liebersohn a nemzeti identitásról alkotott weberi elképzeléseket elemzi (123-132. p.), Hubert Treiber pedig a weberi szekta-fogalmat Nietzsche egyik gondolatával, a „szabad szellemek kolostorá”-val hozza kapcsolatba (133-160. p.) Harvey S. Goldmann, Foucault-ra alapozva, a weberi emberképet vizsgálja, az egyéni autonómia és cselekvési kompetencia megőrzése esélyeit a modern kor feltételei között (161-178. p.) Klaus Lichtblau a századforduló „új etikájá”-ra tér ki, amit Weber nemcsak szellemi jelenségként értelmezett, hanem az nagyon is jelen volt saját baráti és családi körében is, mint állandó vitatéma. (179-194. p.) Szerinte Weber aszketizmus-felfogására a legnagyobb hatást többek között Simmel és Freud gondolatai, pontosabban azok kritikái gyakorolták. A szerző annak alapján Webert kora „antimodern modernjei” közé sorolja. A fejezetet Hartmut Lehmann tanulmánya zárja, melyben Weber és Sombart kapitalizmusképét próbálta értelmezni. (195-208. p.) Sombart-nak a modern kapitalizmusról szóló nagy műve ösztönzést és egyben kihívást jelentett Weber számára. Jelinek említett műve mellett Webert a vallási eszmék hosszú távú kulturális és gazdasági következményeinek vizsgálatára épp Sombart-nak az egyes vallási csoportok gazdasági etikájáról megfogalmazott tételei inspirálták. (Így például a kálvinisták és kvékerek gazdasági szerepéről írott gondolatai is, amelyet Weber éppen azért nem bizonyított hosszasabban, mert a tételt már bizonyítottnak tekintette.)

A kötet második része a „protestáns etika” egyes érveivel valamint azoknak történeti, egyháztörténeti vizsgálatával foglalkozik, s ebből végre pontosabban megismerhetjük annak fontos körülményeit, ahogy Weber és barátja Troeltzsch találkozott az amerikai kapitalizmus valóságával. Malcom McKinnon tanulmányában a már más műveiben is kifejtett alapvető kritikáját ismételte meg. (211-244. p.) Szerinte ugyanis a weberi tézis tarthatatlan, annak hosszú élete és szerteágazó hatásai onnan eredhetnek, hogy a kritikusok elsősorban Weber állítólagos monizmusát vagy idealizmusát támadták, amit ő – metodológiai pluralizmusára utalva – könnyen visszautasíthatott. Viszont, vallja McKinnon, az alapvető teológiai félreértelmezéseit kevéssé méltatták figyelemre. Egy ilyen bizonytalansági pont a személyes kiválasztottságra, az egyéni predesztináció tanára, valamint az abból eredő következményekre, a világi életre és magatartásra vonatkozik. MacKinnon szerint a kálvinizmus nem adott vallási legitimációt a világi hivatásnak, mert a Westminster-i hitvallás alapját képező szövetségi teológia („covenant theology”) érvénytelenítette a predesztináció-tant, így az érvelés alapját képező művek hatása valóban csak lelki jellegű („spiritual”) maradhatott. Ha pedig ez a hiányos bizonyítékokra alapozódó logikai okfejtés nem elég – folytatja – a megváltás féltésével és annak pszichológiai következményeivel kapcsolatos weberi elmélet dől össze. David Zaret az előbbi érvelés metodológiai hiányait és szűk forrásbázisát támadja meg. (245-272. p.) Szerinte MacKinnon az egyes, általa felhozott korabeli szövegeknek kizárólagosságot tulajdonít, s nem veszi észre, hogy az ideológia mesterei a teológiai érvek tárházából szükség szerint különböző motívumokat használhattak fel. Ilyen „kontextuális szelektivitás”-sal mind maga Kálvin, mind pedig angol utódai a tanítás determinisztikus illetve voluntarista elemeit hangsúlyozták. A radikálisan laicizáló következtetésekkel szemben az utóbbiaknál például előtérbe került az isteni determináció („determination by grace”), néha erősebben is, mint az eredeti kálvini írásokban. Ugyanakkor MacKinnon bőven talált forrásokat, amelyek az egy életen át tartó bizonyosság kereséséről tanúskodnak. Így Zaret olvasatában az angol puritanizmus határozottan félelmek által hajtott vallásként jelenik meg, ami a „protestáns etika” központi érveit támasztja alá. Hasonlóképpen Kaspar von Greyerz írása is azt igyekszik bebizonyítani, hogy a predesztináció illetve az isteni beavatkozás gondolata a teológusok tanítási célú szövegein kívül jelen volt a korabeli hívek gondolatvilágában is. (273-284. p.) Fennmaradt források (naplók, önéletírások) százai tanúskodnak arról, hogy a predesztináció gondolata, illetve még erősebben egy közvetlen beavatkozásra számító, „különleges gondviselés”-t („special providence”) feltételező elképzelés igenis létezett az angol puritánusok körében. Guy Oakes viszont felhívja a figyelmet egy metodológiai paradoxonra. Mivel a „protestáns etiká”-ban az predesztináció gondolata valamint a predesztináció bizonyságának keresése a középpontban állnak (annak a mindennapi életvezetésre gyakorolt hatásaival együtt), Weber a következő nagy vallásszociológiai művében[2] a tartalmi érv helyébe egy szerkezeti jellegűt állított: a szekta szervezetét és fegyelmét. (285-294. p.) Oakes szerint Weber érveinek tarthatósága talán nem elsősorban a teológiai forrásainak helyes értelmezésétől függ, sokkal inkább attól, hogy e teológiai gondolatok „fogyasztói”-nak etoszát helyesen értette-e meg.

Gianfranco Poggi nem a tézis tarthatóságát, hanem szociológiai jelentőségét elemzi. (295-304. p.) Poggi ugyan nem megy olyan messzire, mind hajdan Barrington Moore, aki eleve eldönthetetlennek tartotta a kérdést, miszerint a „protestáns etika” fontos áttörésnek vagy pedig inkább zsákutcának tekinthető-e. Poggi szerint a lényeg, hogy a mű érvelésének komplexitásában a cselekvés és a struktúra kölcsönösen függenek egymástól, s írása ennek alapvető vonatkozásait kutatja. Philip Benedict a „protestáns etika” teológusok, egyháztörténészek körében gyakorolt hatásával foglalkozik. (305-326. p.) Nyilvánvalóan Webernek igaza volt, amikor feltételezte, hogy a gazdaságtörténeti problémája a legtöbb teológus számára inkább mellékesnek fog tűnni – szögezi le. Ha műve ezekben a körökben egyáltalán figyelmet keltett, akkor kizárólag azért, hogy a felekezeti csatározásokban felhasználhassák. Az európai kálvinizmus-kutatásban viszont a „protestáns etika” szinte semmiféle nyomot nem hagyott. Az újabb kutatások megerősítik, hogy a Tridentinum utáni katolicizmus alapvetően alakult át a reformáció hatására, sőt a nagy, „történelmi” egyházak jelentős strukturális hasonlóságot mutatnak, például a vallásgyakorlat tekintetében. Így a „protestáns etika” egyes tételei elvesztik érvényességüket, viszont a szektákról és vallási kisebbségekről, a diaszpórában kiépülő kapcsolatokról kifejtett megfigyelései az évek folyamán egyre nagyobb jelentőséget nyertek. James A. Henretta Webernek az amerikai puritán világról alkotott ideáltipikus képét annak – társadalomtörténeti kutatások alapján kirajzolódó – valóságával veti össze. (327-346. p.) Valóban létezett a „protestáns etiká”-ban is leírt hivatás-felfogás, a vallási tanokban kimutatható „szüntelen munkálkodás” szelleme. Ugyanakkor megfigyelhető bizonyos feszültség a vallási individualizmus illetve a kollektivizmus között, ami társadalmi téren a kereskedők és befektetők illetve a parasztok és kézművesek érdekei közötti ellentétben ragadható meg. A vallási meggyőződések erős és tartós befolyását éppen a kapitalizmus fejlődése fékezte le, mivel – például a Winthrop példáján bemutatott – kommunitárius etika az adósok érdekeit védte a hitelezőkkel szemben és „igazságos ár” meghatározását követelte, a társadalmi hierarchia viszont a „látható szentek”-et részesítette előnyben. Ebben a helyzetben a kereskedők súlyos hátrányokat szenvedtek, ezzel szemben a második vagy harmadik nemzedék idején, belső és külső tényezők hatására ez a nyomás legalább a városokban csökkent. A vidék azonban az amerikai függetlenségi háború idejéig megőrizte közösségi mentalitását. Helwig Schmidt-Glintzer azt vizsgálja, hogy a „protestáns etika” milyen helyet foglalt el Weber intellektuális fejlődésében. (347-356. p.) Szerinte Weber ott kifejtett álláspontját élete végéig megtartotta, ugyanakkor ez a műve csak egy első, viszont kétségtelenül jelentős lépés egy nagyobb, összetett elméletrendszer számára az összehasonlító szociológia terén. Hans Rollmann cikke Weber és Troeltsch Saint Louis-i látogatását elemzi a „protestáns etika” valamint kettőjüknek a vallások gazdasági és szociális etikájáról alkotott nézeteinek megfogalmazása előtt. (357-384. p.) Az 1904-es világkiállításhoz számos tudományos kísérő rendezvényt is szerveztek, így az egész világból meghívták a vezető tudósokat, hogy megvitassák az új század kihívásait, s kidolgozzák közös tennivalóikat is. Németországból többek között Weber és Troeltsch utazott filozófusként illetve szociológusként Saint Louis-ba. Egyes levelek és naplófeljegyzések (sajnos csak már publikált források) Rollmann az elméleti elvárások illetve az amerikai realitás összeütközését követi nyomon, írása így nemcsak a szociológiai érdeklődésű olvasó számára lebilincselő, helyenként kifejezetten mulatságos olvasmány. Az egyik legnagyobb kihívást nyilván az jelentette, hogy a századforduló német valósága, illetve az abból kialakított tapasztalatok milyen konfliktusokba kerültek az amerikai tömegtársadalom újszerű jelenségeivel, például Marianne Weber szemében az egyén értékéről vallott felfogás kezdett töredezni a nagyvárosi nyüzsgés közepette.

A kötetben leírt tudománytörténeti eredmények, így különösen a tézis „archaeológiájá”-val foglalkozó szakaszok, valamint a benne rejtőző politikai kötődések gondos rekonstrukciója lenyűgöző, s a kötetet tudományszociológiai eseménnyé is teszi. Ugyanakkor a cikkek összességéből levonható az a következtetés, hogy a „protestáns etika” hosszú élete, a rá vonatkozó viták hevessége nyilvánvalóan nem feltétlenül egyes állításainak időtálló voltától függ. Metodológiai pluralizmusa, az adott történeti és helyi körülmények között való emberi cselekvésről alkotott modellje mindezen túl heurisztikai inspirációt nyújt. Kritikusai (ebben a kötetben is) mind teológiatörténeti, mind társadalomtörténeti tekintetben, a tézist támadva vagy támogatva, óriási mennyiségű anyagot hordtak össze arról, hogy változó társadalmi struktúrákban, adott történeti helyzetekben, politikai csatározásokban, mentalitásbeli mikroklímákban hogyan fogalmazták újra hitvallásuk tételeit egyházi vezetők, teológusok valamint a hívek, illetve azokat az adott világuk kihívásaira alkalmazták, ugyanakkor az előbbieket vallási eszmerendszereik szerint értelmezték. Általánosságban megmarad tehát a kérdés a vallási eszmerendszerek gazdasági etikájáról, éppúgy mint az, hogy mit mondtak a mindennapi élet világáról, hogyan szűrődött le mindez a mondanivalójukban. A kötet arra is kitűnő példát nyújt, hogy milyen sokszínű források használhatók fel az említett kérdések kutatására.

(Julianne Brandt)

 

Jegyzetek