A jelen tanulmány alapját képező szakdolgozatot 2009 júniusában védtem meg Egy zsidó hitközségi viszály a reformkori Magyarországon címen a Károli Gáspár Református Egyetemen, konzulensem dr. Vassányi Miklós egyetemi adjunktus volt. A vonatkozó forrásanyagra dr. Tóth Péter, a Miskolci Egyetem BTK docense, volt főlevéltáros hívta fel a figyelmemet. (Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a perirat szereplője a magyar-zsidó történetírás egy jeles alakja, akinek a per után fontos műve jelent meg, amely a magyarországi zsidóság reformkori viszonyainak érdekes adalékát szolgáltatja.) Mindkettőjük munkáját hálásan köszönöm! (A Szerző)

 

A szakirodalom általában úgy tekint Alexandersohn Jonathán hejőcsabai esetére, mint a reformokra törekvő rabbi küzdelmére egy ortodox közösség ellenében. Ez a csabai rabbiról kialakult kép sokat köszönhet a rabbi vándorlásainak, könyvének, aminek a segítségével a közvélemény megismerte az eseményeket. Az Alexandersohnról kialakult képet a köztudottan neológ történész,[1] Kohn Sámuel az 1899-es Magyar–Zsidó Szemlében így mutatja be: „Pörét egyuttal a fölvilágosodás küzdelmének tekintették a sötét zelotizmus ellen, a nyugoti Európában már elfogadott modern vallásos irány ellentétének a középkori fanatizmussal és durva műveletlenséggel.”[2]

Sok kortárs, illetve az utókor számára egyaránt Alexandersohn tehát egyértelműen felvilágosult, modern felfogású rabbiként jelenik meg, aki komolyan összetűzött a még „elmaradott” ortodoxokkal. Ezt a képet illusztrálja többek között Groszmann Zsigmond történész 1916-ban megjelent történelmi tanulmányában: „Alexandersohn Jónathánt, a Németországból hozzánk került modern felfogású borsod-csabai rabbit pedig a szó szoros értelmében földönfutó bolyongóvá tették üldözői”.[3] Ugyancsak ezt erősíti meg az 1929-ben megjelent Zsidó Lexikon is, amelyben Alexandersohn Jonathán úgy szerepel, mint akinek „valószínűleg reformtörekvései miatt nézeteltérése támadt hit községével”.[4]

A forrásanyagot és a Magyar–Zsidó Szemle ide vonatkozó cikkeit olvasva azonban kételkedtünk azzal kapcsolatban, hogy itt elsősorban a reformer rabbi és a hagyományokhoz ragaszkodó közösség ellentétéről van szó. Kohn Sámuel kicsinyes bosszúnak tartja a rabbi elleni pert és heves gyűlöletet. Úgy mutatja be, hogy a rabbi elűzésének érdekében a helyiek vallási színben igyekeztek feltüntetni a csabai rabbi elleni ellenszenvüket, azért, hogy céljukat biztosan elérjék. A per írásos anyagából is az összeállítók (a zsidó hitközség megbízott képviselői) által a rabbi személyéről sugallt negatív kép bontakozik ki, kap hangsúlyt. Meggyőződésünk szerint tehát a háttérben nem a vallási előírások reformer szellemű megszegése, a hagyomány tudatos fellazítása áll a rabbi részéről, hanem sokkal inkább a személyes ellentétek. Ez a kép azonban eltorzult a későbbi ortodox-reformer szembenállásnak köszönhetően, ami leginkább a per utóéletének és a korszak felfokozott vallási-poltikai hangulatának a következményeként értékelhető.

Jelen dolgozatban nem a csabai rabbi perének utóéletével kívánok részletesen foglalkozni, hiszen vándorlása és később megjelent könyve már viszonylag jól dokumentált történet. Ezekre csak utalásszerűen, röviden térek ki. Pusztán maga a perirat, mint levéltári forrásanyag segítségével próbálom megvilágítani a csabai rabbi perét, a rabbi ellen felhozott vádakat.

 

Hitközségi viszályok Magyarországon az 1830-as és 40-es években

Magyarországon az 1830-as és 1840-es években a különböző „hitközségi viszályok” szinte mindennaposak voltak, melyek közül több országos visszhangot váltott ki. Büchler Sándor a Magyar-Zsidó Szemle 1890-es számában a következőképpen jellemzi az 1830 és 1848 közötti zsidó közösségek helyzetét: „Községeink állapota a 30-as és negyvenes években szerfölött visszás volt, egyenetlenkedés és pörpatvar volt mindenütt napirenden, amelynek előidézői rendszerint a megtelepült idegenek voltak. A mindenfelől egybekerült elemek közt az eltérő szokások és különböző életmód folytán bajos volt a békés megférés.”[5]

A magyarországi zsidó hitközségi viszályok egyik kiváltó oka – ahogyan arra az idézet is rámutat – tehát a magyarországi zsidóság sokfélesége és az ekkoriban zajló keveredése. Ennek fő előidézői a még ekkor is folyamatos galíciai bevándorlás és az 1840-es évektől a falvakból a kisvárosokba, innen tovább a nagyvárosokba irányuló belső migráció. Mindezek következtében „a közösségek sokáig az átalakulás állapotában voltak, származásukban, műveltségükben, vallási hozzáállásukban, szociális helyzetükben elkülönülő csoportokat találhatunk bennük, és a különböző csoportok vallási ügyekkel kapcsolatosan kialakított viszonya eltérő vagy éppen ellenséges volt”. Ez alapvető változás a hagyományos állapotokhoz képest, hiszen korábban a közösségek jóval egységesebbek voltak és – eltekintve a szociális rétegződéstől – a közösnek gondolt és vallott értékekhez kötődtek.[6]

A rabbi kiléte, származása ugyancsak fontos – ha nem az egyik legfontosabb – kiváltó oka lehetett egy kisebb-nagyobb hitközségi viszálynak. Büchler Sándor megemlíti a már idézett cikkében, hogy például a magyar és a német származású rabbik előnyben részesültek, míg az egykori lengyel területekről származók ellen főleg a dunántúli vidékeken sokan ellenszenvvel viseltettek.[7] Az új rabbit sokszor már eleve ellenségesen fogadták a helyiek, ennek a kiváltó okai pedig különbözőek lehettek. Büchler említ például olyan helyzeteket, amikor a hitközség nem fizette ki a rabbi előre meghatározott bérét, de előfordulhatott olyan is, hogy a „a községi tagok verekedő természetűek” voltak. Így tehát a legjelentéktelenebbnek tűnő ügyekből is komoly harc generálódhatott, mert több közösség is, „mely nem volt képes vagy már megunta volt a rabbit eltartani, maga provokálta rabbiját a durva fellépésre, sok helyütt a rabbinak apró, jelentéktelen tévedéseit ürügyül használták, hogy megrövidítsék fizetését, vagy hogy elmozdítsák hivatalából”.[8]

A korban viszálykodás terén igencsak elhíresült közösség volt például a szécsényi, ahol a rabbi és a hitközség között szüntelen volt a „hadiállapot”. Büchler is megemlíti ezt a problémás hitközséget és a következőket írja róla: „egy emberöltő óta több rabbi fordult meg Szécsényben, de egyik sem dicsekedhetett azzal, hogy a községi tagokkal békességben élt volna”. A rabbik gyakran váltották egymást, a közösség pedig vagy az éppen aktuális rabbi fizetését vonta meg, vagy egyszerűen elbocsátotta őt. A Büchler által leírt példák azt a feltételezést erősítik, hogy a hitközségi viszályok ebben az időszakban nem kizárólag a reformerek és az ortodoxia kezdeti összecsapásainak felvonásai lehettek, sőt Büchler szerint „a legtöbb községben jelentéktelen események forgatták fel a rendet”.[9] Tény azonban az, hogy a különböző konfliktusok egy másik, jelentős csoportját viszont valóban a reform és ortodoxia küzdelme inspirálta.

A két irányzat összecsapásaira számos példát találni, igaz azonban az is, hogy ezek nagyon gyakran nem úgy jelentek meg, mint például egy tudatosan reform nézeteket valló közösség és az ortodox rabbi küzdelme, netán a reformer rabbi és ortodox közösség harca. Nagyon valószínű, hogy az ilyen összecsapások mögött gyakran inkább csak tudattalanul, meg nem fogalmazottan húzódott meg a két szellemiség szembenállása. Ettől függetlenül az utókor vagy éppen a kortársak sokszor kívülállóként felismerve a konfliktus motívumait, azt a vallási irányzatok, eszmék nyílt összecsapásaként magyarázták. A következőkben pár ilyen esetet ismertetek, közülük kiemelve Alexandersohn Jonathán hejőcsabai esetét. Nathaniel Katzburg rámutat a két irányzat közötti küzdelem közösségi szinten megjelenő összeütközéseire: „A két tábor közötti vetélkedés lényegében a gyülekezeteken belül mint ellentétes érdekű csoportok küzdelme zajlott, és mindenekelőtt a zsinagógai renddel és a rabbisággal kapcsolatos újítási kísérletek miatt.”[10]

A zsinagógai imarend megváltozása sokat köszönhetett az 1828-ban Pesten – a bécsi reformzsinagóga mintájára – felépülő új rítusú imaháznak. Az új rend többnyire külsőségeket érintett, ezek nagyjából a következők voltak: a tóraolvasó szekrény a zsinagóga közepéről a frigyszekrény mellé került, a kántor énekét kórus kísérte, németül prédikáltak, nem sokkal később pedig már az orgona is bekerült a zsinagógába.[11] Ez az új zsinagógai rend csakhamar sok vidéki hitközségben megjelent. Ebből pedig nyilvánvalóan nagyon komoly konfliktusok születhettek és születtek is, főleg az 1840-es évektől. Sok helyen az újonnan felépülő zsinagógában a megreformált rendet vezették be, míg a régi zsinagógában tovább folyt az élet a hagyományos vallási rend szerint. Katzburg említ olyan eseteket is, például a bajait, ahol a két félnek 1844-ben sikerült megállapodnia, a nagy tekintélyű Kohn Schwerin Götz[12] rabbinak köszönhetően, aki mindennél fontosabbnak tartotta a békességet.[13]

A rabbi kiléte egyébként ezekben a viszálykodásokban is központi szerepet játszott. Sok gyülekezet nem volt megelégedve rabbijával, mert az nem követte a reformokat. Sokszor egyes közösségek már nem elégedtek meg azzal, hogy rabbijuk csupán a talmudi tudományokban jártas, hanem igényelték például a felvilágosultabb szellemiséget, a világi műveltséget, esetenként pedig a német vagy néha a magyar prédikációt.[14] Az ilyen összetűzésekre példa az óbudai közösség esete. Müntz Mózes[15] halála után a hitközség a neves lengyelországi Talmud-tudóst, Hirsch Hellert választotta meg rabbinak, akit azonban a reformokra törekvők nem fogadtak kitörő lelkesedéssel. Hirsch Heller emiatt sokáig habozott is, mielőtt elfogadta az óbudaiak ajánlatát.[16] Ezek a kisebb-nagyobb összecsapások már ekkoriban előrevetítették a későbbi, 1868–1869-es években bekövetkező ortodox–neológ szakadást.

 

A hejőcsabai konfliktus

Alexandersohn Jonathán hejőcsabai rabbi esete egyike a már ismertetett, a korszakban igencsak gyakori zsidó hitközségi viszályoknak. Alexandersohn azonban éppen ennek az ügynek a révén – kis túlzással – világhírű lett. A rabbi elég makacs természetű lehetett, hiszen addig nem nyugodott, amíg ügye a neki megfelelő módon a nyilvánosság előtt nem rendeződik. Ez végül nem sikerült, de vándorlásai és könyve hatására Európa szerte megismerték őt és a hejőcsabai konfliktust.

 

Alexandersohn Jonathán útja Hejőcsabáig

Alexandersohn Jonathán magyarországi színrelépését megelőző életéről elég kevés információ áll rendelkezésünkre. Az 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében megjelenő Zsidó Lexikon csak annyit tudósít erről a korszakáról, hogy 1831-ig a poseni Schwerinben működött mint rabbi.

Alexandersohn, miután 1831-ben elhagyja a németországi hitközségét, Kohn Schwerin Götz ott élő rokonai tanácsára Magyarországra jön, és 1832 augusztusában Bajára érkezik, ahol a szintén porosz származású Kohn Schwerin fogadja. A tekintélyes bajai rabbi nem akart vakon hitelt adni bizonyítványainak, hanem önmaga szeretett volna megbizonyosodni Alexandersohn tudománya és képességei felől, úgyhogy egy ideig, mint vendégét szívesen látta Baján. Innen Alexandersohn Bonyhádra látogatott, ahol Hirsch Heller megürült helyére pályázott. A helyieknek megtetszett Alexandersohn próbaelőadása és rabbijukká választották volna, de a távozó Hirsch Heller ezt ellenezte, emiatt hiúsult meg Alexandersohn megválasztása.[17] A sikertelen próbálkozást követően visszatért Bajára, ahol hasonlóan kiváló szónoklatot tartott. Ennek nyomán Kohn Schwerin már írt neki ajánlólevelet, majd útra kelt, hogy más helyeken rabbi-székre pályázzon. Novemberben Pápán jár, ahol Rapaport Wolf ad neki ajánlólevelet, majd 1833 augusztusában Balassagyarmaton Asch Meier[18] rabbi hasonlóképpen támogatja.

Ezután érkezik meg Hejőcsabára, ahol rabbivá választják. 1833. szeptember 25-én kelt alkalmazási okmánya, amelyben többek között az szerepel, hogy heti három forint fizetésért dolgozik, és legalább 3 évig nem hagyhatja el a hitközséget. A viszálykodás azonban nem sokat várat magára. Kohn Sámuel így jellemzi Alexandersohn rabbit:

 

„Alexandersohn szónoki tehetséggel biró és a legjobb szándéktól vezérelt, tanult, de önfejü, meggondolatlan és heves indulatu ember volt, s mint ilyen, a legkevésbé alkalmas arra, hogy ura legyen a kényes helyzetnek, a melybe jutott volt”.[19]

 

A csabai hitközség ugyanis – mint írja – fiatal közösség, „melyben vallási és ügykezelés dolgában kirívó visszaélések harapództak el”. Ezeket a visszaéléseket a rabbi elhamarkodva, olykor meggondolatlanul akarta megszüntetni, és így magára zúdította „mindazok haragját, kik az eddigi rendezetlen viszonyok közt jól érezték magukat”.[20] Ostorozta a közösséget többek között a kóserhús rendszabályozása vagy a sabbath megszentségtelenítése miatt. Mindezek arra utalnak, hogy a csabai közösség nem minden esetben tartotta be a vallási előírásokat, amit – a később ugyanezekkel megvádolt – Alexandersohn szigorúan elítélt.

Valószínű, hogy már a legelső időktől kezdődően kiütközött a kulturális és a származásbeli különbség a feltehetőleg galíciai eredetű helyiek, továbbá a porosz származású Alexandersohn Jonathán között. A Magyar–Zsidó Szemlében megjelent cikk így foglalja össze ezt a nyilvánvalóan éles különbséget:

 

„Alexandersohn sem igen illett az ottani emberekhez és viszonyokhoz. Talmudi tanulmányait Posenben, Boroszlóban és Berlinben végezte, mely helyeken bizonyos modern müveltséget sajátitott el, mely Csabán legkevésbé sem volt helyén. Az akkoriban mindenütt használt zsargontól élesen elütő, meglehetősen tiszta német beszéde, továbbá a környékbeli rabbik viseletétől eltérő »német« ruházata annál gyanusabb szinben tüntették fel vallásosságát, mivel néhány ott fontos vallásos jelentőséggel bíró külsőségről más véleményt táplált és nyilvánított is.”[21]

 

Emellett pedig nem szabad elfelejteni, hogy „a közvetlen közelében elharapódzott cha-szidizmust és annak képviselőit nyilvánosan a legkeményebb szavakkal elítélte”. Ez nyilvánvalóan nagyon komoly vétségnek számított a magyarországi haszidizmus[22] centrumának szomszédságában, amelynek messze földön híres vezetőjét, Teitelbaum Mózest Alexandersohn nyilvánosan szidalmazta.[23]

A nyílt konfliktus végül egy válási ügy révén robbant ki. Alexandersohn – mivel korábban Hejőcsabán még nem volt rituális válás – három rabbi véleményét kérte ki az üggyel kapcsolatban: ezek Lőw Eleázár (abaúj)szántói rabbi, Rottenberger Júda Dávid[24] szentpéteri és Oppenheim Hirsch[25] temesvári rabbik voltak. A három megkérdezett rabbi közül kettő megengedhetőnek nyilvánította a válást, míg Lőw Eleázár nem. Alexandersohn a két támogató vélemény hatására elválasztotta a házasfeleket, majd utána rögtön még egy válólevelet is kiállított, ami Lőw Eleázár rabbi nyilvánvaló nem tetszését váltotta ki.[26]

A viszálykodás végül odáig fajult, hogy a rabbi 1834. január 12-én az elöljáróságtól kapott egy átiratot, melyben az állt, hogy kifizetik neki 3-4 havi fizetését végkielégítésként, csak minél hamarabb távozzon. Ezt a rabbi elutasította, aminek a révén kitört a nyílt háború.

 

A hejőcsabai rabbi első egyházi pere

Alexandersohn megválasztása Hejőcsabán és a belső konfliktus kibontakozása

Az új rabbit a forrás tanúsága szerint bizalommal fogadta a közösség. Mint arról már szó volt, Alexandersohn Hejőcsabára érkezését megelőzően is voltak nézeteltérések vagy viták a közösségen belül. Ezt a Magyar–Zsidó Szemle és a levéltári forrás is megerősíti. Erre utal például az a megjegyzés, miszerint a helyi zsidók remélték, hogy az újonnan megválasztott rabbi nem csak a zsidó vallás „szertartásait önmaga illő becsben tartandja ’s mások által is szorosan megtartatandja”, hanem emellett a közösség „minden egyes tagjait a’ valódi erény útján szelíd oktatással ’s kímélettel vezérelvén, a’ közbéke ’s egyetértés áldásteli magvait hintendi szívökbe”.[27]

A rabbi és a hitközség között fennálló, eredetileg reményteljes kapcsolat azonban hamar megromlott. A közösség a forrás szerint „csalatkozott” az új rabbit illetően, mert az többek között a vallási szertartásokat, „mihez minden igaz zsidó elejétől fogva olly buzgón ragaszkodik, egykedvűleg, sőt gúnyolólag” mellőzte. Emellett az „egyházi szelídség és alázat helyett mindenkivel zsarnoki keménységet és fellengezést” éreztetett és állítólag „magát az egész község ’s annak minden tagján felül emelkedettnek álmodván, mindenkor ’s mindenkitől határtalan engedelmességet követelt”.[28]

A közösség tehát alapjaiban megbotránkozott a porosz rabbi viselkedésén, valláshoz való viszonyulásán. Úgy gondolták, hogy ez az „epicureusi” gondolkodásmód – amelyet több helyen is említ a peranyag – alapelveiben megrázkódtatja a „vallás parancsolta erkölcsiséget”. Úgy gondoljuk, hogy a rabbi és a hejőcsabai zsidó hitközség között feszülő ellentét egyik lehetséges alapját képező kulturális távolságot: a porosz származású rabbi egészen nyugatias életmódját, viselkedését, valláshoz való viszonyulását nevezhették talán a csabaiak „epicureusi” gondolkodásmódnak. A kifejezést egyébként az első per vezetője, Lőw Eleázár használja levelében, feltételezhető tehát, hogy a közösség tőle veszi át ezt a „minősítést”.

A rabbi és a hitközség között lévő távolság csakhamar komoly ellenszenvvé fokozódott. A két fél közötti viszony odáig fajult, hogy azt már csak bírói közbenjárással lehetett megoldani. A helyzetet így mutatja be a forrás: „a’ darab ideig hamu alatt lappangott szikrácska élénk lángra lobbanván, eloltásához bírói segedelem nélkül remény sem lehete”.[29]

 

Az első egyházi eljárás

A zsidó hitközség ezek után saját vallásának elvei és gyakorlata szerint igyekezett az ügyet a bíróság előtt megoldani:

 

„Ennek következtében tehát legelsőbben is Elizer nevű szántói főrabbinushoz folyamodtunk, ki is a’ megnevezett Alexandersohn Jonathán ellen a’ csabai község részéről feladott panasz kinyomozására vallásunk elvei szerint három papot, úgymint löki és szikszói rabbinusokat és szántói kispapot küldvén ki.”[30]

 

Érdemes megemlíteni azt, hogy ilyen bíróságot korábban, a helyzet elmérgesedésének kezdetén már Alexandersohn is igyekezett összehívni, ám akkor még az üggyel érdemben nem foglalkoztak.[31] A rabbi által korábban összehívandó testület nem egyoldalúan választott lett volna, hanem az idevágó zsidó szabályok szerint összeállított: a felek mindegyike egy-egy rabbit választ, a harmadikat pedig a már megválasztott kettő.[32] Feltételezhető, hogy az eredetileg kinevezett verpeléti és (mező)csáti rabbi azért nem vállalta a testületben való részvételt, mert ezt a szabályt a bírák kinevezése során nem tartották be. Az ez ügyben folytatott tárgyalások két hónapig húzódtak, végül 1834. szeptember 11-én érkezett Csabára a Löw Eleázár által kinevezett bírói testület, amely a szikszói és (tisza)löki rabbikból és a(z) (abaúj)szántói rabbi helyettesből állt.[33]

Az összeülő bíróság kétszer is próbálta Alexandersohnt elhívni, hogy legyen jelen a tanúmeghallgatásoknál. A rabbi azonban nem volt hajlandó megjelenni bírái előtt, és azt üzente az érte küldöttel, hogy „a’ Szántai Rabinus neki nem parantsol és az illy papoknak [ti. akik meghívták] meg nem jelen”.[34] Löw vélhetőleg előre sejthette, hogy Alexandersohn nem fog részt venni a meghallgatáson, mivel egy bizalmi embere sincs az általa kinevezett testületben, így annak kinevezése nem volt szabályszerű. Alexandersohn előbb idézett levele is erre utal. Löw feltehetőleg éppen emiatt direkt meghagyta: „ha Alexandersohn vonakodnék előttük megjelenni, annak távollétében is kihallgassák a tanukat”.[35]

Alexandersohn valóban nem volt hajlandó megjelenni a bírók előtt. Levelében, amelyet feltehetően a bíróknak írt, a következő ellenvetései vannak: „Tudtokra adom, hogy azon Csabaiak Tanú vallások ki se halgattasson, mivel hogy ők azon okon gyűlölőim, hogy őket Isteni félelemre dorgálom.” A felek ezek szerint lényegében tehát ugyanazzal vádolják egymást. A hejőcsabai zsidó közösség aggódik, mert Alexandersohn Jonathán rabbi szerintük vallásuk „gyökeres kiirtására szándékozik”.[36] Ezzel szemben Alexandersohn azt állítja, hogy a helyiek éppen azért „panaszolták” be, mert a hitközség tagjait istenfélelemre próbálta nevelni, és egyébként is elég komoly szabálytalanságok fordultak elő a hitközség vallási életében.[37]

 

Az első egyházi eljárás tanúvallomásai

A peranyag pontosan ismerteti a tanúk vallomásait, amelyek alapján az első per végén elítélték Alexandersohnt. A következőkben bemutatjuk, mely vallási szokások, hagyományok állítólagos elhagyásával, megtagadásával vádolták a csabaiak megválasztott rabbijukat.

Több tanú együttesen azt vallja, hogy Alexandersohn egyik szombaton az esti imádság előtt azt mondta Kun Mózesnek, hogy tegye az égő gyertyát az asztalra. Az ezt értetlenkedve fogadó zsidók előtt kijelentette, hogy igenis szabad szombaton az esti imádság előtt megfogni gyertyát. A tanúk nem térnek ki arra, hogy a rabbi pontosan mivel indokolta véleményét, ha egyáltalán indokolta. A vallomások szerint a rabbi elfogadta és megengedhetőnek tartotta azt, hogy szombati napon szabad a gyertyához nyúlni.

Két tanú vallomása a következőt állítja: a rabbi „az sachterság tárgyában”[38] valamely kérdésben könnyelműen azt nyilatkozta, hogy ő keveset foglalkozik ilyen kérdésekkel, és ha „az Könyvben tsak egy kőnnyítést” is talál, akkor ő ahhoz tartja magát. A két tanú vallomása megegyezik abban, hogy egyszer a rabbi a kezére és a fejére helyezett imaszíjak felvétele közben beszélt, ami elvileg tilos a zsidó hagyományok szerint.[39]

A nyolcadik tanú nagyjából ugyanezt ismétli el, viszont kiegészíti még azzal, hogy ráadásul a rabbi, miközben a szíjakat felhelyezte, nemcsak hogy beszélt, hanem többek között szó szerint azt mondta: „basszom a Lelkedet”.[40] A rabbinak ez a megnyilvánulása többször is megjelenik még a peranyagban, ami nem véletlen, hiszen elég komoly vétségről van szó. Igaz viszont, hogy ez a kifejezés mindig csak kontextusából kiragadva jelenik meg. A tanú ugyanis pontosan azt vallja, hogy a rabbi éppen azért mondott ilyet, mert valakit idézett, aki ténylegesen ezt mondta, amit ő (ti. Alexandersohn) elítélt. Kohn Sámuel elgondolkodtatónak tartja azt, hogy mennyire elfogadható az a tanúvallomás, amely szerint egy német nyelvű rabbi magyarul káromkodik.[41]

A rabbi elleni tanúvallomások egy másik jelentős csoportját képezték azok, amelyek Alexandersohnnak a kóserhúshoz való viszonyulását támadták. Már egy korábbi tanú is vallotta, hogy Alexandersohn, ha lehetett, a sachterság kérdésében (is) a könnyebb megoldásokat választotta. Ezt több tanú is megerősíti azáltal, hogy azt vallják: a rabbi igen könnyedén, komolyabb vizsgálat nélkül kósernak titulált különböző húsokat. Egy esetben például egy láthatóan rothadt húst fogadott el kósernak, amit aztán később a zsidó közösség el is fogyasztott. Az ilyen vétségek nagyon súlyosnak számítanak, hiszen aki nem követi pontosan a törvényeket, az a hagyományos felfogás szerint a zsidóság szent és misztikus egységéből zárja ki önmagát.[42] Ezért a rabbi pontatlansága nyomán a közösség elé kerülő kétes tisztaságú ételeknek nagyon komoly következményei lehettek mindnyájukra nézve.

A leggyakrabban említett tanúvallomások a rabbinak azokat a cselekedeteit emelik ki, hogy például mosdatlanul étkezett, felkelés után nem mosdott, hajadon fővel feküdt le. Ugyancsak említik még, hogy szombaton egy keresztény lánnyal befűtette kályháját kávéfőzés miatt, vagy imádság után pálinkát ivott.

Az Alexandersohn ellen felhozott vádak közül mindenképpen a legsúlyosabb vétségként jelenik meg, hogy:

 

„a’ szó ’s beszéd között elől jött az gazdag halála felől, hogy a’ midőn a’ gazdag meg hal, ’s az szegénynél semmivel sem különb, és hóltok után tsak egyformák, […] arra az Rabbinus felelvén, én arról keveset hiszek a’ ki meg hal az meg vagyon halva, a’ más világon sem jutalom sem büntetés nintsen.”[43]

 

Ez a vallomás, mely állítólag Alexandersohn véleményét tükrözi, teljes mértékben szemben áll a hellenizmus utáni zsidóság hagyományaival.[44]

 

Az első egyházi eljárás ítélete

A csabai rabbi per első felvonása után a három rabbiból álló bírói testület kimondta, hogy „az előbbiekből tisztán és világosan kitünik, hogy ő [Alexandersohn] éppenséggel istentagadó és nem egy törvénytudónak, hanem egy azzal ellentétes embernek tulajdonságaival bir”.[45]

A hejőcsabai közösség számára tehát megfelelő döntés született. Az Alexandersohn ellen felhozott vádak és vallomások elegendőnek bizonyultak az ítélet meghozásához. A leginkább elhíresült vád a csabai rabbi ellen a lélek halandóságának hirdetése, amely teljesen ellentmond a középkori-koraújkori zsidó vallási felfogásnak. A forrásban még azt is kiemelik, hogy „a’ halhatatlanság ’s a’ jövendő életbeni jutalom vagy kárhozat megtagadása által minden józan vallás alapelvei ellen”[46] is vétkezett a porosz rabbi. Ezek után nem csoda, hogy a kor neves magyarországi rabbijai egytől-egyig határozottan elítélték az eretnek tanokat hirdető Alexandersohnt.

Löw Eleázár abaújszántói rabbi korábban személyes konfliktusba is került a csabai rabbival és a bírói tisztet betöltött rabbikat is ő nevezte ki. Mint általában mindenki, ő is megemlíti Alexandersohn szónoki tehetségét, amit ő „hizelkedő” beszédnek tart, és már-már mint sátáni jelet említ. A rabbiban – mint mondja – „semmi Isten félelem benne nintsen,” és gonoszságában másokat is igyekezik letéríteni az isteni útról. Alexandersohnt a megszületett döntés után tilos „rabbinusnak” vagy oktatónak nevezni, ehelyett inkább a „tisztátalan” titulus használandó. Az abaújszántói rabbi is külön kiemeli a lélek halhatatlanságának megkérdőjelezését, hiszen a rabbi – mint írja – lényegében „az egész Szent Írást ez által meg tagadja nyakassan és ingerlö képen”. Lőw Eleázár levele a következő felszólítással végződik, ami mutatja a rabbi elleni érzések mélységét: mint gonosz csábítót „gyűlőljék ezek a Teremtő ditsőségére”.

A balassagyarmati Asch Meier hasonlóan élesen vélekedik Alexandersohnról az ítélet után. A rabbi sajnálatát fejezi ki azért, mert korábban ajánlólevelet adott ki a bűnösnek, igaz, akkor még nem is sejthette azt, hogy valójában „nem érdemes hogy Rabbi hivatalt viselhessen”. A balassagyarmati rabbi – akit Szófér Mózes legkiválóbb tanítványai között tartanak számon – szintén a lélek halandóságának hirdetését emeli ki, mint a hejőcsabai rabbi legfőbb vétkét. Hirsch Heller ugyancsak igen elítélő hangon írja le véleményét. A neves Talmud-tudós, amikor Bonyhádról távozni készült, akkor pályázott Alexandersohn ott az ő megüresedő helyére. A rabbit Bonyhádon majdnem meg is választották, Hirsch Heller állta ennek útját, miután megparancsolta a helybélieknek, hogy addig ne merészeljék a rabbit megválasztani, amíg az a megfelelő okmányait be nem mutatja. Hirsch Heller azt is leírja, amikor közte és Alexandersohn között ez az eset lezajlott, a porosz rabbi már „több hazug és hallatlan kinyilatkozásokkal” is előállt.[47]

Teitelbaum Mózes,[48] a magyarországi haszidok kiemelkedő vezéregyénisége és Szófér Mózes is hasonlóan kemény szavakkal ítéli el Alexandersohnt. Teitelbaum és a többi rabbi leveleiben nem úgy tűnik, hogy a rabbik Alexandersohnt esetleges reformer nézetei miatt ítélnék el. Az ellene felhozott vádak ugyanis jóval túlmutatnak a reformer álláspontokon. A lélek halhatatlanságának tagadása például erőteljesen szemben áll minden zsidó tanítással, akár a hászkálá[49] hatása alatt áll, akár nem. Úgy gondoljuk, hogy ennek jegyében a felsorolt rabbik nem Alexandersohn vélt vagy valós reformnézetei ellen emelték fel a hangjukat, hanem a bárminemű zsidó tanítással gyökeresen szemben álló nézetei miatt, amelyeket a tanúvallomások által ismertek meg.

Érdemes megemlíteni, hogy Teitelbaum Mózes és Szófér Mózes személyesen nem ismerték a rabbit, vele korábban soha nem találkoztak. A hejőcsabai esetet és ennek révén Alexandersohn rabbi tanítását, nézeteit és cselekedeteit kizárólag a tanúvallomások alapján ismerték. A tanúvallomásokból kirajzolódó kép feltehetőleg annyira súlyosnak mutatkozott, hogy Szófér Mózes teljesen elégedett volt az elítélő határozattal, emiatt egyáltalán nem is foglalkozott azzal a sarkalatos kérdéssel, hogy a rabbit nem teljesen szabályos keretek között ítélték el.

A hejőcsabai hitközség tehát megfosztotta hivatalától Alexandersohn Jonathánt. A helyiek a következőképpen fogadták az ítéletet:

 

„És így a’ panaszos ügynek nem önkényesen, hanem vallásunk elvei szerint országbeli főpapjaink által törvényesen lett elintézése után többször nevezett Alexandersohn Jonathánt, mint a’ papi próbatételt ki sem állott és így avatatlan, ’s emellett hivatalától törvényesen is megfosztott papot a’ csabai zsidó község papjának ösmérni ’s annak szolgálatával élni megszűnt.”[50]

 

Az első eljárásban láthatóan komoly szabálytalanságok fordultak elő, elsősorban a bírói kinevezések és a tanúkihallgatások során. Érthető, hogy a forrásanyagom, amely elsősorban a csabaiak szemszögéből mutatja be az ügyet, átsiklik a szabálytalanságok felett. A forrásból egyértelműen kitűnik, hogy a helyi zsidó közösség a környék vezető rabbijaival karöltve, minél előbb meg akart szabadulni a csabai rabbitól. A „szent cél” érdekében pedig hajlandóak voltak szemet hunyni a nyilvánvaló szabálysértések felett. A máskor oly szigorú Szófér Mózes – bár döntését alaposan megindokolta[51] – ugyancsak eltekintett a szigorú vallási szabályoktól. Szófér ugyanis félt, hogy egy Chorin Áronhoz[52] hasonló maszkil[53] rabbi jelent meg Hejőcsabán, akit mielőbb félre kell állítani. „Ma így beszél [ti. Alexandersohn] holnap meg úgy és ádáz gyümölcsöket termelhet, mint az aradi [ti. Chorin]” – írja Szófér egy későbbi levelében, majd a hejőcsabai hitközségi tagokat is megfeddi, „amiért porosz vagy lengyel származású rabbit választottak, daczára annak, hogy van elég jámbor talmudista hazánkban, kik oly szegények, hogy rászorulnak a rabbiságra és emellett nem oly alakoskodók, mint a külföldről bevándoroltak”.[54]

 

A második egyházi eljárás

Alexandersohn küzdelme a második egyházi eljárás megindításáért

Alexandersohn nem hagyta annyiban az ügyet és segítőtársakat keresett, hogy mielőbb szabályos eljárás keretei között fény derüljön az igazságára. A rabbi 1835 áprilisában Pestre utazott, hogy a pesti zsidó hitközségtől kérjen segítséget. A pesti hitközségben elsősorban Rosenthal Salamon[55] – a neves rabbi, Rosenthal Naftali[56] fia – segítségére számíthatott, aki meghallgatva a rabbi álláspontját és megtekintve a rabbi által bemutatott dokumentumokat az üggyel kapcsolatban teljesen felháborodott az eljárási szabálytalanságokon és minden segítséget megígért az ügy tisztázására. Az inkább reformokra hajló, nyugatiasabb szemléletű pesti hitközség[57] és az Alexandersohn segítségére sietők hamarosan elérték Szófér Mózesnál a „per újrafelvételét”, bár Szófér ezt egyáltalán nem tartotta szükségesnek.[58]

A pesti hitközség elöljárósága hét rabbit terjesztett elő Szóférnak, akik közül sorsolás útján három rabbit választottak ki az újbóli vizsgálathoz és a végleges ítélethozatalhoz. A három rabbiból álló bírói testület: Wiener Simon lovasberényi, Lévi Gedálja pásztói és Hirschfeld Hirsch aszódi rabbik.

Márkus Márton a hejőcsabai hitközség ez ügyben eljáró képviselője bízva igazukban és az első eljárás szabályszerűségében az alábbi kételyekkel és felháborodással fogadta az új eljárást:

 

„Alexandersohn Jonathán, aki jól tudta, hogy az elvesztett csabai községet nem egyhamar találandja ismét fel, nem annyira a’ szégyentől ’s megtört fennhéjazástól, mint a’ bitangolt keresetmódja elvesztéséből előre ellátott szigorú következményeknek sajnos érzetétől ostromoltatva, a’ főpapok iránt tartozó tisztelet és köteles függés korlátait szétrontván, a’ pesti zsidó községhez folyamodott pártfogásért, mellynek közbenjárása által – jóllehet tisztelettel légyen megemlítve, ügyünkbe lett bírói beavatkozású jogát egészen felfogni képesek nem vagyunk –, miután a’ pozsonyi főrabbinus útján nevezett Alexandersohn Jonathán azt, hogy ügye bővebb nyomozása végett újobban három pap küldessék ki, csakugyan kieszközlötte,”[59]

 

Alexandersohn az új eljárás megindításával párhuzamosan a világi hatóságokhoz is fordult, ami egyházi belső ügyben szokatlannak tűnhetett a konfliktus résztvevői számára.

A Helytartótanácsnak 1835. május 17-én írt levelében saját szemszögéből összefoglalta a már lezajlott eseményeket, és kifogást emelt a csabai Márkus Márton tevékenysége miatt. A rabbi bepanaszolta a csabaiakat, főleg a Hejőcsabán tehetős embernek számító Márkust, aki szerinte másokat megvesztegetett és izgatott ellene. Márkusék vádjai szerint viszont ő vétkezett az egységes rituálé ellen és eltért a mózesi törvényektől. Az ügyben egyházi vizsgálat történt – írja Alexandersohn – de őt nem hallgatták meg, és követőit is megfélemlítették. Alexandersohn még azt is állítja, hogy a zsinagógában megverték a vizsgálat ideje alatt. Kéri a Helytartótanácsot, hogy Borsod vármegyét bízza meg ebben az ügyben, hogy segítsen az új vizsgálatban a pesti egyházközséggel és Szófér Mózessel karöltve. Egyben kéri a korábbi vizsgálat és a kihallgatások iratainak átadását – sűrítve ezek voltak az Alexandersohn által a Helytartótanácsnak benyújtott kérelem fontosabb pontjai.[60]

Az újonnan kinevezett egyházi testületnek 1835. június 16-án Miskolcon kellett összeülnie, ahol az előbb ismertetett, Alexandersohn által benyújtott a kérelem nyomán a Helytartótanácsi rendelet megelőzte őket. A Helytartótanács rendelete az Alexandersohn által benyújtott kérvény értelmében felszólította Borsod vármegyét, hogy az ügy megvizsgálására alkalmas tanúkat és okmányokat szükség esetén hatósági közbenjárással állítsák elő, bocsássák a kiküldött rabbik rendelkezésére.[61]

A csabai hitközség képviselői érzékelték az erős világi és egyházi nyomást, amely kétségbe vonta első eljárásuk jóhiszeműségét, alapvető tisztességét. Hivatkoznak az első eljárás szabályosságára és egyházi ügyeik autonóm mivoltára:

 

„’s a’ hazai törvények oltalmában vetett erős bizodalmunknál fogva, melly szerint szegény nemzetségünk az országban mind ekkoráig eltűretett, biztosan reményljük, hogy valamint eddig, úgy ennek utána is egyházi dolgainknak saját vallásunk elvei szerint leendő elintézhetésében a’ felsőbb királyi kormányszékek által is fel fogunk tartatni ’s azok iránt semminémű világi bírósághoz nem utasíttatandunk,”[62]

 

A tanúk második meghallgatása

A tanúk másodszori meghallgatása a csabai hitközség számára tehát teljesen megalapozatlan volt, mert miután az első eljárást teljesen hitelesnek tekintették, így a másodikban egyáltalán nem lettek volna kénytelenek részt venni. A másodszori eljárás már csak azért is különleges és a zsidó hagyományoktól eltérő volt, mert elvileg egy Bész din[63] ítélete megfellebbezhetetlen.[64]

A hejőcsabai zsidók a hagyományok ellenére történő újbóli tanúmeghallgatásokat vállalták, igaz viszont, hogy nem mindenkit sikerült elérni az első eljárás tanúi közül. Az újabb tanúmeghallgatásoknál már Alexandersohn is megjelent, így helyben reagálhatott az ellene felhozott vádakra. Emellett újabb tanúk is jelentkeztek, akik a csabai rabbi védelmében vallottak, és akik korábban – a rabbi szerint – azért sem mertek vallani, mert megfélemlítették őket. Itt már egyértelműen árnyaltabban megmutatkoztak a vallomások.

Az első eljárásban is részt vevő tanúk vallomásai többnyire megegyeznek az előzőekkel, csak néhány esetben módosították a korábbi állításaikat. Ezeknek a vallomásoknak a nagy részét a jelenlévő Alexandersohn következetesen tagadja, vagy pedig pontosítja, ami arra utal, hogy elképzelhető: az első meghallgatásnál – ami a rabbi jelenléte nélkül zajlott – komoly csúsztatások is előfordulhattak a tanúk részéről.

Arra a kérdésre például, hogy szombaton szabad-e a gyertyához nyúlni, megegyezett a tanúk vallomása az előzőekkel, csupán jobban kidomborították, hogy Alexandersohn rabbi csak a gyertyához nyúlást hagyta jóvá, és nem annak áthelyezését. Másodszor már az is elhangzik, hogy az esti imádság után a rabbi a kibontakozó vita közben bevallotta: tévedett. A tanúk azt is állítják, hogy a vita során az újhelyi rabbit (Teitelbaum Mózest) Alexandersohn csalárdnak nevezte. Ezt a vádat a hejőcsabai rabbi el is ismerte a bírók előtt.[65]

A kóserság kérdésében a már korábban tárgyalt marhahús esetében – amelyben az első meghallgatás szerint rothadt húst találtak, amit a rabbi felületesen vizsgált meg, ám mégis kósernak titulált – a rabbi tagadott. Alexandersohn azzal védekezik, hogy a húsnak semmi hibája nem volt, miután a rothadt részeket lehámozták róla. Ez az eljárás azonban nem szabályos, hiszen a hagyomány szerint „ha valamit használhatatlannak nyilvánítanak [ti. a rituális vizsgálat során], az az állatnak nem csupán arra a részére vonatkozik, amely veszélyes eltérést mutat”.[66] Ha ugyanis valamit „t’réfá”-nak találnak, akkor az azt jelenti, hogy rituális szemszögből nézve az egész állat emberi táplálkozásra alkalmatlan.

Azt a vádat, amely szerint a csabai rabbi a t’filin felhelyezése közben feleslegesen beszélt, Alexandersohn határozottan tagadja. A két tanú közül egyébként – akik ezt állították – a második meghallgatásnál csak az egyik volt jelen. Ezért nem derülhetett fény arra, hogy a rabbi mit reagált volna a „basszom a lelkit” kifejezésre, ami állítólag – a távol maradt tanú vallomása szerint – tőle származik.

Talán a legsúlyosabb és leginkább elhíresült vád, amely szerint a csabai rabbi a lélek halandóságát tanította, a második tanú meghallgatásoknál megingott. Az újabb vallomás szerint az a két tanú, akik állították, hogy hallották a rabbit így beszélni, most különbözően emlékeznek vissza az ügy részleteire. Az egyik tanú (Gombkötő Farkas) például úgy emlékszik az eset karácsony után volt, és senkinek nem beszélt róla, míg a másik tanú (a Kántor) szerint pedig lehet, hogy karácsony előtt volt, és ő azt is állítja, hogy nem titkolták az esetet, hanem azonnal elárulták Kun Mózesnak. Ezek az apró részletek ha nem is cáfolják azt, hogy az ügy megtörtént volna, de legalábbis kérdésessé tehetik a lélek halandóságát tárgyaló tanúvallomás hitelességét.

 

A második egyházi eljárás ítélete

Miután a második eljárás bírái elvégezték feladatukat, kiegyezést akartak kieszközölni a két fél között, mert feltehetőleg féltek formális ítéletet hozni. A rabbik vélhetően nem szerettek volna a szigorú és mélyen tisztelt Szófér Mózesnak ellent mondani.[67] Ezt a feladatot végül csak akkor merték felvállalni, amikor Kohn Schwerin Götz elvállalta az elnökséget. Kohn Schwerin maga is országosan ismert rabbi volt, aki már többször ellent mert mondani Szófér Mózesnak.

A lefolytatott vizsgálatok alapos áttanulmányozása után végül Kohn Schwerin Götz a következő eredményre jutott:

 

„kimutatta, hogy még az esetben is, ha azok [ti. a tanúvallomások] igazak lennének, a zsidó vallásos szabványok értelmében nem szolgáltatnak jogalapot a hozott ítéletre. Alexandersohn a kérdéses esetekben vagy szigorúan a vallásos intézkedések szerint, vagy pedig azoknak enyhébb, de azért megengedett fölfogása szerint és úgy járt el, hogy csak az előítélet találhatott azokban gáncsolni valót.”[68]

 

Ezzel együtt azt is kimondták, hogy az első eljárás rabbijai, akiknek feladatuk pusztán a tanúvallomások felvétele volt; részrehajlónak mutatkoztak és túlléptek hatáskörükön, amiért a jegyzőkönyv végén elmarasztaló ítéletet hoztak.

Nem sokkal később Kohn Schwerin már további, egyértelmű bizonyítékot is talált. Baján két tanú kereste fel, akik hajlandóak voltak tanúskodni Alexandersohn ártatlansága mellet. Emellett Krieshaber paksi rabbi egyik fia is jelentkezett, hogy az ő nevében a csabaiak hamis vádakat terjesztettek Alexandersohnról. Miután az új tanúkat is szabályszerűen kihallgatták, Kohn Schwerin levélben értesítette Rosenthal Salamont és Ullmann Gábrielt, a pesti hitközség elöljáróját. Ez a két előkelő ember megbízta Kohn Schwerint egy újabban összehívandó rabbi-testület elnökének, aki ezt elfogadta, majd a három eddigi ítélethozataltól tartózkodó rabbi is beleegyezett az újabb részvételbe. Még egy rabbira szükség volt ahhoz, hogy páratlanul legyenek, ezt a tisztet végül Oppenheimer Simon pesti hitközségi ülnök töltötte be.[69]

Miután az újabb tanácskozások az elöljáróság színe előtt rendben lefolytak, kimondták az Alexandersohnt rehabilitáló ítéletet, amely a valamennyi ellene felhozott vádat hamisnak és alaptalannak mondott ki, őt pedig alkalmasnak nyilvánított arra, hogy a rabbi-hivatalt betöltse. Alexandersohnt csupán azért fedték meg, mert néha izgatottságában illetlen volt országos hírű, tekintélyes rabbikkal szemben. Arra is kötelezték a porosz rabbit, hogy ha lehetséges, rituális kérdésekben csak akkor használja az enyhébb gyakorlatot, ha az az általánosan elfogadott gyakorlatnak és nem pedig egyes rabbinikus tekintély nézetének felel meg.[70]

 

A per utóélete

Alexandersohnt tehát rehabilitálták, ám önfejűsége és makacssága tovább nehezítette helyzetét. Mindenáron csabai rabbi akart maradni, ezért a számára elégtételként kirótt 800 forintot sem volt hajlandó elfogadni, csak és kizárólag a csabai rabbi-szék újbóli elfoglalását tartotta megfelelő elégtételnek. Emiatt nem is írta alá az eléje terjesztett ítéletet, így a rabbi-kollégium eredmény nélkül oszlott fel.

A Helytartótanácsnál megsürgette a Borsod megyei hatóságnál indított perét, amelyet a csabai hitközség ellen indított, azután Berlinbe, majd Frankfurtba, a reform központjába utazott, hogy támogatókat szerezzen. Ausztria és Németország tekintélyes rabbijai, sőt a berlini rabbinátus is kiállt mellette és felszólította Szófért, hogy Alexandersohnnal szembeni eljárását magyarázza meg.[71]

Alexandersohn tehát családját hátrahagyva több mint tíz évig vándorolt és a Habsburg Birodalmon, valamint a német területeken kívül Dániában, Itáliában, Franciaországban, Angliában és Hollandiában is megfordult. Utazásai során ajánlóleveleket, véleményeket gyűjtött rabbiknál és tudósoknál, jogigényének támogatására, valamint azért, hogy a különböző zsidó hitközségeknél pénzt gyűjthessen. Emellett előfizetéseket gyűjtött a könyvére,[72] amelyben a hitközség elleni küzdelmének, perének dokumentumait és a segítőitől kapott támogató leveleket gyűjtötte egybe. Alexandersohn esetét több előfizetője is kommentálta. Leopold Zunz, a korszak egyik legnevesebb zsidó hittudósa szerint például a könyvben „a fanatizmus ártatlan áldozata mutatja be életét”.[73] Egy másik véleményező, Julius Fürst azért támogatta a könyv megjelenését, mert ezzel igyekezett elősegíteni a „régi rabbik fanatikus mesterkedéseinek leleplezését”.[74]

Alexandersohn könyvét legelőször 1846-ban Dessauban sikerült kiadnia, ám ebből még csak kevés példányt tudott kinyomtatni, a könyvkiadó ugyanis becsapta. A következő évben, 1847-ben már elegendőt nyomtattak ahhoz, hogy minden előfizetőjének jusson, Alexandriától Manchesterig, Pozsonytól Eperjesig. Olyan híres nevek tűnnek fel előfizetőinek névsorában, mint például Eötvös József vagy Sztankovits János püspök, ami a magyarországi elit bizonyos rokonszenvéről tanúskodik.[75] A könyvben megtalálható előfizetői jegyzék többek között kiválóan dokumentálja azt is, hogy a korabeli Magyar Királyság városaiban kik voltak azok a reformer szellemű zsidó és nem zsidó polgárok, akik hajlandóak voltak pénzt áldozni a könyvért, bizonyítva ezzel a maguk érdeklődését. Alexandersohn a könyvében csak az ügyére vonatkozó dokumentumok szerepeltek saját kommentárjaival ellátva. Szenvedéseinek részletes előadására és annak könyvbe foglalására már nem maradt elegendő pénze.[76] Alexandersohn pere a világi hatóságoknál – bár többször is sürgette – fennakadt, mivel a világi törvénykezés nem hozhatott semmilyen ítéletet ügyében, amelyet folyamatosan egy „felsőbb rabbinikus bíróság” elé küldték, ami nem létezett.

Az idő előrehaladásával Alexandersohn és az ügy kikerült a figyelem középpontjából, Alexandersohn végleg magára maradt és teljesen elszegényedett. Magyarországon időközben ellenfelei már azt is elhíresztelték róla, hogy kikeresztelkedett. A csabai rabbi 1869. november 24-én koldusszegényen halt meg az óbudai zsidó kórházban.[77]

Alexandersohn Jonathán magyarországi műkődése, perei, vándorlása a későbbi irodalomban és történetírásban úgy jelentkeznek, mint a reform szellemiségben élő rabbi összeütközése az elmaradott fanatikusokkal. Főleg a kortárs nyugati és hazai reformer zsidók, majd a későbbi neológ történetírás – mint például a már említett Groszmann Zsigmond – látja úgy Alexandersohnt, mint a korán jött reformert, aki szabályosan koldusbotra jutott a fejlődés érdekében vívott kilátástalan küzdelmében. Később ez a kép jelenik meg a Zsidó Lexikonban illetve a későbbi szakirodalomban is.

Fentebbiekben arra próbáltunk rámutatni, hogy ez a kép nem igazán helytálló. A viszály indító oka sokkal inkább a személyes érdekek összeütközése volt, és az, hogy a rabbi tényleg nem illett a hejőcsabai közösségbe. Alexandersohn és pártfogói állítása szerint – amelyet aztán Kohn Schwerin Götz által lefolytatott eljárás igaznak is ítélt – a hejőcsabai hitközség azért igyekezett a rabbi ellen felhozott vádakat vallási színben feltüntetni, mivel így biztosak lehettek abban, hogy a korábban a csabai rabbival szintén összeütközésbe került Lőw Eleázár által összehívott testület megfosztja majd a rabbi-széktől. Ez is azt mutatja, hogy a korszak felfokozott vallási-politikai hangulatában a rabbi és a hitközség között fennálló, gyakran személyeskedésbe torkolló viszályokat egyszerűbb volt vallási konfliktusként feltüntetni, még ha az az ügy alapjában más jellegű is volt. Az általunk megismert források szerint Hejőcsabán is erről volt szó. A dolgozat korábbi részében már tárgyalt hitközségi viszályok két típusa szerint ez az ügy sokkal inkább abba a csoportba tartozik, amelyek többségében a kiváltó ok nem vallási, inkább személyes és kulturális távolságon alapuló volt. Sokkal kevésbé sorolható a másik kategóriába: a reform és ortodoxia közötti hitközségen belüli konfliktusok közé.

Az hogy Alexandersohn igazi mártírrá vált, sokkal inkább köszönhető az ügy utóéletének és a rabbi pártfogóinak. A rabbit a nyugatias szemléletű, reformer zsidók vették védelmükbe, akik nem azért látták mártírnak, mert a csabai közösség túlzottan „maradi” volt és nem értett egyet az ő vallási újításaival – sőt inkább ő ostorozta a hitközséget, mert visszaélések voltak –s ezért meghurcolták. Alexandersohnt azért látták mártírnak, ahogyan a környék – túlnyomórészt konzervatívabb – rabbijai és Szófér Mózes „elbántak” vele. Ez az eljárás volt az, amin a közvélemény felháborodott, és inkább ezt tartották elmaradottnak és középkorinak. Úgy vélem, hogy ez az a részlet, amit a szakirodalom nem igazán szokott hangsúlyozni.

 

Jegyzetek