Lassan, de biztosan közelít a nagy évforduló: 2007-ben lesz négyszáz esztendeje, hogy megjelent a nassau-dillenburgi grófság iskolavárosában, Herbornban Szenci Molnár Albert Zsoltárkönyve. Ez az új kiadás talán nincs is ezzel összefüggésben, hiszen ez a téma mindig időszerű a magyar reformátusok számára. A laikus azt gondolhatná: minek megjelentetni a Zsoltárkönyvet, hiszen mindenki számára hozzáférhetően ott van az énekeskönyvben; a szakértők azonban tudják, hogy a szöveget többször is átírták, s számos versszakot kihagytak a ma használatos gyűjtemény szerkesztői is. Legutóbb 1971-ben a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának hatodik kötetében adta közre az eredeti változatot Stoll Béla (a kottákkal együtt, amelyeket Csomasz Tóth Kálmán készített), a kis példányszámú, s elsősorban a tudósoknak készült könyv ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen, ráadásul az eltelt időben néhány kisebb hibája is nyilvánvalóvá vált. Ideje volt tehát ismét felmutatni ezt a munkát eredeti szépségében, amely nem csak egyszerű énekeskönyv, hanem korának egyik legnagyszerűbb magyar költői teljesítménye. (Bólya József mellett közreműködött a kötet elkészítésében Bede Anna és Jeney Zoltán.)

A könyv Kálvin 1543-as, de az 1562-es genfi zsoltárkönyv élén is olvasható előszavának magyar fordításával indul, ezt követi Théodore de Bèze verse „A mi Urunk egyházához.” Majd következik az 1607-es zsoltárkönyv előszavaival és üdvözlóverseivel együtt, megjelölve a francia eredeti szerzőjét és első megjelenését. Az énekeskönyvvel ellentétben az olyan zsoltárok esetében is leközli a dallamot, amelyek egy másik zsoltár dallamára éneklendők, s a lap alján szómagyarázatok teszik érthetővé a szöveget. Bólya József azt a tizenhárom éneket is közreadja, amelyek az 1607-es, 1608-as és 1612-es zsoltárkiadások függelékeiben jelentek meg, s zsoltárdallamokra íródtak, ezek a 19. századig benne voltak a magyar református énekeskönyvekben. (Köztük van az egyik legszebb Szenci Molnár Albert vers, a Mindennémű háborúság ellen.) A kötet függelékében a genfi egyház 1562-es zsoltáréneklési rendje olvasható, a hozzá tartozó szünetjelek, amelyek részekre osztják a hosszabb zsoltárokat, az egész szövegben el vannak helyezve. A kötetben a záró szövegrészek igazítanak el, a szerkesztő rövid beszámolója a közreadásról, a bibliai Zsoltárok Könyve ismertetése, a genfi zsoltárok keletkezésének története, a Psalterium Ungaricum születése és későbbi kiadásai. Külön kis nyelvészeti értekezést olvashatunk a szöveg átírásáról és ezzel összefüggésben Szenci Molnár nyelvéről. Ugyancsak részletesen beszélnek a közreadók a kották átírásáról, s az ide tartozó zenei kérdésekről. Kiderül, hogy már az első kiadás kottái is tartalmaztak hibákat, amelyeket minden későbbi edíció átvett, s az is, hogy a mai egyházzenész generációk nem értenek egyet Csomasz Tóth Kálmánnal az ún. diézis kérdésében. Végül következik az irodalomjegyzék, a szó- és fogalommagyarázatok, a bibliai nevek magyarázata, a betűrendes kezdősormutatóval és tartalomjegyzékkel.

Már ebből a vázlatos ismertetésből is látszik, hogy hatalmas munkát végeztek a sajtó alá rendezők és lektorok. Nekem személyesen az is öröm, hogy nem engedtek a csábításnak a zsoltárfordító nevével kapcsolatban, s itt is visszatértek az eredetihez, a „Szenci”-hez, félretéve a 19. századi „Szenczi”-t. Aki ismeri a 17. század eleji magyar helyesírást, az jól tudja ugyanis, hogy az ő idejükben a „cz” „cs”-t jelentett; ha hagyományokhoz ragaszkodunk, akkor az eredetit kell választanunk, s nem a közelmúlt ál-régiségét. Ugyanakkor nagyon sajnálatosnak tartom, hogy az egy célért munkálkodók nem tudtak egymásról, hiszen 2003 elején jelent meg Szenci Molnár Albert naplójának kritikai kiadása, új magyar fordítással és részletes jegyzetekkel, amelynek kéziratát szívesen Bólya József rendelkezésére bocsátottam volna. Így nem kellett volna 1976-ban megjelent diákkori napló-fordításomat idéznie a zsoltárfordítás és -kiadás körülményeivel kapcsolatban, s az előszavak jegyzetei is számos részlettel gazdagabbak lettek volna. Míg ez felfogható szerencsétlen véletlennek, az már hiba, hogy a sajtó alá rendező nem ismeri a legfrisebb szakirodalmat, s ennek következtében például lemásolja az Elöljáró beszédben Stoll Béla kiadásának legkínosabb hiányosságát, egy szövegkimaradást. Szenci Molnár Albert ezt írta (dőlt betűvel jelzem a kiesett szövegrészt!): „A régi magyar énekekben pedig avagy semmi egyenlő terminatiók (= rímek) nem voltak, avagy tíz vers is egymásután mind egy igében ment ki, ahonnan az históriás énekekben számtalan az sok vala vala vala.” A szöveghiányra az utóbbi időben többen rámutattak, 1998-ban például H. Hubert Gabriella közölte le az előszó hibátlan szövegét a Magyar protestáns irodalmi szöveggyűjtemény első kötetében.

Hasonlóképpen hibának tartom, hogy az irodalomjegyzék a régi magyar könyvek esetében a régi RMK-ra utal, s nem figyelmeztet az újabb bibliográfiai kézikönyvre, a Régi Magyarországi Nyomtatványokra (RMNY). Ezek az apróbb hiányosságok megelőzhetők, ha az előkészítés fázisában szélesebb körrel konzultálnak a szerkesztők, s bevonják a lektorálásba a zsoltárfordítóval foglalkozó irodalomtörténészeket is. Mindez természetesen nem változtat azon, hogy új kézikönyvvel gyarapodtunk, amely csaknem négyszáz esztendős Zsoltárkönyvünket a maga eredeti szépségében és kontextusában állítja elénk. Iker-könyvével, amely Goudimel négyszólamú feldolgozásaival közli a szövegeket, kiváló elindítója lehet ez majd egy olyan munkálkodásnak, amely lehetővé teszi az évforduló méltó megünneplését.

(ism.: Szabó András)