Takács Béla (1930-1997) református lelkész, múzeumigazgató, a néprajztudomány kandidátusa, a magyar református egyházművészet kiemelkedő kutatója volt. Iskoláit 1941-1949 között a Sárospataki Református Főiskola Gimnáziumában végezte, majd a Teológiára iratkozott be. 1951-ig volt pataki teológus, az intézmény bezárása után Debrecenben fejezte be tanulmányait, 1954-ben. Ezután a debreceni Nagykönyvtárban segédlelkész, majd 1958-tól 1973-ig a sárospataki református gyűjtemény múzeumigazgatója. 1973-1994-ig a Debreceni Református Kollégiumban látta el ugyanezt a munkakört.

Irathagyatékában maradt fenn az alább közölt dokumentum, amely az 1949. évi karácsonyi legációjának sajátos eseményeit tanúsítja. Történt ugyanis, hogy mint I. éves teológust, Karcsán a rendőrség, engedély nélküli kéregetés címén, előállította, majd kihágási eljárás indult ellene, amelyről őt nem is tájékoztatták. Az 1950. évi, a „felszabadulás” ötödik évfordulója alkalmából meghirdetett közkegyelem alapján az eljárást megszüntették, és csupán ekkor, az erről szóló értesítés kézhezvételekor szerzett tudomást az őt feljelentő bodrogközi rendőr cselekedetéről.

Takács Béla 1996-ban, a halála előtti évben, rövid elbeszélés formájában papírra vetette az üggyel kapcsolatos emlékeit. A kézirat A pataki diákvilág anekdotakincse című kiadvány számára készült, de az anekdota-terjedelmet meghaladó hosszúsága miatt végül a kötetbe nem került bele.[1] Az eljárást megszüntető végzéssel együtt most e kéziratot is közzétesszük.

A dokumentum és a visszaemlékezés szemléletesen példázza az állami szervek egyházellenességének kibontakozását, amely a kommunista párt hatalomra kerülése és a szovjet típusú államszervezeti modell kialakulása után, az 1940-50-es évek fordulóján – Mindszenty József 1949. februári elítélése, és az MDP Központi Vezetőségének 1950. júniusi, a klerikális reakció elleni harcról szóló határozata közötti időszakban – a magyar társadalmi-politikai közéletet jellemezte.

Az iratot a korabeli helyesírás szerint szöveghűen közöljük, a visszaemlékezésben is csupán a gépelési hibákat javítottuk ki. A szükségesnek ítélt megjegyzéseket lábjegyzetben adjuk meg.

 

 

DOKUMENTUMOK

 

I. Végzés Takács Béla rendőrhatósági ügyéről

 

A rendőrség sátoraljaújhelyi városi és járási kapitánysága, mint I. fokú rendőri büntetőbíróság.[2]

 

Sátoraljaújhely, Dózsa György-u. 19. Telefon: 15. Postafiók: 37.

1949. kih. 2288/1. szám.[3]

Tárgy: Takács Béla Sárospatak Árpád u. 52-i lakos kihágási ügye.

 

V é g z é s

 

Takács Béla Sárospatak Árpád u. 52-i lakos ellen eng nélküli kéregetés miatt fenti szám alatt folyamatba tett kihágási eljárást a Rbsz.[4] 151.§. 2. pontja alapján megszüntetem. Elrendelem az eljárás folyamán lefoglalt … jogos tulajdonosának való visszaadását, elkobzását, értékesítését a … sz.r. … §-a alapján, megsemmisítését a Btk.[5] 61. §-a alapján azzal, hogy az értékesítésből befolyó összeg teljes egészében az államkincstárt illeti.[6]

 

Sértettet kártérítési igényével a 9405/1950. B.M. sz. rendelet I. rész 7. bekezdése alapján polgári perre utasítom.

M e g o k o l á s

Terhelt a vád tárgyává tett kihágási cselekményt 1949. XII. 26 követte el, így az a felszabadulás ötödik évfordulója alkalmából gyakorolt közkegyelmi rendelkezés[7] 11. §-a alapján kegyelem alá esik és mivel a Rbsz. 151. §. 2. pontja szerint a kegyelem az eljárás folytatását kizárja, az eljárást meg kellett szüntetni.

 

Miután a kegyelem az eljárás során lefoglalt oly tárgyakra, melyeknek [...][8] birtoklása, használata, terjesztése tiltva van – nem terjed ki, annak elkobzása, értékesítése, megsemmisítése tárgyában intézkedni kell.

Az érvényesített kártérítési igény polgári perre utasítása a felhívott törvényhelyen alapszik.[9]

 

Ezen végzésem ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül az I. fokú rendőri büntetőbíróságnál szóban, vagy írásban előterjesztendő I. fokú felfolyamodásnak van helye.

 

Erről értesülnek: Takács Béla Sárospatak

 

Sátoraljaújhely, 1950. 1950 ÁPR. 12. hó .. n[10]

 

Rendőrség városi és járási kapitánysága

Sátoraljaújhely

(körbélyegző)

Somos (?)[11]

rendőri büntetőbíró

 

 

II. Takács Béla visszaemlékezése

 

1949 karácsonyán, mint I. éves pataki teológus, Karcsán és Pácinban voltam legátus, vagyis ünnepi követ. Ezt a szép küldetést bennem két érzés határozta meg: az idegesség és a félelem, amelyet az okozott, hogy a szolgálatomat a templomban kezdtem ugyan, de a rendőrségen fejeztem be. Ami az idegességet illeti, ezt a pácini gyülekezet az ünnep első napján észrevehette, mert a szószéken így olvastam fel az alapigét a Bibliából: „Mek…mek… megigazulván hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztusban”. A karzat alatt a nagyobb lányok összesúgtak és kuncogtak. Ez azonban nem zavart, a fontos az volt, hogy a prédikációt hiba nélkül mondtam el.

A félelem ünnep másodnapján kezdődött, a karcsai parókián. Már indultunk a templomba, amikor kopogtattak a lelkészi hivatal ajtaján:

– Tessék! – szólt a lelkipásztor, és őszinte meglepetésünkre egy rendőr nyitott be.

– Jó napot – mondta, majd folytatta – Van itt valami Pilátus?

– Nem Pilátus – javította ki a rendőrt a lelkipásztor – hanem legátus – és rám mutatott, hogy én vagyok az.

– Mindegy, az a lényeg, hogy maga azonnal átjön velem Pácinba, a rendőrségre! – mondta a tizedes határozott hangon.

– De hát miért? – A kérdést egyszerre tettük fel a lelkipásztorral.

– Majd az őrmester elvtárs megmondja – válaszolt a tizedes. Köszönt, és távozott.

Nem tehettem mást, fogtam a táskámat, és elindultam Pácin felé, de egyedül, mert a tizedes kerékpárra ült, és azt mondta:

– Maga csak menjen, majd utolérem, más dolgom is van a faluban.

Pácinban előbb a parókiára mentem, hogy tájékoztassam a lelkipásztort a történtekről, majd szorongó érzéssel jelentkeztem a rendőrségen.

– Na, itt van a másik jómadár is! – kiáltotta az őrmester, arra utalva, hogy a mendikáns ott kucorgott egy széken. – Miért járták maguk a falut szombaton a harangozóval? – kérdezte az őrmester.

– Adományokat gyűjtöttünk a presbiterektől. Már több évszázados szokás, hogy a pataki Kollégium a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi ünnepekre szétküldi a teológusokat a falvakba, városokba. Az istentiszteleti szolgálatért pénzt kapnak a diákok. A mendikáns alsóbb osztályú gimnazista, aki az ünnep két napján minden református családot felkeres, verssel köszönti a háznépet, és ő is kap pár forintot.

– Maga mennyit gyűjtött össze? – kérdezte az őrmester.

– Kétszáz, és valamennyi forintot, de még kapok majd adományt a lelkészi hivatalban is – válaszoltam.

– Ezt a pénzt azonnal adja át nekem! – utasított az őrmester.

– A pénz nincs nálam, a parókián levő táskámban van, és önnek nincs joga ezt tőlem elvenni. Igazolványom van a pataki Kollégiumtól, hogy szabályszerűen jártam el az adományok gyűjtésénél.

– Ilyen igazolványt, pecsétet én is tudok készíteni – szólt az őrmester, rövid pillantást vetve a papírra, majd így folytatta: – Maga itt marad, a mendikáns elmehet, mert ő a gyűjtött pénzt átadta. (De ahogy a mendikáns utóbb Patakon elmondta, az őrmester semmiféle nyugtát nem adott, a pénzt zsebre vágta.) Motorkerékpár berregése hallatszott, az őrmester elindult a körzetébe legátusvadászatra.

Közben beszélgetésbe elegyedtünk az ügyeletes rendőrrel, de ezt félbeszakította a küldöttség érkezése. Az egyházközségi gondnok, presbitertársával bejött az őrszobára, és azt kérte a rendőrtől, hogy addig engedjen ki, amíg elvégzem a templomi szolgálatot, majd visszatérve folytathatom a „rabságot”.

– Ezt csak az őrmester elvtárs engedheti meg, de ő most nincs itt – mondta az ügyeletes.

Déltájban megkérdezte a rendőr:

– Mit fog ebédelni?

– Biztosan hoznak majd ennivalót a parókiáról – válaszoltam.

Erre ugyan nem került sor. Végül az ügyeletes intézkedett, hogy hozzanak ebédet a számomra attól a szakácsnőtől, aki a rendőrök kosztjáról gondoskodik.

Estefelé megjött az őrmester. Eléggé rosszkedvűen, mert a vadászata eredménytelennek bizonyult. Legátusokat talált ugyan a környék református falvaiban, de pénzt nem sikerült zsákmányolni.

– Menjünk át a pénzért a parókiára – mondta az ügyeletesnek és nekem az őrmester. A két rendőr megjelenése legalább olyan hatást váltott ki a lelkipásztorban és a családjában, mint Karcsán a rendőr látogatása. Hamarosan élénk vita, sőt parázs veszekedés alakult ki a lelkipásztor és az őrmester között arról, hogy elveheti-e tőlem a pénzt vagy nem? Az ingerült szóváltás végén a lelkipásztor felesége és a gyerekek már sírtak. Az őrmester belátta, hogy a pénzt nem kobozhatja el, bocsánatkéréssel távozott az ügyeletessel együtt, engem pedig otthagytak.

– Ez a gazember! – mérgelődött a lelkipásztor. Pácin, és a körzetébe tartozó falvak réme, a kulákok ádáz ellensége, most már téged is elfogatott, a pénzedet is vitte volna ez a rabló!

Vacsora után azt javasolta a lelkipásztor, hogy már ma este gyalogoljak át Karcsára, mert biztos, hogy kedden reggel a buszmegállónál ismét letartóztatnak. Elindultam tehát a sötétben Karcsa felé. Nem tagadom, nagyon féltem. Ezt a kellemetlen érzést betetőzte, hogy Karcsán a parókián sötétség fogadott. Hiába zörgettem ajtón és ablakon, egyik sem nyílt ki. Azt hittem, hogy a tornácon levő lócán töltöm az éjszakát. Szerencsére enyhe idő volt, és szerencsére a lelkész és a felesége nemsoká hazajött, János napot köszöntöttek, mondta a lelkész, majd folytatta:

– Te hogy kerülsz ide? – Azt hallottuk, hogy az őrsön alszol, és holnap kísérnek be az újhelyi parancsnokságra.

– Igen, ez volt a terv, de szabadon engedtek – válaszoltam, és azt is elmondtam, hogy miért jöttem át Pácinból Karcsára éjnek évadján. Reggel már nyugodtabban ébredtem, szálltam fel a Patakra induló autóbuszra. Pácinban hiába keresett az őrmester a megállónál.

 

Már szinte elfelejtettem a karácsonyi legációm kalandjait, amikor 1950 májusában, egy rosszul stencilezett, a pontozott részeken tintaceruzával kitöltött szövegű levelet kaptam, amelyben a sátoraljaújhelyi rendőrbíró közölte, hogy az ellenem „engedély nélküli kéregetés” címmel indított eljárást megszüntette, mert a felszabadulás öt éves jubileuma alkalmából kihirdetett amnesztiában részesültem.

– Lám csak, személy szerint én milyen hálás lehetek a felszabadulásnak, az amnesztiának – gondoltam magamban. Mégis egyre jobban megerősödött bennem a gyanú: ha az őrmesternek sikerül tőlem kicsikarni a pénzt, nem jelent fel, nem kerültem volna a rendőrbíró elé koldulás vádjával. A mendikáns apját sem büntették meg azért, mert a kiskorú fia velem együtt, engedély nélkül kéregetett, tőle az őrmester elkobozta a pénzt, ezért nem jelentette fel törvénysértés miatt. Az őrmester rajtam úgy állt bosszút, hogy ellenem megindult a rendőrbírósági eljárás, amiről nekem nem volt tudomásom.

A levelet ma is őrzöm, mintegy bizonyságául annak, hogy nem vagyok büntetett előéletű.

Később megtudtam: az őrmester élete csúfosan ért véget. 1956 őszén a motorkerékpárját egy reggel a pácini út szélén találták meg; a holttestét, arcra borulva, az út menti árokban, amelyben csak bokáig érő víz volt, de az őrmester belefulladt.

A népítélet ismeretlen végrehajtói segítették át az őrmester gonosz lelkét a másvilágra.

 

Jegyzetek