1948 júniusában fogadta el a parlament az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt, majd a koncepciós perek, internálások, zaklatások hatására 1950-ben megszületett az állam és a katolikus egyház közötti megállapodás. Ezután csak nyolc iskolában taníthattak ismét a szerzetesek, de a négy megmaradt renden kívül a többitől megvonták a működési engedélyt, és az egyházat szoros állami függésbe vonták.

A piaristák nagykanizsai gimnáziumában a többi egyházi iskolához hasonlóan, de némileg „szelídebb” körülmények között zajlottak le az események. Itt is végrehajtották az államosítási törvényt, illetve olyan területeket is állami tulajdonba vettek – sok más iskolához hasonlóan –, amelyek nem tartoztak a törvény hatálya alá. Támadások érték a hittanárokat, 1950-ben államosították a rendházat, majd az elsők között internálták a szerzeteseket, akik a megegyezés megszületése után szabadon távozhattak. Kanizsán azonban nem került sor olyan durva atrocitásokra, mint sok más helyen.

Még sokan vannak köztünk – elsősorban öregdiákok –, akik átélték ezt a nehéz időszakot, és akiknek a beszámolói által közelebb kerülhetünk a korszak és az események megismeréséhez.

 

A Nagykanizsai Piarista Gimnázium államosítása

A nagykanizsai intézmény nagy múltra tekint vissza. 1765-ös alapításától kezdve színvonalas oktatást biztosított a térség fiataljai számára, és számos később híressé váló diákkal – mint például Deák Ferenc, Tandor Ottó, Wlassics Gyula, Kaán Károly – büszkélkedhet.

A 20. század közepének eseményei természetesen hatással voltak az iskola életére is. A tanítást miniszteri rendelet következtében 1944. október 29-én átmeneti jelleggel megszüntették.[1] 1944. szeptember 9-én a németek lefoglalták a gimnáziumot tábori kórház céljaira, majd később az oroszok tették ugyanezt. A tanítás a diákotthon épületében zajlott ezután. A gimnáziumot 1945. szeptember 10-én vehették ismét birtokba a piaristák.[2]

Az 1945/1946-os tanévben került sor az általános iskola bevezetésére, amely a következő tanévben igazgatásilag elkülönült a gimnáziumtól, piarista tanári vezetéssel. Botár Csaba igazgató támogatta az általános iskola megszervezését, mert ebben a kalazanciusi hagyományokhoz való visszanyúlást látta.[3] Az igazolóbizottságok részéről a kanizsai piaristákat is érték atrocitások: 1946 májusában Bojt Lajos és Neuberger József ellen népügyészségi eljárás indult „fasiszta és demokráciaellenes tanításukért”. Az ügyet októberben zárták le bizonyítékok hiányában.[4] Az 1945/1946-os tanévben a tanulólétszám 529 fő volt 91 általános iskolással és 438 gimnazistával.[5]

Az államosítást a nagykanizsai gimnázium sem kerülhette el. Dénes Ferenc piarista öregdiák szerint már az 1947/1948-as tanév vége felé érezni lehetett az államosítás előszelét. Kanizsán az államosítás az országos és Zala megyei államosításoknál szelídebb körülmények között történt. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a város a kezelésében álló elemi és polgári iskolákat már 1900-ban átadta az államnak, így az államosítás 1948-ban csak a piarista fiú- és a Notre Dame Leánygimnáziumot érintette.[6]

Nagykanizsán az államosítást támogató első komolyabb megnyilvánulásra 1948. május 22-én került sor az új polgármestert – Nagy Józsefet – beiktató közgyűlésen. Az államosítást kimondó törvény után már az érdekelte az embereket, hogy mi lesz a szerzetestanárokkal. Az iskola igazgatóját, Lukács Józsefet kérdezte erről a Zala című lap főszerkesztője, de ő ekkor még nem foglalhatott állást a kérdésben, hisz eddig a püspöki konferencia sem tette meg ezt.[7]

A nagykanizsai rendház historia domusa részletesen leírja az eseményeket.[8] Ebből kiderül, hogy miniszteri rendelkezés szólt a tanév június 15-i befejezéséről. Másnap, 16-án került sor a hálaadó szentmisére, a Te Deumra illetve a bizonyítványok kiosztására,[9] de ekkor ünnepelték az új iskolába való átköltözés 25. évfordulóját is. Mégis – interjú-alanyom elmondása szerint – ez az évzáró ünnepség eltért a megszokottól, nagy szomorúsággal búcsúztatták a tanévet mind a tanárok, mind a diákok és azok szülei. A politikai helyzetből adódóan ugyanis számítani lehetett arra, hogy az iskolát hamarosan államosítják. (Épp ezen a napon történt meg a szavazás a parlamentben az egyházi iskolákról.) Lukács József igazgató beszéde eltért a korábbiaktól. Nem a nyári szünet eltöltéséről beszélt, hanem a helyzetre való tekintettel a diákok további életére vonatkozóan adott hasznos tanácsokat, útmutatást. Amikor pedig arról szólt, hogy mit adott eddig diákjainak az Alma Mater, milyen szellemben nevelte őket, a jelenlevők zokogásban törtek ki. A diákok nehéz szívvel gondoltak tanáraik, iskolájuk várható elvesztésére.[10]

Június 20-án jelent meg a tankerületi főigazgatóság képviselője azzal a szándékkal, hogy az összes tanárt állami alkalmazásba vegye, de ezt a paptanárok visszautasították. Így a gimnázium ideiglenes vezetésével Deák János testnevelő tanárt bízták meg, az általános iskola és a diákotthon irányítása pedig Buvári András világi tanár kezébe került. „Sok szép emléket, fáradságos munkát, nemes ambíciókat és színes terveket kellett otthagynunk e szívünkhöz nőtt intézetek elhagyásával” – írta a historia domus krónikása, Szűcs Imre házfőnök.[11] Majd így folytatta: „Mivel a megegyezés a nyár folyamán nem történt meg, rendtagjainknak elhelyezkedés után kellett nézniök: Az egyházi hatóságok és a tanítórendek közötti megállapodás szerint az elfoglaltság nélkül maradt szerzetestanárokat (e jellegük megőrzése mellett) átveszik az egyházmegyék lelkipásztori munkára. Hosszas és bonyodalmas tárgyalások, levelezések, telefon- és táviratváltások, személyes utánajárások között teltek a nyári hónapok. A rendháznak és a rendtagok elhelyezkedésének szövevényes ügyeit rendfőnökünk tartotta kezében, és bonyolította le fáradságot nem ismerő áldozatos lelkülettel és atyai gondoskodással.”

A rendtagok megdöbbenéssel vették tudomásul egy rendtársuk, a 64 éves Grujber József rendből való kilépését és állami szolgálatba állását. „Igaz, hogy különc egyénisége eddig is csak kritikára adott okot, de eltávozása most azért volt különösképpen fájdalmas, mert kb. 20 éves nagykanizsai tanárkodása alatt úgyszólván mindenki megismerte, és így tanítványai és a hívő társadalom körében nagy botránkozást váltott ki aposztaziája.”[12] A krónika pontosan beszámol a szerzetesek helyzetének változásáról.[13] Többeket kisebb településekre, falvakba helyeztek kápláni szolgálatra, másokat nyugdíjaztak. Voltak, akik még egy ideig hitoktatással vagy magántanítással foglalkoztak, hogy keresethez jussanak.

A gimnázium új megbízott igazgatója Csernay László lett, aki Zalaegerszegről augusztus 28-án érkezett Nagykanizsára. Az iskola általános iskolai részét teljesen megszüntették, a „gimn.-i épületben csak a gimn. 6 megnyitott osztálya kapott helyet és a volt polgári fiuiskolából alakult ált. iskola alsó tagozata 5 osztályban.”[14]

Hamarosan megkezdődött az iskola területének felmérése, majd – elvileg a törvény szerint – az állami és rendi tulajdon meghatározása:

 

„Az államosítási törvény értelmében bizottságok határolják el a volt egyházi, ill. szerzetesiskoláknál az állam tulajdonába átmenő épület- és területrészeket a szerzetestestületek kezében maradó rendházi részektől, és a bizottság[15] augusztus 31-én jelent meg nálunk, s a határt közös megállapodással úgy húztuk meg, hogy a szorosan vett rendház (utcai) épület és gyümölcsös, ill. díszkert teljes egészében a rendnek való meghagyása mellett a határvonal egy méterrel a gimnáziumi (középső) épület fala mellett húzódik […]. A gimnázium keleti sarkától egyenes irányban meg tovább a konviktus kert kerítéséig, innen a kert belső (keleti) oldalán húzódik a konviktus épület sarkáig, és fordul megint keletre a kőfalig. A rendházé marad tehát a Sugár u. 11–13. számú épületen (lakóház és konyha, ebédlő-épület) kívül az istálló előterével a mosó és a vasalóhelyiség, a sertésólak, a konviktus kertből a füves (déli rész) a botanikus kerttel, a két rendházi konyhakert (az északihoz bejárat mint szolgalom a konviktus kertjén át). – Az északi oldalon a kápolna környékével úgy, hogy a volt zeneiskola (Királyi Pál u. 2) nyugati sarkától a rendház kertjéig vont egyenes képezi a határt.

Egyetlen vitapont a Királyi Pál u. 2 számú épület körül volt. Ugyanis ezt az épületet 1938-ban a rend megvette a várostól 139 000 Ft-ért rendi teológia, vagy más rendi célra. Mikor az általános iskolát ki kellett bővíteni és hirtelen az egyik napról a másikra fel kellett állítanunk az alsó tagozatot (régi elemi osztályok), nem lévén máshol hely, ide helyeztük el ezeket az osztályokat. Ezen az alapon (mivel az utóbbi két évben iskolai célt szolgált) a bizottság kimondta az állami tulajdonbavételt. Mi viszont hivatkoztunk a végrehajtási utasítás 86.4 pontjára[?], mely szerint  » a vallási közoktatásügyi miniszter esetenként dönti el, hogy használatba kell-e venni az iskola épületét, vagy helyiséget abban az esetben, ha az épületet nem iskola céljára létesítették, hanem csupán szükségmegoldásként, vagy átmenetileg szolgál iskola céljára.«  Ezt az álláspontunkat a megosztási jegyzőkönyvben részletesen kifejtettük, majd okmányokkal (igazodva a volt polgármester nyilatkozatának melléklésével, a rendfőnök úr levelével, hogy az épületet most plébániai laknak, egyházközségi helyiségnek kívánjuk használni) nagy felterjesztést tettünk a VKM-hez. Időközben itt járt az V. i. o.[?] főnöke, aki […] megértette és magáévá tette érvelésünket.”[16]

 

Tehát látjuk, hogy nem ment zökkenőmentesen a területek elhatárolása, mivel olyan területeket is állami tulajdonba vettek, amik nem is tartoztak valójában a törvény hatálya alá. Így a rend jogosan tiltakozott:

 

„A nagykanizsai volt piarista gimnázium és rendház szétválasztása alkalmával, augusztus hó 31-én, a Királyi Pál u. 4. sz. épületet állami iskolai internátus részére jelölték ki. A jegyzőkönyvben épp az 1948. évi XXXIII. tc. intézkedéseire hivatkozva ez ellen óvást jelentettünk be, mivel kétséget kizárólag rendi (és teológiai) célokra szerezte az épületet a magyar kegyestanítórend, eredetileg sem iskolai célokra létesítették (Végrehajt. Út. 8§. 3–4.), s csak az utolsó két tanévben engedte meg a rend átmenetileg, szükségképp, hogy oda az általános iskola alsó tagozatának néhány osztályát elhelyezzék, elsősorban azon a címen, hogy az iskola rendi szervezésben indult meg s így kötelességünknek éreztük e rendi épülettel kisegíteni. [...] Ugyanezen a telken már rendelkezésre bocsátottunk az államosítás alapján egy kétemeletes konviktust, melyet rendünk nagy áldozatok árán rendezett be, hozott rendbe a háború után és tartott fenn.[...]”[17]

De „november 5-én megérkezett az országos államosító bizottság döntése, hogy a megosztási jegyzőkönyvet jóváhagyja, a rend kívánságát azonban elutasítja. Egyúttal utasítja a tanügyi és közigazgatási hatóságokat, hogy az épületet áll. általános iskolai otthon céljaira vegye át.”[18]

 

A rend ezt nem hagyta ennyiben és ismét tiltakozott, amit újabb bizottságok felállítása követett. Újabb jegyzőkönyvek, javaslatok születtek, és a tárgyalások egészen 1950-ig elhúzódtak. Ekkor azonban feloszlatták a rendházat is, így a további tárgyalásoknak már nem volt értelme.[19] Az alábbi idézetekben jól nyomon követhető a folyamat:

 

„A piarista gimnáziumnak az 1948:XXXIII.t.c. alapján történt államosításával kapcsolatban eljáró bizottság a város tulajdonát képező rendházat hagyta meg rendi célokra, viszont a rendi felülépítmény jogú volt általános iskolai épületet államosította.

A bizottság javasolja ennek megváltoztatását a jegyzőkönyvhöz csatolt vázrajz alapján úgy, hogy a pirossal vonalkázott területek engedtessenek át a Rendnek véglegesen elválasztva a gimnáziumok területétől azzal, hogy a jelenleg rendházat magában foglaló épületnek a jelenlegi teljesen kifogástalan állapotban való átengedése ellenében a kincstár magára vállalná a rendház területének a gimnáziumok területétől való elválasztását és a leendő rendház céljaira szolgáló épületnek a célnak megfelelő átalakítását. A rendház által átengedendő épületnek sűrűbben vonalkázott földszinti része az épülettől elfalazva plébánia céljait szolgálná továbbra is. [...] A kegyestanítórend magyar rendtartományának főnöke, a bizottság döntését a fenti feltételek alapján a maga részéről is elfogadja és kéri, hogy Miniszter Úr a részletek megbeszélésére a Rend képviselőjét is vonja be.”[20]

 

,,[...] A bizottság megállapítja, hogy 1948. augusztus 31-én a rendi célokat és iskolai célokat szolgáló épületek megosztása tárgyában felvett jegyzőkönyv ellen a rend által beterjesztett észrevételeket és a rend kérését a Központi Államosítási Bizottság 1948. október 13-án hozott 413.sz. határozatával elutasította. [...] A bizottság a felsorolt összes épületet, kivéve a helyszínrajzon I jelzett templomot állami tulajdonba venni javasolja, úgyszintén állami tulajdonba venni javasolja az oktatási célul szolgált ingóságokat is, tekintet nélkül arra, hogy az államosítás után leltárba vétettek-e, vagy sem. [...] A rend képviselői kijelentik, hogy észrevételeiket a jogorvoslati határidőn belül írásban teszik meg, jelen jegyzőkönyv aláírását nem tartják szükségesnek, mivel abban a rend észrevételei nem szerepelnek.”[21]

 

,,[...] legyen szabad megtennem arra észrevételeimet és olyan megoldást hozni javaslatba, amely az államosítás céljait teljesen megvalósítja és nem teszi lehetetlenné a plébánia működését és a rendtagok szerzetesi életét. [...] Az 1950. május hó 17-én a rendház épületébe helyezendő ipari középiskola létesítésére kiküldött VKM bizottság vezetője, Kádár István kijelentése szerint az ipari iskolának nincs szüksége a rendház déli részén fekvő, s mellékelt vázlaton F,G,H-val jelzett konyha, istálló, mosókonyha épületekre. Ezek meghagyását legyen szabad tehát kérnem. Ezek kellőképpen átalakítva lakásokul szolgálhatnának a rendtagoknak [...]”[22]

 

A szeptemberi tanévkezdéshez közeledve a közvéleményt egyre inkább foglalkoztatták a gimnáziumban leendően folyó munka körülményei. Felröppent az a hír is, hogy be fogják zárni az iskolát. A Zalában ezért megjelent egy cikk, ami részletes tájékoztatást adott, és igyekezett megnyugtatni az aggódó szülőket. 1948. szeptember 1-jén szülői értekezletre került sor, ahol bemutatkozott az új, állandó igazgató, Csernay László, és ígéretet tett arra, hogy az általános iskola továbbra is működni fog. Ígéretét csak egy tanév erejéig sikerült teljesítenie.[23]

Az iskolába több új tanár érkezett, majd a tanítás 235 tanulóval indult el. Új osztályozási rendszert alakítottak ki: az eddig négyfokozatú helyett – melyben az egyes volt a legjobb – hétfokozatút vezettek be (ebben a hetes volt a legjobb). Egy új tantárgy is bevezetésre került „mindennapi kérdések órája” címmel Fülöp Ernő vezetésével, ahol a diákok gondolkodását marxista szellemben igyekeztek átalakítani. Diákszövetség is alakult a Magyar Ifjúság Népi Szövetségének keretein belül.[24] Az iskola könyvtárának nagy részét és a tablókat az iskola udvarán elégették.

 

Az iskola államosítását követő időszak, a nagykanizsai Piarista Rendház államosítása

Az új, 1948/1949-es tanév szeptember 4-én kezdődött az immár államosított iskolában. Ezen a napon különös levelek jelentek meg az iskola és a templom falain, valamint a klauzúra ajtaján:

 

„Ki érti Isten titkos terveit,

miért ríkatja meg kedvenceit?

 

Az új tanév küszöbén hálás és köszönő szívvel gondoljunk azokra a volt tanárainkra, akik éveken át a katolikus világnézet örökérvényű alapjait szívünkbe oltották, hogy azt majd mint a legnagyobb kincset az életbe magunkkal vigyük.

Bizonyos okok miatt volt tanáraink nem taníthatnak tovább bennünket. Az iskolaév nyitányának első akkordja hozzájuk száll, köszönetünk és szeretetünk bizonyítékaként.

Köszönjük azt a világnézeti megalapozottságot, mely minket a katolikus szellemiség hordozóivá tett.

Köszönjük azt a tanítást, melynek értéke és magas színvonala minden kritikát elbír, és minden bíráló szemében elismerést vált ki.

Köszönjük – egyszóval – a piarista nevelést, a piarista tanítást!

De köszönjük azt a legnagyobb erejű nevelést, melyet életük példájával erősítenek: elveink mellett mindig, minden körülmények között tartsanak ki, még akkor is, ha hivatásunkat, esetleg megélhetésünket is kell feláldoznunk azokért.

Kész tiszteletadással fogadjuk példaadó tanításukat s köszönjük.

Hálánk jeléül csak annyit tehetünk, hogy megígérjük: imáinkkal kísérjük őket azon az úton, ahová új beosztásuk állította őket.

Hálás köszönetünk régi tanáraink felé – tiszteletteljes várakozás az újak felé; ez az év első perceinek első impressziója.”[25]

 

A diákság ezekkel a levelekkel akarta volt tanárai tudomására hozni, hogy megbecsülte eddigi munkájukat, és hálás a sok fáradozásért. A szöveg szerzőjének kilétére nem derült fény, de ez nem is fontos. Az egykori piarista diákok kedves gesztusa volt ez tanáraik felé. „Nagy feltűnést keltett, könnyes szemekkel olvasták és olvastuk, s egy példányt sikerült a falról ilyen állapotban emlékül leválasztanunk” – írta a házfőnök. Az iskola új vezetése még egy hétig meghagyta a falakon ezeket a leveleket, amelyeknek nyomai még később is láthatóak voltak.[26]

A Kalazanci Szent József megdicsőülésének 300. évfordulója alkalmából készített tervezet a rendházi programokról – az államosítás miatt – nem valósulhatott meg. A piaristák működése az államosítás után lényegében a plébániai szolgálatra korlátozódott, de a teológiai akadémia még működött körülbelül fél évig.

Szeptember 1-jén alakult meg az új – de már 1944 óta tervezett – Szent Imre plébánia a kápolna körül. Ezután püspöki rendelkezésre a város egyharmada – közel 5000 ember – a piarista plébánia alá került. Plébánossá Szűcs Imrét nevezték ki.[27]

A rend elleni támadások folytatódtak. Ennek jó példája Juhász Miklós hittanár esete:

 

„A lelkes és népszerű fiatal hittanár, dr. Juhász Miklós, apostoli buzgalommal látta el iskolai munkája mellett a diákpasztorációt, de e mellett minden munkára vállalkozott Isten ügyének szolgálatában. Félév körül a Mindszenty hercegprímás elleni nyilatkozat aláírásának megtagadása következtében hírlapi támadások indultak meg ellene, állandó kihallgatásokkal igyekeztek a leány és fiútanulóktól megtudni, hogy a kongregációs élet és a hittanórák alatt nem követett-e el valami demokráciaellenes –„gesztus”-t-[?]. Helyzete mérlegelése folytán (minthogy iskolai tanítása már úgyis lehetetlenné vált) jobbnak látszott áthelyezése. A veszprémi püspökség kikérte őt, és az egyházmegyei teológiára helyezte dogmatika tanárnak. Meg kell örökítenünk szerteágazó érdemeit. Munkaerejét és kiváló szónoki képességeit új plébániánk javára is gyümölcsöztette. Búcsúztatásakor emlékére egyik legértékesebb munkaterületét „Juhász Miklós teológiai akadémiának” neveztük el.”[28]

 

A piarista rend – kérésére – 1949 nyarán megkapta a homokkomáromi plébániát, és annak vezetését Horváth Istvánra bízta. Ő azonban nem bírt egyedül a feladattal, így a rend Molnár Istvánt küldte segítségül, aki átvette tőle a hitoktatást. A plébánia gondozása azonban továbbra is nagy nehézséget jelentett Horváth István számára, így – 1950 nyarán – lemondott tisztségéről. Helyére ismét egyházmegyei pap került, de Horváth István továbbra is Homokkomáromban maradt kántorként.[29]

A rendházban – a megváltozott körülmények hatására – újabb változások történtek. A rendfőnök arra törekedett, hogy minél többeket áthelyezzen a kanizsai rendházból, ezzel is csökkentve a rendtagok kiszolgáltatottságát:

 

„A nagykanizsai rendház tehermentesítése érdekében 1949 márciusában rendfőnökünk Nagy Lajost Mernyére, Lengyel Jánost pedig Mosonmagyaróvárra helyezte át. Bár megértettük a rendfőnöki intenciót, mert nem saját épületben lakván bármely percben ki lehetünk téve felmondásnak s ez esetben kívánatosabb, hogy minél kevesebb rendtagot érjen a bizonytalan sors, mégis nagyon sajnáltuk őket, hiszen több évtizedes itt tartózkodásuk alapján igazi ős[?] tagjai voltak rendházunknak, akiknek alakja szinte elválaszthatatlanul összenőtt […] városunkkal és házunkkal.

Lukács József Pacsán lett káplán, és ismét Nagykanizsára került a rendházba. Neuberger Józsefet Galambokra helyezték át. Dallos István Kámonra került, ahol jelentős szerepet vállalt a templom felépítésében. Bojt Lajos néhány hónapig magántanítással foglalkozott, majd a nagykanizsai Jézus Szíve plébániára nyert beosztást. Botár Csabának hónapokig nem volt állása, majd egyházközségi irodavezető lett Szomolányi József nyugdíjazása után. Schmidt Mihály angol órákat adott, amelyek keresettek voltak. „Mikor minden rendtag részéről biztosítva volt az ellátás fedezése, amihez még az egyházközség támogatása és némi (havi 2–300 Ft) stólajövedelem járult, szerény körülmények közt (előző évi átlagos havi 15 000 Ft helyett 7 000 Ft) biztosítva volt a ház fenntartása, de dologi kiadásokra már nem jutott.”[30]

 

Az államosítás nemcsak diákjaitól és iskolájától fosztotta meg a rendtagokat, de tanári fizetésétől – tehát anyagi biztonságától, megélhetésének alapjától – is. Ezt még tetézték azzal, hogy váratlan kiadásokra kötelezték a rendet:[31]

 

„Megnyugvásunkra szolgált, hogy mire a tanári fizetésektől és konviktusi jövedelmektől elestünk, már nem is nagyon volt szükségünk u n. dologi kiadásokra, mert az előző években rendházunkat a szükséges felszereléssel elláttuk és a tatarozásokat elvégeztük.

Egész váratlanul ütött be a veszedelem, hogy az államosítás következtében gázvezetékeinket is függetlenítenünk kell az iskoláktól és a külön vezetéke mellett külön árammérő órákat felszerelnünk. A rendházunkat minden ügyében támogató Szántó Lajos vár. műszaki tiszt számítása szerint ez minimum 5000 Ft. költséget jelent – és kötelező! Hiába fordultunk beadványokkal a hatóságokhoz segélyért, indokolva, hogy az államosítás végrehajtása juttatott e helyzetbe bennünket, anyagi támogatást sehonnan sem kaptunk.

Ekkor, a teljes kilátástalanság pontján, deus ex machinaként jelent meg a segítség. Szokol József kiskanizsai (Zsigárdi köz 7.) bérlőnk azzal a kéréssel állt elő, hogy a már évtizedek óta bérelt kis darab kiskanizsai […] szántót és rétet adjuk el neki, hogy azt fiára hagyhassa hozományként. Házfőnökünk egyéb indokoktól (e külön kis földbirtok elvesztésének lehetősége) is vezérelve megcsinálta az egyezséget, amire a 6000 Ft. vételárból 5000 Ft-ot azonnal lefizetett Szokol József, a fennmaradó 1000 Ft-ot a telekkönyvi átírás megtörténésére ígérve. Az eladást azonban jóváhagyásra fel kellett terjesztenünk a rend főnökéhez, sőt az egyházi főhatósághoz. Mire ezek az engedélyek megérkeztek, állami rendelkezés felfüggesztett minden ingatlanátruházást, illetve később feltételekhez és földhivatali engedélyhez kötötte. Ezirányú beadványunk azonban elutasításban részesült. Megfellebbeztük a határozatot, a rend pedig garanciát adott írásban Szokol Józsefnek, hogy az 5000 Ft. adósságot elismeri. (A rendház feloszlatásakor a rend törleszteni akarta ezt az adósságot, de a vevő egyelőre kitért ennek elfogadása elől, amíg a földet használhatja.)”

 

A bevételkiesést a piaristák igyekeztek pótolni, elsősorban úgy, hogy megpróbáltak önellátásra berendezkedni és gazdaságukat fellendíteni. A mezőgazdasági termelés sikeres volt, kenyérgabonából és szálastakarmányból sikerült elegendő mennyiséget termelni, valamint a szőlőtőkék számát és az állatállományt gyarapítani. A kötelező beszolgáltatást babbal teljesítették. A gazdálkodás haszonnal járt, a sertéshúst és a borjút jó áron el tudták adni. Az állatok árának csökkenésekor azonban – mivel a kiadások ugyanolyan szinten maradtak – már ráfizetésessé vált az állattartás. A rendnek juttatott 12 holdnyi rét művelése is veszteséget jelentett, így jobbnak látta a vezetés visszaadni azt. Hardi István volt a gazdaság felügyelője, akinek egészsége a kemény munka miatt megromlott. A gyümölcsfák hozamát ugyanakkor sikeresen gyarapították.[32]

Az állam nem elégedett meg az eddig kisajátított területekkel. 1949. június 10-én egy miniszterközi bizottság jelent meg a piaristáknál, és a rendház épületét kérte leánygimnázium – később a keszthelyi gazdasági középiskola – céljára. Cserébe felajánlották a volt zeneiskolai, illetve általános iskolai – Királyi Pál u. 2. – épületet, valamint az ebédlői, konyhai, gazdasági épületek és a kert egy részének meghagyását azzal az ígérettel, hogy az átalakítás költségeit az állam vállalja. A házfőnök ezt a tervezetet elfogadta azzal a kikötéssel, hogy a plébániai folyosórész és a kert is a rendé maradhasson. Később még kérte azt is, hogy legyen kerti „összeköttetés” biztosítva a két épületrész között. A minisztérium elfogadta ezeket a kéréseket. Az átköltözés azonban mégsem valósult meg „részben a költségek miatt, részben azért, mert a keszthelyi iskola tanárai és a tanulók szülei kérték az iskola ottmaradását.” Már a felszerelések egy része is megérkezett, és meghirdették Kanizsán a beiratkozást, de végül mégis maradhattak eddigi épületükben a szerzetesek.[33]

A rendtagok azonban nem érezhették magukat sokáig biztonságban, és nem kerülhették el a rendház államosítását. A krónika erről így számol be:

 

„1950. májusban értesítést kaptunk, hogy újabb kéttagú államosítási bizottság fog megjelenni a kétévi elkülönítés felülvizsgálására. Ettől kezdve állandóan jártak helyi és megyeszékhelyi, valamint miniszteri bizottságok más és más céllal és igényekkel. Végre a hivatalos (két tanító) bizottság is megérkezett, és egy heti időközzel két ízben ültünk össze tárgyalásra a gimn. irodában a polgármester és a pártküldött jelenlétében. A rendkormányzatot Szűcs János asszisztens képviselte. Részletes tájékoztatatásunk, beadványunk, bemutatott okmányokkal támogatott igényeink előterjesztése után a határozat úgy szólt, hogy az egész területet az összes épületekkel állami tulajdonba venni javasolják, kivételképp meghagyva a templomot elfalazandó keskeny környezetével. Ezt a javaslatot a mi ellenjavaslataink (legalább a volt zeneiskola rendi tulajdona meghagyása, vagy az ebédlő konyhai részlete) elvetésével a VKM is jóváhagyta 1950. júl. 10.-én.”[34]

 

Az államosításra május 20-án került sor. A rendet Szűcs Imre házfőnök és Szűcs János tartományfőnöki asszisztens képviselte ennek lezajlásakor, ők azonban az államosítási jegyzőkönyvet nem írták alá, mert abban nem vették figyelembe javaslataikat. A szerzetesek a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordultak, amelyben azt kérték, hogy az egykori épületben legalább a rendháznak legyen helye. Sík Sándor rendfőnök is megpróbált segíteni, és kiállt – a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írott levelében – a kanizsai rendtagok mellett. Úgy látta, hogy ebben a helyzetben nem lehet rendesen ellátni a plébániát és szerzetesi életet élni. A minisztérium azonban elutasította a rend fellebbezését.[35]

A hittanárok ellen eközben tovább folyt az agitáció. Ahogy 1948-ban Juhász Miklós ellen, úgy 1950-ben Szűcs Imre házfőnök ellen indult támadás.[36] Szűcs házfőnöki és plébánosi tevékenysége mellett a fiú- és lánygimnáziumban is tanított hittant. 1950 januárjában már javasolta Sík Sándornak nyugdíjazását, mert úgy gondolta, hogy így legfeljebb eltiltják a tanítástól, de fegyelmi eljárást – ami teljes fizetésmegvonással járhatott volna – nem indíthatnak ellene.[37] Március 22-én azonban sikerült olyan indokot találniuk az állami hatóságoknak, amivel felmondhattak Szűcsnek. Szűcs Imre Sík Sándorhoz írott levelében[38] leírja, hogy az igazgató a diákoknak szervezett lelkigyakorlat miatt feljelentette, és eltiltotta a tanítástól. Ő fellebbezést nyújtott be a főigazgatósághoz. A levélben beszámolt működésének körülményeiről is:

 

„Én plébánosi működésem miatt is erős megfigyelés alatt állok, sőt e téren is gyanús, megbízhatatlan, akit állandóan figyelnek és figyeltetnek, keresve, hol köthetnek belém: kivel érintkezem, mikor mit csinálok, kik járnak a házba, sőt: mit olvasok, ekkor és ekkor mi volt a nagyebédlőben, mi van a templomban stb.”

 

Nyolc nappal később kiderült, hogy mégis folytathatja a tanítást a főigazgató engedélyével. Azonban a békeívekkel kapcsolatban olyan helyzetbe hozták a házfőnököt, hogy be kellett adnia lemondását a leánygimnáziumban. Ugyanis aláírásgyűjtés indult ellene, ő pedig nem akarta nehéz helyzetbe hozni tanítványait.[39] Sík Sándorhoz írott levélfogalmazványából[40] aztán kiderül, hogy a fiúgimnázium tanári kara nem volt hajlandó vele együtt dolgozni, „aki a nép ellenségévé süllyedt le, és az ellenséges hatalmak szolgálatába szegődött”, mivel nem írta alá a békeívet. Ezek után kinyilvánította szándékát, hogy – amennyiben elöljárói beleegyeznek – önként szeretne visszavonulni.

A békeívek aláírására azonban lehetőségük sem volt a piaristáknak, ugyanis az ívek meg sem érkeztek a szerzetesekhez. Szintén Szűcs Imre előbbi piszkozatából értesülünk a történtekről. Eszerint annak ellenére, hogy ő és Molnár István hittanár jelezte, hogy nem jutottak el hozzájuk az ívek, még aznap délután levelet kaptak, amelyből megtudták, hogy nem taníthatnak hittant, mert nem írták alá az íveket.[41]

1950 nyarán sor került a rendtagok internálására is. A piarista rend tizenegy rendháza közül ekkor hatnak a lakóit szállították internálótáborba. Először – a június 10-ére virradó éjszaka – a nagykanizsai és a szegedi piaristáknak kellett elhagyniuk eddigi lakóhelyeiket.[42] A nagykanizsai historia domusban Szűcs Imre részletesen számol be az eseményekről. Révai József beszéde után – mely a hazai szerzetesség felszámolását célozta – előkészületek történtek a rendházból való kiköltözésre. Homokkomáromba és Rigyácra költözhettek volna az otthon nélkül maradt szerzetesek. Az elhurcolás körülményeiről a következőket tudjuk meg:

 

„Június 10-én éjjel ½ 2 órakor kopogtatnak a házfőnök ajtaján azzal, hogy a belügyminisztériumból vannak itt. Majd benn a szobában két polgári ruhás úr előadta, hogy a kézbesítendő véghatározat szerint a mi Nagykanizsán tartózkodásunk a közrend és közbiztonság szempontjából aggályos, azért kényszertartózkodási helyre szállítanak mindnyájunkat. Vegyük magunkhoz legszükségesebb holminkat, imakönyveinket és kegyszereinket és 15 percen belül legyünk kinn a várakozó gépkocsinál. A házfőnök kötelességévé tették, hogy mindezt a rendtagokkal közölje és végrehajtsa, s őt tették felelőssé azért, hogy ellenállás ne legyen. Majd titkos rádióleadó, lőszerek és géppisztolyok után tudakozódtak, és az épületet átvizsgálták. A folyosókon és udvaron fegyveres rendőrök őrködtek. Biztosították, hogy az itthagyott holmik leltározva megmaradnak.”[43]

 

A rendtagokat tévedésből először a váci rendházba szállították, ahol befogadták a kanizsai piaristákat. A szegedieket szállító sofőr azonban tudta, hogy a váci püspöki palotába kell vinni a szerzeteseket, mert itt volt az internálótábor. Egy hét múlva a nagykanizsai és váci rendtagokat is ide szállították át. (A váciakat csak azért, mert a hatóságok ekkor már nem tudták szétválogatni a kanizsaiakat és a váciakat.) A szerzetesek rabokká váltak, hivatalosan nem hagyhatták el a püspöki palotát. Ennek ellenére sor kerülhetett látogatók fogadására és a palotából való kilépésre, mert a palota kapujában csak egy őr állt, és ő sem kért iratokat a távozóktól, a palotában pedig egyáltalán nem voltak rendőrök létszámhiány miatt.[44]

A nagykanizsai, szegedi és váci rendfőnökök létrehozták a házfőnökök tanácsát, Szűcs Imre pedig – Nagykanizsai Kürt címmel – faliújságot indított. A szerzetesek a padláson aludtak matracokon, misén pedig a palota kápolnájában vettek részt. Az élelmiszert a hívektől kapták. Azért, hogy elfoglalják magukat, angoltanfolyamot indítottak, Kalazancius-ünnepélyen vettek részt, kugliztak, a nővérek énekkart szerveztek. A baloldali munkások néhányszor tüntettek a palota előtt, de különösebb atrocitásokra nem került sor.[45] Szűcs Imre távollétében is igyekezett gondoskodni arról, hogy Kanizsán a rendház javaiban ne keletkezzen kár, és a folyamatban lévő ügyek el legyenek intézve. Ezért részletes megbízást adott egy ügyvédnek a helyzet rendezésére.[46]

A szerzetesrendek feloszlatásáról szóló rendelet megszületése után a „kényszertartózkodási helyeket” megszüntették, a váci püspöki palotát egy hét alatt kiürítették. Mielőtt elhagyták volna a kanizsai rendtagok a püspöki palotát, szeptember 4-én este összegyűltek a püspöki magánkápolnában, ahol Szűcs Imre szívhez szóló búcsúbeszédet intézett rendtársaihoz.[47] A rendtagok a rendházba nem mehettek vissza. Az állam és az egyház közötti megállapodás megszületése után a szerzeteseknek új lakásbejelentőt kellett írniuk a rendőrségen, majd szabadon elmehettek.[48] A rendtagok további sorsa különbözőképpen alakult, de mindenkinek megoldódott az elhelyezése.[49]

 

A gimnázium államosításának hatása és következményei a volt piarista diákságra[50]

A II. világháború és az azt követő időszak, a szovjet megszállás és az egyházi iskolák államosítása – a 77. életévében járó interjú-alanyom, Dénes Ferenc kanizsai piarista öregdiák szerint, aki öt évet töltött el a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban – megterhelte és megviselte az akkori diákságot.

A háború közelsége és a fokozódó légitámadások, a front közeledése és a sűrűsödő légiriadók zavarták az iskola rendjét. A német megszállás azzal a következménnyel is járt, hogy az iskola egy részét a megszálló katonák elfoglalták. A front előtti hetekben, a város ostroma alatt és az azt követő hetekben a tanítás természetesen szünetelt. A felsős osztályok tanulói között voltak, akik nyugatra kényszerültek, közülük néhányan az egész családjukkal együtt. Voltak, akik nem is tértek vissza. Egy piarista tanár, Gerencsér István – aki 1943-tól 1945-ig a Nagykanizsán tanított – szintén nyugatra sodródott, és végül Amerikában kötött ki. Tagja volt a Denverben létesített piarista iskola tanári közösségének.

A háborút követően folytatódott a tanítás, a tanári kar igyekezett a nyugalmat fenntartani, a politikai helyzet változásaitól a diákságot megkímélni. A szovjet megszállást követően, a diktatúra éveiben és az egyházi iskolák államosításával – az 1948/49-es tanévtől kezdődően – „új” tanárok tanítottak, új szokások és új eszmék jelentek meg az államosított gimnáziumban. A tanárok néhány kivételtől eltekintve már nyugdíjas állományúak voltak. Az iskola igazgatója arra törekedett, hogy megfeleljen az akkori rendszer követelményeinek, és átnevelje a kalazanci szellemiségben élő diákságot. A vallásos megnyilvánulásokat korlátok közé szorította, a hittanórák számát és a hittanra járó diákságot korlátozta, a fiatalokat politikai rendezvényekre „vezényelte”. Interjú-alanyom szerint mindent megtett a diákság világnézetének átformálása érdekében. Nem voltak eredménytelenek próbálkozásai, néhány diák hallgatott rá, de ezek az átállások csak a könnyebb érvényesülés érdekében történtek.

A tanítás és a nevelés színvonala sokat esett a korábbiakhoz képest. A piarista ballagást és hagyományokat korlátozták. Mozgalmi dalokat kellett énekelni, politikai megmozdulásokon kellett megjelenni, a pártot kellett éltetni. Jellemző, hogy az igazgató – a hagyományoktól eltérően – még érettségi tablót sem engedett készíttetni, mert kispolgári csökevénynek minősítette. Csak tíz év elteltével, a tízéves érettségi találkozó alkalmával készült tabló az 1951-ben érettségizett Dénes Ferenc osztályáról.

A 60 éves múltra visszatekintve megállapítható, hogy a piarista szellemiség néhány kivételtől eltekintve fennmaradt az egykori diákok szívében. Az 1951-ben érettségizett 48 diák közül mindössze két osztálytárs távolodott el a közösségtől. A piarista szellemiség fennmaradt, és ma is él a már 70 és 80 éven felüli piarista öregdiákokban. Jellemző, hogy ma már nemcsak 5 évenként rendeznek érettségi találkozókat, hanem évenként, sőt egyes osztályok öregdiákjai az 1970-es évektől kezdődően negyedévenként is. Kezdetben, amikor még éltek az államosítás előtti piarista tanárok, rendszeresen jelen voltak az osztályfőnökök is.

Az öregdiákok nagyobb része tagja a Magyar Piarista Diákszövetségnek, és a Tagozat keretében támogatja a piarista iskolát, részt vesz az iskolai ünnepségekben és rendezvényeken. A Nagykanizsai Tagozat 1990-ben alakult Takács János vezetésével. Takács János 1950-ben érettségizett, és 1951-ben – ma sem tudja, miért – kitelepítették szüleivel együtt a Hortobágyra. Szüleinek egyszerű falusi boltja volt, így kuláknak, osztályidegennek számítottak az ötvenes évek elején. Takács János 18 éven keresztül vezette a tagozatot. Jelentős szerepe volt a Nagykanizsai Piarista Iskola 1992/93-as iskolai évének beindításában. Jelenits István akkori rendfőnök irányításával sokat dolgozott az iskola újjáalakulásáért és a tagozat működéséért.

A Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban államosítás előtt végzett diákok közül ma már egyre kevesebben élnek. Néhányukról beszélt nekem Dénes Ferenc:

Az 1908-ban született és nemrég (2007-ben) meghalt Fejtő (Fischl) Ferenc politikus és író 1927-ben érettségizett a nagykanizsai piaristáknál, 1938-ban pedig Franciaországba (Párizsba) vándorolt ki. Több nyilvános fórumon, így újságban, könyvében (Budapesttől Párizsig) is kiemelte, hogy szerinte a Nagykanizsai Piarista Gimnázium az ország legjobb középiskoláinak egyike.

Interjú-alanyom közeli ismerőse és osztálytársa volt Rédei (Radanovics) Károly akadémikus, aki 1932-ben született, 1943-tól 1948-ig volt a kanizsai gimnázium diákja, majd az államosított gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Rédei professzor 2003-ban előadást tartott szülővárosában, Nagykanizsán, ahol Dénes Ferenc mutatta be őt. Rédei Károly számára „a nyelvtudomány magaslataira, a magasba ívelő nyelvészeti pályára vezető szerpentinút a szülővárosban, a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban kezdődött” – mondta akkor az iskolatárs. A nyelvészprofesszor egy alkalommal így írt:

 

„Nyelvésznek nem születik az ember, hanem élete első szakaszában […] válik azzá érdeklődése és tanulmányai révén. […] A piarista gimnázium humánumra, az emberi értékek megbecsülésére nevelt. […] Igényességével ez az iskola ébresztette fel bennem a tudatosságot, az ismeretek megszerzésének az örömét. […] Az államosítás nehéz éveket hozott magával […]. […] a gimnáziumi évek adták meg a lehetőségét annak, hogy majdan nyelvész váljék belőlem.” [51]

 

Interjú-alanyom piarista öregdiák ismerősei közé tartozott Fülöp András (1928-2008) MALÉV-főpilóta és repülési igazgató is, aki 1938-tól 1946-ig járt a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumba. A nyugalmazott főpilóta 2007 novemberében – szülővárosi előadás keretében – mutatta be életpályáját ismertető könyvét Nagykanizsán. Az öregdiákot Dénes Ferenc mutatta be telt ház előtt a Polgári Olvasókörben. Fülöp Andrást a magyar légiközlekedés kiemelkedő pilótái között tartják számon. A Ki kicsoda a magyar repülésben c. könyv szerint pedig a 25 ezer feletti repülési órával és a közel 25 ezer fel- és leszállással a magyar repülési rekordot tartja. A Szarvasbikák, gépmadarak c. könyvében és az interjú kapcsán a nyugalmazott főpilóta így nyilatkozott: „[…] a szülői háznál és a piaristáknál kapott nevelés alakította bennem azt az értékrendet és személyiségjegyeket (szorgalom, jellem, kötelesség- és felelősségtudat…), amelyek alakuló életemnek jó indítást és irányt adtak, majd a légiközlekedésben is végigkísértek.”[52]

Befejezésképpen még kiemelem az iskola 2001/2002. évi tanévnyitóját, amikor az öregdiákok megtisztelték az érseki és püspöki szentmisét, és köszöntötték a 400 éves kegyes iskolájukat. Az utóbbi évtizedekben pedig a tanár- és diáktársak temetési szertartásainak szervezésében és gyászbeszédek megtartásában tevékenykednek leginkább az egykori diákok.

 

Epilógus

A rendszerváltás után sorra nyíltak meg az egyházi iskolák, az egyház visszakapta ingatlanai, vagyona jó részét, és képes volt ismét talpra állni. Így sor kerülhetett arra is, hogy a piarista rend ismét megnyissa elveszített iskoláit, és újjáélessze rendházait.

Jelenits István tartományfőnök 1992-ben alapította újjá a nagykanizsai intézményt, amely az 1992/1993-as tanévben nyílt meg, de nem a Sugár úti épületben, hanem egy volt önkormányzati bölcsőde épületében. Egy osztállyal, 16 gyermekkel indult el a tanítás 44 év szünet után Uzsoki Lászlóné igazgatósága alatt. 1993 nyarán új helyre került az iskola, majd 1995-ben települt vissza a Sugár útra. 1996-tól Perendy László, 1999-től pedig Vereb Zsolt piaristák vezetése alatt állt, illetve áll az intézmény. A Piarista Rendház három taggal 2003-ban éledt újjá, melynek házfőnöke Dósai Attila lett. Az egykor rendi tulajdonban álló épületeket csak lassan, fokozatosan kapták vissza a piaristák, mára azonban már teljessé vált az átvétel.[53]

Az intézmény azóta is bővül, fejlődik és szépül. Az iskola épületeinek felújítása, felszerelésének bővítése folyamatos a beköltözés óta, és a tanulólétszám is egyre gyarapszik. Ma a nagykanizsai Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Diákotthon és Boldog Donáti Celesztina Óvoda több mint 500 diák lelki és szellemi épülését szolgálja.

 

 

DOKUMENTUMOK

 

1. Szűcs Imre: A nagykanizsai piarista rendház története 1949/1950-ben. (Részlet a Historia domusból, 1950.)[54]

 

Beilleszkedés az új helyzetbe

[…]

Rendi áthelyezést tkp. csak egy rendtagunk kapott: Lukács József volt igazgató, aki mernyei káplán (és vicerektor) lett. A kápláni beosztást példátadó szerzetesi lelkülettel vette és vállalta.

Segédlelkészi beosztást kaptak a környéken: Neuberger József Zalamerenyén, Horváth István Berzencén, Román Béla pedig a távollevő plébános helyettesítését vállalta Homokkomáromban. Ezek a rendtársak továbbra is házunk tagjai maradtak, s időnkint pár napi vagy órai tartózkodásra megjelentek közöttünk. Dallos István félévi szabadságot kapott beteg édesapja gondozására.

Babos Dezső, Nyári István, majd Lengyel János és Nagy Lajos megkapták az itthoni nyugdíjukat, ami havi 450-520 Ft. bevételt jelentett fejenkint és havonkint a rendháznak. Januártól kezdve az eddigi központi (globális) segély helyett az állam egyenkint utalt ki u. n. lelkészi nyugdíjakat. Ezeket rendházunkban Kiss Béla, Pintér Ferenc, Szomolányi József és Schmidt Mihály rendtársunk nyerték el.

Rendfőnöki intézkedés folytán minden rendtagnak (a nyugalmazottak és betegek kivételével) 400 Ft-ot meg kell keresniök, amiből 100 Ft-ot visszakapnak havi személyi kiadásokon. Kereseti források: hitoktatás, magántanítás, vagy bármi más paphoz illő foglalkozás vállalata. Néhány hónapig hitoktatást is végeztek Szita Imre, Bojt Lajos, Szikrai Ferenc, Botár Csaba rendtársak, de később az az intézkedés érkezett, hogy az államosítást el nem fogadók (vagyis akik az elmúlt évben nem voltak hittanárok és hitoktatók) nem végezhetnek hitoktatást. Ennek hátrányát nemcsak a helybeli rendtársak látták, hanem a plébánián kinn működők is, mert ezen a téren lehettek a plébánosok segítségére. – Egy ideig Lengyel János rendtársunk is működött a pasztorációban […] hazájában […] mint önálló helyi lelkész, de nyugdíja elnyerése után egész régi okokért lemondott róla. – A házfőnök mint gimn. hittanár fizetését tovább is kapta, de egy félévi betegszabadságot kért tisztiorvosi bizonyítvány alapján. Óráit Juhász Miklós hittanár vette át, ami annál könnyebben ment, mert eddigi általános iskolánkat föloszlatták, csak a gimnáziumi osztályok (V-VIII.) maradtak meg, abból is az V. VI. osztály létszáma nem tette szükségessé a párhuzamosítást. Később állami helyhiány miatt gimnáziumi épületünk fogadta be a régi polgári iskola alsó (általános iskolai I-IV.) fokozatának osztályait. A gimnázium igazgatója zalaegerszegi áll. tanár lett, a tanári testület részben nyugalmazottak behívásával, részben fiatal tanerők alkalmazásával és más intézetből való idehelyezéssel (köztük két tanárnő) alakult meg. Schmidt Mihály és Reisz György magán (főleg idegen nyelv) tanítással keresték meg az előírt összeget. Bojt Lajosnak is voltak tanítványai, időnkint másoknak is.

 

2. Szűcs Imre: A nagykanizsai piarista rendház története 1949/1950-ben. (Részlet a Historia domusból, 1950.)[55]

 

A tábor feloszlása

 

A szerzetesrendek működésének megszüntetéséről szóló rendelet megjelenése után e gyűjtőtáborok ill. kényszertartózkodási helyek (Vácon kívül még Újhatvanban voltak piaristák, a tatai és mosonmagyaróvári rendház tagjai) automatikusan feloszlattak és egy hét leforgása alatt kiürült a püspöki palota, hogy helyet adjon az odaköltöző szemináriumi részlegnek.

A szétszéledés előtt rendházunk tagjai összegyűltek szeptember 4-én este a püspöki magánkápolnába, ahol a házfőnök a következő búcsúszavakat intézte hozzájuk:

„Ha egy rendtárs eltávozik a házból, el szoktuk búcsúztatni. A diákok 8 évi együttlét után ballagást rendeznek s betérnek a templomba is. Úgy érzem, 185 éves fennállás után feloszlatott és megszűnt rendházunkból sem szabad szó nélkül szétszélednünk. Bizonyára a házalapítók első útja is a templomba vezetett a veni sanctéra. Mi, a feloszló ház is otthon utolsó akkordként a kápolnába gyűltünk volna össze Te Deumra. Most ez a kis kápolna helyettesítse az otthonit.

Van-e okunk Te Deumra? Bizonyára. A 185 éve lerakott alapokból gyönyörű palota épült, az akkor elvetett mag terebélyes fává nőtt. Minden a kifejlettség tetőpontján állt, mikor a villám agyonsújtotta. Nemcsak a terület és épületek ritka tökéletességére értem ezt, de a belső értékekre is. Teljesen kiépült két iskolánk 17 osztállyal szerényen szólva minden tekintetben versenyképes volt országos viszonylatban is. Konviktusunk berendezése, szellemi kiváló összetétele, vallásos élete és a lelkiekben való haladása az eszményi papi internátusok színvonalára jutott, amit megmutatott konviktoraink viselkedése a következő években is. Gazdaságunk virágzása szembeszökő, és kezelőjének 5 évi következetes, áldozatos munkája által a környék eszményi mintagazdaságává fejlődött. Állatállományunk tökéletesedett. A szőlő telepítésével is éppen elértük volna már idén célunkat. Házi kertjeink rendszeres gondozásával évről-évre többet ígértek. Rendházunk csinossága, kényelme, lakályossága, sőt berendezése tekintetében is másoktól megirigyelt. S mindennek betetőzéseképp ott állott a szép kis templom virágzó egyházközségi élettel és versenyképes plébániával, mely minden sorsfordulón létalapot biztosított volna. Mint utolsó „mentsvárat”, a homokkomáromi plébániát szereztük meg és rendeztük be. Mindezért Te Deum jár és hála mindazoknak, akik ezekért dolgoztak.

S most mind ennek vége! Búcsúzunk iskolánktól, háztól, kerttől, Látóhegytől, talán még a templomtól és a plébániától is; temetői sírbolttól és benne nyugvó testvérektől; hűséges barátainktól a városban és drága, áldozatkész híveinktől, kiknek ragaszkodó szeretete fogságunkig elért. Íme, nem veszett kárba a befektetett tőke! Milyen jó, hogy épp e napokban Jób könyvét olvassuk a breviáriumban, mely felsorolja Jób nagy gazdagsását, boldog családi életét és mindennek pusztulását. Épp mára esnek e szavak: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Ő neve!” S mivel így viselte Jób a csapásokat és nem ingott meg hitében, akárhogy is piszkálták, rágalmazták, Isten százszorosan visszaadott mindent neki.

És most búcsúzzunk el egymástól is szeretettel. Sajnos, a közösségi életnek a „O quam bonum…” jelige mellett megvan a súrlódási, idegesítő hatása is, de most minden hibát és ellentétet elfelejtve, egymás szívére borulva, a szentmise „pax”-ával vegyünk búcsút egymástól. És szeretném, ha lélekben együtt maradnánk, és szimbolikusan fenntartanánk a házat. Mikor a had elvonul (Toldi), porfelhő jelzi útját. Egy rendház sem vonulhat el egy kisvárosból, hogy nagy port ne verjen fel. Reméljük, hogy nem hagyunk rossz emléket. És áldott legyen mindazok emléke és keze, akik diákjaink között, mint jó pedagógusok, akik a ház körüli munkával, a szerzetesi fogadalmak példás megtartásával, kifogástalan papi életükkel, a világtól való elvonuló szerzetesi jellegükkel, a templom körüli szorgoskodásukkal és nem utolsó sorban a külső pasztorációban való mintaszerű működésükkel megbecsültetésünket előmozdították. És köszönet mindazoknak, akik itt a fogságban növelték a piaristák hírét munkával, tanítással, szerepléssel, szentbeszédekkel.

De mindez szinte csak noviciátus, próbaidő volt, az apostoli munka most következik: hogyan keressük és szolgáljuk új helyünkön, vagy jövő bizonytalanságunkban Isten akaratát. Ez az „egy szükséges”. Ehhez „procedamus in pace”!

Ezután az itinerarium elimádkozása és szentségi áldás után a rendtagok egymást megölelve búcsúztak el egymástól.

 

3. A nagykanizsai rendház kényszertartózkodásra szállított tagjai a váci püspöki palotában, 1950.[56]

 

 

Felső sor:

Reisz György (lat. ném.) hazautazott szüleihez Elekre. Folyamodott állami iskolai állásra (sz. 1912.)

Lukács József ifj. (sz. 1901. fiz. menny. v. kanizsai igazgató) visszatért káplánnak Pacsára (Zala m.)

dr. Botár Csaba (sz. 1912. földr. term.) tanár lett a kecskeméti rendi gimnáziumban

Szikrai Ferenc (sz. 1910 lat. magy.) káplán lett Búcsúszentlászlón

Molnár István (sz. 1924. lat. tört.) káplán lett Kisgörbőn (zala m.)

Szita Imre (sz. 1908. fiz. mennyiségt.) káplán lett Andocson (Somogy m.)

Neuberger József (sz. 1895. lat. tört.) visszatért káplánnak Galambokra (Zala m.)

dr. Bojt Lajos (sz. 1910. lat. tört.) káplán lett Gelsén (Zala m.)

Hardi István (sz. 1910. lat. francia) elöljáró lett a kecskeméti rendi konviktusban

 

Alsó sor:

Nyári István (sz. 1886. lat. gör.) beteg, hazatért nővéréhez Sárvárra (Vas m.) Széchenyi u. 45.

Pintér Ferenc (sz. 1878. lat. ném.) nyug. Veszprémbe vonult vissza, egyelőre a ferenceseknél jelentkezett öregházba

Babos Dezső (sz. 1885. lat. magy.) nővéréhez vonult Baracskára (Fejér m.)

dr. Szűcs Imre (sz. 1897. hittan) hf., nyugalmazott tanár, Budapesten telepedett le (VIII. József krt. 6.)

Kiss Béla (sz. 1877. lat. magy.) rokonaihoz vonult Jánosházára (Vas m.)

Szomolányi József (sz. 1892. lat. magy.) tanár lett a kecskeméti rendi gimnáziumban

Schmidt Mihály (sz. 1893. lat. ném. angol) tanár lett Budapesten a rendi gimnáziumban

 

Rendházunkhoz tartoztak még: Horváth István lelkész Homokkomáromban, és dr. Dallos István káplán (Kámon, Vas m.), akiket, minthogy nem a nagykanizsai rendházhoz voltak már bejelentve, nem hozták el. Schmidt Mihályt, Neuberger Józsefet és Lukács Józsefet vidéki tartózkodási helyükről szállították Vácra.

 

Jegyzetek