Tanulmányom a 18. századi erdélyi református egyház működésének egy bizonyos szakaszát vizsgálja Bod Péter „Consistorialia…” című kéziratában, az ott található zsinati végzések alapján.

Viszontagsággal és küzdelmekkel tűzdelt útja volt ez az erdélyi fejedelemségnek és az erdélyi református egyháznak, mivel a szatmári békekötéssel (1711) lezárult a magyar történelemnek az a közel két évszázados korszaka, amelyben a magyarság egyszerre harcolt az Oszmán Birodalom és Habsburg Birodalom offenzív politikájával szemben. Bár mindkét hatalom célja a területszerzés és a térség politikai, katonai dominanciája volt. A királysági és erdélyi magyarság élet-halál harcát vívta mind politikai, mind vallási téren az erdélyi fejedelemség függetlenségének megszűnése után (1691). A karlócai békekötéssel (1699) a török uralom kiszorult a történeti Magyarországnak csaknem egész területéről. A Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) után semmi sem akadályozhatta meg a bécsi udvart abban, hogy uralmát megerősítse mind a királyságban, mind Erdélyben és a rekatolizációt elindítsa. A korábban, a magyarságot és a protestantizmust védelmező erdélyi fejedelemség elvesztette hatalmi pozícióját a térségben és ezzel együtt az erdélyi református egyház korábbi tekintélye és előnyös helyzete veszített fényéből.

E korszakban élt és munkálkodott a nagy erdélyi történetíró és teológus Bod Péter, akinek fennmaradt művét méltán nevezhetjük határkőnek az erdélyi református egyház történetében. A „Consistorialia…” című munkája betekintést enged a 17. és 18. századi erdélyi református zsinati végzésekbe és a korabeli Erdély egyházi, társadalmi viszonyaiba. A fenti kézirat értékét növeli az, hogy a szerző írói tollával nemcsak bizonyos emlékezést, „historia domus”-t készít el az erdélyi reformátusság egyházi, társadalmi eseményeiről, hanem következetes és pontos adatgyűjtéssel rendszerezi a 17. és 18 század jelentősebb erdélyi református zsinatok végzéseit és azok hatásait a korabeli református egyházi életre. Leírja és elkészíti a zsinatok lajstromát. Kétségtelenül kiviláglik a kéziratban, hogy Bod Péter tollából a történész-egyháztörténész és a teológus szólal meg.

 

Bod Péter (1712-1769) a történész és egyháztörténész

Az egyházát minden eszközzel szolgálni óhajtó Bod Péter sem tudja a múltnak védelmét és erőt jelentő tudományos fegyverzetét újakkal kicserélni. Talán ha félszázaddal később élt volna, egy vallási szempontból nyugodtabb korszak békés légkörében, akkor felül tudott volna emelkedni elfogultságain. Tud már a husziták üldözőinek isteni büntetéséről, tud az Oláh Miklós érsek keze alatt hitet cserélő két evangélikus lelkész elméjének megbomlásáról és nyomorult haláláról.

Bod egyháztörténeti felfogásának volt még egy másik vonatkozása is, a nemzeti érzés. A magyar reformáció nemzetszemléletében a vallási és hazafias érzés legtöbbször együtt jelentkezett. A magyar egyháztörténelemnek mindmáig egyik kedvenc tétele marad a protestantizmus és a magyar gondolat azonosítása. Bod érdeme, hogy ezt a gondolatot éppen abban a sivár – a protestáns egyháztörténetírás által „sötétnek” nevezett – korszakban nem engedte elaludni. Egyházát, nyelvét és nemzetét védte egy időben. Az egyházvédelem nála egyben nemzetvédelem is. Ezen a téren is külön kiemelhető az az érdeme, hogy az elfogultság nem ragadta magával.[1] Bod Pétert, mint egyháztörténészt a század második felének uralkodó látásmódja, a felvilágosodás nem befolyásolta. Pápai Páriz Ferenc és Ember Pál nyomán tovább fejlesztette a magyar protestáns egyháztörténetírást.

Bod tehát az első a magyar protestáns történetírók között, aki rendszeresen és következetesen számol az egyháztörténelem tartalmi gazdagításának szükségeivel. A legnagyobb gondja mindig az, hogy egyháza belső életének, szellemi fejlődésének különböző mozzanatait is bemutassa, mégpedig tárgyi szempontok szerint feldolgozva, összefüggő s a lehetőségig teljes képekben. Egyházi irodalom és iskolatörténet, az istentisztelet, a jog, az alkotmány, a tanbeli küzdelmek és alkotások vonulnak el szemeink előtt történelmi műveiben. A történelem tartalmának ebben megnyilatkozó felfogása a históriai gondolkozásnak viszonylag magas fokára vall Bod Péternél. Az ő egyháztörténetírói felfogása korához és kortárs tudósaihoz viszonyítva változatos, mindenre körültekintő. Egyháztörténetírói munkásságában Bod Péter elévülhetetlen érdeme, hogy hatalmas anyaggyűjtő munkát fejtett ki. A munkát nehéz körülmények közepette kénytelen elvégezni. Érdeme annál nagyobb, mert Erdély egy kis falujában, Magyarigenben írja meg legnagyobb és legfontosabb műveit. A levéltári anyag rendszeres feltárásában sokan vannak a segítségére, de a hegyek között eldugott kis falu mégsem nevezhető az ilyen irányú kutatások számára megfelelő helynek. Korának nagy magyar világi történettudósaihoz viszonyítva, mint gyűjtő, és mint kritikus egyaránt megilleti őt a történésznek és egyháztörténésznek kijáró tisztelet.

Bod Péter nyomtatásban megjelent történelmi munkái:[2] A Szent Bibliának históriája. Szeben, 1748.; Szent Heortocrates… Oppenheim, 1757.; Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza… Basilea, 1760.; Szmirnai Szent Polikarpus… Nagyenyed, 1766.; Magyar Athenas. Nagyszeben, 1766.; Erdélyi Féniks Tóthfalusi Kis Miklós. Nagyenyed, 1767.; Historia unitariorum in Transilvania. Lugd. Batavorum, 1776.; Kősziklán épült ház ostroma. Lipcse, 1766.; Historia Hungarorum Ecclesiastica, Lugd. Batavorum, 1788.

Kéziratban megmaradt munkái: Redivivus Albertus Molnar Szentzienzis. (Teleki könyvtár, 1100. B. sz. 127 p.); Redivivus Eliae Veresmarti memoria. (Teleki könyvtár, 1100. B. sz. 5 p.); Brevis Valachorum Transsylvaniam incolentium historia. (Erdélyi Múzeum Egyesület kézirattára. B. 20. sz. 558. p.); Siculo hunno-dacica. (Teleki könyvtár, 1028. sz. 126 p.); A magyar nemzet ekklézsiai históriája. I-IV. (Szikszay Mihály másolata 1853-ból. Erdélyi Múzeum Egyesület kézirattára, I. B. 30. sz. 430., 461., 397., 405. p.); Synopsis historiae literariae hungaricae. (Teleki könyvtár. 1510. B. sz. 12 p.); Némelly Erdélyben történt dolgoknak feljegyzése. (Két ív és három levél.); Consistorialia, seu ac Constitutiones et Determinationes Consistoriales in generalibus synodis provilibus inda ab anno 1599. ad praesens usque tempus pro renata factae. Quase protocollo superattendentiali in hunc fascicullum collegit Petrus Bod de F. Tsern. V.D. Minister in ecclesia M. Igeniensi. Anno MDCCLXIII 4-edrét 1-130. (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Könyvtárának Kézirattára, Ms. 859. sz. illetve: Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet könyvtára. Ms. 859. sz. Eredetiről fénymásolt példány.)

 

A „Consistorialia…”c. Bod-kézirat egyháztörténeti jelentősége

Az 1848-as szabadságharc alatti viszonylagos bizonytalanság, a Nagyenyedet feldúló és kifosztó román szabadcsapatok megpecsételték a levéltárak sorsát.[3] Az Erdélyi Református Egyházkerület pótolhatatlan értékű történeti anyaga pusztult el akkor. A kézirattár magába foglalta az enyedi tanárok, Bod Péter, Pápai Páriz Ferenc, Benkő József kéziratait és gyűjteményeit.[4] Ezzel hosszú ideig lekerült a napirendről az erdélyi reformátusok azon terve, hogy a 17-18. századi zsinatok határozatait nyomtatásban közzétegyék.

Az 1774-es esztendőben Kolozsváron zsinatot tartottak, ahol elrendelték, hogy a zsinati végzéseket az egyházmegyei protocollumokból gyűjtsék össze.[5] E határozatnak, azonban semmilyen kézzelfogható eredménye nem született. Három év múlva a zsinat már az eredeti forrásnak, a Generális Zsinat Protocollumainak az átnézését tűzte ki. A főjegyző Eperjesi Zsigmond feladata lett, hogy a kijegyzett conclusumok kinyomtatva mindegyik egyházmegyébe megküldessenek: „mert különben csak úgy vagynak és hevernek az olyatén salutaris végzések in archivo sinodali, mint a harang ütő nélkül”.[6]

Eperjesi Zsigmond nem hajtotta végre a feladatot, ezért 1794-ben a dési közzsinat Kónya Ferenc, a Küküllői Református Egyházmegye esperese elnökletével bizottságot küldött ki a gyűjtőmunka elvégzésére. Kónya Ferenc lelkiismeretes munkával fogott hozzá és kimásolta a zsinati jegyzőkönyvekből a határozatokat az 1599-1794 közötti időszakból, „Acta Synodi Generalis” című kézirata azonban nem került sajtó alá. Az 1930-as éveiben Nagy Géza egyháztörténész biztatására Illyés Géza magyarkirályfalvi lelkész vállalta a zsinati végzések összegyűjtését, terjedelmes kézirata sajnos nem látott napvilágot. Az alábbiakban e gyűjtőmunkának az enyedi levéltárpusztulás utáni forráslehetőségéről kell beszélnünk.

Bod Péter „Consistorialia…” című kézirata ezért jelentős egyháztörténeti forrás. A Bod-kézirat a legrégibb történeti feltárás végett készült kivonat a 17-18. századi erdélyi generális zsinatok protocollumaiból. A végzések összegyűjtését szorgalmazó 18. századi zsinatok sem erről, sem Benkő munkájáról nem vettek tudomást. Bod kézirata a későbbi történészek figyelmét is elkerülte. Salamon József és Tunyogi Csapó hallottak a kéziratról, Mikó Imre is említést tett a magyarigeni tudós lelkipásztorról írott életrajzában. Őrzési helyének megjelölése nélkül Illyés Géza egyháztörténész is hiába kereste.[7]

A „Consistorialia…” kézirat 99 lap terjedelmű munka. A 18. századi félbőr kötésű kézirat a 78. lapig terjedően Bod Péter egyháztörténész írói tollából származik, az utolsó ív (f. 85-98.) „Némelly Erdéllyben történt dolgoknak 1676 esztendőtől fogva való feljegyzése” címen más kéztől származik, és rövid feljegyzéseket tartalmaz. Az első 58 lapon „Constitutiones synodales” élőfej alatt a fontosabb zsinati végzések szövege olvasható az 1762-ben Sárpatakon tartott zsinat határozatáig, az eredeti jegyzőkönyvek nyomán 1637-ig latinul, utána magyarul. Az 59-66. lapokra „Constitutiones visitationes” címmel Bod Péter a püspök által végzett generális egyházlátogatások alkalmával hozott, a közzsinati határozatokkal egyenértékű döntéseket kijegyezte a vizitáció protocollumából, a lapszámot is feltüntetve. Utána három iratmásolat olvasható. A 72-78. lapokon „Deliberationes synodales” címen Bod Péter mintegy a zsinati tartalommutatóját adja: a lapszám feltüntetésével és a lényeget tömörítő kivonatban veszi sorra újból a zsinati határozatokat, olyanokat, amelyek kimaradtak a bemutatásból.

A „Consistorialia…” című kéziratban Bod Péter 61 zsinati ülést jegyzett le, melyből 36 tizenhetedik századi és 25 tizennyolcadik századi zsinat. E tanulmány a továbbiakban a 18. századi zsinatok határozatait és azoknak az erdélyi református egyház életében kimutatható, illetve a társadalomra gyakorolt hatását és jelentőségét tárgyalja.[8]

 

Az 1700. évi zsinat

Az 1700. évi zsinat június 20-án Küküllőváron ülésezett Veszprémi István püspök elnökletével. Két zsinati végzést jegyzett le Bod Péter.[9] Az első szerint meghatároztatott az istentiszteleti rend, amelyet a zsinat szabályozott. Az istentiszteleti imádságok elmondásának módját szabályozta, mivel sokszor túlságosan hosszú imádságok hangzottak el a templomban. Itt előre megállapított imádságokról van szó.(censu stata). A második végzés szerint a legációkba kiküldött kollégiumi diákoknak az istentiszteleti rendhez kellett alkalmazkodniuk, ez vonatkozott mind rájuk, mind a professzorokra. Az „Acta Synodi Generalis” gépelt zsinati szövege szerint egy harmadik zsinati végzést is tartalmaz. A kánon szerint, ha megbizonyosodik valakinek hitetlensége, arról határozhat a partialis zsinat, mely a Generális Zsinatnak köteles jelentést tenni.[10] Az 1700. évi zsinat megújította az 1633. évi zsinati határozatokat. Ezek a püspöki vizitáció kérdéseivel és az iskolarektorok, lelkészjelöltek jogaival, valamint kötelességeivel foglalkoztak.

 

Az 1703. évi zsinat

A Bod-kézirat szerint négy zsinati végzésről van tudomásunk.[11] Az első a szolgálati út és ügy betartására hívta fel a figyelmet, amelyet a püspöki kar eligazíthat anélkül, hogy az a Főkonzisztórium[12] elé kerülne. A 2. zsinati végzés szerint a püspök döntései előtt kérje ki az esperesi kar véleményét. A 3. zsinati végzés a tárgyalások bizalmas voltáról beszél: határozat előtt senki ne hordozzon híreket és a zsinat tagjait, ne becsmérelje. A 4. végzés az amsterdami pénz helyzetéről kíván felvilágosítást kapni Bethlen Miklós főgondnoktól. Mintegy 10000 forintnyi összegről van szó, amit a Biblia kiadására utaltak 1684-ben Amsterdamba. Ott Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász adománya kamatoztatta tovább 1715-ig. Ezt a kamatoztatott összeget Bethlen Miklós a szász városoknak adta kölcsön.

A Főkonzisztórium[13] a maga hatáskörébe vonta az egyháznak összes, külső világi vonatkozási ügyeit s az egyház régi képviseleténél csak a lelki ügyeket hagyta meg.[14] Idővel ezekre is befolyást, irányítást, sőt rendelkezést igényelt magának a Főkonzisztórium. Üléseit rendszerint az országgyűlések alkalmával tartotta, amikor annak református rendjei az egyházi ügyeket tárgyalásaik alá vették, és üléseikre meghívták a püspököt, a professzori kart, az espereseket. Az egyházi hatalom kétfelé oszlik, egyik részét gyakorolja a generális zsinat, a másikat a református vallású főrendek, mely utóbbi maga helyett egy állandó kormányszervet, a permanens Főkonzisztóriumot állította be.[15] A Főkonzisztórium végleges szervezete és hatásköre 1703-ban még nem volt megállapítva, illetve amint már látható, jelentkeztek az ellentétek az egyháziak és a Főkonzisztórium világi képviselői között. Az 1703. évi zsinat megtiltotta a püspököknek és a lelkészeknek, hogy olyan beadványokkal „búsítsák” a Főkonzisztóriumot, amelyeket a Kánon értelmében az egyházi testületeknek kell elintézniük. Egyenesen büntetést helyez kilátásba azokkal szemben, akik az egyházi fórum előtt levő ügyeiket a Főkonzisztórium elé terjesztik. Féltékenyen őrködött jogai felett az egyházmegye is. A püspökkel és a Főkonzisztóriummal szemben követeli magának az elsőfokú döntés jogait. A parciális zsinat jog és hatásköre nem változott, sem az esperesé, de a zsinat előtt kemény harc állt, hogy régi jogköréből valamit megmentsen magának. Ezt az ellentétet a Rákóczi-szabadságharc szüntette meg.

 

Az 1711. évi zsinat

Az 1711. évi zsinatot június 14-én Küküllőváron tartotta az egyház.[16] A Bod-kézirat egy zsinati végzést tartalmaz.[17] Az 1711. évi zsinat visszatért az 1703. évi első határozathoz, ami erőteljesebb és határozottabb kifejezése a nyolc évvel korábbinak. Mindkét alkalommal a zsinati végzés előterjesztője és megfogalmazója Vásárhelyi István (1702-1710) generális nótárius volt, aki 1710-ben a gutaütött és tehetetlenné vált Veszprémi István püspök helyett átvette az anyaszentegyház és a generális zsinat vezetését.[18] Veszprémi István, mint küküllővári lelkész a zsinatnak és a papságnak rajongásig kedvelt vezére volt. Ő jól látta, hogy az anyaszentegyháznak nagy szolgálatot teljesítenek a világiak. Az országrendek sorába tartozó és a főbb államhivatalokat vezető főurak hitüknek, egyházuknak védelmére siettek a változó politikai viszonyok között megerősödött katolicizmus ellen. A világi rendek rendre kezükbe vették az egyház ügyeinek az intézését. A zsinatnak nem maradt más, mint a lelkészszentelés, házassági törvénykezés, és az egyházaik fegyelmi ügye. Mindezek miatt az előbbi évben tartott borosbocsárdi zsinaton, melyről végzések nem maradtak fenn, igen heves összetűzések voltak gróf Teleki László főgondnok, főkonzisztóriumi képviselő és a papság (Vásárhelyi István) között. A Főkonzisztórium megrovásban részesítette a zsinati atyákat, és bocsánatkérésre utasította őket. A világiakkal szemben a védőharcot Vásárhelyi István vállalta a továbbiakban is.[19]

A zsinaton éles vita támadt a Főkonzisztórium és a Generális Zsinat között. Mindkét fél arra igyekezett, hogy a maga hatáskörét a másik bosszantására és rovására felhasználja. A Főkonzisztórium kifogásolta, hogy a zsinat a „szent minisztériumra alkalmatlan személyeket candidál”, illetve hogy a lelkészek magaviseletére nem vigyáz, így azok között elterjedt a részegeskedés. A zsinat azzal védekezett, hogy a háborúban és a pestisben sok egyházi szolga és lelkész pusztult el. A nyájat nem lehet pásztor nélkül hagyni, így olyanokat kénytelen felvenni, amilyeneket talál. A papság erkölcsét a háború vadította el és rontotta meg, de a seniorok eljárnak ellenük, csakhogy ehhez brachium (hatalom) kell. Azt kérte, ezt a hatalmat adják meg az „urak”.[20]

Az 1711. évi zsinati végzés, nem tehetvén többet, megtiltotta az egyháziaknak, hogy esperesük és a püspök kikerülésével forduljanak a konzisztóriumhoz. Benyújtván a Főkonzisztóriumhoz a gyülekezetek és a lelkészek megbántódásait, panaszt emelt amiatt, hogy ezek nem orvosoltattak, illetve hogy a Főkonzisztóriumban a klérus részéről senki sem vett részt, mert nem hívták meg. A zsinat a letétel büntetését helyezte kilátásba azokkal az egyháziakkal szemben, akik ügyeiket az egyházi fórumok kikerülésével a Főkonzisztórium elé viszik.

 

Az 1714. évi zsinat

Kolozsvári István volt ekkor Erdélyben a reformátusok püspöke és Vásárhelyi István a generális nótárius.[21] Az 1714. évi küküllővári zsinatról két végzést jegyzett le Bod Péter kéziratában.[22] Az 1. végzés a Fehérvári dézsmát szabályozza. A 2. végzés szerint három lelkész, névszerint Etzken Mózes, Albisi István és Tsernátoni Gerzson fegyelmi ügyéről szerezhetünk tudomást, akik nem jelentek meg a zsinaton.

 

Az 1716. évi zsinat

A zsinatot Kolozsvári István püspök hívta össze Nagyenyedre. A Küküllői Levéltár adatai szerint május 22-én, a dési és a széki protocollumok feljegyzései alapján június 21-én tartották meg. A Bod-kézirat két zsinati végzést tartalmaz.[23] Az 1. végzés az istentiszteleti imádságról részletes határozatot ad. A zsinat azért alkotta ezt a végzést illetve azért intette a híveket, hogy a megbotránkozásra, a másvallásúaknak (katolikus) okot ne szolgáltasson senki. Ezért szabott szövegű imádságokat fognak készíteni – jelentették ki, addig is inkább óvatosságra intették a lelkészeket. A 2. végzés, a válóperi rendtartóknak szól, miszerint az egyházi zsinatok a nyilvános házasságtörési esetekben mondhatják ki a válást.

 

Az 1718. zsinat

A zsinatot június 26-án, Marosvásárhelyen tartotta az erdélyi református egyház Sós Ferenc püspök elnöklete alatt.[24] Bod Péter a következő zsinati végzéseket jegyezte le: 1. „A könyörgésekről…”; 2. „A Szent Generális sok atyafiaknak … inconveniensis magok viselése…”; 3. „Házas akadémita…”[25] Az első megújítja a könyörgésekről 1716-ban hozott határozatot. A zsinat ismételten megtiltotta a papoknak a könyörgésekben a rögtönzéseket, mert ez ellen a világiak is felszólaltak. A 2. végzés a lelkészek öltözetét szabályozza és tiltja a dohányzást. A zsinat arra figyelmezteti a papokat, hogy vigyázzanak magaviseletükre, cselekedetükre, külső megjelenésükre. A 3. végzés pedig a külföldi egyetemjárást csak nőtlen fiataloknak engedi meg.

 

Az 1722. évi zsinat

A zsinatot június14-re hívta egybe Vásárhelyi István püspök. A Bod-kézirat két zsinati végzést tartalmaz.[26] Az első a lelkészek fegyelmezését erősíti meg, figyelmeztetve a lelkészeket a felsőbb hatóságok tekintélyének elismerésére. A 2. végzés az iskolamestereknek írja elő a Heidelbergi Káté szövegének elsajátítását és ismeretét.

A zsinat a püspök előterjesztésére ismételten megtiltotta, hogy bárki az esperes megkerülésével forduljon a püspökhöz. Szigorú büntetést helyezett kilátásba továbbá azokra a papokra, akik az egyházmegyei és zsinati egyházhatóságok kikerülésével közvetlenül a Főkonzisztóriumhoz fordulnak ügyeikkel.[27] Hasonlóképpen szigorú büntetést helyez kilátásba azokra az iskolamesterekre, akik nem tanulják a Heidelbergi Kátét, és nem mondják fel minden vasárnap a lelkészeknek. Valószínű azért történt e zsinati határozat, mert az iskolamesterek közül csak azok szolgálhattak gyülekezetben, akik vizsgát tettek a zsinat előtt, és mint lelkészeknek kötelező volt az egyház hitvallásának ismerete.

 

Az 1726. évi zsinat

A zsinat július 30-án ülésezett Nagyenyeden. A Bod-kézirat egy zsinati végzést tartalmaz.[28] A zsinat elfogadja a successiot, mint a Főkonzisztórium javaslatát. A küldötteket megnevezi a zsinat: br. Kemény László, Dániel István, Inczédi József. A zsinat a successio magyarázatát is megadta. A Főkonzisztórium e követek által arra kéri fel a Generális (Egyetemes) Zsinatot, hogy a nehéz időkre nézve olyan nótáriust (jegyzőt) válasszon, hogy amikor a szék megüresedik, akkor minden választás nélkül beiktatható legyen a református püspöki székbe.[29] A zsinat ellenvetések, és aggályok nélkül hozta meg a határozatot. Nem tépelődött azon, hogy a Főkonzisztórium majd a püspökhelyettes[30] (generális nótárius) megválasztásánál fogja érvényesíteni hatalmát. A zsinat arra gondolt, hogy a kívülről fenyegető igen súlyos veszedelmekkel szemben közös védőtáborban van helye az egyháziaknak és világiaknak. Az egyház belső életében minden harcnak el kell némulnia. Az egyháznak számolnia kellett azzal, hogy egyszer a Habsburg-kormány kifogást emel a megválasztott püspök személye ellen, megtagadva elismerését. Ezt a veszélyt kellett kikerülnie az egyháznak, azzal, hogy bevezette a successiot, s a mindenkori püspöhelyettes (generális nótárius) lép a megüresedett püspöki székbe. Ez a zsinat Borosnyai Simon György küküllővári lelkészt és küküllői esperest választotta meg generális nótáriusnak. A választás successioval bírt a püspöki állásra. Az egyházi és világi képviselőkből álló két testület között helyreállt a béke és a rend.[31] A megválasztott személy mindkét testület bizalmát élvezte. A Főkonzisztórium vállalta a református egyház jogaiért való küzdelmet és védelmet olyan külső veszély elhárítása érdekében, mint a rekatolizációs törekvések.

 

Az 1728. évi zsinat

A Vásárhelyi István püspök életének 81., püspökségének 8. évében, 1728. április 5-én Nagyenyeden tartott zsinat successio alapján minden további nélkül a püspöki székbe iktatta be Bonyhai Simon György generalis notariust, küküllővári lelkipásztort, akit a következő évben a marosvásárhelyi református egyházközség választott meg pásztorául. Esperesi tisztségét mindvégig megtartotta.[32] A Bod-kézirat egy zsinati végzésről beszél. 1. „De successione notarii in superintendentia…”[33] A végzés megismétli és részletesen fejtegeti az 1726. évi zsinati végzést. A zsinat a successiot kiterjesztette az egyházmegyékre is. Kimondta, hogy a traktus nótárius is minden további nélkül örökli az esperesi tisztséget, annak megüresedése esetén. Bonyhaiban az egyház méltó utódra talált.

 

Az 1729. évi zsinat

A zsinatot június 27-én tartották az udvarhelyszéki Etéden Bonyhai Simon György püspök elnöklete alatt. A Bod-kéziratban található zsinati végzések: „Propositiones ad Synodum Supremi Consistorii”, „Modesta Synodi Generalis ad Propositionem Supremi Consistorii. Responsio…”, „Vocatio e Collegio cum scitu Senioris…”[34] A zsinat szabályozta, hogy a papságra kimenő fiatalokról szerezzen tudomást az esperes, kihelyezésük pedig az esperes tudtával történjen. Az 1729. évi zsinati határozatok sorra veszik a Főkonzisztórium javaslatait, és a szerint rögzítette a határozatokat. Az 1-3. határozatok a házasságról hoztak végzést. A 4. határozatok a fegyelmi üggyel foglalkozik. Az 5. a lelkészek fegyelme ügyeiről hozott végzést. A 6. határozat a lelkészszentelendők vizsgálatáról hozott végzést. A zsinat megtiltotta, hogy a tudatlan és erkölcsileg hibás személyeket szenteljenek fel. A 7. határozat a gyülekezeti éneklés felett döntött, pontosabban az éneklés reformálásáról tárgyalt. Ezután következett a zsinat válasza. Az 1-3. javaslatokra a zsinat a házasság tisztaságának fontosságáról hozott döntéseket. A 4. javaslatra a zsinat az alsócsernátoniak ügyét tárgyalta, s azt a döntést hozta, hogy azok helyben maradjanak. Az 5-6. javaslatokra a zsinat megtárgyalta és helyben hagyta a lelkészek fegyelmének kérdését és felszentelését. A 7. javaslatra a zsinat jóváhagyta az énekeskönyv reformálását.

A Főkonzisztórium az egyház igazgatásának minden fontosabb ügyét hatáskörébe vonta, de az egyháziak házassági törvénykezésének jogaiba addig nem avatkozott be. Most erre tett kísérletet a zsinathoz intézett előterjesztésében, midőn azt akarta keresztül vinni, hogy a parciális zsinatokon egyáltalán ne lehessen házasságbontó ítéletet kimondani, hanem csak a Generális Zsinaton. A súlyosabb esetekben, a Főkonzisztórium véleménye nélkül, a zsinat ne mondhasson ki elválasztó ítéletet. A Főkonzisztórium azt hozta fel indokként, hogy a nem elég körültekintéssel hozott ítéletek miatt a királyi udvartól szigorú decretum érkezett és az egyháziak csendessége is azt kívánja, hogy a házassági perek felelősségét ossza meg a világiakkal. A Főkonzisztórium törekvése az volt, hogy a házassági perek teljesen kivétessenek a parciális zsinat és az esperes hatásköréből, azok a generális zsinaton indíttassanak meg. A súlyosabb ügyekben a Főkonzisztórium mondja ki a végső határozatot.[35] A zsinat lojálisan, de határozottan válaszolt a Főkonzisztórium előterjesztésére. Hivatkozott az 1696. évi végzésére, melyben kimondták, hogy a parciálison csak bizonyított paráznaság esetében lehet házasságbontó ítéletet kimondani, s miután ezt nem tartották meg mindenhol, ezt a végzést megújította az 1716. évi zsinat. A zsinat kimondta, hogy a Főkonzisztórium kívánsága kánonellenes és a kánonokat a zsinatnak nem lehet megvetni. Megszólította az espereseket, hogy az 1696. évi és 1716. évi zsinati végzésekhez szigorúan alkalmazkodjanak büntetés terhe alatt, de továbbmenni nem volt hajlandó. Elismerte a parciálisok régi jogát, hogy a házassági pereket első fokon, mint kezdő fórum, ezután is tárgyalhassa. Az urak és a főrendek válópereiben az ítéletet csak az Egyetemes Zsinat (Generális Synodus) mondhatja ki, a főbb ügyekben tekintettel lesz a Főkonzisztórium véleményére. A Főkonzisztórium nem sürgette tovább ezt a dolgot, de befolyását igyekezett érvényesíteni az Egyetemes Zsinat (Generális Synodus) előtt folyó feltűnőbb házassági perek ellátásánál és az ítéletek meghozatalánál. Az 1-3. végzések erre utalnak.

Az Erdélyi Református Énekeskönyv reformját 1728–29-ben Telegdi Pap Sámuel, a kolozsvári egyházközség nyomdásza vetette fel komolyabb formában. Emlékirata a kolozsvári konzisztóriumnál kedvező fogadtatásra talált, s az ugyanabban az évben tartott etédi zsinathoz felterjesztette az énekeskönyv revízióját. A legfőbb kívánság, melyet a Főkonzisztórium kifejezett, az az volt, hogy „a Magyarországon reformált impressumbeli” régi énekeket újranyomtassák és a „Heidelbergában német edícióban lévő szép énekek magyarra fordíttassanak”. Ez hangzott el a 7. zsinati végzésben. A költségekről a kurátorátus (gondnokság) gondoskodott, éspedig egy kollektát rendezett be a nyomdász támogatására illetve a nyomtatandó példányok egységárát egy forint és ötven dénárban szabta meg. A generális zsinat az ún. katekizmusi énekekért nem lelkesedett, azonban a régi énekek korrekcióját javallotta. Az 1728. és 1729. évi zsinatok bizottságot rendeltek az énekeskönyv revíziójára, mely munkálatát Bonyhai Simon György püspök jóváhagyása mellett be is végezte.

Az etédi zsinat végzései is igazolják, hogy a Főkonzisztórium tevékenyebb szerve az egyháznak, mint a zsinat. Állandó képviselete van, nagyobb a hatásköre, több az eszköze, szerveivel állandó érintkezésben áll, ennek köszönhetően gyorsabban, éberebben intézi az ügyeket.

 

Az 1730. évi zsinat

A zsinatot június 18-án tartották Vajdaszentiványon Bonyhai Simon György püspöksége alatt, a görgényi egyházmegye egyik népes egyházközségében. A Bod-kézirat három zsinati végzésről számol be: 1. „Egyenetlen házasokról…”; 2. „Az akadémizánsokról…”; 3. „Formula reversalium Academias salutantiumról…”[36] Az 1. zsinati végzés szerint a házastársak külön laknak, amellyel vétkeznek az Isten és a haza törvénye ellen. Ezért a házassági béke fenntartására hoz határozatot, hogy a házastársak lakjanak együtt. A 2. végzés a teológiai tudományok valamint a tanok tisztaságára hoz döntéseket, értve ez alatt a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás alapján nyugvó tant. Az akadémiára készülő ifjak előzetes reverzálist kellett, hogy adjanak, miszerint külföldi tanulmányútjukon a szatmárnémeti zsinat (1646) szerint semmilyen heterodoxiát nem fogadnak el. A formula (magyar nyelvű fordítása) így kezdődött: „Fogadom, hogy nem szívom magamba azt a heterodoxiát… arminianizmust…” stb. szöveggel. A református egyházi főhatóság mindent megtett arra nézve, hogy a külföldre utazó ifjakkal szégyent ne valljon. Volt rá ok. Ki kellett érdemelni a külföld jótéteményét. Az ifjak tanulmányútjára való felügyeletet a Főkonzisztórium vette kezébe. Ajánlólevéllel látta el mind az itthoni útravaló gyűjtéséhez, mind a külföldi alumneum elnyeréséhez. Az 1715. évben azt határozta, hogy a külföldre menni szándékozók szolgálati bizonyítványt vegyenek a professzoroktól, vagy az eklézsiától és reverzálist adjanak a püspöknek, hogy visszatérvén a szent hivatalra fogják szentelni a megszerzett tudományt.[37]

 

Az 1735. évi zsinat

A zsinatról, amelyet Magyarigenben tartottak, a Bod-kézirat egy bizonyos latin nyelvű esküszöveget őrzött meg. Minden adat arra mutat, hogy Nádudvari Sámuel és Makfalvi József lelkészek esküszövege ez, melynek alapján reverzálist tettek.[38] A kézirat az univerzalizmus miatt fegyelmi elé vitt két lelkész esküformuláját tartalmazza, arra nézve, hogy a „gratia universalist” (általános kegyelemtant) nem hirdetik. Hat pontban foglalja össze az esküszöveget: 1. Az emberi nemzetségből isten csak egyeseket szeretett és rájuk nézve elrendelte, hogy őket üdvözíti s többieket, pedig kárhozatra juttatja. 2. Egyedül csak az üdvösségre rendelteknek szánta Jézust, mint Megváltót. 3. Ő maga, Krisztus halála elégséges, hathatós, azokért, akiket kiválasztott. 4. Kegyelme elégséges és hathatós a megtérésre nézve. 5. Az üdvösségre való elhívás nem egyetemes.

Az 1735. évi zsinat az 5. pontban megfogalmazottakkal lépett fel határozottan a remonstránsok ellen. Az esküszöveg két előbb említett lelkészről szól, akik eltévelyedtek és elvetették a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás tanait. Az 1734. évi zsinat előkészítője volt az 1735-ös zsinatnak. Nádudvari Sámuel nagyenyedi lelkészt 1734-ben elítélte a küküllővári zsinat, amiért prédikációiban a hitvallásokkal ellentétes tanokat hirdetett. A remonstrans gratia universalis tanát hirdette.[39] Makfalvi József fogarasi lelkipásztortól is kemény reverzálist vett a zsinat, amelyben a lelkész kötelezte magát, hogy a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté ellenében nem tanít.[40]

Az erdélyi remonstráns tanok Venema franekeri professzor (1697-1787) tanításából származnak. Az itteni remonstrans háborúság annak a teológiai harcnak a vetülete, amely Hollandiában két professzor, a groningeni Driessen és Venema között tört ki. Driessen 1733-ban a „Hypothese arminizantes H.Venema detectae et refutatae” című iratában azzal vádolta Venemát, hogy remonstráns tanait Erdélyben is terjeszti tanítványai révén. Venema 1733 decemberében kelt levelében megkérte Csepregi Ferenc kolozsvári professzort, hogy eszközöljön ki számára Bonyhai Simon Györgytől egy olyan nyilatkozatot, amely tanúsítja, hogy ő és tanítványai állítólagos heterodoxiája miatt semmiféle védekező intézkedést nem kellett tennie. Az erdélyiek tisztázták magukat a remonstrantizmus gyanúja alól. A püspök és a kurátorok egy nyilatkozatban közölték, hogy Driessen állításai alaptalanok. Ezt a nyilatkozatot Venema nyilvánosságra hozta. 1734-ben Driessen fordult a püspökhöz, két tanítványának vallomására hivatkozott, melynek alapján Erdélyben van remonstráns heterodoxa. Bonyhai Simon György püspök 1735-ben válaszolt Driessennek, levelében őszintén beszámol az erdélyi remonstrantizmus történetéről.[41]

Nádudvari Sámuel nagyenyedi másodlelkész remonstráns szellemű igehirdetésére a „primarius predicator”, Borosnyai Lukács János felfigyelt. Önéletírásában maga mondja el harcát tiszttársával, Nádudvari Sámuellel, aki remonstráns heterodoxiát tanított és a szószékről a „gratia universalis” tanát hirdette.[42] Nádudvari pelágiánus prédikációja ellen tiltakozott Borosnyai Lukács János. A tiltakozás egy templomi incidens során hangzott el. Borosnyai keményen fellépett Nádudvari ellen és kitiltotta a templomból. Az ügy 1734-ben a küküllővári zsinat elé került. A zsinat arra kötelezte Nádudvarit, hogy nyilvánosan vonja vissza tanait a nagyenyedi templom szószékéről. Megadta a reverzálist, a „recantatio” ellen azonban 1734. november 25-én tiltakozott, mert meggyőződése szerint nem eretnekség az, amit tanított. A lelkiismereti szabadság nevében is felemelte szavát az ítélet ellen: ne akarjon a református egyház a vallás szabadsága ellen a lelkeken uralkodni. 1735-ben nyilvánosan is visszavonta tanait.[43]

A másik, eretnekséggel vádolt lelkész Makfalvi József volt, aki kijelentette, hogy Van Limbourgh arminiánus teológus követője. Makfalvi a fogarasi lelkészi állását csak úgy tudta megtartani, hogy reverzálist adott: a Helvét hitvallás és a Heidelbergi Káté szellemében fog ezentúl tanítani és prédikálni. Néhány év múlva visszaesett eretnekségébe, az isteni kegyelem univerzális voltát tanította. Az egyházi felsőbbségnek nem engedelmeskedett, mereven szembehelyezkedett a Heidelbergi Káté és a II. helvét Hitvallás tanításával. Makfalvi négy évet töltött tévelygésében, amikor 1748-ban az etédi zsinat kizárta őt az erdélyi református egyházból.

 

Az 1741. évi zsinat

A zsinatot Marosvásárhelyen tartották. Három zsinati határozatról tesz említést a Bod-kézirat.[44] Az 1. határozatban szabályozzák a papszentelési bizonyítvány kiváltásának a díját. A 2. határozat a felszentelendők sorrendjét szabályozza. A 3. határozat a válás kérdésével foglalkozik.

 

Az 1742. évi zsinat

Július 10-én Deáki Filep József püspök elnökletével Déván Generalis Zsinatot tartottak, amelyről úgy ír Bod Péter, hogy: „Huszti András Professzor dolgairól Deliberatum Déván 1742 10 Junii”, ez a zsinati ülés a Főkonzisztórium szebeni ülésén folytatódott.[45]

A kézirat Huszti András kolozsvári professzor ellen hozott végzést tartalmazza, akinek „Juris Prudentia Hungarico Transilvanica” c. munkáját Szebenben nyomtatták ki. A zsinat négy tudós professzornak adta ki, hogy elemezzék és értékeljék. A zsinat is megvizsgálta azt, majd hitvallás-ellenesnek nyilvánította. Az 1646-ban tartott szatmárnémeti zsinat végzései értelmében megtiltották további terjesztését és közlését, a Szentírással és a református egyház hitvallásaival ellenkező tévelygésnek minősítette.

Az egész erdélyi református egyházat foglalkoztatta a kolozsvári Református Kollégium jogászprofesszora, Huszti András pere. A lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium kötelezte őt tanainak visszavonására. Huszti a „Juris Prudenti Hungarico Transilvanica” című könyve elé egy „Mételyes oratio” kezdetű előszót függesztett. Abban azt írta, hogy az „absoluta misericordia” és az „absoluta severitas” tana ellentétben van a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté tanításával. Huszti érvelésével a Főkonzisztórium a Dordrechti Zsinat (1619) kánonjait állította szembe. Azt kérte tőle, hogy adjon reverzálist, és hogy a hitvallásokkal ellentétes tanokat ne hirdessen és a Dordrechti Zsinat öt artikulusát tartsa meg.[46] A zsinati végzés 6. pontja utal erre.

Huszti András „Hitvallás interpretációja” nem kerülhette el az ítéletet, de benyújtott nyilatkozatával, majd tanai kényszerű visszavonásához csatolt fenntartásával, a Hitvallással való visszaélés ellen tiltakozott, s azt a hitbeli szabadságot védelmezte, mely a Helvét Hitvallást létrehozta és áthatotta. A Generális Zsinat Huszti András professzort hivatalából elmozdította és az erdélyi református egyházból kizárta. Kiközösítése a szatmárnémeti zsinat (1646) XVII. cikkelye alapján és az „Approbata Constitutio” rendelkezése szerint történt. Ezt hangsúlyozza a zsinati végzés 4. és 5. pontja. Huszti tételeit később visszavonta és esküvel, írásban foglalt reverzálissal kötelezte magát a református vallásban való megmaradásra.

 

Az 1744. évi zsinat

A nagybaconi közzsinaton maga Bod Péter is részt vett, így vall erről: „A közzsinat a 1744. évben június 25. napján Nagybacon községben tartatott meg az erdővidéki kerületben. Itt az erdélyi református egyházak alapján én is jelen voltam és vizsgálatnak lettem alá vetve, végre kézrávetés által június 17. napján felavattattam…”[47] A Bod-kézirat a következő zsinati végzéseket tartalmazza: Az 1. végzés a templomi ülések feletti vitát szünteti meg, a 2. az ülésrendet szabályozza a Főkonzisztórium javaslata alapján. „Erre nézve példának okául a Kolozsvári Fő Eklézsia templomában senki magának ne tulajdonítson ki székeket, ki ahogy érkezik, úgy foglaljon helyet a templomban.” Követelték, hogy a peresek ellen hozzon büntetést a zsinat, továbbá megnevezte a református egyház nagytiszteletű kurátorait, Bethlen Ádámot, Bánffi Zsigmondot, Nalátzi Józsefet. A 3. végzés sorra vette a konzisztórium propozíció pontjait. Az első pontban a külföldi egyetemet járt lelkészek rangját állapítja meg, a második pontban az esperesek, és az egyházmegyei gondnokok egyetértését ajánlja, az utolsó pont a papok és a kollégiumi diákok öltözetét és viselkedését szabályozza.[48] Eleitől fogva az volt a gyakorlat az erdélyi református egyházban, hogy a külföldi egyetemet végzett ifjak mind az elhelyezkedésnél, mind az egyházmegyei tisztségek betöltésénél előnyben részesültek a domidoctusok felett. Nem egy közülük, amikor belépett valamelyik egyházmegye kötelékébe, azonnal esperes vagy prosenior lett.

A külföldi egyetemekre induló ifjak pár évig valamelyik jobb, népesebb iskola rektorságát vállalták el a kollégium elvégzése után és az itteni fizetésükből útiköltségre gyűjtöttek. Külföldi ösztöndíjra a professzorok vagy a püspökök ajánlották, akiktől ajánlólevelet vittek. A legkiválóbb növendékeket, főként a kiszemelt leendő professzorokat rendesen a kollégium alkalmazta pár évig könyvtárosi vagy osztálytanítói minőségben. Ezen kívül mindegyik külföldre induló ifjúnak megvolt a maga főúri pártfogója, aki nemcsak figyelemmel kísérte külföldi tanulmányainak ideje alatt, hanem költségeiről is gondoskodott és mikor hazajött, udvarában alkalmazta, vagy segítette a továbbiakban.[49]

A 17-18. század folyamán az akadémikusok rendszerint 25-26 éves korukban indultak el külföldi tanulmányútra, de ott nemcsak egy-két évig, hanem legalább 4 évig „bujdostak”, s amikor hazajöttek, összehasonlítatlanul magasabb színvonalon állottak a domidoktusoknál. A kollégiumok professzorai, nagyobb városi eklézsiák papjai, esperesek, püspökök mindig ezeknek soraiból kerültek ki. Elég sokan végeztek külföldi egyetemet az akkori papok közül, még abban az időben is, amikor Mária Terézia erősen korlátozta és csaknem lehetetlenné tette az ifjaknak külföldre való kijutását. 1783-ban, a sárdi zsinaton 50 ifjú lelkészt szenteltek fel. Ezek közül 18 végzett külföldi egyetemet, azaz több mint egyharmada. Ez volt az oka, hogy az akadémiát végzett papok jutottak néha a legkisebb falusi egyházközségekbe is. Az is megtörtént, hogy egy-egy domidoktus pap tehetségben, tudományban nem maradt mögötte a külföldi egyetemet végzett papoknak, ezzel kapcsolatosan hozott döntést a zsinat a 3. végzés első pontjában. Az egyházmegyei inspektor kurátorokat a Főkonzisztórium állította be, de ezek nem voltak tagjai a parciálisoknak, az egyházmegyei igazgatáson kívül álltak. Összekötő szervei voltak a Főkonzisztóriumnak, az espereseknek rendszerint tanácsokat adtak, figyelmüket felhívták az orvosolandó dolgokra, és néha segítséget is nyújtottak nekik. Ezzel a kérdéssel foglalkozott a 3. zsinati végzés 2. pontja. Az 1744. évi zsinat utasította a seniorokat és a parciálisokat, hogy az „inspektor kurátorokkal jó harmóniát tartsanak”. A kánonokra való hivatkozás inkább arra mutat, hogy a Generalis Zsinat féltette az egyházmegyét a kurátorok hatalmától.

Örökös probléma volt az egyháziak öltözködésével. A 3. zsinati végzés harmadik pontja e tekintetben újította meg a zsinat régebben hozott végzéseit. Büntetést szabott ki azokra a lelkészekre, deákokra, akik rendetlenül, elhanyagoltan öltözködtek és nem deákokhoz illően viselkedtek. Az öltözködésben a törvény betartásának igen nagy akadálya volt a szegénység.

 

Az 1745. évi zsinat

Június 27-én Désen tartatott meg a Generalis Zsinati gyűlés, Deáki Filep József vezetésével. 1. „Enyedi Kollegyiomb(eli) cultus…”; 2. „De bonis ecclesiast(icis)…”; 3. „De Poenitentibus…”[50] Bod Péter három zsinati végzést jegyzett le kéziratában. Az 1. végzés előírja, hogy a nagyenyedi kollégium diáksága a templomban, a gyülekezet körében vegyen úrvacsorát, ne külön a Kollégiumban. A 2. végzés megerősíti az ótordai zsinat végzéseit (1740) az egyházközségi házas telkekről, s kimondja, hogy az azokat bérlők a díjakat az espereseknek fizessék be. A 3. végzés az eklézsiakövetést a szokás szerint fenntartja. Az 1745. évi dési zsinat azt hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok, javak, jövedelmek az esperes ellenőrzése alatt álltak és azokra az espereseknek kell vigyázniuk. A felügyelet az esperes joga, amelybe senki sem avatkozhat bele. Ezt hangsúlyozza a 3. végzés, amely az esperesek jogait védte.[51] Egyes patrónusok a helyi kurátorokkal és presbiterekkel egyetértve az egyházmegyei kurátorok jóváhagyásával, az esperes megkerülésével rendelkeztek az egyház ingatlanjai, vagyonai és jövedelmei felett. Az autonóm jogú egyházközségekben ezt rendszerint gyakorolták, de a zsinat nem tűrte el, hogy ez általánossá legyen az egyházban és az esperesnek, parciálisnak az egyházi vagyon kezelésében biztosított törvényes joga illuzórikussá váljék, és erélyesen fejezte, ki az egyház ingatlan és ingó javainak adminisztrációja nem mástól, hanem a simpificiter és absolute esperestől függ.[52]

 

Az 1746. évi zsinat

A június 19-én, Széken tartott Generalis zsinat végzései a Bod-kéziratban: 1. „De agentia…”; 2. „Typographia taxaja”.[53] Az 1. végzés a bécsi ügyvivő (agens) fizetésére szolgáló gyűlést újra szabályozta, a 2. végzés szerint pedig a „szent generális” a kolozsvári nyomdabérlő, Pataki József bérleti díjának egy részét elengedi. Ebben az időben az erdélyi református egyháznak két ágense működött Bécsben, ezen kívül a Főkonzisztóriumnak rendes titkára, írnoka volt, sokba került az egyház sérelmeit és panaszait Bécsbe vivő követségek útiköltsége. Az ágenseknek, tisztviselőknek fizetését a század elejétől gyakorlatban volt collectaból fedezték (pénzalap). Az agentiora sohasem gyűlt össze elegendő fedezet. Ezen kívül kollektát rendeltek a szegény papok, mesterek, kollégiumok szükségeire. Alig volt egyházközség, kollégium, amely a segélykérést igénybe ne vette volna.[54]

 

Az 1747. évi zsinat

A június 18-án megnyílt generalis zsinatot Deáki Filep József püspöksége alatt Magyarigenben tartották. A Bod-kézirat két zsinati végzésről számol be. 1. „Consistorium (és) Curat(or) tiszti”, 2. „Oskola Mesterek ordinatiojokrol…”[55] Az 1. végzés a világi gondnokok egyházfegyelmi hatáskörét szabályozta, megerősítve a kánonokba lefektetett korábbi rendet. A 2. végzés előírja, hogy iskolamestereket csak akkor szenteljenek lelkésszé, ha meghívták őket a gyülekezetekbe. Miért hozatott az 1. végzés? A világi elem bevonult az egyházközség kormányzatába, de egyelőre nem presbitérium név alatt, hanem egyházközségi consistorium vagy választott emberek címén. Ez sok tekintetben nem az a presbitérium, amit Vajdaszentiváni János esperes megszervezett Vámosgálfalván és a küküllői egyházmegye valamennyi egyházközségében.[56] Ez az egyházközségi consistorium, melynek vezetője és összehívója az egyházközség kurátora (gondnoka) és tagjai voltak még az egyházfik. A Főkonzisztórium kérésére szerveződtek meg. A lelkész szinte kívül állott azon és az egyházmegyei kurátorok közvetítésével szívesen vállalkozott arra, hogy a Főkonzisztóriummal lépjen kapcsolatba, kérve annak segítségét. Mindez az egyházmegyei és generális egyházi fórumok kikerülését eredményezte. A zsinat és az egyházmegyei vezetőség mindig résen kellett, hogy álljon, hogy az ilyen törekvéseknek ellenálljon. Amint a generális eklézsia fölé kerekedett a Főkonzisztórium, úgy az egyházközségi tanács is a lelkész fölé igyekezett emelkedni és az egyházmegyei kormányzat alól próbálta magát függetleníteni. Kezdetben csak a vagyoni ügyek intézésénél nyilvánult meg ez a törekvése, a továbbiakban pedig egyre inkább az egyházi fegyelmezésre, a kulcsok hatalmára is rátette a kezét. A kurátorok gyakorolni kezdték azt az egyházfegyelmet, mely voltaképpen nem is a lelkészé, hanem az esperesé volt, és amelyet többnyire a vizitáció alkalmával gyakorol. Az ótordai egyháztanács a zsinattól kérte a felhatalmazást az egyházfegyelem gyakorlására. A zsinat határozottan elutasította a kérést.

 

Az 1748. évi zsinat

A zsinat július 23-án ülésezett Etéden, Deáki Filep József püspök elnökletével. Fő tárgya – a lelkészszentelésen kívül – a Főkonzisztóriumnak hozzá intézett felhívása.[57] A kézirat egy zsinati végzést tartalmaz,[58] amelyben az egyházmegyei közpénztár felállítását határozza el a Generális Zsinat, a Főkonzisztórium javaslata szerint. Az „Acta Synodi Generális” másolt szövege tartalmazza a Főkonzisztórium határozatait, amely 14 pontban foglalta össze a határozatokat . A határozatokat felterjesztette a generális zsinathoz. A zsinati végzés a 8. pontra nézve hozta a meg lévő döntést:” Az 1606. esztendőben celebrált Synodus deliberátuma szerént igen szükséges pénzek, melyre viseljen gondot hiteles személy, hogy midőn hirtelen kívántatik az expensa legyen mihez nyúlni. A kiváló képességű püspököt fájdalmasan érintette a főkonzisztóriumi rendeletnek az őt tapintatlanul leckéztető és felelősségre vonó hangja. A rendelet szerint a püspök ne avatkozzék be a papmarasztásba, és ne adjon a lelkészeknek koldulási engedélyt.[59] A hatalmaskodó főúr, ha nem tapasztalt kellő tiszteletet a lelkésze részéről, a következő évben elbocsátotta azt, helyébe mást helyezett. A püspök tehetetlen maradt e rendelettel szemben és így a zsinat elfogadta a felterjesztett rendeletet.[60]

 

Az 1750. évi zsinat

A zsinatot az újonnan megválasztott püspök, Borosnyai Lukács János hívta egybe Sepsiszentgyörgyre, június 7-én. A Bod-kézirat a Főkonzisztórium javaslatát és három zsinati végzést tartalmaz: 1. „Puncta quedam Supr(emi) Consistorii…”; 2. „Béradásról…”; 3. „Az Ekklesia zsellériről…”; 4. „Conclusum sacri Synodi…”[61] Az első végzésben a Szent Generális Zsinat a Főkonzisztórium pontjait veszi sorra. A másodikban az egyházi lelkészfizetéssel kapcsolatosan megújítja az 1638-as zsinati végzést. Az egyházat fenntartó tagok külön fizessenek. A 3. végzés részletesen szabályozza az egyház telkén lakó zsellérek bérfizetéseit. A 4. végzés szerint a zsinatra utazó képviselők útiköltségeit a közpénztárakból fizessék. A Főkonzisztóriumnak elküldött zsinati határozatokat elfogadták és jóváhagyták. A Főkonzisztórium előterjesztéseit a zsinat végzései közé bevette. A Borosnyai Lukács János püspök korában megújuló konfesszionalizmus nemes vonása a polémiával való szakítás, mint ez a javaslat 7. pontjában olvasható. E határozat továbbfejlesztette az erdélyi egyházak együttélésének tolerancia-elvét.

 

Az 1752. évi zsinat

A háromszéki Ajtonyban tartották az 1752. évi zsinatot, június 18-án. A zsinatról rövid feljegyzésben emlékezik meg Bod Péter: „Consensus nélküli Mestert vivés…”[62] A bágyoni egyházközség iskolamestert hozatott a Senior (papja) tudta nélkül, ezért megbírságolta a zsinat 12 forinttal. A régi mestert elbocsátották.

 

Az 1753. évi zsinat

Az ez évi zsinati ülés Kamaráson zajlott le, Borosnyai Lukács János püspök vezetésével.[63] A zsinatról egy végzést jegyzett le Bod Péter: 1. „Holmi Prokátori Exceptiokra Deliberat(um)…”[64] A válóperes rendtartási szabályozást tartalmazó zsinati végzés két pontban foglalható össze. Az első egy általános perrendtartás, a második viszont egy-egy konkrétum. Kovásznai Sándor, 17. századi teológus, író lejegyzéséből arról veszünk tudomást, hogy abban az évben Nagyenyedre is összehívták a Generális Zsinatot. A nagyenyedi zsinaton egy hitvitát rendeztek a professzorok bevonásával. „Még az is ebben az 1753. esztendőben esék, hogy a Generalis Synodus Nagyenyedre indicaltatván, püspöktől a két-két deák rendeltetnek opponensnek, tehát a vásárhelyi kollégiomból is választnának a professzorok kettőt, az első Batz Istvánt, aki most tordai pap, a másikot Kovásznai Sándort… De mivel Nagyenyed, ahol a Synodusban disputálni kell vala, kollegyiomos hely volt, még pedig olyan amely kollegyiombeli deákoknak örökké ellenkezések szokott vala lenni a vásárhelyi deákokkal, mind a philosophiának a két kollégyiombeli való különbsége miatt, mind egyéb okokra való nézve, tehát meg akarták választani a deákokat a kollégyiom becsületire, akik legalkalmasabbaknak ítéltettek.”[65]

 

Az 1755. évi zsinat

Borosnyai Lukács János püspök ebben az évben június 15-re, Dévára hívta össze a zsinatot. Ezen a Generalis gyűlésen maga Bod Péter is részt vett: „Déván, a hunyadi egyházmegyében tartatott meg az 1755. év 15. napján a közzsinat. Itt beszédet mondottam Colos. II. 16. 17. helyről az egyházi vallási szertartásairól.”[66] Az itt hozott végzés a zsinatra utazó képviselők napidíját és egyéb költségeit szabályozta.[67] A zsinaton rendszerint egy-egy egyházmegyéből hárman vettek részt: az esperes, a nótárius (egyházmegyei főjegyző-esperes helyettes) és a censor. Nehéz feladat volt a zsinati képviselők viatikumának előteremtése. Az egyház semmilyen költséget nem fizetett sem a generális nótáriusnak, sem a generális direktornak. Amikor néhány évtizeddel Borosnyai Lukács Simon lemondott generális nótáriusi tisztségéről, a zsinat és a Főkonzisztórium kérte, hogy lemondását vonja vissza. Ő két feltételt szabott meg: fizessék zsinati költségeit, illetve adjanak káplánt (segédlelkész) melléje. A kérést nem teljesítették, ezért lemondott. Erre utal a zsinati végzés is.[68]

 

Az 1758. évi zsinat

Az 1758. évi zsinat június 11-én ülésezett Borosnyai Lukács János püspök elnöklete alatt. A Bod-kéziratban lejegyzett zsinati végzés megőrizte azt a zsinati határozatot,[69] amely a Háromszéki Communitas elnökségére vonatkozóan tárgyalta a Főkonzisztórium javaslatát és el is fogadta azt. A Háromszéken lévő négy egyházmegye Communitast (Közösséget) alkotott, amelynek eredeti feladata az volt, hogy a papságot oltalmazza azokban a nemesi kiváltságokban, melyeket Bethlen Gábor fejedelem adott 1628-ban minden református lelkésznek és családjának. Rendre az a gyakorlat fejlődött ki, hogy a parciálison ellátott ügyeket, különösen a peres ügyeket másodfokú ellátásra nem a Generális Zsinathoz, hanem a Communitas elé terjesztették, és csak ezután vitték a zsinat elé. A Communitas a maga hatáskörébe vonta a házassági pereket. Ennek az állapotnak igyekezett véget vetni a püspök. A zsinat elé terjesztett ügyet kivizsgálták és megtiltották a Communitasnak, hogy a zsinat jogkörébe avatkozzék. A Communitas elé csak a papság kiváltságainak védelmezése kerülhet a továbbiakban.[70]

 

Az 1760. évi zsinat

Bod Péter is részt vett a magyarigeni zsinaton, amelyet ebben az évben június 15-én tartottak. A zsinaton választották meg Verestói György professzort püspöknek.[71] Milyen végzéseket hoztak a zsinaton? 1. „Károlyvári Ekklesia…”; 2. „De mendicatoriis…”; 3. „De Dispensatione in grad(ibus) prohib(ibtis)…”; 4. „De organis…”[72] Az 1. végzés szerint eddig püspöki vizitáció alatt állt a károlyvári ekklézsia. Sok kár esett a klenódiumban. A 2. végzésben a kéregető levelekkel folytatott gyűjtést szabályozzák. A 3. végzésben a zsinat a házasságot szabályozza, hogy bizonyos rokonsági fokon túl legyen szabad házasságot kötni. Ez alól felmentést a püspök adhat. A 4. végzésben az orgonákról szól és a Háromszéki Communitas beadványát, elfogadja. Az orgonák, beállítását szabályozza. Nem engedi, hogy az egyházközség közpénzből fizessen erre a célra, hanem az adományokra számít.

 

Az 1762. évi zsinat

Az 1762. évi zsinat Verestói György püspök elnöklete alatt zajlott le, amelyet Sárpatakon tartottak június 20-án. A Bod-kézirat egy zsinati végzésről ír: „Az agentiáról (követjárás)…”[73] A zsinaton Bod Péter püspökhelyettesi minőségben vett részt. A bécsi ágens (követ, küldött) fizetését szabályozta és azzal kapcsolatos gyűjtést. Évenként hatszor hirdettek kollektát (pénzadomány), az úrvacsora alkalmából, ebből fedezték a fizetést. Az adakozás a köznépre hárult mivel a nemesség nem vette ki részét az adakozásból.

 

Összegzés

A 18. század eleji zsinatok, amelyek a sok háborúskodás között megingott egyházi fegyelem és rend visszaállításán fáradoztak, a Geleji Kánonok szellemében jártak el, amikor az 1703. évi nagyenyedi és az 1711. évi küküllővári zsinaton elsősorban az esperesi kormányzat tekintélyét akarták megszilárdítani. A két zsinat megegyező rendelete szerint a lelkészek semmilyen problémájukkal nem fordulhatnak a püspökhöz az illetékes esperes megkerülésével. A zsinatok külön kitérnek arra, hogy a lelkészek nem fordulhatnak segítségért az egyház világi elöljáróihoz sem. Az esperesi kormányzat jogkörének megszilárdítására nagy szükség volt. Tekintettel arra, hogy a megnehezedett körülmények között az esperesre várt az egyház megtámadott gyülekezeteinek és hányt-vetett lelkészeinek védelme. A háborús viszonyok és megváltozott körülmények között sok gyülekezet kénytelen volt elbocsátani lelkészét. A szerencsésebb lelkészeknek pedig nehéz, kétkezi munkát kellett vállalniuk. A Főkonzisztórium ezért 1709-ben egy rendelettel próbált segíteni a lelkészek szomorú sorsán. 1709-ben megindultak a templomfoglalások a katolikusok részéről. Ilyen eset volt a borbándi református templom erőszakos elvétele. A templomfoglalások mintegy másfél évtizeden át tartottak az erdélyi református egyház ellen.

A jogvédelem vagy a politikai közbenjárás nem mindig volt elegendő a támadások kivédésére és leküzdésére. A Főkonzisztórium 1726. évi határozata, valamint az 1729. etédi zsinat a rekatolizációs törekvések elleni védekezés vezetését az esperesekre bízta. Az az erőteljes episzkopális egyházszervezet, amelyet a Geleji Kánonok képviseltek az 1646-os szatmárnémeti zsinat után, a református fejedelmi hatalmon alapult. A 18. század elején megújuló rekatolizációs törekvések a püspökség erején ejtettek mély sebeket. Ennek köszönhetően erősödtek meg az egyházmegyék. A kánonokban előírt esperesi munkakör megosztásával létrejöttek az egyházmegyei jegyző (prosenior), illetve a tractuális director tisztségek. Az egyházmegyei szervezetben az esperes után a jegyzőnek jutott nagyobb szerepkör. A jegyző jelentősége együtt növekedett az egyházmegyei adminisztráció írásbeliségének kialakulásával és terjedésével. A jegyzői tiszt hivatalos megerősítése az 1728. évi nagyenyedi zsinat határozata alapján történt meg. A Főkonzisztórium indítványozására a generális notáriusnak (püspökhelyettesnek) a püspöki tisztségre való successiója (1726) analógiájaként határozta el a zsinat, hogy az egyházmegye esperesi tisztségének megüresedése esetén az egyházmegyei jegyzőt válasszák meg az esperesi tisztségre, mely az egyházmegye második fontos tisztsége lett.

Az egyházmegyék gyűléseiről először Tasnádi Veres Mihály kánonai a 37. pontban emlékeznek meg. Geleji Katona István püspök törvénykönyve már részletesebben szól az egyházmegyei papság gyűléseiről. A 84. kánon tartalmazza az egyházmegye lelkészi közösségére a partialis synodusok (zsinatok) idejére és tárgyaira vonatkozó rendelkezéseket. A partialis zsinat – mint egyházi bírósági fórum – szerepe az, hogy a kisebb egyházi problémákat megtárgyalják és azok felett ítélkezzenek. A partialis zsinat a megoldatlan kérdéseket felterjesztette a következendő generális zsinatra és a soron következő zsinaton tárgyalandó országos egyházi kérdéseket előkészítette.

A partialis zsinat tárgyai általában a következők voltak: 1. házassági és más peres ügyek, 2. egyházi vizsgálatok, 3. az egyházi szolgálatra kibocsátandók megvizsgálása. Az egyházmegyei vizitációk alkalmával a partialis zsinat az esperes mellé tanácsbírókat nevezett ki. Ezek voltak az assessorok. Általában a külföldi tanulmányokról hazatért lelkészek töltötték be e tisztséget. Ők segítették az esperes munkáját az egyházi vizsgálatok és látogatások alkalmával. Az assessorok feladatai közé tartoztak a házasságról, mátkaságról és az elválasztásról szóló törvények alkalmazása.[74] A partialis synodusnak, mint egyházigazgatási fórumnak a feladata a lelkészi állások betöltése és az egyházi vagyon feletti vigyázás volt. Az 1700. és az 1748. évi zsinatok foglalkoztak behatóan a lelkészjelöltek illetve a máshonnan jöttek feletti ellenőrzéssel.

A 17-18. századi erdélyi református egyház egyik legégetőbb problémájának az egyházfegyelem számított. Az egyházi tan tisztasága felett szigorúan őrködött mind az egyházmegye, mind a generális zsinat. Ilyen esetek színhelyei voltak az 1735. és 1742. évi zsinati ülések, amikor Nádudvari Sámuel és Makfalvi József lelkészeket illetve Huszti András kolozsvári jogászprofesszort reverzálisra kötelezték, mert az erdélyi református egyház által elfogadott hitvallások – Heidelbergi Káté és II. Helvét Hitvallás – ellenében prédikáltak, valamint nyilatkoztak. Az erdélyi református egyház határozott fellépésének köszönhetően hamar helyreállították a rendet az erdélyi református egyházban.

A Bod-kéziratban nyilvánvalóvá válik, hogy a zsinatokon hozott végzések az egyházi bíráskodás megjelenési formái. A kézirat szerzője, Bod Péter egyháztörténész vallja, hogy az egyházi bíróságon tárgyalt peres ügyeket a Szentírásban kifejezett isteni törvény alapján kell megítélni. Azokban az esetekben, amelyekről nem szól a Szentírás, folyamodni kell az egykori fejedelmek által megerősített egyházi kánonokhoz, hazai törvényekhez (Tripartitum, Approbata, Compilata Constitutiok), országgyűlési cikkelyekhez, a zsinati végzésekhez, a konzisztórium statútumaihoz, kánonjoghoz, római joghoz, természetjoghoz és a lelkiismeret törvényéhez. E tanítás szerint az egyházi bíráskodás nem csak a Szentíráson alapszik. A 18. századi Erdélyben a református egyházi bíráskodás nem volt a világi bíráskodást meghatározó jogrendtől független törvénykezés. A világi fórum mellett működő egyházi privilégiumokon nyugvó külön fórum volt az egyházi bíráskodás: „Az egyházi törvénykezés minden nemzet körében a polgári törvényekhez, azok gyakorlatához és formuláihoz alkalmazkodik. Mert Isten egyháza, Megváltónk rendeléséből, nem város a városban, köztársaság a köztársaságban, állam az államban, királyság a királyságban, hanem bekapcsoltatott a politikai, és a polgári rendbe, amelynek törvényeihez kell alkalmazkodniok az egyházi polgároknak a magok polgári életét, úgyszintén a törvénytételt is.”[75]

 

Jegyzetek: