A Római Magyar Akadémia, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete közös kiadásában, számos pályázati fórum és intézmény anyagi támogatásával jelent meg az a vaskos dokumentumgyűjtemény, amely a török hódoltság területére irányuló katolikus (jórészt ferences) missziók tevékenységének emlékeit tárja fel és mutatja be tudományos igénnyel. Aligha túlzás, ha azt mondjuk, számos tudományágnak alapvető forrásanyaga lesz ez a gyűjtemény a jövőben. Elsősorban természetesen a történettudománynak, azonban olyan témáról van szó, amelyet a legjobb értelemben nevezhetünk interdiszciplinárisnak, hiszen a Kárpát-medence területéről Rómába küldött leveleket az egyháztörténet, a politikatörténet, a művelődéstörténet, a néprajz, a demográfia, az irodalom- és könyvtörténet, de még az olasz nyelvtörténet is egyaránt kincsesbányának tekintheti, mivel adatai a legkülönfélébb témákhoz szolgáltatnak újabb és újabb ismereteket és nézőpontokat.

Mindenekelőtt talán a vállalkozás merészsége érdemel figyelmet. A Sacra Congregatio de Propaganda Fide archívumának hatalmas levéltári anyagában a magyarországi missziós vonatkozású iratoknak már megtalálása és kiválasztása sem volt könnyű, tekintettel arra, hogy a korai újkorban a vizsgált terület államhatáraival többnyire még a kortársak sem voltak tisztában, s az etnikai keveredés, valamint a folytonos politikai átrendeződés nem is tette lehetővé a tisztánlátást. Túl az anyag elkülönítésén a szokványosnál is jóval nagyobb paleográfiai nehézségekkel is szembe kellett néznie annak, aki a soknyelvű, sokféle írásmódot követő anyagot tanulmányozni kívánta. A kutatók közül többen, akik idáig ezen iratanyaggal találkoztak, nem tudtak, vagy csak részben tudtak megbirkózni a nehézségekkel, így nem egyszer töredékes, sokszor hibás szövegek is napvilágot láttak a közelmúltban. A Hungaria és Transilvania területére vonatkozó missziós levelek 588 darabból álló gyűjteménye több mint másfél ezer lap terjedelemben, teljes filológiai apparátussal ellátva, megbízható kiadásban most először áll a kutatók rendelkezésére, s ez Tóth István György jelen munkájának alig túlbecsülhető érdeme, kimagasló eredménye.

A kutatás előzményei jól ismertek: a missziós jelentéseket tartalmazó kötet[1] már ízelítőt adott a hódoltsági rekatolizációs törekvések forrásanyagának jelentőségéről s várni lehetett, hogy Tóth István György folytatja az elkezdett munkát a Litterae szövegeinek kiadásával. Évente jelentek meg a történettudományi és egyháztörténeti kiadványokban tartalmas tanulmányai egy-egy misszióspap útjáról, tevékenységéről, Rómába küldött leveleinek közlésével együtt, így tehát egyenesen kívánatos volt, hogy ez az anyag mielőbb együttesen is napvilágot lásson, s ne kelljen a téma iránt érdeklődőknek a legkülönfélébb kiadványokban, évkönyvekben keresgélnie az egyes közléseket. A szerzőnek időközben szépen sorjázó különnyomataiból már határozottan látszódtak az összképnek a körvonalai, így ha nem is meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel vehettük most kézbe az egyes részleteiben már ismert, ám együttesen igencsak impozáns anyagot felölelő köteteket. Már csak azért is, mert az összefüggések így válnak láthatóvá, a hódoltsági missziós tevékenység terepéről a források fényében tárulnak fel az egyébként elsikkadó részletek.

Minden eddiginél pontosabban látszik például az, hogy a ferenceseknek, obszervánsoknak és konventuálisoknak egyaránt, milyen meghatározó szerepük volt a hódoltsági misszionálásban, a most kiadott leveleknek mintegy 80-90 százaléka tőlük származik. A jezsuiták ilyen irányú tevékenysége már eddig is eléggé ismert volt Lukács László Monumenta-sorozatából, a 17. századra nézve pedig ennek folytatásából, a szegedi Adattár megfelelő  köteteiből (26/1-2, valamint 34/1-2, Jezsuita okmánytár, szerk. Balázs Mihály, 1995). A 17. század első feléből most közzétett levelek eléggé egyértelműen jelzik, hogy a Rómából irányított Jézus Társaság mellett a boszniai ferencesek voltak az oszmán megszállás alatti katolicizmus ébrentartói, a Hitterjesztés Szent Kongregációja nagyrészt a balkáni (főként bosnyák, kisebb részben bolgár, albán, dalmáciai és olasz) Ferenc-rendiek helyzetismeretét kívánta kiaknázni a nem könnyű feladat megoldásában. Rajtuk kívül még pálosok vettek részt a misszionálásban, de láthatóan jóval csekélyebb mértékben. A kapucinusok missziója csak terv maradt, Guglielmo da Oleggio atya hiába gyalogolt Milánóból Bécsbe 1642-ben, s hiába ostromolta a Szent Kongregációt beadványaival, még annak emlegetése sem használt, hogy kész lenne vérét ontani a hívek megnyeréséért Magyarországon, vagy akár Kongóban is (II. kötet, nr. 470, és 479). Feltételezésünk szerint azért a 17. század második felére módosulhat a kép, s talán a dokumentumokból is kirajzolódik majd, hogy nagyobb szerephez jut az újjászervezett pálos rend (Vanoviczy János esete már erre enged következtetni), meg a Collegium Germanicum Hungaricum is egyre több teológust bocsát haza, akik részt vállalhatnak a hittérítés munkájában (erre példát már Bonaventura da Genova is említ, 1635. ápr. 15-ei levelében, mely szerint két újonnan hazatért magyar „apollinarista” igen gyümölcsözően prédikált Nagyszombatban a nagyhéten). De hogy ez a tendencia erősödött-e, s ezt tükrözik-e a Rómába küldött levelek, az majd csak a sorozat következő köteteiből fog kitűnni.

A most közzétett gyűjtemény jellegét és formáját tekintve két részből tevődik össze. Az elsőt egy áttekintő tanulmány jelenti, amely a Hitterjesztés Szent Kongregációjának történetét és magyarországi kötődéseinek legfontosabb erővonalait vázolja fel. A 16. századi előzmények és alapítási tervek után 1622. január 6-án, Vízkereszt napján jött létre az az intézmény, amely a 17. századi Kárpát-medence történetét jelentékeny mértékben befolyásolta. Ez a Kongregáció – mint azt a szerző hangsúlyozza – valóban felosztotta a világot a katolicizmus terjesztése, illetve a rekatolizáció folyamatának erősítése céljából. Ebben a felosztásban Magyarország földrajzi és egyházpolitikai szempontból egyaránt kitüntetett helyet kapott, érthető módon, egyrészt mivel maga a Kárpát-medence is multikonfesszionális régiónak számított, ahol a különféle „eretnekségek” tarka színképe volt tapasztalható, másrészt innen lehetett volna megszervezni a missziókat az iszlám felé, valamint az ortodox görögkeleti szláv területek irányába. S még egy további specialitást jelentett az, hogy itt az ún. külső és a belső misszionálás, a megyéspüspökök és a misszióspüspökök hatásköre és tevékenysége  keresztezte egymást, a katolikus egyházon belül is számos konfliktust előidézve. Miként a szerző nagyon is indokoltan kiemeli, a hittérítés feladatának gyökeresen eltérő szemléletei ütköztek egymással össze: a római irányítású Kongregáció idegen ajkú (főként olasz) hittérítőket küldött, ezzel szemben a magyar püspöki kar ezt olykor szükségtelennek, máskor hiábavalónak minősítette. Példa erre Francesco Antonio da San Felice erdélyi konventuális ferences provinciális levele (210. sz.), amelyben arról adott hírt, hogy Pázmány érsek nem adott számára utazását támogató levelet, mondván, hogy magyarul nem tudó hittérítőkre nincsen szükség, még akkor sem, ha a Szentszék küldi ide őket. Ezt Pázmány többször is kijelentette (pl. I. k. nr. 184). Máskor Esztergom érseke a bosnyák misszionáriust bocsátotta el úgy, hogy – miként arról levelében panaszkodik – egyetlen scúdót sem adott neki, holott szinte mindenki más adakozott úticélja támogatására (I. kötet, nr. 81). Az is előfordult, hogy a magyar megyéspüspök egyenesen jogsértésnek vette a területén történő misszionálást, mert saját hatáskörében, anyanyelvet ismerő papokkal szerette volna megoldani a rekatolizáció feladatát. Erre azonban a hazai egyházfőknek nem volt elég emberük, a külföldiek viszont gyakran nem tudtak szót érteni a lakosokkal, nem ismerték a szokásokat, így a források érthető módon vannak teli panaszokkal, áldatlan állapotok ecsetelésével, kiutat kereső javaslatokkal, kegytárgyak és könyvek kérésével, különböző jogosultságok vagy éppen a doktori cím s még inkább anyagi források iránti kérelmekkel, nem ritkán pedig vádaskodásokkal is. Az utóbbiaknak beszédes példái többek között Simone Matkovich feljelentő levelei, amelyekben a ferenceseket egyenesen a szultán katonáinak nevezi, a jezsuitákat pedig majdhogynem a katolicizmus ellenségeinek állítja be (I. 146, 147 stb.), mivel elüldözik a plébánosokat.

A tanulmány indokoltan foglalkozik részletesen Pázmány érsek 1622. június 20-án keltezett felterjesztésével, amelyben a Hitterjesztés Szent Kongregációja számára átfogó képet adott a magyarországi egyházi állapotokról. Ez a memorandum felmérte a paphiány súlyos következményeit, s ettől kezdve beszélhetünk átfogó programról a magyar katolikus papképzést illetően: megindult a Pázmáneum szervezése, feltöltődött a római Collegium Germanicum Hungaricum magyarországi alumnusainak létszáma, Grácban is több lett a magyar tanuló, majd 1635-ben már az egyetem is megkezdte működését Nagyszombatban. Azt Tóth István György is pontosan érzékeli, hogy Pázmány sokkal fontosabbnak tartotta a nevelést, a belső megújulást, mint a missziók ügyét, s minden pénzügyi támogatást az előbbire igyekezett csoportosítani. Azt viszont még érdemes lenne ehhez hozzáfűzni, hogy ezt a horvát klérus is ugyanígy látta, ezért alapították meg Bécsben, röviddel a Pázmáneum után, a horvátok saját papnevelő intézményüket, amelyről újabban átfogó igényű monográfia született Kamilo Dočkal tollából.[2] Teljes tanári és diáknévsorokat ad közre ez a kiadvány, amelyet a magyar kutatás tudtommal még egyáltalán nem hasznosított, noha a 17. századi horvát és magyar papképzés ügye szorosan összekapcsolódott, s a térség rekatolizációjában a missziók mellett ez kapott hangsúlyos szerepet a következő évtizedekben.

Tóth István György munkájának súlypontját természetesen a misszilisek közlése és jegyzetelt értelmezése jelenti. A levelek megismerése rendkívül sok tanulsággal jár, ezt ezúttal csak néhány példával illusztrálhatjuk. Már a viszonylag kevés – itt inkább csak a Lukács-féle kötetekhez pótlásként, teljes mértékben indokolt kiegészítésként közreadott – 16. századi anyagban is előkerül egy kuriózum számba menő eset: Bartolomeo Sfondrato jezsuita misszionárius története. A közölt dokumentumok alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a nevezett atya megháborodott, s Temesvárott 1583-ban elborult elmével halt meg (életrajzi kötet, 49. p.). Több kortársi levél támasztja alá ezt a verziót. Ezzel szemben Molnár Antal ugyancsak 2002-ben megjelent monográfiájában azt olvassuk, hogy Sfondratit levelei „megkeseredett embernek mutatják ugyan, de semmiképpen sem elmebetegnek”, csupán arról van szó, hogy őt minden eszközzel el kívánták volna üldözni Temesvárról, ezért befeketítették elöljárói előtt. A viszontagságok által megviselt, elgyöngült páter viszont végig kitartott a városban, s végül „szentségekkel ellátva, tiszta tudatállapotban távozott az élők sorából”.[3] Ez elsősorban nem is a raguzai jezsuita hittérítő sorsa miatt érdekes (bár az sem mindennapi történet), hanem azért, mert konkrét esetét látjuk annak, hogy két kiváló történész ugyanazon dokumentumok és adatok alapján egymástól eltérő következtetésre jut a történet lefolyását és magyarázatát illetően. Számunkra mindkét verzió logikusnak és lehetségesnek tűnik, továbbra is kérdéses azonban, hogy valóban a jezsuitaellenes ármánykodások egyikéről volt-e itt szó, amely a missziós területen egyáltalán nem volt ritka eset, avagy csak a vitathatatlanul sanyarú körülmények vezettek végül is valóban az atya elméjének megzavarodásához. Bármelyik változat álljon is közelebb az igazsághoz, annyi bizonyos, hogy a hódoltsági missziós tevékenység – ezt bőséggel illusztrálják a közreadott iratok – rendkívüli megpróbáltatásokkal járt, ezeket egyrészt a területnek a háborúk miatt történt lepusztultsága (ma úgy mondanánk: az infrastruktúra hiánya), másrészt a felekezeti-etnikai-nyelvi megosztottságból eredő konfliktusok gyakori felszínre kerülése okozta.

Aki azt hinné, hogy Sfondrato esete periférikus téma, az téved. Ugyanis a jezsuita misszióspáter volt az útitársa a hódoltság első apostoli vizitátorának, Raguzai Bonifác (alias Bonifacije Drakulica) obszerváns ferences stagnói püspöknek, aki korábban Párizsban tanult, a trentói zsinat tudós résztvevőjének számított, királyi követ is volt, korántsem mindegy tehát, hogy ezt az első missziós vállalkozást miként értékeli a történelem. A Szarajevo-Pozsega-Pécs-Temesvár útvonalat bejáró vizitátor korábban a Szentföldön, majd Boszniában teljesített szolgálatot, sok tapasztalattal rendelkezett tehát. Molnár Antal monográfiája szerint azonban „Drakolica vizitációja végső soron nem érte el célját”.[4] Ő láthatóan hitelt ad többek között Sfondrato leveleinek, amelyek elmarasztalták Bonifácot, öreg, beteg, kövér és tehetetlen embernek leírva őt. Ezzel szemben Tóth István György az elmeháborodással vádolt jezsuita szavait hitelteleneknek tartja, forrásértéküket kétségbe vonja, Bonifác útját pedig „rendkívül sikeresnek” mutatja be, hiszen mégiscsak elvetette a rekatolizáció magvát az általa bejárt területen, könyveket osztott szét, keresztelt, úgyannyira, hogy utódainak már a bérmálásra is lehetett gondolniok. Igaz, mindezt a szerző nem a Litterae-ben részletezi, hanem korábbi tanulmányaiban,[5] de az itt is közreadott levelek alapján. Olvasva a Raguzai Bonifác térítőútjáról szóló két interpretációt, a Molnár-félét és a Tóth István-félét, úgy véljük középúton lehetne az igazság, már ha a múltról szóló értelmezésekben egyáltalán lehetne ilyesmiről beszélni. A múltat rekonstruálni nem tudjuk, jelen esetben azonban mindkét historikusi konstrukció tarthatónak látszik: Bonifác nagyszabású összefoglaló jelentést végül is nem küldött Rómába, alapvetően nem tudta megváltoztatni a temesvári katolikusok nehéz helyzetét sem, ennek ellenére azonban mégis igen sokat tett értük, a félig-meddig már eltörökösödött, iszlamizálódott hívekre nagy hatást gyakorolt, Temesvár környékén „Isten angyalaként” tekintették őt, aki visszaadta hitüket a pápa gondoskodását illetően. Magunk a két narratívát nem látjuk összeegyeztethetetlennek, minthogy Bonifác ugyan nem ért el annyit, amennyit ő maga és még inkább a hitterjesztés Szent Kongregációja szeretett volna, de mégsem csekély az, amit sikerült teljesítenie. Tóth István György érdemének tartom, hogy korábbi tanulmányainak itt-ott talán túl sarkos megállapításait kissé mérsékelve a Litterae I. bevezető tanulmányában így vonja meg a mérleget: „A Kongregáció bíborosainak kezdeti határtalan lelkesedése, hogy néhány jól felkészült, művelt és tettre kész misszionárius alapvető fordulatot hozhat a katolikus felekezet számára, a világ más tájaihoz hasonlóan, Magyarországon sem igazolódott be. A Propaganda által irányított katolikus missziók sorsa azonban így is a 17. századi Magyarország egyház- és művelődéstörténetének legfontosabb fejezetei közé tartozik.” (59. p.) Ez alighanem így is van, az anyag áttanulmányozása bárkit sokszorosan meggyőzhet a téma jelentőségéről. Számos levél missziós kudarcról számol be (pl. Angelo Petricca da Sonnino 1636. jan. 4-én), más híradások viszont sikerekről adnak számot, a mérleg nyelve végül is nem billenthető egyik oldalra sem: hitek és meggyőződések, heroizmus és kicsinyesség, elvhűség és emberi gyarlóság, erények és vétkek tarka együttese jellemezte azt a vállalkozást, amely a Félhold uralma alatt csakis a katonai és politikai viszonyok függvényében mozoghatott.

A közreadott levelek számos mikrotörténeti újdonsága és tanulsága közül hadd emeljük ki a továbbiakban azt, amelyik mind az irodalomtörténet, mind az egyháztörténet számára fontos adalékokat szolgáltat, sőt új nézőpontra is ráirányítja a figyelmet. A levelekből kiderül ugyanis, hogy az olasz misszionáriusok közül többen magas képzettségű, könyveket író, literátus emberek voltak, itteni tartózkodásuk alatt több kötet kéziratát készítették el, némelyikük egész kis könyvtárat hozott magával. Andrea Scalimoli da Castellana a Zemplén megyei Sztropkón állította össze hittérítési kézikönyvét, a Missionarius Apostolicus-t, amelyet azután Bolognában, 1644-ben sikerült kiadatnia, a domonkosrendi Sigismondo Ferrari da Vigevano pedig rendje magyarországi történetéről készített monográfiát, amelyet Bécsben adatott ki 1637-ben. Még az a terv is felmerült, hogy a missziók lelkes patrónusa, Francesco Crasso raguzai orvos kiváló török kapcsolatai révén – esetleg török könyvekért cserébe – a Bibliotheca Corviniana újból felállítható lenne, sajnos persze a merész elképzelés nem valósult meg. Viszont rekonstruálni tudta Tóth István György a belgrádi ferences misszióspüspök Giacomo Boncarpi saját könyvtárát, amelyet amolyan tábori bibliotékaként hordozott magával, ládákba rejtve, s ebben a legfrissebb teológiai munkák jelezték a tulajdonos naprakész tájékozottságát és széleskörű érdeklődését. S azt is, hogy ezeket a könyveket a hódoltságon belül használata, illegalitásban ugyan, de terjesztette. A könyvtörténetet érintő értékes adatok felsorolását még hosszan folytathatnánk, de nem tesszük, mert Tóth István György ezt egy terjedelmes önálló tanulmányban már megtette s a Berlász Jenőt köszöntő kötetben közreadta.[6] Az elmondottakból is kitűnik azonban, hogy az ún. „eretnek” könyveket lehetőség szerint elkobzó, olykor máglyára is küldő hittérítők azért ezeknél sokkal több könyvet hoztak, vittek, forgalmaztak és írtak, s így a műveltség terjesztéséhez nem csekély mértékben hozzájárultak.

Két tényező persze igencsak gátolta az olvasnivalók terjesztését: a széles körű analfabétizmus egyfelől, a soknyelvűség pedig másfelől, ugyanis a misszionáriusok sokszor el sem tudták dönteni, milyen nyelvre kellene lefordítani az alapvető kateketikai kézikönyveket, hogy azok ezen a tájon valóban olvasókra találjanak. Sok nehézség ellenére s egyoldalúan, de mégiscsak hozzájárultak a külhoni misszionáriusok is az egyházi kultúra terjesztéséhez a Kárpát-medencében, így ezt a tényezőt is szem előtt érdemes tartani a művelődéstörténeti összkép megrajzolásakor.

Egy további érdemleges kérdés, amelyre a levelek alapján választ lehet keresni, hogy az olasz, horvát, bosnyák, albán és egyéb külföldi hittérítők miképpen reagáltak a számukra szokatlan közeg kihívásaira, az idegenség megtapasztalására, a számukra igencsak szokatlan és gyakran értelmezhetetlen szokásokra, körülményekre, a másfajta mentalitásra. Közülük többen egyáltalán nem értették meg a Kárpát-medence lakosainak helyzetét: volt, aki az itteni kibírhatatlan bábeli nyelvzavarról beszélt, egy másik hittérítő szerint itt száznál is több ágra szakadt a „lutherista eretnekség", ismét mások azt panaszolták, hogy évek óta szalmán kell aludniuk s már nem is tudják, milyen az ágy és a párna. A lehetetlen útviszonyokról és az útonállókról ugyancsak sok szó esik, a frissen Magyarországra érkezett olasz ferences, Bonaventura da Genova földrajzi tájékozatlansága pedig egyenesen komikus (pl. a Tiszát Túróc megyébe helyezi, I. nr. 153, vagy pl. I/139.). Erdélyről ugyancsak ő írja, hogy ebben a barbár országban sok olyan szenvedés vár a misszionáriusra, amelyre Itáliában nem készítették fel őket (I. k. nr. 215). Négy éves itteni működése után azonban, miután Pázmány olasz titkára volt, vele Pöstyénben együtt fürdőzött, Itáliába visszatérve már feltehetően sokkal többet tudott az országról. Több levélíró arról is fogadkozik, hogy szorgalmasan tanulja a magyar nyelvet, látják ugyanis, hogy enélkül itt nem sok sikerre számíthatnak (I. k. nr. 158). Aki Erdélybe szándékozik menni, annak is „imparare la lingua Ungara per entrare in Transilvania, come si dovea" – írta Francesco Antonio da San Felice ferences misszionárius Ingolinak (I. k. nr. 179). Gyakori motívum továbbá a levelekben a megdöbbenés, a csodálkozás a tapasztaltak felett, ami még akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk: sok a túlzás, az önreprezentációs igény, a saját érdemek és a leküzdött nehézségek felnagyítása a misszilisekben. A szavakba öntött helyzetértékelések és önmeghatározások mindenesetre tudatalakító tényezők voltak, függetlenül referenciális értéküktől, valóságtartalmuktól. S ha már a levelekben közölt híradások hitelességéről szó esett, felmerül a kérdés: mennyire általánosítható az a lehangoló kép, amelyet a bosnyák ferencesek botrányairól és visszaéléseiről festett egy névtelen szerző 1636-ban? (I. k. nr. 222.) Végletesen elfogult vádaskodásról van itt szó, avagy megtörtént eseményekről? Noha bizonyára történtek ehhez hasonló dolgok, azért számunkra az összkép nem tűnik ennyire sötétnek.

Kikristályosodott a levelekben a törökökkel szembeni magatartás két szélsőséges változata is. Az optimisták szerint meg kell kísérelni áttérítésüket a keresztény hitre, ezzel szemben a másik vélemény szerint – miként azt legerőteljesebben Tommaso Ivkovich (Toma Ivković) scardonai püspök  megfogalmazta –  az iszlám hitűeket megváltoztatni nem lehet, ez teljesen reménytelen ügy, övék a hatalom, a hódoltságiaknak tűrniök kell és alkalmazkodni hozzájuk (I. kötet, nr. 109.).

Ami mindebből fontosnak látszik: eltérő szemléletmódok ütközésének, vallások, nyelvek, kultúrák találkozásának terepe a kora újkori Magyarország darabokra szaggatott területe, s vele együtt a Balkán is, s a szerzővel egyetértve úgy véljük, hogy épp ez a pozíció teszi különlegesen is izgalmassá a Rómába küldött levelek tartalmát. Noha a konfesszionális tolerancia ekkoriban ismeretlen fogalom volt, az egymásétól merőben eltérő hitek avagy éppen hitetlenségek egymás melletti létezése mégiscsak eszmélkedésre inspiráló tényezőnek kellett hogy számítson mind a vizsgált terület lakosaiban, mind pedig a római bíborosi testület rekatolizációs stratégáit meghatározó tudós teológusaiban. S korántsem csak különböző konfessziók álltak itt egymással szemben, hanem katolikus stratégiák is, nem ritkán személyes ellentétekké formálódva, gyakran gazdasági szempontok szorították háttérbe a vallási összetartozás érzését, miként ennek egyik kirívó példája a belgrádi kápolnaviszály hosszan elhúzódó története.

Szerencsés megoldásnak tartjuk, hogy a közölt iratok tartalmát az eredeti szöveg előtt magyar nyelvű összefoglaló ismerteti, a bevezető tanulmány pedig angolul is olvasható, így mind a magyar, mind pedig a külföldi kutatók haszonnal forgathatják a köteteket. Remélhetőleg rövidesen meg fog jelenni a misszionáriusok tömör életrajzainak lexikona is, amely még inkább megkönnyíti a tájékozódást a terjedelmes anyagban. Nagyon reméljük azt is, hogy a tervezett sorozat végén névmutató is szerepel majd, ez nagy segítség lenne a kötetek használatában. A szakirodalmi bibliográfia már most is az, ennek külön érdeme a nehezen hozzáférhető külföldi (főként délszláv) kutatások regisztrálása.

Tóth István György az átlagosnál jóval nehezebb – és hozzátehetjük: fontosabb – feladatot oldott meg forrásközlésével, a szövegek mintaszerű jegyzetelésével, valamint korábban közreadott tanulmányainak egész sorában történő feldolgozásával. Külön is kiemelendő, hogy angol, német, francia, olasz és egyéb nyelveken is kiadott közleményei rendkívüli mértékben segítették már eddig is a specifikumnak számító hódoltsági viszonyok nemzetközi megismertetését s tanulmányozásukra felhívta a külföldi tudósok figyelmét. Jelen köteteket ma már szinte egyetlen olyan tudományág sem nélkülözheti, amelyik a kora újkori Kárpát-medence történetével foglalkozik, az egyháztörténet műveléséhez pedig különlegesen is fontos a most közrebocsátott ismeretek és nézőpontok beépítése a korszakról alkotott összképbe.

(Bitskey István)

 

Jegyzetek