13. évfolyam 3. szám A. D. MMXII

A katolikus egyház és a kommunizmus Kelet-Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika Róma, 2012. április 24.

	{108}Kelet-Közép-Európa egyháztörténelmét a 20. század második felében döntően meghatározta a kommunista rendszerrel való szembenállás. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt évtizedekben egyre több történész figyelme fordult az egyházak 20. századi történetének, illetve a különböző felekezetek és az állam közötti kapcsolatok alakulásának kutatása felé. Ráadásul a téma kutatásában az egykori szovjet blokk levéltárainak fokozatos megnyitásával 1990 után új lehetőségek nyíltak. Az egyes országok állami levéltárainak kutathatóvá válása ugyanakkor sajátos historiográfiai helyzetet teremtett. A nemzetközi (nyugati) történetírás elsősorban visszaemlékezések, nyugati külügyi források, valamint az események szereplői által összegyűjtött, részben hozzáférhető dokumentumok – mint például Agostino Casaroli bíboros irathagyatéka – alapján rekonstruálja a történteket. A kelet-közép-európai történészek pedig mindenekelőtt a pártállami szervek által nagy számban megőrzött levéltári iratokra támaszkodnak. A korszak egyháztörténetére vonatkozó, jelenleg rendelkezésre álló források legfőbb sajátossága mindkét esetben, hogy döntő többségük állami szerv vagy intézmény szemszögén keresztül láttatja az egyház belső eseményeit. A kutatás ennek megfelelően leggyakrabban politika-, kultúr- vagy társadalomtörténeti megközelítésben foglalkozik az egyházakkal, és az elemzések során csak ritkán kerülnek előtérbe a sajátosan belső egyházi/teológiai szempontok. A rendelkezésre álló forrásokkal összefüggő másik jelentős következmény, hogy a nyugati kutatásban az említett kútfők alapján az eseményeknek a centrum szemszögéből történő elemzése, a hosszabb távú folyamatok feltárása, a nagyobb összefüggések bemutatása és az egyes országok sajátosságainak összehasonlító elemzése került a középpontba, míg a posztszovjet államokban a nemzeti szempontú történetírást erősítette és a résztémák mélyebb körüljárását segítette elő a nemzeti nyelven fellelhető hatalmas forrásbázis. A térség nyelvi sokszínűsége miatt ugyanakkor a kutatók Kelet-Közép-Európában is ritkán használták egymás eredményeit és más egykori pártállamok egyháztörténetének forrásait, a nyugati szakirodalom számára pedig csak kismértékben váltak ismertté a megnyíló levéltárakban fellelhető iratok. A tudományszervezésnek éppen ezért változatlanul fontos feladata a két eltérő forrásbázison alapuló kutatás eredményeinek ütköztetése, illetve annak lehetővé tétele, hogy a kutatók mind teljesebb mértékben megismerhessék a nemzeti nyelveken keletkezett legfontosabb dokumentumokat. Megfelelő fórumok létrehozásával így tágabb összefüggésbe kerülnek a nemzeti történetírásokban felmerülő szempontok, és lehetőséget nyújtanak további komparatív elemzésekre, a „periféria” forrásai pedig pontosítják a „centrumban” lecsapódott információkat, további kutatási irányokat jelölnek ki. {109}A Római Magyar Akadémián 2012. április 24-én a házigazda, Magyarország Szentszéki Nagykövetsége valamint a Pápai Magyar Egyházi Intézet által rendezett nemzetközi konferencia valamennyi felvetett szempontot igyekezett érvényre juttatni. A Pápai Gergely Egyetem, a Római Lengyel Akadémia és a római Francia Intézet – Centre Saint-Louis együttműködésével megvalósult konferencia előadói a katolikus egyház nézőpontjából vizsgálták az egyház 1945 utáni helyzetét Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában. A felkért tudósok mindenekelőtt azt mutatták be, hogy a kommunista ideológia határozott elítélésével egyidejűleg a helyi egyházak milyen válaszokat adtak a diktatúra kihívásaira annak érdekében, hogy sikerüljön megőrizni a térség katolikus közösségeit és a szentségek kiszolgáltatásához elengedhetetlen egyházi struktúrákat. Az elhangzott előadások és a hozzájuk kapcsolódó viták során pedig számos olyan új szempont és módszertani probléma merült fel, amelyeket részben a nemzeti források használata, részben pedig a vizsgált kérdések szélesebb kontextusba ágyazott vizsgálata tett lehetővé. Jan Mikrut, a Pápai Gergely Egyetem professzora bevezető előadásában a szovjet blokk vértanúiról és hitvallóiról szólva a megalkuvás nélküli szembenállók magatartását mutatta be. Előadásának egyik legjelentősebb tanulsága az volt, hogy a II. János Pál pápa felhívása nyomán készülő modern kori martirologiumok mindenekelőtt azokat a személyeket tartják nyilván, akiknek életútját megfelelő módon sikerült dokumentálni, és akikről egyúttal valamely nagy európai nyelven is jelent meg fontosabb tanulmány. A helyi szinten ismert és kutatott személyek a szélesebb (tudományos és egyházi) közvélemény számára mindaddig ismeretlenek maradnak, amíg a róluk szóló dokumentumok és publikációk csak nemzeti nyelven érhetőek el. Molnár Antal, a Római Magyar Akadémia igazgatója a jezsuita rend 38. általános rendi gyűlésének történéseit elemezte a hivatalos jegyzőkönyvek és dokumentumok, valamint az egyik magyar delegátus, P. Bangha Béla SJ közelmúltban előkerült naplója alapján. Előadása kitűnően megmutatta, hogy az új források bevonása és egymással való összevetése milyen elemzési lehetőségeket kínál egy-egy kérdés vizsgálatához. Lehetővé teszi többek között, hogy a kulisszák mögé tekintve kövessük nyomon az általános rendi gyűlés egyik legnagyobb vitát kiváltó pontjának sorsát, vagyis azt a kérdést, vajon a rend milyen stratégiákat tartott célszerűnek a kommunizmussal szembeni harc során. Az aktív antikommunista propaganda melletti álláspont egyik élharcosa a magyar P. Bangha volt: részletesen kidolgozott javaslata szerint a jezsuitáknak a modern tömegkommunikáció eszközeit maradéktalanul alkalmazó aktív propagandát kellett kifejtenie, hogy az ateista ideológiával szemben a keresztény értékrendet lehessen terjeszteni. Molnár Antal rámutatott, hogy a magyar páter javaslataira épülő kommunizmus-ellenes dekrétum a gyűlésen végső soron azért bukott el, mert a baloldali ideológia elleni harc burkoltan a nácizmus elleni küzdelmet is magában foglalta, és az adott időpontban (1938) az olaszországi és a német fennhatóság alatt élő egyházak – valamint a rend működése – számára ez túlzottan sok kockázatot jelentett volna. Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója előadásából a két világháború közötti katolikus értelmiségi közélet meghatározó alakjának, Szekfű Gyula történésznek 1945 után a kommunizmussal szemben adandó egyházi vá{110}laszt illető álláspontját lehetett megismerni. Az előadó a Szekfű által javasolt stratégiát a tudós szakmai életútjának, valamint a korabeli magyar katolikus társadalom helyzetének összefüggésében vizsgálva, figyelemre méltónak nevezte a neves történész „forradalom utáni” geopolitikai viszonyokra és a magyar katolikus társadalom állapotára vonatkozó reális helyzetelemzését. Egyúttal rámutatott: Szekfű kezdeményezése a Szovjetunióval való együttműködésre morálisan ugyan kompromittálódott, a valóságban azonban ugyanúgy hozzájárult a magyar egyházszervezet és egyházi közösség fennmaradásához, mint amilyen fontos szerepet játszott a Mindszenty nevével fémjelzett intranzigens álláspont szimbolikus ereje. Fejérdy András, a Római Magyar Akadémia tudományos titkára a magyarországi püspöki székek betöltésének, illetve kormányzásának 1945 és 1964 közötti gyakorlatát tekintette át. A rendelkezésre álló magyar és szentszéki források alapján azt a következtetést vonta le, hogy a Szentszék egészen 1962-ig arra törekedett, hogy maradéktalanul érvényt szerezzen a pápa szabad püspök-kinevezési jogának. Az erre irányuló kísérletek a magyarországi rendszer merev ellenállása miatt rendre kudarccal jártak, így Róma, élve a magyar kormány 1960-as évektől pragmatikusabbá váló politikája által kínált lehetősséggel, végül a tárgyalások felvétele mellett döntött. A megbeszélések eredményeként létrejött 1964-es részleges megállapodás ugyan hátrányos kompromisszumot jelentett az egyház számára, a Szentszék mégis aláírta azt, mert csak így látta biztosíthatónak, hogy Magyarországon mind állami, mind egyházjogi szempontból törvényes hierarchia működjön. A lehetséges alternatíva egy titkos hierarchia kiépítése lett volna, amelyet azonban túl kockázatosnak ítéltek, és csak azokban az államokban kísérleteztek vele, ahol elfogadható kompromisszumra nem volt kilátás. Nicolas Bauquet, a római Francia Intézet igazgatója előadásával arra hívta fel a figyelmet, hogy a sokszor túlontúl az intézmények, illetve a klérus szerepére koncentráló történeti kutatások mellett nem kerülhető meg az egyház döntő többségét alkotó világi hívek magatartásának vizsgálata sem. Rámutatott, hogy léteznek olyan források, amelyek alapján, megfelelő módszertani eszközökkel, a hívek és a klérus, illetve az államhatalom közötti viszonyrendszert elemezve, van lehetőségünk a laikusok főbb magatartási formáinak megismerésére. Kutatásának eredményei szerint a diktatúra egyfelől újfajta egyházi szerveződések, mindenekelőtt a kisközösségek létrejöttét generálta, amelyekben a laikusok és papok kapcsolata a népegyházban megszokott korábbi viszonynál közvetlenebbé vált, a világi hívek elkötelezettebb módon vettek részt az egyház életében. A diktatúra másik fontos következménye a laikusok szerepét illetően az volt, hogy amikor a klérus már nem tudott, vagy nem akart a rendszerrel szemben fellépni, gyakran a világi hívek adtak hangot a kritikus álláspontnak. Végül, különösen a 60-as évektől a részben mesterséges szekularizáció érintette a híveket, minek következtében mind többen fordítottak hátat az egyháznak. Míg a világi hívek magatartása vizsgálatának a kutatás eddig kevés figyelmet szentelt, nem mondható el ugyanez a legfontosabb főpásztorok kommunizmussal szembeni működéséről. Jóllehet legfontosabb képviselőikről már nagyszámú publikáció készült, személyes életútjuknak, kommunizmussal folytatott küzdelmüknek tágabb közép-európai kontextusban {111}történő vizsgálata mindig új szempontokkal gazdagíthatja a korábbi eredményeket. Jozef Wyszyński lengyel prímás azok közé a közép-európai főpapok közé tartozik, akiknek kommunizmussal szembeni eredményes fellépése viszonylag jól ismert. Stanisław Wilk professzornak, a lublini II. János Pál Katolikus Egyetem rektorának előadása ezt az életutat a lengyel egyházpolitikai események tágabb összefüggésébe ágyazva mutatta be. Az egyház és a hit védelmében a közép-európai térségben viszonylag sikeresnek tekinthető lengyel prímás tevékenységét vizsgálva azt a figyelemreméltó megállapítást fogalmazta meg, hogy a bíboros fellépésének hatékonysága csak részben múlt személyes habitusán és bátorságán. Végső soron az bizonyult döntőnek, hogy Wyszyński nem kizárólag hívei körében rendelkezett megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, hanem az egész lengyel társadalomban. A széleskörű támogatottságának köszönhetően olyan tárgyalópozícióval bírt az államhatalommal szemben, amely bizonyos szükségszerű kompromisszumok meghozatala mellett is lehetővé tette az egyház viszonylagos belső szabadságának megőrzését, sőt az Ostpolitik időszakában azt is meg tudta akadályozni, hogy a lengyel hatóságok az ő megkerülésével egyezkedjenek Rómával a lengyel egyház ügyeiről. Korábban a közép-európai püspökök mozgásterének, lehetőségeinek és magatartásának összehasonlító vizsgálatába nem vonták be Márton Áron erdélyi püspök személyét. Stefano Bottoninak, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézete kutatójának a gyulafehérvári főpap életéről tartott előadása ennélfogva önmagában is új távlatokat nyitott. Márton Áron a román államhatalom szemében nemcsak mint katolikus főpap, hanem mint az erdélyi magyar közösség egyik legfontosabb kulcsfigurája is veszélyesnek számított – ennek köszönhető a róla készült rekordmennyiségű, 175 kötetnyi román állambiztonsági dokumentum. Azonban Wyszyńskihez hasonlóan neki is sikerült kezében tartani egyházmegyéje tényleges kormányzását. Személyes talentumain túl esetében is fontos szerepet játszottak a helyi sajátosságok: különösképpen a kétszeres kisebbségi létben élő magyar katolikus közösség viszonylag erős ellenálló képessége. Közös pont a két főpap között továbbá, hogy mindketten az egyház belső hitéletének erősítésével, a lelkipásztori munka fejlesztésével kívánták egyházukat a külső fenyegetéssel szemben ellenállóvá tenni. A két főpap életét bemutató szekció megfelelően igazolta, hogy az összehasonlító elemzésekben ezen a látszólag már alaposan vizsgált területen is vannak még lehetőségek. Közös szempontrendszerrel történő analízissel verifikálható, mennyiben tulajdonítható egy-egy egyházi vezető viszonylag sikeres ellenállása – melynek gyümölcsei jellemzően az ötvenes évek második felében, a sztálinizmus fokozatos felszámolása után jelentkeztek – személyes talentumainak, az általa választott stratégiának, illetve milyen mértékben kell ezeket az eredményeket inkább a helyi sajátosságokra visszavezetni. Ugyancsak az egyedi helyzetek és a térség országai között tapasztalható közös vonások viszonyának kérdése miatt volt különösen érdekes Massimiliano Valente, a római Európai Egyetem oktatójának előadása. Az előadó a sok tekintetben önálló utat járó Jugoszláviában vizsgálta a balkáni ország Szentszékhez fűződő kapcsolatának alakulását, melynek során min{112}denekelőtt a hivatalos szentszéki-jugoszláv kapcsolatfelvételhez vezető út főbb állomásait tekintette át az 1960 és 1964 közötti periódusban. Bemutatta, hogy a jugoszláviai püspökök által kezdeményezett egyeztetések a II. Vatikáni Zsinat első ülésszakát követően, Casaroli csehszlovákiai és magyarországi tárgyalásaival egy időben léptek újabb fázisba. A szentszéki-jugoszláv informális találkozók folyamán, a reményekkel ellentétben a jugoszláv kormány azonban kizárta egy konkordátum vagy „modus vivendi” megkötésének, illetve a hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételének lehetőségét, és csupán egy apostoli delegátus fogadását tekintette elfogadhatónak. A jugoszláviai püspököknek – a lengyel Wyszyńskitől eltérően – nem sikerült elérniük, hogy a tárgyalások folyamán az ő álláspontjuk érvényre jusson, így a Szentszék 1966-ban a helyi egyház által túl kedvezőtlennek tartott és nem javasolt egyezményt írt alá Jugoszláviával. A konferencia végén kényes témáról tartott előadást Jozef Hal’ko pozsonyi segédpüspök, a pozsonyi egyetem tanára: a csehszlovákiai békepapi mozgalom 1968 utáni időszakáról. Megállapította, hogy az ateista rendszerek általános szokása szerint Csehszlovákiában is sor került egy rendszerhű papi csoport létrehozására, amelyet a hatalom a prágai tavasz rövid hónapjai után hamar helyreállított. Hal’ko erkölcsi szempontból az általánosság szintjén kétségkívül negatívnak ítélte meg a Pacem in terris működését, de felhívta a figyelmet arra, hogy az összképet komolyan árnyalja, ha az egyes szereplők tevékenységét alaposabban megvizsgáljuk. A csehszlovákiai helyzetet elemezve többek között rámutatott, hogy a rendszer kiszolgálásából fakadó frusztráció sokszor arra indította a békepapokat, hogy helyzetüket az egyház érdekében is kihasználják. Közép-európai összehasonlításban külön figyelemre méltó továbbá az a Hal’ko által említett tény, hogy a Szentszéknek az 1982. évi Quidam episcopi kezdetű dekrétummal végül gyakorlatilag sikerült a csehszlovák békemozgalmat jelentős mértékben visszaszorítani. A konferencia zárásaként Várszegi Asztrik püspök-főapát és Zombori István, a METEM főszerkesztőjének bevezetése után a Somorjai Ádám bencés szerzetes által legújabban publikált források kapcsán Tóth Tamás, a Pápai Magyar Egyházi Intézet rektora és Hieronim Fokciński jezsuita, az Egyházi Tanulmányok Pápai Lengyel Intézetének rektora, a Szenttéavatási Kongregáció munkatársa szólt a Mindszenty-kutatás jelen állásáról, hangsúlyozva, hogy a magyar bíboros személyének és életszentségének egyértelmű megítéléséhez további források feltárására és beható elemzésére van szükség. Az egynapos tudományos ülés számos témát, kutatási perspektívát, összehasonlító elemzésre alkalmas kérdést vetett fel. Az elhangzott előadások módszertani szempontból is sok olyan szakmai újdonsággal szolgáltak, amelyeket más kutatási területen is haszonnal lehet majd alkalmazni. Az új eredmények bemutatása mellett tehát a nemzetközi konferencia fő érdemét abban látjuk, hogy a szélesebb összefüggésekben folytatandó, újabb területeket és szempontokat ötvöző jövőbeli kutatás számára alkalmas kiindulópontot jelent, az olasz nyelven megjelenő konferenciakötet megkerülhetetlen szakirodalmi alapművé válhat úgy a nyugat-, mint a közép-kelet-európai kutatók számára. (ism.: Fejérdy András)
a cikk elejére,		a vissza a tartalomjegyzékhez,