13.
évfolyam 1. szám |
Bertalan Péter: |
|
A dél-dunántúli régió és Fejér
megye helye, szerepe a régióban Az alábbi tanulmány ún. regionális keretbe illeszkedő
kutatást mutat be, Fejér megye 1957 és 1968 közötti egyházpolitikai
mozgásait, összefüggéseit elemzi. Hangsúlyozni kell azt, hogy aránylag kis
időintervallumban vizsgálódik, összeköti a lokális kutatást az országossal.[1]
Gyarmati György Egyház, sok rendszer és
a történelmi idő című elemzésében megemlíti: „Ami olvasható, az jórészt a
kormányzati negyed, a pártklubok, a »politikai belváros« története. A
vizsgálódás megáll a pesti oldalon a Nagykörútnál, s ennek nyomvonalán nyúlik
át Budára a Gellért Szállótól a várnegyedig. A megmaradt hányad
»országtörténete« helyett egy »városállam« históriájára apadt a
politikatörténeti tabló.”[2]
Azonosulva Gyarmati György soraival, a korszak „vidéki” egyháztörténetének
megismeréséhez próbálunk hozzájárulni. Közép-Dunántúl sem természeti, sem
pedig gazdaságföldrajzi szempontból nem pontosan körülhatárolható fogalom. Ha
a Dunántúl térképét vízszintesen tagoljuk, akkor Fejér, Veszprém és Vas megye
tartozik a Közép-Dunántúl fogalmának körébe. Ha függőleges felosztást
alkalmazunk, akkor Fejér, Komárom, Veszprém megye területét sorolhatjuk ide. Miután a földrajzi
meghatározottság szempontja nem egyértelmű, célszerűnek az látszik, ha a két
lehetőség közül az egyiket tájékozódási irányként elfogadjuk. Mindkét
lehetőség kiindulópontjának – központi fekvése miatt – Fejér megyét lehet
tekinteni. 1945 előtt Fejér megye gazdasági
helyzetét a nagybirtok jellemezte. Az agrárszférán kívül 1920-ban csak két,
100 főnél többet foglalkoztató üzem működött. Ebben az évben a megye
üzemeiben 1412 munkás dolgozott. Még 1940-ben is a gyáriparban dolgozó
munkások évi átlagos száma 949 fő volt. A megye mezőgazdaságára
nagyarányú földkoncentráció volt jellemző. 1935-ben Fejér megyében volt az
ország eladási korlátozás alá eső birtokosainak 26,4%-a, melynek nagy része
egyházi birtok és hitbizomány volt. 1935-ben a nagybirtokosok egyhatoda Fejér
megyében élt.[3]
Az agráriumra épülő megye kevésbé modernizálódott gazdasága a II. világháború
után elvesztette vezető szerepét. A szocialista tervgazdálkodás
leglátványosabb produktuma, Dunaújváros, merőben megváltoztatta a gazdasági
és a demográfiai viszonyokat. Az ipari fejlesztés a megyeszékhelyen is az
országos ütemnél gyorsabb, látványosabb volt. Mindennek fontos következménye
a népesség számának növekedése, s a társadalmi szerkezet átalakulása. A népesség változása (1000 fő):[4]
Szembetűnő, hogy a lakosság
számának növekedésében a migrációnak 1960-ig fontos szerepe van. A
demográfiai változások döntően átalakítják az életvitelt, a szokásokat, a
világszemléletet. A megye központi fekvése fontos szerepet játszott abban,
hogy az állam jóval az országos átlag felett ruházott be, fejlesztette az
ipart, hogy a számára ideológiailag kedvező szociális változásokat siettesse. Fejér megye politikai, gazdasági szempontból az ország
fókuszpontjában van, legalábbis ahhoz nagyon közel fekszik. Budapest és a
megye székhelye, Székesfehérvár alig egy órányi távolságra van egymástól. Egyházkormányzati,
egyházpolitikai szempontból a legfontosabb a katolikus egyházmegye, azaz a
székesfehérvári püspökség, amelynek hatásköre Fejér megyén, mint
közigazgatási egységen kívül kiterjed Pest megyére, Budapest jelentős
részére, ezen kívül Veszprém, Komárom, Tolna megye kisebb térségeire. A Székesfehérvári Egyházmegye
katolikus hívőinek száma 410630, ebből Pest megyéhez 116500, Pesthez 80250 fő
tartozik. A Fejér megyei katolikusok száma 172880.[5]
A közigazgatási megye lakóinak száma 337 ezer fő.[6]
Az egyházmegyéhez tartozó hívek közül 47,91% a közigazgatási megye határain
kívül Pest megyében és Budapesten él. Ha a megye vallási képét
szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy az egyházak és az állam hivatalos
szerve által számon tartott hívők létszáma 233 ezer. Ez a szám természetesen
csak nagy megközelítéssel igaz. A megye lakosságának ez 69%-a. A fennmaradó
30% (104 ezer ember) már valamilyen módon elveszett az egyházak számára,
legalábbis nem gyakorolja vallását. A székesfehérvári püspökség
állam- és egyházpolitikai szempontból egyaránt kiemelt szerepű helyen
fekszik. A több közigazgatási megyére kiterjedő püspökség jelentős része
Budapest területére esik. Az ország fővárosa a politikai történések fő
színtere. A püspökség a fő egyházmegyével közvetlenül érintkezik. Az
Esztergomi Egyházmegye területe szintén kiterjed Budapestre. Így a két
egyházmegye tevékenységét mindenképpen össze kellett hangolni, mert ennek
országos jelentősége is volt. Ezt az összetartozást erősíti, hogy a
székesfehérvári püspökség az esztergomi érseki tartományhoz tartozott. A
püspökség központja, Székesfehérvár önmagában is frekventált hely. Szerepét
kiemeli a kettős egyháztörténeti vonatkozás, tradíció. Az Árpád-házi királyok
temetkezési, koronázási helye, az egyház szempontjából megszentelt hely, mert
Szent István király is itt helyezték sírba. A felsorolt tények igazolják,
hogy a székesfehérvári püspökség állami és egyházi szempontból megalapítása
óta folyamatosan a katolikus hitélet fontos centruma és színtere. Az ’50-es évek végére, a ’60-as
évek elejére Fejér megyében olyan vallásszociológiai helyzet alakult ki,
amely az egyházak működését megnehezítette. Ha ehhez hozzászámítjuk az 1956
utáni időszak állami egyházpolitikájának diktatórikus jellegét, akkor a
vizsgálódásnak az a legfontosabb feladata, hogy megpróbálja felderíteni és
megkeresni azokat az okokat, amelyek a vallás meggyengülésének amúgy is
általánosan kitapintható, tapasztalható tényekkel igazolható trendjét még
karakterisztikusabban megerősítik. Figyelembe kell venni azt is, hogy a
Székesfehérvári (katolikus) Egyházmegye sematizmusában a hívők számára
vonatkozó adatok az egyházmegyei gazdasági tanács által az egységes
javadalmazás alapjául megállapított ún. státusz-számok.[7]
Ez azt jelenti, hogy a megye egyházi vezetése csak azokkal számol, akik az
egyházi adó rendszeres fizetésével hozzájárulnak az egyház működési
feltételeinek biztosításához. Természetesen ez nem mond ellent az egyházzal,
a vallással közvetlenül kapcsolatot nem tartók számának, sőt annak
hitelességét erősíti. A „státusz fogoly”, avagy az
együttműködésre kényszerített egyház(ak) Közhelynek látszik az a megállapítás, hogy az adott
történelmi korszak mindig „kitermeli” azokat az egyéniségeket, akikre
szüksége van. Ez érvényes az egyháztörténetre is. Három nagy püspök neve
fémjelzi a katolikus reneszánsznak tekintett 1930–40-es évek Magyarországán a
hitélet fellendülését: a veszprémi Tóth Tihamér, a székesfehérvári Prohászka
Ottokár és Shvoy Lajos püspöksége kiemelkedő fontosságú. „Ha a századfordulón
és századelőn Prohászka azt kereste-kutatta, hogy miként lehet megérteni a
modern ember lelkivilágát és kibékíteni az örök kereszténységgel, s e téren
maradandó megoldásokig jutott. Az 1930-as években Tóth Tihamér már egy más
korszak, a technika és tömegkommunikáció korában egyeztette össze sikerrel az
igehirdetést, a pasztorációt a keresztény értékek közvetítését a társadalom
széles rétegei felé a modern lélek nélküli technikával.”[8] Agostino Casaroli A türelem vértanúsága című könyvében a
közép-kelet-európai szocialista országok helyzetét így jellemzi: „nagy gondot
okozó feladat volt, hogy a lehetséges mértékig be lehessen tölteni a püspöki
székeket, olyan az egyházhoz és a Szentszékhez hű, legitim püspökökkel,
akiket a kormányok is elfogadnak. Lengyelország és Kelet-Németország
kivételével ez reménytelenül nehéz vállalkozásnak bizonyult (Nem azért,
mintha nem lettek volna kiváló jelöltek, hanem a kormányok elvárásai miatt
ezek »saját« püspökeiket akarták, nem az Egyházéit).”[9] Casaroli a Szentszék vezető
diplomatájaként mérte fel a magyarországi viszonyokat is, s össze tudta
hasonlítani a blokkon belüli országok egyházpolitikai körülményeit. „A
hatvanas évek elején a tizenkét magyar egyházmegye közül (a Pannonhalmi
Területi Apátságot nem számítva) csak ötöt irányított saját püspök – akik
közül némelyik már igen idős volt –, három segédpüspökkel együtt. Három
megyés főpásztor akadályoztatva volt, köztük a világszerte ismert esztergomi
érsek és Magyarország prímása, Mindszenty József bíboros. Még a betöltetlen
helyek vagy az akadályoztatott püspökök helyettesítésére kinevezett apostoli
adminisztrátorok közül is akadályoztatva volt kettő.”[10] A Székesfehérvári Egyházmegye
azon püspökségek közé tartozott, amelynek élén ugyan ott állt püspöke, Shvoy Lajos
(illetve a munkáját segítő Kisberk Imre segédpüspök), de a főpásztori teendők
ellátását, a püspöki aula működését illetően nem lehetett zavartalan
körülményekről beszélni. Shvoy Lajos személyiségét, egyéniségét úgy ítélte
meg a hatalom, hogy miniszteri biztost kell mellé állítani. „A valóságban az
utolsó püspök, aki egy miniszteri biztos társaságát élvezhette a nyolcvanadik
évében, mégis a küzdő szellemű Shvoy Lajos volt, akit sokan »második
Mindszentynek« tartottak.”[11] A Székesfehérvári Egyházmegye aránylag
fiatal püspökség. 1777-ben Mária Terézia alapította. Létrehozásában fontos
szerepet játszott, hogy a török kiűzése után az óriási kiterjedésű Veszprémi
Egyházmegye Nagykanizsától Budáig olyan nagy területet ölelt fel, amelyet a
püspök lelkipásztori gondozásban részesíteni nem volt képes.[12]
Természetesen a Habsburg uralkodók „késő ellenreformációs” törekvései is
erősítették a katolikus egyház, s vele az uralkodóház pozícióját.[13] Prohászka Ottokár idején 109
plébánia volt az egyházmegyében, Shvoy Lajos ezek számát 1950-ben 162-re
emelte. Az esperesi kerületek száma is megkétszereződött: 12-ről 24-re nőtt.
Shvoy Lajos egyszerre volt egyházszervező és építő. 40 éves püspöksége alatt
51 új templommal, illetve kápolnával gyarapodott a katolikus egyház. A II. világháború
pusztításai okozta sebek az ő aktív közreműködésével gyógyultak be.
Lelkipásztori és püspöki szerepe egyszerre mutatkozott meg a papnevelésben.
Nagy figyelemmel kísérte a szemináriumban végzett nevelőmunkát, szívén
viselte az újmisések sorsát. A püspöki könyvtár bővítése értékes
ősnyomtatványokkal, a székesfehérvári egyházmegyei múzeum 1938-as megnyitása
kultúrapártoló tevékenységének eredménye. Sokat tett a templomi ének
elterjesztéséért nemcsak a szűkebb haza területén, hanem annak határain túl
is.[14] Az 1945-től 1948-ig tartó népi
demokratikus átalakulás várakozásteli évei a Rákosi-féle személyi kultuszba
torkollottak. Az egyházakat ért vehemens retorziók már sejtették, hogy a
Horthy-rendszer maradványainak tekintett egyházakkal, elsősorban a katolikus
egyházzal szemben az új rendszer itt is a megsemmisítés szándékával lép fel.
A tények ma már ezzel az időszakkal kapcsolatban közismertek. A diktatúra
következménye volt az 1956-os forradalom és szabadságharc. Az ennek elfojtása
után következő Kádár-rendszer a személyi kultusz terroruralmától deklaratívan
elhatárolta magát, de az 56-ban történteket ellenforradalomnak minősítve ott
folytatta, ahol Rákosi és társai abbahagyták. Ha vizsgálatunk szűkebb
területére koncentrálunk, s a rendelkezésünkre álló forrásokat vallatjuk,
szembetűnő jelenséggel találkozunk. A Fejér Megyei Levéltár iratait
lapozgatva hiába keressük a máshol oly megszokottá, sztereotípiává vált, az
egyházakkal, elsősorban a katolikus egyházzal kapcsolatban használt
„ellenforradalmi” jelzőt. Ennek oka, hogy Fejér megyében a katolikus egyház
megfegyelmezése a többi megyéhez képest is túl jól sikerült, ami Shvoy Lajos
jellemét tekintve furcsának tűnik. Az események azonban önmagukért beszélnek.
Más megyékben az egyházak rövid időre fellélegeztek. 1957–1958 nemcsak
általános, hanem egyházpolitikai szempontból is a visszarendeződés, a
restauráció időszaka. Ez a megállapítás az egyházpolitikára is érvényes,
amiről Shvoy Lajos visszaemlékezései számolnak be. A régi és a kibontakozó új
diktatúra kontinuitásának egyértelmű bizonyítéka, hogy 1957. január 25-én
Gálik István mint kormánybiztos Székesfehérváron a megyeházára hívatta Bejczy
Gyulát és Halász Ervint.[15]
Dr. Bejczy Gyula 1956-ban és 1957-ben püspöki irodaigazgató volt. Halász
Ervin 1956 és 62 között a püspök személyi titkáraként dolgozott az aulában.[16]
A kormánybiztos felszólítja a püspököt, hogy azonnali hatállyal függessze fel
az irodaigazgató munkáját. Halász Ervin átmenetileg még elláthatja a személyi
titkári teendőket. Kisberk Imre segédpüspököt, aki pedig ugyancsak január
25-én érkezett meg a püspökségre vidékről, előállították a
rendőrkapitányságon, és ott közölték vele, hogy hagyja el Székesfehérvárt,
ahonnan két évre kitiltják, Dunabogdányba száműzik. A kitiltás az egész megye
területére vonatkozik. Dunabogdányt csak a Szentendrei Járási
Rendőrkapitányság engedélyével hagyhatja el. Az egész egyházmegye valamennyi
katolikus lelkészét érinti, hogy 1957. március 1-jétől június végéig
megvonták a kongruát. A retorzió újabb lépése, hogy április 20-án a rendőrség
Büttner Ferenc provikáriust, aki ugyancsak a püspöki aulához tartozott,
Halász Ervinnel együtt azonnali hatállyal, 3 órán belü kitiltották
Székesfehérvárról, a megye területéről és Budapestről. A római Sacra
Congregatio Concilii dekrétuma Mórász Pál kanonokot érintette, amennyiben a
dekrétum a rendszerrel együttműködő békepapokat eltiltja a hivatás
gyakorlásától. A püspöki kar tagjait az Állami
Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke 1957. március 16-ra rendelte magához. A
megbeszélésen többször erélyes felszólalás hangzott el a püspökök részéről.
Shvoy Lajos Önéletrajzában többször
utal a vita hevességére: „Az ÁEH elnöke erősen kifogásolta, hogy Szombathely,
Vác, Veszprém és Székesfehérvár püspöke nem hajlandó az októberi események
utáni kinevezéseket tárgyalások útján rendezni, és ezzel Mindszenty
törvénytelen politikáját követik.” Az elnök bejelentette, hogy az Elnöki
Tanács 1957. évi törvényerejű rendeletében szabályozta az egyházi állások
betöltéséhez szükséges állami hozzájárulás módozatait. Kemény retorzió ez
Mindszenty 1956-os rádióban elhangzott beszédéért. Érthető, hogy a
tárgyalások forró légkörben folytak.[17]
Az ÁEH elnöke és a püspöki kar tárgyalásai kompromisszumos eredményeket
hoztak. Mórász Pál irodaigazgatói állásba való visszahelyezését a hivatal
elnöke továbbra is követelte. Ezt a Szentszék nem fogadta el. Az ÁEH Kisberk
Imre visszahelyezését ígérte. Potyondi Imrét a Budapesti Központi Papnevelő
rektorává nevezték ki,[18]
s megkapta a Vörös Zászló-rend 3. fokozatát. Az állam a számára fontos 8
békepap papi funkciójába való visszahelyezését követelte a püspököktől.
Mórász Pál neve is az inkriminált 8 személy között szerepelt. A rendőrség 1957. március 13-án
Langhammer János plébánost kitiltotta Sztálinvárosból. Egy hét múlva a város
tanácselnöke felmondta annak a barakképületnek a használati jogát, ahol a
katolikus egyházi szertartások folytak. A tanácselnök „lepratelepnek”
aposztrofálta az építményt, ami leromlottságát, elhanyagoltságát tekintve nem
is volt alaptalan. Éveken át éltek ilyen körülmények között a Sztálin nagymű
és a közötte létrehozott „szocialista város” építői már jó ideje. 1957. március 14-én
letartóztatták Szendi Józsefet, Csontos Mártont, Vajk Gyulát, Németh Lászlót,
Kelényi Ottót, Tóth Istvánt, Gyarmati Istvánt, Horváth Kálmánt, Miklós
Antalt. Később P. Horváth Ferenc, Dobosi Ferenc, Füstös Antal következett.
Dobosi 4 hónapot töltött vizsgálati fogságban. Az év végén Füstös Antal
maradt még letartóztatásban. Mindez kiegészült azzal, hogy miközben a legtöbb
megyében megszűnőben volt az egyházak feletti közvetlen cenzúra, töretlenül,
annál keményebben érvényesült Székesfehérváron és Budapesten. Gálik István 1957. március 21-én
már miniszteri biztosi tisztségben tölti be pozícióját. Shvoy Lajos szerint
1956 utolsó napjaiban még az „oroszokat szidta”, most pedig az
„ellenforradalmi visszaélések” megtorlójaként jelentkezett.[19]
A régi diktatúra hamarosan kényelmetlenné vált az új rendszer számára. 1957.
augusztus elején Gálik István megvált székesfehérvári beosztásától.[20] A miniszteri biztosi pozícióban
Bay László következett. Folytatta elődei taktikáját. Az erőviszonyok az
aulában Shvoy számára némileg kedvezőbbé váltak. Közel kétévi távollét után
Halász Ervin visszatérhetett a püspöki titkári pozícióba, Bejczy Gyula pedig
irodaigazgatói teendőket látott el. A főpásztornak azonban kompromisszumot is
kellett kötnie. Ebben a püspöki kar meghátrálása is szerepet játszott. Mórász
Pált protonotárius kanonokká, címzetes préposttá nevezte ki. A pápai dekrétum
természetesen továbbra is fennállt, de a püspökök az egyházi törvények
értelmében „kényszer hatása alatt az illető felelősségére” cselekedhetnek. Ez
a helyzet az adott pillanatban lehetővé tette, hogy Mórász Pál saját
felelősségére elfogadhassa a címeket. Mórász is érezte azonban, hogy ez a
lépése nem a legszerencsésebb, ezért egy ideig nem élt rangjával.[21] Az 1957–58-as esztendő Fejér
megyében lezajló egyházpolitikai történései arról tanúskodnak, hogy a
Kádár-rendszer ebben a számára politikailag fontos megyében épp olyan kemény
eszközöket alkalmazott az egyházakkal, különösen a katolikussal szemben, mint
azt az előző diktatúra tette. Shvoy Lajossal szemben azonban csak fél sikert
tud elérni, engedményekre kényszerült. A Kádár-rendszer
historiográfiájának fontos kérdése a periodizáció, benne az egyházak
történetének szakaszolása. Az egyházpolitikával és a rendszer értékelésével
foglalkozók többsége 1958-at tartja vízválasztónak, természetesen akad olyan
is, aki 1957-et, van, aki az 1957–58-as esztendőket, de találkozunk olyan
véleménnyel is, amely 1956-ot tekinti határkőnek.[22] Az 1958-as párthatározat néven
elhíresült dokumentum a Kádár-rendszer első olyan politikai deklarációja,
amely felvázolta az „új” egyházpolitikai koncepciót, s a benne foglaltak
egyszerre taktikai és stratégiai értékűek. A megyékben a határozat
végrehajtásához nagy apparátust mozgósítottak. Volt olyan megye – például
Somogy – ahol az egyházak, felekezetek helyzetét nagyon pontosan felmérték.[23]
Fejér megyében ilyen felmérésre nem került sor. A rendelkezésre álló
dokumentumok nem hivatkoznak a párthatározatra. Ennek csak az lehet az oka,
hogy Fejér megyét egyházpolitikai szempontból kiemelten kezelte a korábbi
egyházpolitika, amit a miniszteri biztosi felügyelet egyértelműen bizonyít. Shvoy Lajos úgy emlékezik az
1959-es évre, hogy minden a régi keretek között folyt tovább Bay László
miniszteri biztos, azaz az egyházügyi főelőadó ellenőrzése alatt. A püspökkel
nem kereste a kapcsolatot. Mórász Pál, az állam által az aulába „kinevezett”
irodaigazgató cenzúrázta a leveleket, intézkedett mindenben. A leveleket
késéssel bontották fel, a hivatalos válasz ezekre tíz napot is késett. A
főelőadó szép szóval, illetve fenyegetéssel próbálta a papokat megnyerni a
békepapi mozgalom számára.[24]
A papság döntő részének aktivizálása semmilyen módszerrel nem sikerült a
passzív ellenállás miatt, amit a főelőadó jelentése is igazolt.[25] Nem hagyható említés nélkül ebben
a konfúzus helyzetben Tabódy István története. A Fejér megyei lelkész
tragikus sorsa jól szemlélteti, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer politikája
szorosan kapcsolódott egymáshoz. Az 1950 és 54 között Recsken raboskodó
Tabódy szabadulása után szeminarista lett a székesfehérvári egyházmegyében,
Shvoy püspök a Központi Hittudományi Akadémiára küldte. 1953. május 3-án
állami nyomásra kitiltották az intézményből, 1956. október 11-én
visszavették, 1957. május 17-én ismét letartóztatták, decemberben szabadult.
1958. június 13-án szentelték pappá. Tabódy ezután Shvoy Lajos
utasítására továbbra is a szemináriumban maradt. Mivel idősebb volt
társainál,[26]
tekintélye néhány elöljárónál is nagyobb volt. A székesfehérvári főpásztor
tartotta Tabódyval folyamatosan a kapcsolatot, informálta, milyen gondok
merültek fel – elsősorban a hivatalos politika szempontjából – a kispapokkal
kapcsolatban. 1956 után a kispapok elleni nyomozást a szemináriumi elöljárók
végezték. Ezek „az állam által valamilyen ok miatt kényszeríthető emberek
voltak, kivéve az akkori spirituálist”.[27]
A Budapesti Központi Papnevelő rektori teendőit 1957 és 68 között Potyondi
Imre látta el.[28]
Az ő szerepe a későbbi történésekben is sajátos. 1957-ben a szemináriumról
kispapokat vitt el a karhatalom. Ennek gyakorlati indító oka igazán nem volt,
csupán az a feltételezés, hogy valamilyen módon részt vettek a forradalom
eseményeiben, amit azóta sem sikerült bizonyítani senkinek. Az eltávolított
szeminaristák között volt Tabódy István, aki rövid idő múlva újból Shvoy
Lajos közbelépése miatt került vissza a szemináriumba. Tabódy lett az
ellenállás kiindulópontja. 1958-ban újra el kellett hagynia a szemináriumot
tíz társával együtt, ahová azonban továbbra is szabadon bejárhatott. A bent
maradóktól a kizártakat elítélő nyilatkozatot akartak a püspökök segítségével
kicsikarni. Shvoy Lajos saját szeminaristáit ennek megtagadására szólította
fel. Tabódy ezután bekapcsolódott az ún. földalatti mozgalomba, amelynek
célja, hogy az egyre növekvő lelkészhiányt titokban felszentelt új papokkal
pótolja. Erről a püspökök tudtak. Volt, aki nem értett vele egyet, nem
támogatta. A székesfehérvári főpásztor azonban két diakónusát pappá
szentelte. Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó ezért megneheztelt rá, mert
ezzel az idős püspök megszegte az állam és az egyház közötti megállapodást,
továbbá – úgymond – elárulta a püspöki kart. Tabódy életdrámájának második
felvonása, hogy 1961-ben tizenkét esztendőre ítélték nem utolsósorban azért,
mert jelentős részt vállalt abban, hogy az egyházüldözés évtizedeiben a
papság ellenálló része állami engedély nélkül, a hatalom szempontjából
titokban szentelt fel papokat. Bűnéül rótták föl, hogy külföldi követségeken,
így a francia diplomáciai képviseleten keresztül kapcsolatot tartott a
Vatikánnal.[29]
A börtönben is bátor magatartást tanúsító pap a vele – jóval később –
készített riportot a következő gondolatokkal zárta: „A Jóisten még Recsken
három képben megmutatta a jövőmet. Nem álmomban, hanem ébren, beszámítható
állapotban. Gyönyörű templom mennyezetet láttam. Amikor beállítottam Shvoy
atyához azzal, hogy pap akarok lenni, ő bevitt a kápolnába imádkozni.
Fölnéztem a mennyezetre, ugyanazt láttam.”[30] Az ÁEH-n túlmenően a belügyi
szervek folyamatosan beavatkoztak az 50-es évek végén is az egyházmegye
irányításába. Az 1958-as diszpozíciókkal kapcsolatban Shvoy visszaemlékezése
szerint egy nyomozó százados és egy civil ruhás nyomozó kereste fel.
Tájékoztatták néhány lelkésze – Csontos Márton, Dobosi Ferenc, P. Horváth
Kálmán, Miklós Antal, Szente Imre, Galamb Imre, Lendvai Zoltán – diszponálási
ügyében.[31]
A felsorolt papok közül Dobosi Ferenc, P. Horváth Kálmán, Miklós Antal,
Szente Imre börtönbüntetést is kapott.[32] Az 1956-os forradalommal
kapcsolatban Füstös Antalt 15 évi börtönre, Koblinger Lászlót 3 évre, Németh
Lászlót 1 évre, Orbán Györgyöt 8 hónapra ítélték. Shvoy Lajos megemlítette,
hogy Németh László és Orbán György büntetését 3 évre felfüggesztették.[33]
A sematizmus alapján azonban megállapítható, hogy Koblinger László büntetését
is felfüggesztette a bíróság.[34] 1961-ben a katolikus egyház
elleni újabb támadás a politikai hatalom részéről, bár országos méretű, a
politikai szempontból frekventált Székesfehérvári Egyházmegyét az átlagnál is
keményebben érintette. Sok katolikus lelkésznél – Sulyok János, Bejczy Gyula,
Németh László, Kölley György, Tabódy István, Marlók István, Lanber Benedek,
Tarnóczy János, Tamás János, Söveges Aladár, Pálos Bernandin – voltak
házkutatások. Ez egy monstreper előkészületét tette vélelmezhetővé, amelynek
célja az egyházon belül kibontakozó hitbuzgalmi mozgalom, az ún. „regnumosok”
megfékezése, visszaszorítása. Ennek a mozgalomnak erős volt a civil
társadalmi beágyazódása, ezért tartotta a politikai vezetés veszélyesnek.
Tabódyt 13 évre, mellette Kölley Györgyöt 3 évre ítélték. A lelkészek
megfélemlítését a napokig tartó kihallgatások fokozták. Mint szó volt róla,
csak a Tabódy elleni ítéletet hajtották végre.[35] 1962-ben személyi változás
következett be az egyházügyi főelőadói tisztségben. Bay Lászlót Lovrek Károly
váltotta fel. Az 1962. évi első negyedévi jelentést már ő állította össze.
Január 17-én tisztelgő látogatáson jelent meg a püspöknél, és átadta az ÁEH
elnökének személyes üzenetét is. A jelentésből óvatos optimizmus csendül ki
az ordinárius magatartásának megváltozását illetően. Ennek konkrét oka az,
hogy Felnémeti Ferenc etyeki lelkészt és Vajk Gyula bodajki plébánost felfüggesztette
a papi szolgálat alól a főpásztor. Felnémeti Ferenc 1962-től 1966-ig, Vajk
Gyula 1963–64-ben nem gyakorolhatta hivatását.[36]
Felnémeti esetében még az 1961-es egyházellenes retorzió utóhatásáról
lehetett szó. Vajk Gyulával kapcsolatban is feltételezhető ez, de az ő
esetében a püspök talán taktikázott, megpróbálta a politikai vezetés által
kicsikart büntetést prolongálni. A két lelkész büntetésének
végrehajtása ellenére továbbra is megmaradt a hatalom bizalmatlansága. Az új
főelőadó sejtető stílusban jelezte, hogy Shvoy Lajos körül nincs minden
rendben: „Az elnök elvtárs üzenetének visszhangjáról konkrétan nem
hallottunk, csupán találgatások voltak tapasztalhatók, hogy pl.: nem akarta
aláírni, házi fogságban van”. A lakosság körében is terjedt a hír, hogy házi
fogságban van. Egy tömör kijelentő mondat utal a főpásztor helyzetére: a
püspök „az elnöki üzenetben – az ÁEH elnökéről van szó – ajánlott
megszigorításokat betartja”.[37]
Ez utalás arra, amit a lakosság is tudott, vagyis, hogy a püspököt mozgásában
és ordináriusi jogaiban súlyosan korlátozták. Kisberk Imrét, a segédpüspököt is
megemlíti a jelentés. A főelőadó szerint az 1956 és 58 között a papi
tevékenységéből felfüggesztett, majd a székesfehérvári belvárosi plébániára
visszatért főpapot továbbra is fegyelmezni kellett. Csak annyi pozitívumot
látott magatartásában, hogy Kisberk Imre elmondta viselkedésének okait. A
püspöki palotában ritkán fordult meg, de a titkárral jó volt a kapcsolata. A
főelőadó megemlítette még Pásthy Antal gondnok egyházmegyei pénztáros nevét
is, akivel Shvoy bizalmas kapcsolatban volt.[38]
Külön fejezet foglalkozott a fiatal papokkal. A főelőadó úgy értékelte, hogy
a fiatal Fejér megyei papok magatartásával sem az állam, sem az egyház nem
volt megelégedve. Mindennel szemben közömbösek, zárkózottak, élik saját
mindennapi életüket. Politikailag 10 évvel elmaradnak a kortól. A békepapok
jelenlétében az 1962. február 13-án meghívott káplánok azért nem jelentek meg
a megyei politikai tájékoztatókon, mert, ahogy ők mondták, lelkiismeretük
ellen cselekednének. A főelőadó szerint azonban elfogadták a rendszer
gazdaságpolitikáját, hisz többségük szegény szülők gyermeke. Nem volt mit
siratniuk a múltból, de nem értettek egyet az államnak a vallással szemben
tanúsított politikájával sem. A főelőadó állítása szerint volt olyan
megnyilvánulás is, amely elítélte az egyház 1945 előtti és aktuális
magatartását is. Arról is szó esett, hogy a fiatal káplánok és a plébánosok
között is ellentét alakult ki. A fiatalok nehezen fogadták el az alárendeltséget.
A papi koronákon az idősebbek hangsúlyozták, hogy a fiatal papoknak két
típusa van. Az egyik világias felfogású, egyéni utakon jár, bátran bírál, de
önkritikája nincs. A másik típus ennek ellentéte. Jó szándék jellemzi, de
lelki ereje kicsi, a nehézségek letörik. Az előadó hanyagsággal,
nemtörődömséggel, a kezdeményezési készség és képzettség hiányával is
megvádolta a fiatal lelkészeket, mondván, hogy az idősebb papok ezért nem
voltak velük megelégedve.[39] Az előadó tájékoztatója
bizonyítja, hogy a politikai hatalom az egyház papságának megosztására
törekedett. Ebben támogatókra is talált a békepapok között. A fiatal papokkal
szembeni averziókat a Központi Szeminárium növendékeinek rendszerellenessége
táplálta. Tabódy szerint a szeminárium vezetése összejátszott a
politikusokkal, hogy a kibontakozó ellenállást felszámolja. A szemináriumban
is az idősebb papi generáció kezében volt az irányítás. Mórász Pál kanonok, a megyei
katolikus békebizottság elnökeként nagyon aktív tevékenységet fejt ki,
munkáját a főelőadó nagy elismeréssel nyugtázza. A tájértekezletek
megszervezésében Bokor Ferenc dunaújvárosi plébános érdemeit emeli ki. A
békepapi mozgalom azonban ennek ellenére nem tud igazán elfogadható eredményt
felmutatni. A fiatal papok közül senki sem jelenik meg a megyei politikai
tájékoztatókon. Némi emelkedés ugyan az év elejéhez képest a résztvevők
számában kimutatható. A megszokott 23-25 fő helyett 1962 második felében két
tájékoztatón 40 körül volt a megjelentek száma.[40] A II. Vatikáni Zsinat a Szentszék
politikájának megváltozását jelentette. XXIII. János óvatos, de
határozott lépései következtében a kelet-európai szocialista országok
katolikus egyházai, hívei számára a remény felcsillant. „A II. Vatikáni
Zsinat nyomán megtört a jég, ami lehetővé tette, hogy a keleti országokból
néhány püspök, és ha óvatosan is, de beszéljen. Így lépésről lépésre tárultak
fel és körvonalazódtak a Szentszék számára korábban csak másodkézből, az
uralkodó rezsimek híveitől vagy ellenzékétől származó információk nagyvonalakban,
és nem mindig pontosan ismert viszonyok” – írja Casaroli bíboros A türelem vértanúsága című
memoárjában.[41]
A magyar kormány sem zárkózott el a párbeszédtől: az első megbeszélésekre
1963 májusában sor került.[42]
A kapcsolatok felvételéhez a kedvező hátteret teremtett az Elnöki Tanács
1963. évi törvényerejű rendelete a közkegyelem gyakorlásáról. Érthető az
öröm, amellyel Shvoy Lajos az amnesztiát fogadta. Ő azokhoz tartozott, akik
Lovrek Károly szerint azt a szélsőséges véleményt vallották, hogy a megbüntetettek
igaztalanul szenvedtek. A főpásztor értelmezése szerint az amnesztia azokra
is vonatkozott, akik bírói eljárás alá nem estek, vagy már letöltötték a
büntetést, de egyelőre el vannak tiltva a papi hivatás gyakorlásától. A
főelőadó ezt az állásfoglalást azért hangsúlyozta jelentésében, mert a
Székesfehérvári Egyházmegye kiemelten érintett nagy számú, a politika által
üldözött, erőszakkal felfüggesztett lelkésze ügyében emelte fel szavát a
főpásztor. Shvoy kérte Hídvégi Ernő, Trimmer Elek, Hídvégi Ervin, Felnémeti
Ferenc, Szente Imre, Vajk Gyula és Halász Ervin büntetésének megszüntetését.
A kérését azzal indokolta, hogy ha a kormány meg tudott bocsátani azoknak,
akik el voltak ítélve, akkor feltétlenül bocsásson meg azoknak is, akik ellen
nem folyt bírói eljárás. Az előadó ezután felvázolta azt a politikai hátteret
is, amely Shvoy reményeit, kérését megalapozza. Utalt Kádár János beszédére,
amely az állam és az egyház viszonyát taglalta, és a békepapoknak is
tetszett. A főelőadó szerint a papság semleges része[43]
is várakozással fordult az állam felé. Lovrek Károlynak a papok megemlítették
a püspökök kinevezésének kérdését, abban bíztak, hogy a Vatikán által
kinevezett főpásztorok fogják irányítani az egyházmegyéket. A főelőadó úgy
látta, az éremnek két oldala van, és a jobb viszony kialakítása elsősorban a
papság magatartásán múlik, ez pedig a Székesfehérvári Egyházmegyére
elsőrendűen vonatkozott. Az 1962. évi országgyűlési
választások előkészületeibe a békepapok – Mórász Pál, Mátyás Kálmán,
Kisteleki Antal – is bekapcsolódtak. A katolikus bizottság képviseletében
minden járásba elmentek, sok plébánossal beszéltek. A főelőadó is látogatta a
plébániákat. Tapasztalatai érdekesek. Az ÁEH bűnének tartotta, hogy több
helyen a jelölőgyűlésre nem hívták meg a papot annak ellenére, hogy
kapcsolata a helyi tanáccsal kifogástalan. Azt sem helyeselte, hogy Fejér
megyében egy pap sem tagja a tanácsoknak, illetve egyetlen papot sem jelöltek
tanácstagnak.[44] A II. Vatikáni Zsinattal
kapcsolatban a jelentés beszámolt arról, hogy a haladó, azaz a békepapok a
pápa által képviselt irányvonal győzelmében bíztak, s féltek attól, hogy a
beteg XXIII. János pápa meghal, és az Ottaviani bíboros által képviselt
konzervatívok kerekedhetnek felül, ami újból XII. Pius irányvonalának
visszatérését jelentené. A főelőadó megjegyezte azonban azt is, hogy ezek a
kétségek tájékozatlanságot bizonyítanak, mert nem a pápa és Ottaviani
személyes küzdelméről, hanem az egyházon belüli reformerek és a konzervatívok
szembenállásáról van szó. A zsinaton résztvevő püspökök többsége már nem
támogatta a konzervatív álláspontot. Az ún. semleges papok óvatosak voltak,
egyetértettek a pápával, de annak szellemében cselekedni még nem mertek.
Ennek oka – mondta a főelőadó – a megyéspüspök magatartása. Shvoy ugyanis nem
beszélt a zsinatról, annak pozitív vonatkozásairól. A főpásztor és környezete
azt hangsúlyozta, hogy a pápa a következő ülésszakra több püspök részvételét
várta. A főelőadó ezután egy katolikus pap levelét idézte a cölibátussal
kapcsolatban. A levél annyiban érdekes, hogy jól szemléltette azokat a
gondokat, kérdéseket, amelyek a papi életmóddal voltak kapcsolatosak, s
amelyeket a katolikus egyházzal szembenálló erők támadási felületként jól ki
tudnak használni. Ezután a főelőadó újból megemlíti a fiatal papok
problémáját a küszöbön álló országos értekezlet ürügyén. Tömören és találóan
fogalmazta meg a fiatal papok ellenállásának okát, mondván, azért nem mennek
el a számukra szervezett országos értekezletre, mert, ahogy ők mondják, „azt
a szekeret, amely eltiprásukra törekszik, nem tolhatják”. Arra az
ellenvetésre, hogy más egyházmegyéből részt vettek az értekezleten a fiatal
papok, azt válaszolta, hogy onnan sem önszántukból mentek. A püspöki aula
idézésszerű értesítése még jobban elriasztotta őket. Ez természetesen nem a
püspök meghívója volt, aki az állam által a papok számára szervezett
értekezleteket beavatkozásnak tartotta az egyház ügyeibe. Shvoy sokat foglalkozott a fiatal
lelkészekkel. Születésnapján – jegyezte meg a főelőadó – a püspök idejének egy
részét arra szentelte, hogy az esperesekkel a fiatal lelkészek helyzetéről
elbeszélgessen, megértésre, segítségre buzdítva őket. Itt újból az idős és a
fiatal generáció szembenállását részletezte a jelentés. Sajátos érvként
jelent meg az, hogy a fiatalok véleményét, állásfoglalásait a püspök, a
segédpüspök és környezete befolyásolta, ami közrejátszott abban is, hogy a
békepapi mozgalom gyenge, vezetői nem megfelelőek, s az általános papi
vélemény szerint új embereket kellene a mozgalom élére állítani. A főelőadó
úgy látta, hogy ezzel a békepapi mozgalom megtorpedózása volt a cél, amiben
jelentős szerepe volt a fiatal papság magatartásának. Ennek bizonyítására a
főelőadó idézett egy kamaszkorú tanuló neki írott leveléből: „Tisztelt
Miniszteri Biztos Úr! Bizalmas kéréssel fordulunk Önhöz. Ne pártfogoljanak
olyan papokat, akik minden becsületes ember előtt közutálatnak örvendenek.
Iszákos, becstelen, hazug, kétszínű […] magatartásúak. Ezekkel szemben értsék
meg azokat, akiket, ha kell dobnak és rúgnak. Csak ezek után számíthatnak
arra, hogy a fiatalok szívéből bizalom és együttérzés fakad. Bízunk
segítségében. Budapesti papok kérése ez a fehérvári fiatal papokért,
káplánokért.”[45]
Feltehetően a levelet egy olyan fiatal írta, akire nagy hatást gyakorolt egy
fiatal hitoktató, vagy éppen papi rokona volt. A levél bevezető mondatainak
kemény fogalmazásától eltekintve azt dokumentálta, hogy a hatósági erőszaktól
való félelem még mindig nagy. Mivel a katolikus egyházzal való viszony
rendezése a külpolitikai összefüggések miatt a „nagypolitika” rangjára
emelkedett, még a miniszteri biztossal ellenőrzött és az általa
adminisztratív módon, direkt eszközökkel irányított Fejér megyében is
tájékoztatót kellett tartani a községi, járási, városi tanácsi vezetőknek,
hogy a régi módszerek helyett újak alkalmazására lett szükség, közeledni
kellett a papsághoz. A legtöbb vezető ugyanis – a főelőadó tapasztalata
szerint – a pártállam egyházpolitikájának „változásával” nem volt tisztában.[46] Shvoy Lajos elvi szilárdsága, a
politika szempontjából felfogott hajthatatlansága egyre kellemetlenebb lett a
Vatikánnal tárgyaló kormánynak. Az ÁEH elnöke, mint arról a főelőadó
beszámolt jelentésében, 1963-ban személyesen találkozott a püspökkel. A
találkozónak a miniszteri biztosság megszüntetése volt a témája. Az ÁEH
elnöke az idős főpap megpuhítására törekedett. Az utolsó egyházmegye, ahol az
egyházakkal szembeni nyílt diktatúrának ez a módszere még működött 1963-ban
is, Fejér megye volt. Érthető, hogy az állam számára is kényelmetlen volt már
a biztosi intézmény fenntartása egy olyan egyházmegyében, amely közvetlen
kapcsolatban volt a politikai centrummal, Budapesttel. Shvoy Lajos kemény
ellenállást tanúsított, ezért volt szükség a főelőadó szerint arra, hogy
Csala László, a megyei tanács főosztályvezetője is tárgyaljon a püspökkel. A
XXIII. János pápa halálának alkalmából kiadott püspöki körlevél,
valamint az állam és egyház közötti megállapodás betartatása tették
szükségessé a találkozót. A főelőadó pontosabban nem határozta meg az okokat.
A találkozón a főosztályvezető visszhangozta az ÁEH elnökének és a
főelőadónak gondolatait, a miniszteri biztosság időtartama csak a püspöktől
függött, és az ő érdekében történt a „felügyelet”, mert elejét akarták venni
az esetleges szituációknak, amelyekre a főpásztor sok precedenst
szolgáltatott. Mint már szó volt róla, XXIII. János súlyos betegsége a
Vatikán és a szocialista országok közötti kapcsolatfelvételt többek véleménye
szerint fékezhette, halála pedig meg is akadályozhatta. Mivel Shvoy is XII. Pius
irányvonalának képviselője volt, a kelet felé nyitás új vatikáni irányvonalát
nem fogadta el, de meghajolt XXIII. János akarata előtt. Ez az
engedelmes, elfogadó attitűdöt jelentette részéről. Ezt a főelőadó úgy
mutatta be, hogy a pápa életében a püspöknek soha nem volt egy pozitív
nyilatkozata az egyházfőről. Ennek a kijelentésnek ellentmondott az az
ugyancsak az előadó által említett tény, hogy Shvoy a székesfehérvári
bazilikában XXIII. János életművét méltatta, s nagyra értékelte.
Jellegzetes fordulattal fejezte ki a főelőadó a békepapoknak s velük együtt a
magyar politikai vezetésnek a hangulatát: „A mozgalmi papok reménykednek
abban, hogy VI. Pál nem csinál pálfordulást, de azok tartanak és félnek” a
diplomata pápától.[47] A zsinattal kapcsolatban a papság
reakciós része – ahogy a politikai zsargon nevezte – nem nyilvánított
véleményt. Ha mégsem térhetett ki előle, a főelőadó kifejezésével élve,
„általános frázisokkal” próbálta kikerülni. Ennek ellenére előfordult, hogy
kénytelen volt megnyilatkozni. Ez történt Kisberk Imre segédpüspök esetében,
amikor a koronaülésen szóba került egy távirat elküldése a vatikáni
zsinathoz. A segédpüspök ellenezte a táviratot, mondván, a Székesfehérvári
Egyházmegye papságát nem képviselte senki.[48]
Ehhez csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy a magyar kormány szemében akkora
szálka volt a székesfehérvári püspök, hogy a zsinatra való kiutazásának
engedélyezésére semmi esély nem lehetett. A főelőadó úgy állította be a
dolgot, mintha VI. Pállal szemben is a megye katolikus papságának egy
része ellenérzéssel viseltetett volna. Nagy érdeklődést mutatott Lovrek
Károly egyházügyi főelőadó mind az állam és a Vatikán között folyó
tárgyalások, mind a zsinat iránt. A Vatikán aktivizálódását és azt a tényt,
hogy a Szentszék tematizálta a tárgyalásokat, Lovrek így kommentálta: „A
reakció a nyugati hírmagyarázatokból táplálkozva nagy bizakodással tekintett
a tárgyalások felé. A tárgyalások felvételét, megkezdését a rendszer
gyengeségével és azzal magyarázta, hogy a szocializmus felépítése a római katolikus
egyház nélkül lehetetlen, következésképpen a kormánynak engednie kell, és
lényegében az egyházat régi pozíciójába kell visszahelyezni. Beszéltek arról,
hogy az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnik, a 22-es törvényt megsemmisítik,
a mozgalom megszűnik létezni, néhány intézményt, sőt egy kis földet is
visszaadnak, a szerzetesrendeket visszaállítják stb. Merték azt is állítani,
hogy ezek lényegében a Vatikán feltételei, és teljesítésük nélkül a Vatikán
nem tárgyal. A fenti várakozásukat a következőkkel támasztották alá
elsősorban: a) A szocialista tábor
meggyengült, nem egységes, félnek az európaiak a sárgáktól, s így kénytelenek
az európai összefogás érdekében az egyházaknak engedményeket tenni, nemcsak
Magyarországon, hanem a többi szocialista országban is. b) Magyarországi vágyaik és azok
beteljesedését azért várták, mert így tudták, hogy a szovjet csapatok
kivonulnak, a magyar államnak pedig nem lesz ahhoz ereje, hogy bármit is
megakadályozzanak.”[49] A kommentárban megszólalt az ortodox kommunista félelme
a változásoktól, de egyúttal az is bebizonyosodott, hogy a vatikáni
diplomácia felismerte a hruscsovi és a kínai politika szembenállását. A
főelőadó azt is tudta, hogy Hruscsov felajánlotta a szovjet csapatok
kivonását Kádárnak, aki azt elutasította. Lovrek álláspontja: „Visszalépni
egy jottányit sem akarunk. A törvényesség betartása kötelező volt a
miniszteri biztosság után is, és e követelés megmarad és meg is kell maradnia
az élet minden területén, függetlenül a Vatikántól való viszonytól. Nagyon
fontos azonban, hogy ezt mindenki betartsa, és itt gondolok az egyházügyi
főelőadókra.” A II. Vatikáni Zsinattól – az ökumeniától, a keresztény
egyházak egymásra találásától – való félelem, valamint az egzisztenciális
félelem is erőteljesen befolyásolta a főelőadó nézőpontját.[50] Az 1963 második negyedévéről
készült jelentés végén a főelőadó panaszkodott. Szomorú tényként említette,
hogy Fejér megye papjainak jó része még 1949-nél tart az állam politikájának
értékelésében. Egy pap kijelentette: nem tudta, hogy az egyházügyi
megbízottat akkor is fel lehet keresni, ha nem hívatja, bizonyára fél attól,
akit az állam a papok ledorongolásáért fizet. Volt, aki az ellen emelte fel
szavát, hogy párttag gyermeke nem járhat hittanra. Volt olyan is, aki Marx és
Engels jelentőségét elismerte, de véleménye szerint még nagyobb lenne az, aki
a kommunizmusról lefejtené a materializmust. A katolikus papok magatartása
abban is kifejeződött, hogy a megyei politikai tájékoztató előadásokon a
meghívott 50-60 főből 30 jelent meg. A katolikus bizottságon belül Mórász Pál
kanonok, Becse Ferenc esperes és Mátyás Kálmán püspöki irodaigazgató végeztek
kiemelkedő munkát.[51] A politikai nyomás továbbra is
erősen nehezedett az egyházakra, melyeknek
vezető testületeiben az állam igyekezett a számára lojális papokat
pozícióhoz juttatni. A káptalan összetétele 1962-ben kedvezően változott a
javunkra – írta jelentésében a főelőadó. Azzal, hogy a katolikus egyházmegye
két új tényleges kanonokját, valamint Mátyás Kálmánt „haladó gondolkodású,
pozitív” embereknek minősíthette a főelőadó, a káptalannak már a rendszer
iránt 5 lojális és két „ingadozó” tagja lett.[52] „Az egyházaknak kell alkalmazkodniuk hozzánk és nem fordítva” – a
változó kontextusban Az 1964–65-ös esztendő egyházpolitikai szempontból azért
fontos, mert 1964-ben megszületett a magyar állam és a Vatikán között a
részleges megállapodás, s a következő évben befejeződött a II. Vatikáni
Zsinat. A két eseménysor nem független egymástól, sok szállal kapcsolódott
össze. A Vatikánnal kötött egyezmény lazított a többi keresztény egyház
bilincsein is hazánkban, a zsinat pedig meghirdette valamennyi keresztény
egymásra találásának újszerű – a protestánsok által már több évtizede
felvetett – gondolatát. A két fontos esemény korabeli megítélésének közös
vonása volt a reménykedő bizonytalanság mind egyházi körökben, mind a
lakosság ez iránt érdeklődő részében. Az egyezménnyel kapcsolatos elvárások
sokfélék. Ezek foglalkoztatták a középszintű, azaz a megyei vezetést is.
Ezért vált szükségessé, hogy 1964. január 23-án a megyei tanács elnöke
fogadja a katolikus bizottság tagjait. A jelentésben a főelőadó úgy
fogalmazott, hogy mind megyei, mind országos viszonylatban lábra kapott a
reakciónak az a híresztelése, hogy lényeges változások történnek az állam és
egyház viszonyában, és ennek következtében a mozgalmi papok elmarasztalásban
részesülnek. A híresztelés lényege a következő volt: 1. Az Állami Egyházügyi Hivatal
megszűnik, és mint egy alosztály működik majd a Művelődésügyi Minisztérium
keretén belül. 2. A püspökök ordináriusi
jogkörükben teljesen szabad kezet kapnak, az állam semmibe sem szólhat bele
és érvényét veszíti az Elnöki Tanács 1957-ben hozott hírhedt 22-es számú
rendelete. 3. A mozgalmi papoknak lényegében
vissza kell vonulni, mivel kompromittálták magukat, és a vezetés a nem
mozgalmi (békepapi) és nem is szélsőségesen „reakciós” papok kezébe kerül. 4. A szovjet csapatok kivonulnak,
és az államnak ereje sem lesz beleszólni egyházi ügyekbe. 5. Új püspökök lesznek,
természetesen az apostoli kormányzók és az olyan püspökök helyett, akik az
állammal normális kapcsolatot tartanak fenn. Természetesen Shvoy Lajos marad,
sőt megerősítik. Így került volna a hírek szerint Kisberk Imre Veszprémbe
vagy – egy másik variáció szerint – Győrbe. 6. A Mindszenty-kérdés végleges
megoldásában is sokan reménykednek. A békepapok félelmét Miklós
Imrének, az ÁEH elnökhelyettesének egy országos értekezleten elhangzott
állásfoglalása feloldotta. A Vatikán és a magyar állam
tárgyalásairól[53]
lényeges dolgokat a közvélemény nem tudott meg, csak a nyugati rádiók
híradásai tájékoztattak. A tárgyalásokhoz megfelelő
légkört is kellett teremteni. Erre szolgált a miniszteri biztosság
megszüntetéséről az ÁEH elnökének üzenetében közölt hír. Erről többet még a
főelőadó sem tudott. Amikor a püspökkel ismertették az üzenetet, azért
meglepődött, mert nem várta még. A püspök figyelmét arra is felhívták, hogy
ez az előlegezett bizalom nem az ő, hanem általában a magyar egyház, a
Szentszék és a magyar állam jó viszonyának a következménye. A miniszteri
biztosság feloldásáról Shvoy közvetlen környezetén kívül még senki nem
tudott, és azok is nagyon óvatosak voltak, nem nyilatkoztak. Némi iróniával
kommentálta azt a hírt is, hogy Shvoy Lajos és Kisberk Imre dicsérő levelet
kaptak a Vatikántól, s ennek az lett a következménye, hogy a főpásztor
kitüntetést kap majd Rómából, Kisberk Imre pedig győri püspök lesz. Az aulán
belül csak annyi lett a biztosság feloldásának egyetlen következménye, hogy
Shvoy Lajos aktivizálta Halász Ervint, aki személyi titkárként átvette az
adminisztratív teendők irányítását, s ezzel kikapcsolta a püspöki
irodaigazgatót, Mórász Pált. A püspököt figyelmeztették e lépés veszélyére. Az állam és az egyház
kapcsolatának újraértelmezése a főelőadó szerint fontos kérdéssé vált. A
papok az egyház államtól való függőség megszüntetését követelték, revízió alá
akarták venni az 1950-ben kötött megállapodást, mert azt sokak szerint a
„békepapok” kötötték. Sajátos megfogalmazásban értékelte a politikai
törekvések egyházakra gyakorolt hatását a főelőadó. Úgy látta, a
demokratizmus szele, amely mind a katolikusokra, mind a protestánsokra
egyaránt érvényes volt, éreztette hatását az egyházközségekben,
presbitériumokban is, amelyek nehezen tűrték a felülről jövő utasítgatásokat,
de egyelőre kénytelenek belenyugodni.[54] Az állam és egyház között
megkötött részleges egyezmény útjából minden akadályt igyekeztek elhárítani a
tárgyaló felek. Ezek közé tartozott az az ominózus levél, amelyet a Szentszék
küldött Shvoy Lajosnak, melynek tartalmára, hangvételére csak következtetni
tudunk a főelőadó jelentéseiből. Mint láttuk, a püspök a pápai üzenet pozitív
kicsengését hangsúlyozta. A főelőadó megfogalmazásában a levél viszont
figyelmeztetés volt a Vatikántól, amely a püspök értelmezése szerint
munkájának elismerését tartalmazza és ennek következménye, hogy a zsinatra is
elmehet. A levél előfeltétele volt annak, hogy az állam beleegyezzék a
zsinatra való elutazásába. Bizonyítja ezt az is, hogy Shvoy Lajos ehhez kérte
az ÁEH beleegyezését. Arról, hogy a Vatikán magatartásának megváltozását
kérte – jegyezte meg a főelőadó –, nem beszélt a püspök. Magatartásában a
főelőadó megállapítása szerint látszott a „csak azért is” és az „utánam az
özönvíz” politikája. Az idős püspök korát meghazudtoló
aktivitással végezte főpásztori teendőit. Sok helyen bérmált, volt olyan nap,
amikor kétszer is. A békepapokkal szemben azonban keménynek mutatkozott.
Gondot okozott a főelőadónak, hogy Koblinger László nagykarácsonyi és Telegdi
László székesfehérvári plébánost gondnokság alá helyezte. Az 1964-es
diszpozíciós tervben három mozgalmi papot akart elhelyezni, helyükbe a
számára megbízható papokat tenni. Újból megpróbált lazítani a munkáját bénító
ellenőrzésen azzal, hogy Mórász Pál irodaigazgatót igyekezett távol tartani
az adminisztrációtól. A főelőadó arról panaszkodott, hogy vele szemben
megpróbálta a püspök akaratát érvényesíteni. „Megfenyegeti, ha nem akar
olyasmit elintézni, ami még nem aktuális vagy nem ért valamivel egyet (pl.
kongrua-ügy).”[55]
A püspök nem hátrált meg, még azon az áron sem, hogy emiatt esetleg nem kapja
meg az ÁEH hozzájárulását a zsinatra való kiutazáshoz. Az ordináriusi jogok legsúlyosabb
korlátozása a diszpozícióba való beavatkozás. Shvoy Lajos 1964-es diszponálási
terve meglehetősen nagy felháborodást váltott ki a főelőadóból.
Elképesztőnek, az utóbbi pár év legsúlyosabb tervezetének nevezi.
Negatívumait azzal magyarázta, hogy Halász Ervin a püspök személyi titkára
készítette, s kihasználta a miniszteri biztosi intézmény megszűnését. A két
legsúlyosabb kifogás az volt, hogy négy békepapot akart helyéről elmozdítani,
s közülük egyet nyugdíjba küldeni. Espereseknek és főespereseknek a számára
megbízható papokat – dr. Németh László, dr. Pásthy Antal, Berkényi Alajos –
akart kinevezni. A diszponálandók száma magas volt. A diszpozíció személyi
kérdés is, amely a hierarchikus felépítésű egyházszervezetben amúgy is
válthatott ki ellenállást. A főelőadó szerint maga a diszpozíció nagy
felháborodást váltott ki, mert a nagyszámú diszponálást indokolatlannak
tartották. Két lelkészt fel is kellett emiatt függesztenie a püspöknek.[56]
Az idős főpappal szemben alkalmazott taktika félig-meddig bevált. A pártállam
képviselője mindig kihasználta azt, hogy az elégedetleneket a főpásztor ellen
hangolja. Ehhez jó eszköz volt a katolikus békebizottság, amely tagjainak
mozgékonysága miatt elért a plébániákig. A megyei politikai tájékoztatók nem
alkalmasak a lelkészek befolyásolására, mert a megjelenést a katolikus papok
többsége a rendszer melletti nyílt kiállásnak tekintette, s emiatt
elutasította. Helyette az úgynevezett tájértekezleteken, amelyeket néhány
esperesi kerületnek tartottak, látszólag nem politikai céllal, hanem inkább a
papságot közvetlenül érintő kérdések felvetésével, lehetővé vált az egyházi
fegyelem fellazítása, amely ürügyet teremtett a direkt beavatkozásra. Ilyen
beszélgetéseket folytattak tizenkét lelkésszel. Egy részükről a katolikus
bizottság tagjai alig hallottak valamit. Kerestek olyan ellenálló – a
püspökkel szemben álló – szelleműeket, ahogy a főelőadó nevezi őket, akik
alig tudták, hogy mit kezdjenek a békepapi mozgalommal. Pozitív ellenérvet
nem tudtak felhozni a békepapi mozgalom ellen, de a főpásztortól való tartás
és a mozgalom népszerűtlensége távol tartotta őket az együttműködéstől. Ilyen
beszélgetéseket folytattak Kelényi Ottóval Székesfehérváron, Orbán Győzővel
Csókakőn, Burján Imrével Bodajkon, Baksa Antallal Ercsiben, Kálmai Jánossal
Martonvásáron, Tihanyi Józseffel Iszkaszentgyörgyön, Molnár Istvánnal
Kálozon, Horváth Istvánnal Agárdfürdőn, Pásthy Vilmossal Perkátán, Horváth
Pál káplánnal Dunaújvárosban, Dolmány Vendellel Nagyvenyimen, Galamb Imrével
Sárbogárdon, Mohai Lajossal Rácalmáson, Gábor Jánossal Sárszentágotán, Török
Ferenccel Abán. A főelőadó ezeket „jellemző” beszélgetéseknek nevezte, így
hangsúlyozva azt, hogy informatív értékük volt.[57] Ezzel a taktikával szemben vette
fel a harcot Shvoy Lajos. A főelőadó jelentésében beszámolt arról, hogy a
hatalom nyomására a püspöknek ugyan nem sikerült sem a főesperesi, sem az
esperesi kinevezéseket megváltoztatni, de Németh Lászlót főesperesi
vizitációval bízta meg, Pásthy Antal pedig koronaülést tarthatott. Ez utóbbi
döntését még az illetékes főesperessel, Aradi Ignáccal sem közölte.[58]
Ennek a magyarázata az, amit az 1964-es évet értékelő zárójelentésében a
főelőadó megállapított. Eszerint az esperesek többsége lojális magatartású. A
14 esperesből kimondottan csak dr. Németh László ráckeresztúri plébános
„ellenzéki”, közülük 6 békepap, de a többivel az említett egy kivételével
sincs különösebb probléma. Az áthelyezés vagy elhalálozás miatt megüresedett
esperesi helyekre Shvoy az 1957-es 22-es számú elnöki tanácsi törvényerejű
rendelet értelmében az állam hozzájárulása nélkül nem nevezhetett ki lelkészt.
Három esperesi helyet a hatalom jelöltjeivel töltöttek be, egy kerület élére
pedig a püspök senkit sem volt hajlandó kinevezni. Ennyire tudott csak
ordináriusi jogaival élni.[59] A püspök helyzetét nehezíti az
is, hogy a káptalan összetétele is az állami akaratnak megfelelően alakult.
Működését azonban kedvező összetétele ellenére sem tudja a főelőadó
tapasztalata szerint a politika elvárásainak megfelelően végezni. Shvoy ezt a
testületet kikapcsolta az egyházkormányzásból, s a hatóság keze idáig már nem
ért el.[60] Ha nem is „treuga dei”-t, de
legalábbis ideiglenes fegyverszünetet lehetne elvárni az egyezmény után. A
megyei katolikus békebizottság ülésén 1964. október 6-án a főelőadó részéről elhangzott
az állam és a Szentszék között kötött részleges egyezményről egy lakonikus
értékelés: „Több van benne, mint amire számítottak és sok nincs benne, amiről
bizonyos körök álmodoztak.”[61] A magyarázatot is a főelőadó
összegzése adja meg, amely a megállapodás után született. Véleménye szerint
az egyházpolitika helyességét mutatta az a tény, hogy a Vatikán forszírozta a
tárgyalásokat, és kénytelen volt egy sor tényt tudomásul venni, amelyről pár
évvel ezelőtt még hallani sem akart. A párt helyes egyházpolitikája
elhallgattatta a belső reakciót is, hiszen nem tudott lényeges ellenérveket
felsorakoztatni, ugyanakkor az állami szervek egy sor törvénytelenséget fel
tudtak sorakoztatni a különböző egyházakkal szemben. „A magyar állam és a
Vatikán között megkötött részleges megállapodás nálunk – állapította meg a
főelőadó – nem teremtett új helyzetet, hiszen továbbra is ugyanazokkal a
püspökökkel kell tárgyalnunk, akikkel a megállapodás előtt, ugyanazok a
céljaink, amelyek voltak. […] Azon kell lennünk továbbra is, hogy a papság
közéleti szereplése ne szaporodjon, az egyház maradjon továbbra is a templom
falain belül, mert a tapasztalat azt bizonyítja, hogy közéleti szereplésük
során elsősorban a papok és csak tized annyira állampolgárok. […] A
diszpozíciót illetően eddig is az volt a helyzet, hogy a 22-es törvény – az
Elnöki Tanács 1957. 22-es számú törvényerejű rendelete – adott legtöbb
segítséget. Mivel azonban a 22-esen kívül is voltak, vannak és lesznek
elképzelések, eddig is kemény harcot követeltek és ezután ez még fokozódik.”
A diktatúra csak annyit engedett a megszorításokból, amennyi a látszólagos
kompromisszumhoz elég, de nem jelentette a meghátrálást a katolikus egyházzal
szemben. Nagyon sok segítséget adhat a főelőadó meglátása szerint a püspök
környezete, nagyon fontos, hogy ezzel a kapcsolat jó, s olyan legyen az aula
összetétele, amely az együttműködést megkönnyítette. A cél a 22-es tvr.
segítségével az aulát ilyenné tenni. A diszpozíciós elképzelések
megvalósításában az esperesek nagyon sokat tudnak segíteni. A szocialista
társadalomba való beilleszkedés kérdésével kapcsolatban megfogalmazta az
ultimátumot: „Az egyházaknak kell alkalmazkodni hozzánk és nem fordítva.”[62]
Két lényeges vonást szükséges kiemelni az értékelésből. A megállapodás az
állami egyházpolitika pozícióit nem gyengítette meg, azon lényegében a
főelőadó véleménye alapján nem változtatott. Nemcsak a katolikus egyház,
hanem a többi számára is figyelmeztetés az a néhány általánosító érvényű
mondat, amellyel a főelőadó azokat is megfenyegeti. Ez a magabiztosság tükröződik az
1965-ös év első negyedévéről szóló jelentésben is, amelyben újból Shvoy Lajos
az elsőrendű „vádlott”: „Az egyházkormányzat továbbra is Shvoy Lajos
megyéspüspök reakciós vezényletével tevékenykedik és más, a haladóbb, a világ
eseményeit világosan felmérő vezényszó nagyon halk, alig hallható, de a Shvoy-féle vezénylés kihalása után nagy
erővel fog a felszínre törni. Ma még a székesfehérvári egyházkormányzat
nagyon középkori, de a kapitalista módszerekkel keveredik. A külvilágot, a
reális tényeket nem látó ordinárius, aki tudatosan reakciós – és kár minden
csepp energiáért, amely az ő megtérítését szolgálná – nem törődne semmivel és
senkivel.”[63]
A főelőadó stílusa az előző jelentésekhez képest kíméletlenül kemény.
Indulatainak azért engedett szabad folyást, mert a püspököt továbbra sem
tudta rákényszeríteni arra, hogy a nyakára ültetett, őt ellenőrző
irodaigazgatót elfogadja, s helyette Halász Ervinben, személyi titkárában
bízott meg inkább, aki magára haragította az állam hatalmának képviselőjét.[64] Shvoy Lajos egyszerre tett
tanúságot bátorságáról és humanizmusáról. Úrhidán a templom renoválása után
mondott beszédében megemlítette, hogy a szovjet hadsereg nagyon sok templomot
fosztott ki. Érthető, hogy a főelőadó ezt a kijelentést nem vette jó néven.
Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy a püspök az árvízkárosultak
megsegítésére főpásztori körlevelében felhívta a katolikus hívek figyelmét.[65] A Szentszék politikájáról, annak
magyarországi vonatkozásairól érdekes összefüggéseket állapított meg Lovrek
Károly. Shvoy személye, mint láttuk, az óvatos vatikáni diplomácia számára
épp úgy gondot okozott, mint a Szentszékkel kötött egyezményt a maga számára
sikerként elkönyvelő magyar kormánynak. Shvoy Lajos számára is gondot jelentett
az 1964-es részleges megállapodás megítélése. A főelőadó arról írt, hogy a
Vatikánt a világban végbement változások kényszerítették politikájának
megváltozására. A püspök is ezt volt kénytelen tudomásul venni – mondta a
főelőadó. „Ahogy a Vatikán, ugyanúgy Shvoy püspök maradt lényegében a régi.
[…] A Vatikán és Shvoy közötti különbség az, hogy Shvoy még irreálisabban
szemlélődik a világban, mint a vatikáni körök némelyike. Kényszerhelyzetbe
hozza a püspököt a többi püspök magatartása is. Tehát a következő tényezők
kényszerítő hatása alatt áll a püspök: a) az országban végbement
változások, b) a politikailag fejlettebb
tömegek, c) a Vatikán esetenkénti pozitív
lépései, d) a püspöki kar pozitív, az
állam iránti lojális állásfoglalása.”[66]
– értékelte Lovrek Károly a politikai helyzetet. A helyzetértékelés megállapításai közül az első és a
második szorosan összefüggött. Az országban végbement változások a 60-as évek
közepére mind gazdasági, mind társadalmi szempontból jelentősek voltak. A
„tömegek politikai fejlettsége” kifejezés a fejlettség szó ellenére nem
pozitív tartalmú. Ebben az a világnézeti átalakulás fogalmazódott meg,
amelyet a pártállam a vallásos világnézet elleni harcban a maga számára
sikerként könyvelt el. Ez a küzdelem sok áldozattal járt, hiszen életeket
követelt, félelmet, erkölcsi, morális közömbösséget alakított ki. Elindítója
volt a morális válságnak is, amely akkor még nem látszott, hiszen tudati
torzulások lassú folyamatként a mélyben játszódtak le, s generációk váltak
áldozataivá. A „Vatikán esetenkénti pozitív lépései” – megállapításban és az
„esetenkénti” szóban megfogalmazódott a pártállam képviselőjének kétsége,
bizalmatlansága. A pozitív szó pedig azt jelentette, hogy csak azokat a
vatikáni lépéseket értékelte a főelőadó, amelyek az állam pozícióit
erősítették az egyházzal szemben. A kompromisszum kifejezést azért nem
használja, mert a másik fél törekvéseinek igazságát kizárta, elutasította. A
püspöki kar lojalitásának kérdése egyértelmű elismerést váltott ki a
főelőadóból. Ez a magyar katolikus egyház Achilles-sarka. A püspöki kar és a
magyar állam viszonya a Kádár-rendszerben összetett, bonyolult kérdés.
Legalább annyira, mint a Szentszék és a magyar állam kapcsolata. Itt
fogalmazódott meg az a kérdés, hogy a magyar katolikus egyházat mennyire,
hogyan orientálta a szentszéki diplomácia, a II. Vatikáni Zsinat. A zsinatról a főelőadó véleménye
szerint akár XXIII. János pápa, akár VI. Pál szerepét illetően a
katolikus papság nem nyilatkozott. A határozatokat a papok még nem ismerték,
csak a liturgia átalakítása terén tette meg a magyar egyház is az első
lépéseket. Az ökumené, amely a zsinat egyik fontos témája volt, a keresztény
és a nem keresztény vallások dialógusát egyaránt jelentette. Magyarországon a
protestáns egyházak és a katolikus egyház közötti párbeszéd a protestáns
egyházak magatartása miatt nem létezett, ha voltak is ilyen kezdeményezések –
vélekedett az előadó –, azok elenyészőek. Ebben szerepet játszott szerinte az
is, hogy a katolikus papság el sem tudta képzelni az ökumenét katolikus
vezetés nélkül, már azért sem, mert többen voltak. Nem véletlen tehát, hogy a
protestánsok az ökumené és az ellenreformáció közé egyenlőségjelet tettek. A
főelőadót a történelmi keresztény egyházak közeledésének lehetősége
aggasztotta.[67] A nemzetközi helyzet változásai,
benne a Szentszék kapcsolatainak erősödése a szocialista országokkal,
feltörték a keleti blokk államainak zárt külső és egymást is elválasztó belső
burkát. Fejér megyéből is egyre több pap járt külföldön, de nagy volt a
hozzánk látogatók száma is. A kölcsönös látogatások formálták a papi
közvéleményt, a külföldön rólunk kialakított képet. A főelőadó erről is
beszámolt feletteseinek. A papokkal folytatott beszélgetések során
tapasztalható volt a megelégedettség és a meglepetés. Sokan nem úgy képzelték
el Magyarországot, mint amit tapasztaltak. A nyugatiak is elismeréssel
nyilatkoztak. Ezekben az elismerésekben azonban megfogalmazódott fenntartásuk
is. A tőlünk kiutazó papok Csehszlovákiáról és Romániáról voltak a
legrosszabb véleménnyel, és sok esetben – a főelőadó szóhasználata szerint –
nacionalista hangot ütöttek meg. Nagy elismeréssel nyilatkoztak azonban
Lengyelországról és Jugoszláviáról. E két országot csupán egyházi szemüvegen
keresztül nézték. Az illető országok egyházpolitikája tetszett nekik a
legjobban, mert ott még működő rendeket, épülő templomokat és teológiákat
láttak. Különösen tetszett nekik Jugoszlávia, mivel ott egyházi kezelésben
levő földet is találtak. Célozgattak arra, hogy nálunk is úgy volna jobb.
Álláspontjuk a főelőadó számára nem meglepő, hiszen csak mint egyházi
személyek szemlélődtek. Azt nézték, hogy mit volna jó átvenni az illető
országból. Beszámolóját a főelőadó azzal a megállapítással zárta, hogy
ezeknek a véleményeknek a képviselői nem vették figyelembe a történelmi
múltat és az ország sajátosságait.[68]
A záró gondolattal a főelőadó saját egyházpolitikai elkötelezettségét,
elfogultságát bizonyította. Abban igaza volt, hogy a lengyel és jugoszláviai
helyzet lényegesen eltért a mienkétől, de arról megfeledkezett, hogy ennek
egyházpolitikai következményei a mi viszonyaink között azért voltak mások,
mert az állami politikát sokkal inkább vezérelhették a mi esetünkben
Moszkvából, mint a másik két országban. Csehszlovákia és Románia
megítélésében elsősorban a belpolitika, az egyes egyházak közötti
történelmileg kialakult vagy erőszakkal kialakított erőviszonyok játszottak
döntő szerepet. A II. Vatikáni Zsinat
vállalkozott arra, hogy a gyorsan változó világban támpontokat adjon a hívek
számára, de azt nem vállalhatta magára, hogy az egyes nemzeti egyházak
számára receptet adjon. Shvoy Lajos felismerte annak szükségességét, hogy a
papság, a hívő megismerkedjen a zsinaton elhangzottakkal, a határozatokkal. A
tájékoztató előadások, amelyek 1966. március 6. és április 13. között
hangzottak el, a főelőadó értékelése szerint csak ismertető jellegűek voltak,
feladatokat nem szabtak meg. Hiányolta a főelőadó, hogy az előadók a hazai
viszonyokról nem szóltak, a zsinati határozatokat nem vonatkoztatták a hazai
helyzetre. Erre különösen Az egyház a
modern világban című konstitúció kínált lehetőséget. Az előadó – dr.
Németh László – a konstitúció társadalmi kérdésekkel foglalkozó részeit
kihagyta. A megyében a papság zöme – állította a főelőadó – még a Rerum
Novarum időszakában él, és XXIII. János pápa koncepciójáig sem jutott
el. Úgy látta, nincs különösebb csodálni való azon, hogy az előadók nem
tudták definiálni, a modern világban hogyan kell viselkedni, élni, dolgozni a
papoknak Magyarországon, a szocializmus körülményei között.[69]
A bíráló észrevételek a maradiságot, a konzervativizmust vetették a megye
papságának a szemére. Modernnek lenni a főelőadó szerint annyit jelentett,
mint elfogadni a fennálló társadalmi rendet, azzal teljes mértékben
azonosulni. Érthető, hogy sem dr. Németh László, sem a többi előadó, akit a
püspök bízott meg, nem vállalkozott és nem is vállalkozhatott politikai
állásfoglalásra, mert ez veszélyes volt. Lovrek Károly meglehetősen sokat
foglalkozott a II. Vatikáni Zsinattal, ami azt bizonyítja, hogy a keleti
politika (Ostpolitik) újra tematizálta a Vatikán és a szovjet blokk
viszonyát, s új utat nyitott a kapcsolatokban. Ez pedig az előrelépés
perspektíváját nyitotta meg a szemben álló felek számára. Jegyzetek |
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
[1] Ld.: Bertalan Péter: Kelepcében. Az állam és az egyházak küzdelme
a Kádár-korszakban 1957–1968. Kaposvár, 2010.
[2] Csapdában. Tanulmányok a katolikus
egyház történetéből, 1945-1989. Szerk.: Bánkuti Gábor – Gyarmati György. Bp.,
2010. 14. p.
[3] Összefoglaló jelentés,
Székesfehérvár, 1965. július 14. – Fejér Megyei Levéltár (továbbiakban: FML.)
0033/1965.
[4] Magyarország megyéi és városai.
Bp., 1975. 235. p.
[5] A Székesfehérvári Egyházmegye
névtára az Úr 1967. esztendejében. (továbbiakban: Névtár, 1967.)
[6] Összefoglaló jelentés.
Székesfehérvár, 1965. július 14. – FML. 0033/1968.
[7] Névtár, 1967.
[8] Gergely
Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon, 1919-1945. Bp., 1997.
245. p.
[9] Casaroli,
Agostino: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok.
(1963-1989) Bp., 2001. (továbbiakban: Casaroli,
2001.) 78. p.
[10] Casaroli,
2001. 123. p.
[11] Casaroli,
2001. 134. p.
[12] Névtár, 1967.
[13] A Székesfehérvári Egyházmegye
jubileumi névtára, Székesfehérvár, 1977. (továbbiakban: Névtár, 1977.)
[14] Névtár, 1977. 139-142. p.
[15] Shvoy
Lajos: Önéletrajz. Szerk.: Mózessy Gergely. Székesfehérvár, 2002.
(továbbiakban: Shvoy, 2002.) 130. p.
[16] Névtár, 1977. 255., 261. p.
[17] Shvoy,
2002. 132. p.
[18] Névtár, 1977. 272. p.
[19] Shvoy,
2002. 135. p.
[20] Shvoy,
2002. 135. p.
[21] Shvoy,
2002. 139. p.
[22] Gergely
Jenő: A katolikus egyház Magyarországon, 1944-1971. Bp., 1985.; Magyar Országos
Levéltár, XIX.-A-21. (Állami Egyházügyi Hivatal iratai)
XIX.-A-21-C-00/26/a/1981. 2. dob.; Poór
József: A magyarországi református és evangélikus teológia
felszabadulásunk utáni történetének vázlata. – Uo. XIX-A-21-C-000/15. 2. dob.;
A magyarországi protestáns egyházak teológiai spektrumának alakulása 1945-től
napjainkig (Tervtanulmány). – Uo. XIX-A-21-C-0006/j. 2. dob.
[23] Jelentés Somogy megye
egyházpolitikai helyzetéről, 1959. IV. negyedév. 1959. augusztus. 3. – Somogy
Megyei Levéltár, XXVII.
[24] Shvoy,
2002. 142. p.
[25] Békepapok részére tartott
előadássorozatról jelentés. Székesfehérvár, 1961. július. 22. – FML. 0030/1961.
[26] Tabódy István a II. világháborúban
a fronton harcolt, és súlyosan megsérült. Ezután kérte felvételét a Központi
Szemináriumba, ahol kiemelkedő szervező munkája miatt a kispapok egyik vezére
lett.
[27] Elmer István:
Börtönkereszt. Bp., 1994. (továbbiakban: Elmer,
1994.) 114. p.
[28] Névtár, 1977. 272. p.
[29] Névtár, 1977. 112. p.
[30] Elmer, 1994. 127. p.
[31] Shvoy,
2002. 139. p.
[32] Shvoy,
2002. 152. p.
[33] Shvoy,
2002. 139. p.
[34] Shvoy,
2002. 165. p.
[35] Shvoy,
2002. 146. p.
[36] Shvoy,
2002. 146. p.
[37] Jelentés 1962. január 1-től
március 31-ig. Székesfehérvár, 1962. március 31. – FML. 0044/1962.
[38] Névtár, 1967.
[39] Uo.
[40] Uo.
[41] Casaroli,
2001. 129. p.
[42] Casaroli,
2001. 40. p.
[43] Valószínű, bízott abban, hogy őket
is a hivatalos politika mellé állítja a konszolidáció hangulata.
[44] Jelentés az 1963. január – márciusi
munkáról. Székesfehérvár, 1963. április 5. – FML. 002/1963.
[45] Uo.
[46] Uo.
[47] Jelentés 1963. április 1-től
július 1-ig. Székesfehérvár, 1963. július 2. – FML. 002/1963.
[48] Jelentés 1963. október 1-től
december 31-ig. Székesfehérvár, 1964. január 2. – FML. 002/1963.
[49] FML. 0015/1964.
[50] FML. 0046/1966.
[51] Jelentés 1963. október 1-től
december 31-ig. Székesfehérvár, 1964. január 2. – FML. 002/1963.
[52] Uo.
[53] A Vatikán és a Magyar
Népköztársaság diplomáciai kapcsolatainak érzékeny és kevéssé ismert pontjait
tárja fel alapművében: Szabó Csaba:
A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a 60-as években. Bp., 2005.
[54] Jelentés az első negyedévi
munkáról. Székesfehérvár, 1964. április 1. – FML. 0015/1964.
[55] Jelentés a II. negyedévről.
Székesfehérvár, 1964. július 22. – FML. 0015/1964.
[56] Jelentés a III. negyedévről.
Székesfehérvár, 1964. szeptember 30. – FML. 0015/1964.
[57] Összefoglaló a Fejér Megyei
Katolikus Bizottság 1964. évi tevékenységéről. – FML. 0015/1964.
[58] Uo.
[59] Jelentés az 1964. évi munkáról.
Székesfehérvár, 1964. december 15. – FML. 0015/1964.
[60] Uo.
[61] Uo.
[62] Gondolatok az egyházpolitika
továbbviteléről a Magyar Állam és a Vatikán között megkötött részleges
megállapodás után, Székesfehérvár, 1964. október. – FML. 0059/1964.
[63] Jelentés az 1965. I. negyedévi
munkáról. Székesfehérvár, 1965. március 30. – FML. 0020/1965.
[64] Uo.
[65] Összefoglaló jelentés 1965.
Székesfehérvár, 1966. január 2. – FML. 0020/1965.
[66] Uo.
[67] Uo.
[68] Összefoglaló nagy jelentés.
Székesfehérvár, 1965. július 1. – FML. 0033/1965.
[69] Jelentés az 1966. I. félévi
munkáról. Székesfehérvár, 1966. július 2. – FML. 0040/1966.