A reformáció korával foglalkozó történészek sokszor és sokféleképpen körüljárták már a Biblia, a reformáció és a könyvnyomtatás kérdéskörét. A következőkben egy másik tudományág, a szóbeliség-írásbeliség kutatási terület segítségével szeretném megvizsgálni a Biblia, mint írott és/vagy szóbeli médium kérdéskörét, ennek egy vetületére hozva két példát.

 

A szóbeliség-írásbeliség kutatási terület

A szóbeliség-írásbeliség kutatási terület aránylag fiatal ága az interdiszciplináris tudományoknak. Tárgya az uralkodó kommunikációs technikák hatásának vizsgálata az emberi kultúra különböző vonatkozásaira: az emberi tudatra – ezen belül a nyelvre és a gondolkodásra – illetve az ezeket kísérő pszichológiai és szociológiai dimenziókra. A szóbeliség-írásbeliség kutatók a kommunikációs technológiák legjelentősebb változásának az (elsődleges) szóbeliségről az írásbeliségre, majd a kézírásról a könyvnyomtatásra való áttérést tartják, de mai képviselői egyre többet foglalkoznak az elektronikus kommunikáció térhódításával és hatásainak vizsgálatával is.

A szóbeliség-írásbeliség tudományág legelső képviselői az írásbeliség hajnaláig mentek vissza kutatásiakban; Eric Havelock klasszika-filológus például a klasszikus görög filozófia kialakulását az analfabetikus írásmód elterjedéséhez, illetve az addig uralkodó szóbeliségben az írás által okozott válsághoz kötötte. Egy másik klasszika-filológus, Milman Parry valamint munkatársa, Albert Lord az antik – homéroszi – és kortárs balkáni szóbeli költészet tanulmányozása kapcsán mutattak rá arra, hogy a kizárólag szóban történő költői alkotás olyan formális és narratív elemeket és technikákat alkalmaz, amelyek azt alapvetően megkülönböztetik a későbbi, elsősorban írásbeli rögzítésre szánt „irodalomtól”.

Az úgynevezett torontói iskola kutatói: Harold Innis, Marshall McLuhan, valamint a bizonyos értelemben ide sorolható Walter Ong jezsuita pap azután a fenti eredményekre is támaszkodva tovább bővítették a szóbeliség-írásbeliség kutatási terület által vizsgált kérdéseket. Foglalkoztak, többek között, annak gazdasági, kultúrtörténeti, pszichológiai, filozófiai és teológiai vonatkozásaival. (A magyar tudományos életben elsősorban Nyíri Kristóf és tanítványai, valamint Szécsi Gábor, a filozófusok közül Fehér M. István foglalkozik a szóbeliség-írásbeliség kérdéskörrel.)

Marshall McLuhan ismert szlogenje, „A médium az üzenet” bonyolult és gyakran ellentmondásos összefüggéseket takar, amelyeket e helyen nem tudunk részletesen elemezni. Ezért a tudományterület által leírt törvényszerűségek közül a következőkben mindössze néhányat szeretnék kiemelni.

A szóbeliség-írásbeliség kutatók rámutatnak arra a könnyen belátható tényre, hogy míg a szóban történő kommunikáció mindig egy konkrét helyzethez kötött és ezért metakommunikációs eszközökkel is megtámogatott, az írásbeli kommunikáció azáltal, hogy helytől és időtől függetleníti a kijelentést, elvontabbá és kontextustól függetlenné teszi azt. A beszélt nyelv könnyen megbirkózik a mindennapok tapasztalatában előforduló esetlegességgel és kétértelműségekkel; az írás azonban, Jack Goody szerint, „formalizálja” a nyelv szemiotikai rendszerét, ami azt jelenti, hogy újszerű helyzetekkel, esetlegességekkel sokkal kevésbé tud megbirkózni. Mindez maga után vonja az olvasó részéről a reflektálás és absztrakció szükségességét: mondhatnánk úgy is, Jan Assman szavaival, hogy – jelenlét híján – az írással egy időben megszületik a hermeneutika, az értelmezés szükségessége és tudománya. „A rögzített betű és a változékony valóság közt távolság feszül, amely kizárólag értelmezéssel hidalható át.”[1]

Az említett gondolkodók közül Walter Ong az, aki különösen sok figyelmet szentel a szóbeliség/hallás és írásbeliség/látás kapcsolatának. Szerinte a nézésre/látásra mint érzékelési folyamatra jellemző, hogy a látottakat „tárgyiasítja,” és hogy ezt a folyamatot az egyén döntésével befolyásolhatja, ilyen módon a szemlélt dolgot szinte uralja – a szemünk biológiája olyan, hogy be tudjuk hunyni, egy könyvet be tudunk csukni – míg a hang jelenlétre utal és részvételre, válaszra késztet. Ugyanakkor azt is tudjuk mindannyian, hogy „a szó elröpül, az írás megmarad” – a hang múlandó, a kép illetve az írás megőrizhető.

Végezetül, úgy Ong mint McLuhan felhívják a figyelmet arra, hogy az írás – különösen a fonologikus betűírás – technika: az ember általa készített techne, eszköz (toll, tinta, nyomdagép, számítógép) szükséges a használatához és – McLuhan szavaival – segítségével az ember mintegy kiterjeszti testrészeinek vagy érzékszerveinek kapacitását. Az írás helyettesíti az emlékezetet, és jelenlétünk nélkül közvetíti gondolatainkat mások felé.

 

A Biblia a szóbeliség–írásbeliség kutatási terület tükrében

A Biblia – a szó jelentése, mint tudjuk, könyvek, könyvecskék - definíciójánál fogva az írásbeliség megjelenítője, terméke. Nem kétséges az sem, miért volt szükség az isteni kijelentés írásban való rögzítésére, hiszen, ismét Jan Assmannt idézve, „a múlt létrejövetelének egyik legjellemzőbb és legelterjedtebb feltétele: a hagyomány írásba foglalása”,[2] az írásbeliség valóban az emberiség kulturális emlékezetének meghatározó – a nyugati világban uralkodó – letéteményese.

Keresztény tudósként Walter Ong azon meggyőződésének ad hangot, hogy Jézus földi élete és az Újszövetség keletkezése nem véletlenül esett a szóbeliség és írásbeliség találkozása által leginkább meghatározott időszakra, a Római Birodalom időszámítás körüli korszakára: „Az Ige az idő teljességében érkezett az emberek közé, olyan korban, amikor a szóbeliség még uralkodó volt, ugyanakkor a betűírás elterjedőben lévő használata újfajta állandóságot és stabilitást adhatott az isteni kijelentésnek.”[3]

A Biblia e kettős természete az óta kíséri – kísérti? – történetét és használatát. Teológusok hosszú sora foglalkozott és foglalkozik Jézus, az élő Szó (vagy, ahogyan magyar nyelvünk olyan szépen kifejezi, Ige, vagyis cselekvést és történést kifejező szó), és a Biblia, az írott Szó kapcsolatával. A következőkben két teológus-gondolkodó, Luther Márton és Peter Ramus a Bibliához való viszonyát szeretném röviden vázolni a szóbeliség–írásbeliség tudományág segítségével, a teljesség igénye nélkül.

 

Luther és a szóbeli Ige

Évszázadokkal azelőtt, hogy a szóbeliség–írásbeliség tudományág mint új kutatási terület megjelent volna, Luther Márton újra és újra hangsúlyozta: különbség van a „Lesewort”, az olvasott szó, és a „Lebewort,” az átélt, megélt szó között.[4] Ahogy McLuhan és Ong, úgy Luther is meg van győződve róla, hogy a betű „az idegen, a távoli, a rajtunk kívülálló”:[5] a szóban elhangzó Ige az, ami „cselekvő szó” (speech act): ez ébreszt hitet a hallgató szívében. A szóbeliség elsődlegességének hangsúlyozásában Luther olyan messzire megy el, hogy még azt is kijelenti: az evangélium lényege az, hogy szóban hangzik el, személytől személyig terjed; Jézus maga soha nem írta le mondanivalóját, egyedül a Lélek kellő jelenlétének hiánya (vagyis az eretnekség terjedése) tette szükségessé, hogy az evangélium papírra vettessék.[6]

Luther megelőlegezi Ong megállapítását, miszerint a hallott szó az, ami részvételre, válaszra késztet. Tulajdonképpen ez volt Luther „reformációs felfedezésének” lényege: az írott szó objektivitásával szemben a szóbeli Ige egzisztenciálisan változtatja meg a hívő állapotát: az ember akkor válik igazzá, amikor teljes mértékben rááll Isten meghallott ígéretére, amely elsősorban nem leírt, hanem kimondott, és ezért „cselekvő” szó.

Luther számára nagyon fontos az írott Ige is, de csak akkor, ha az nem marad csupán leírt szó, hanem az igehirdetésben újból szóbelivé, élővé válik. Az igehirdetés az, ami az evangéliumot – ami Luther számára Krisztus személyével és munkájával egyenlő – jelenvalóvá, élővé és hatóvá teszi. Ahogyan Ong, úgy Luther is vallja: az írás tárgyiasít, az élőszó azonban valódi jelenlétre utal: „Signum philosophicum est nota absentis rei, signum theologicum est nota praesentis rei.”[7]

A szem és a fül közötti, Ong által is felvetett pszichológia-filozófiai különbségre is mintha ráérezne Luther, amikor a fül elsőbbségét a következőképpen magyarázza: „Krisztus országának dicsősége és hatalma úgy elrejtett, hogy nem ismerhetjük meg, egyedül a fülnek nyílhat meg az igehirdetés által, hiszen a szem éppen az ellenkezőjét látja: a megaláztatást, a gyengeséget, a gyalázatot és a hívők általi megvetést.”[8] A szem tehát könnyen becsapható, míg a fület érzékenysége, mondhatnánk, kiszolgáltatottsága, képessé teszi Isten rejtett jelenlétének észlelésére.

 

Ramus és az írott szó

Ugyan csak néhány évtizeddel élt Luther után, úgy tűnik, Petrus Ramus (1515-1572) számára az írott, jobban mondva a nyomtatott szó fontossága meghatározó volt. Amint azt sokan megállapították, Ramus filozófiája és oktatásbeli újításai elképzelhetetlenek lettek volna a könyvnyomtatás kora előtt. Anélkül, hogy a ramizmus elemzésébe belemélyednénk is belátható, hogy a diagramok, amelyek Ramus elképzeléseinek igencsak lényeges elemei, egy olyan újfajta, a könyvnyomtatás elterjedése által lehetővé tett szemléleten és gondolkodásmódon alapulnak, amely többé nem időben – a hang bizonyos értelemben mindig időben létezik – hanem térben látja és szemlélteti a tudást. Ramus filozófiájában és módszertanában a fogalmak ismételten két meghatározó részre való bontása (dichotómiája), az általánostól az egyedi felé tartó elemző megközelítés és ezek példákon való szemléltetése a szóbeli diskurzus dialogikus, gyakran additív-narratív felépítésével szemben kimondottan a térben, vagyis a nyomtatott oldalon történő elhelyezésnek kedvezett.[9]

Köztudomású, hogy Ramus filozófiája sok követőre talált a puritánok között úgy Európában mint az Újvilágban. (Ezt az elfogadottságot és kedveltséget nyilván nagyban segítette a protestáns hitre tért Ramus mártírhalála.) Mivel Ramus filozófiája elsősorban oktatási-nevelési célú volt, nem csoda, hogy egyes puritán prédikátorok Ramus követőiként igehirdetéseiket is az ő elvei alapján építették fel, remélvén, hogy ily módon hatékonyabban végezhetik hallgatóságuk hitben való tanítását-nevelését.

Luther halláson alapuló igehirdetéseivel szemben mi volt a jellemző ezekre a sokkal inkább az írásosságon, a térben elhelyezkedő diagramokon alapuló prédikációkra? Egy amerikai kutató szerint például az, hogy meglepő különbséget mutattak a különböző műfajú igehirdetések.[10] Míg az igemagyarázó prédikációk, amelyek kérdésfeltevésükben, logikájukban, elemző megközelítésükben kimondottan a ramista szabályokat követték, gyakran igen elvont, száraz, tárgyilagos hangvételű, példáikban a közvetlen élethelyzetektől távol álló beszédek voltak, addig a buzdító jellegű igehirdetések – ilyen hangzott el például egy tizennyolc éves korában elhunyt ifjú temetésén egy Samuel Wakoman nevű Új-Angliai prédikátor szájából – ritmusban és hangzásban is erőteljes, konkrét élethelyzetekkel példálózó, szubjektív hangvételű beszédekként maradtak fenn.

Hasonló következtetésekre jutott egy angliai puritán prédikátor, John Udall igehirdetéseit elemezve John Rechtien. Udall (1560-1592) öt prédikáció-sorozata tizenhárom nyomtatott kiadást ért meg.[11] Péter tagadásáról szóló igehirdetés-sorozatában Udall például a következő felosztásban tárgyalja témáját: Péter tagadása és helyreállítása; a tagadáson belül, annak okai és módja; ugyanígy a helyreállításon belül, annak okai és módja. A tagadás és a helyreállítás okain belül, annak külső és belső okai; és így tovább. A diagram vizuális segítsége nélkül is érzékelhető, hogy Udall nem az elbeszélő műfaj feszültséget keltő és feloldásért kiáltó narratív struktúrájának, hanem a tan (doktrína), ok, és alkalmazás hármasán alapuló ramista logikának megfelelően dolgozza fel a történetet. A szövegből mint általánosból kiindulva, kettős, dichotómikus felbontással halad az egyre specifikusabb témák felé. Jeremiás siralmairól írt kommentárja előszavában Udall megjegyzi, hogy a „módszer és rend” („method and order”) képezik igehirdetéseinek alapját;[12] ahogy Ramus módszerének, úgy Udall igehirdetéseinek is az eredményes instrukció a legfőbb célja.

Amint láttuk, Ong és McLuhan szerint az írott, különösen pedig a nyomtatott szó kedvez az objektivitásnak, az absztrakciónak. A Ramus által ihletett prédikációk ezt a nézetet látszanak alátámasztani: a ramista (magyarázó) igehirdetések elsősorban nem a szívhez, hanem az értelemhez szóltak. Rechtien szavaival élve, „Ramus módszere a vizuális racionalizmus korai tünete volt, melynek során a logika bekebelezte és elhallgattatta a retorikát. […] Nézeteik alátámasztására mind Ramus mind a puritánok írott és nyomtatott szövegekre támaszkodtak.”[13] Mindez természetesen nem kizárólag negatívumot jelent, hiszen az egyszerű emberek bibliai igazságokra való tanítását sok puritán prédikátor az erre legjobban alkalmas ramista módszerekkel, teljes szívvel-lélekkel végezte.

 

Összefoglalás

Luther számára a Biblia az evangélium, a megigazulásról szóló örömhír hordozója, amely a kimondott szóban éri el célját: a „cselekvő szó” az igehirdetés által szólítja meg a hallgatót és teszi számára egzisztenciálisan jelenlévővé Isten ígéretét. Peter Ramus és puritán követői számára ugyanakkor az írott (nyomtatott) szó teszi lehetővé Isten Igéjének és a hit legfontosabb tanainak megértését, mivel ez teszi leginkább eredményessé a világos és logikusan követhető magyarázatot.[14]

A Biblia tárgyilagos megértése és az általa való személyes megszólítottság az óta is egymást kiegészítő vetületei a Könyvek Könyve létének és hatásának. Hogy mikor és hol melyik kerül előtérbe, úgy tűnik, függ attól is, a Biblia szóbeli vagy írásbeli médium-természetére helyezzük a hangsúlyt. A fentiekben talán sikerült bemutatni, hogy a szóbeliség–írásbeliség tudományterület hozzájárulhat ahhoz, hogy a médium és az üzenet kapcsolatát a Biblia esetében is jobban tudjuk értelmezni. Napjainkban, amikor az elektronikus kommunikáció elterjedésével – Walter Ong szavaival élve – a másodlagos szóbeliség korában élünk, különösen nagy jelentősége lehet annak, hogy a Biblia – írásbeli? szóbeli? mindkettő, vagy valami más? – természetét jobban megértve a 21. század embere is értse az Igét és általa megszólíttathasson.

 

 

Jegyzetek