Vissza a tartalomjegyzékhez

8. évfolyam 1. szám
A. D.
MMVII

Csohány János: Tanulmányok Debrecen és a reformátusság múltjáról.
Debrecen, Magyarországi Református Egyház Doktori Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciója, 2004. (Magyar református egyháztörténeti dolgozatok, 11.) 299 old.
A Debrecenben lakó, de nagyon is Európában élő Csohány János talán mindent tud Debrecenről és a magyarországi kálvinizmusról

A Debrecenben lakó, de nagyon is Európában élő Csohány János talán mindent tud Debrecenről és a magyarországi kálvinizmusról. A 2004-ben megjelent könyvéről csupán periférikus lapokban olvashattunk, noha bőven megérdemelte volna, hogy a rádióban és a tévében méltassák, beszéljenek róla és közismertté tegyék.

A szerző a művében foglalt huszonnyolc tanulmányát, amelyek közül ötöt németül írt, egyháztörténeti tanulmányoknak nevezi, holott sokkal többek annál, semhogy kizárólag csak a Magyarországi Református Egyház belső ügyeiről szólnának, mert a bennük foglalt megállapítások túlnőnek az egyház keretein, és általában az egész magyar művelődéstörténetre és politikatörténetre vonatkoznak. Azt persze Csohány is tudja, hogy az egyháztörténeti és az általános történeti események „egymással kölcsönhatásban vannak”, tehát egyik a másikra nagyon is kihatással van. S különösen érvényes ez a megállapítás Debrecenre vonatkoztatva, amelyet nem ok nélkül neveztek, s neveznek még ma is Kálvinista Rómának, hiszen mint Csohány János könyvében olvassuk: „1913 táján Debrecen 110 ezret meghaladó lakosságából jóval több mint 70 ezer, 1938-ban pedig kerek számban 83 ezer volt református. Az ország e legnagyobb református egyházközségének vezető testülete a 141 tagú presbitérium, melynek lelkészi elnöke a tiszántúli egyházkerület mindenkori püspöke (aki egyben debreceni lelkipásztor is), világi elnöke a főgondnok, rendszerint a város hivatalban lévő polgármestere volt. A debreceni református egyházközség összes gazdasági és személyi ügyének előadója és felelős intézője, az egyházközségi hivatali apparátus közvetlen elöljárója az egyházi főjegyző.”

Nem véletlen, hogy történelmünk folyamán Debrecen kétszer is volt országunk fővárosa, éspedig igen jelentős, mondhatni sorsfordító időkben. Ami tehát Debrecenben történt, az kihatással volt az egész Magyarországra. Az eseményeket persze személyek viszik véghez, nem csak úgy maguktól történnek, éppen ezért tökéletesen érthető, ha Csohány János ebben a könyvében néhány igen jelentős, illetve ahogy ő írja: „nevezetes debreceni egyházi személyek”-ről is részletes pályaképet rajzol. Hosszan tárgyalja Kun Bélát – de nem a hírhedt kommunista vezért! –, hanem „a tudós egyházjogász”-t és „sokoldalú szervező”-t, továbbá Juhász Nagy Sándort, az egykori politikust és egyházi főgondnokot, Révész Imre püspököt, akit aztán a kommunisták mondattak le, továbbá Ferenczy Gyulát, aki mint professzor alkotott maradandót, és mélyreható elemzést ad idősebb Révész Imre életútjáról is, aki a 19. század második felében Habsburg-ellenes bátor harcaiban vált nevezetessé, az úgynevezett „patens” ellenes harcokban, amikor a református egyház függetlenségéért küzdött, éspedig eredményesen.

Csohány János könyve részben a rendszerváltás előtt, részben pedig már az után keletkezett, s ez meglátszik a tanulmányokon is. Természetes dolog, hogy azokról az egyházi személyekről, akik a kommunista diktatúrát kiszolgálták, nem írhatta meg ezt 1990 előtt, hiszen a hatalom kegyeltjei voltak. Az ifjabb Révész Imre kapcsán például nem mondhatta el, hogy 1949-ben a kommunisták lemondatták püspöki tisztségéről, de meghagyták akadémikusnak, miközben sok-sok tisztességes és jelentős tudományos eredménnyel rendelkező tudóst viszont kizártak az Akadémiából. (Debreceni vonatkozásban például megemlíthetjük a méltán híres és neves parasztságtörténészt, Szabó Istvánt.) Révész Imre azonban akadémikus maradt, és egész korábbi világnézetét megtagadva, gátlás nélkül hirdette, hogy egyedül hiteles világnézetnek csak az ismerhető el, amely materialista, s tudománynak is csupán az tekinthető, amely a marxizmuson alapszik. Nos, ilyen volt ifjabb Révész Imre, a korábbi református püspök. Csohány János, az egyháztörténész persze mindezt nagyon jól tudja, de 1990 előtt erről hallgatnia kellett, tehát a Révészről szóló tanulmányát már 1949 előtt befejezi. Ám, hogy szakmai tisztessége mennyire kikezdhetetlen és kifogástalan, azt jól bizonyítja az a tanulmánya, amelyet Békefi Benőről, erről a gátlás nélküli figuráról írt. Békefi a magyar református egyház egyik legszégyenletesebb alakja, aki azonban – a Kádár-rendszerre jellemzően! – végül püspök lett. Csohány azonban, bármennyire is ragaszkodó és hithű tagja egyházának, nem szépítgeti Békefi Benő jellemtelenségét, hanem kertelés nélkül olyannak mutatja be, amilyen valóban volt. S hogy véleményét kikezdhetetlenné tegye: Békefinek két egyházkormányzati levelét is közli, mégpedig 1957 elejéről. Akit érdekel a köpönyegforgatás és jellemtelenség lélektana, az ezt a két dokumentumot igen nagy haszonnal tanulmányozhatja.

Természetesen voltak a debreceni református egyházkerületnek pozitív alakjai is, akik közül Csohány különösen kettővel foglalkozik részletesen: Baltazár Dezső nagyhírű püspökkel és Juhász Nagy Sándor főjegyzővel. Mindkettő több volt, mint egyszerű egyházi vezető, hiszen Baltazár Dezső országos jelentőségű személyiséggé nőtte ki magát. Juhász Nagy Sándor pedig aktív politikai szerepet is betöltött. (Volt miniszter is, és országgyűlési képviselő is.)

Csohány János, mint egyháztörténész mindent tud a magyarországi református egyházról, és sok olyasmit felszínre is hoz, amit ma már csak nagyon kevesek tudnak. Az általa feltárt dokumentumok közül a legfontosabb alighanem az az Alapszabály amelyet az 1907-ben megalakult Országos Református Lelkészegyesület fogadott el 1918-ban, de kihirdetésre már nem volt lehetőség, mert kitört a forradalom, és „a kommunisták… szervezeteik elhelyezésére hatalmukba ejtették a konventi épületet is, s az ’Egységes program’ összes ott talált példányait megsemmisítették. Az egész műből csak pár korrektúra példány maradt meg az ORLE levéltárában.” 1925-ben azonban a Lelkészegyesület közgyűlést tartott Kecskeméten, és a programot, amelyet Baltazár Dezső egy előszóban lelkesen támogatott, elfogadta. A megszövegezés egyébként attól a Csikesz Sándor csányoszrói lelkésztől származott, aki Kodolányi Jánost a katolikus egyháztól a református hitre térítette, és a későbbi évtizedekben az egyik legjelentősebb református személyiséggé vált.

Ha ez az Alapszabály pusztán csak hitbéli kérdésekkel foglalkozott volna, akkor mindössze egyházi belügy lenne, ámde az akkori lelkészek kimondták, hogy: „a szociális, kulturális, politikai és gazdasági kérdések megoldására egységes munkaterv megállapítása szükséges.” Csohány Jánosnak óriási érdeme, hogy ezt az Alapszabályt felfedezte és újra kiadta, mert ha most elolvassuk, akkor korszerű és máig aktuális feladatokat találunk benne, és megértjük, hogy a magyar reformátusság miért tudott létszámát jóval meghaladó, fontos szerepet betölteni a Horthy-korszakban. Hiszen, mint Baltazár Dezső, a nagyhatású püspök, megfogalmazta: „Minden felvetődő közkérdésben [!] meg kell találniuk az állásfoglalás keresztyéni és magyar nemzeti kritériumát. Ezek a kritériumok sokkal magasabb régió álló csillagai, semmint fényükre a pártpolitikai különbség a legkisebb módosító árnyat is vonhatná… Nem politizálás ez, hanem a keresztyén kálvinista életelvnek a gyakorlat kazuisztikájára való alkalmazása.”

És mikkel foglalkozott ez az Alapszabály? Többek között az állami adminisztrációval, az óvodákkal, az általános iskolákkal és az egyetemekkel. Csohány János is kiemeli, hogy ez a program foglalkozott a református valláserkölcsi neveléssel is, és előírta, hogy „A történelem emelje ki, hogy a kálvinizmus érdeke mindig egy volt a magyar nemzet érdekével és viszont.” Fantasztikus, hogy ez a munkaterv mennyire gyakorlatias és hasznos volt. Csohány János összefoglalásában írja, hogy a terv szerint „a kiképzés legyen körültekintő és rendkívül gyakorlatias, fejlessze a tanuló öntevékenységét. Az iskolai könyvtár és a jutalomkönyvek a nép jó könyvekkel ellátását szolgálja. A református tanító vállalja a községi mintakert, faiskola, zöldségüzem vezetését.” Az Alapszabály továbbá azt is előírta, hogy „a tanítóképzést lehetőség szerint ingyenessé kell tenni. […] Egyetlen tehetséges, magát képezni vágyó kálvinista fiúnak sem szabad letörnie szegénysége miatt.” A régi református lelkészek feladatuknak tekintették, hogy a református tanárképzőkben a szegény diákoknak kétharmadát ingyenes helyekkel kell oktatásban részesíteni (és ez 1925-ben Debrecenben meg is valósult!), továbbá minden állampolgárnak biztosítani kell a gondolat-, sajtó- és egyesületi szabadságot. Tehát nem csak felekezeti jogokért harcoltak, hanem olyanokért is, amelyek az összmagyarság számára is fontosak voltak.

Külön kell szólnunk a szociális programról, a földkérdésről, a kisiparról és a munkásvédelemről. Csohány János az Alapszabály-hoz írt előtanulmányában mindezt részletesen is ismerteti, s éppen ezért külön érdeme, hogy hangsúlyozza az egykori ref. lelkészek szociális érzékenységét. Kiemeli az Alapszabály-ból az „ingyenes orvosi kezelés az igazolt szegényeknek, modern anya- és csecsemővédelem, lelenc- és árvaügy” fontosságát, továbbá azt, hogy az „az aggok, betegek gondozását kötelező állami munkásbiztosítással, menhelyek létesítésével tartja megoldhatónak, ide értve a hadirokkantak gondozását is. […] Cél az, hogy kálvinista koldus ne legyen”. Csohány tanulmányából idéznem kell még azt a részt, amelyben az egykori lelkészek szociális követeléseit ismerteti: „Táplálék, lakás, ruházat, munka, szórakozás, pihenés, az egyén jogainak védelme, népegészségügy, népesedéspolitika kap beható és modern megvilágítást. Az államtól a rászorulóknak ingyenes jogszolgáltatást, gyógykezelést követel, a koldulás általános eltörlését, hogy ne kényszerüljön arra senki. A nemzetiségi polgártársaknak pedig olyan szociális politikát, amely közelebb hozza őket a közös hazánkhoz.” Hangsúlyozni kell, hogy mindezeket a célokat a lelkészek a református egyház legfőbb vezetőjével, Baltazár Dezső püspökkel egyetértésben kívánták megvalósítani. Ennek ellenére még mindig akadnak olyan történészek, nemcsak a református egyházban, hanem a világiak között is, akik Baltazárról negatív jelzők kíséretével beszélnek. Lehet, hogy egyben s másban talán igazuk van, de egészében véve Baltazár Dezső munkásságát feltétlenül pozitívan kell megítélnünk. Körültekintő tárgyilagossággal is azt kell róla mondanunk, hogy a református egyház egyik legnagyobb püspöke volt!

Nincs rá terünk, hogy részletesen ismertessük a Lelkészegyesület földkérdésre, kisiparra és munkásvédelemre vonatkozó céljait is, de mégis utalnunk kell arra, amit Csohány János is hangsúlyoz: „Földdel való ellátást követel a földművelőknek, progresszív adózást, kisajátítást, telepítést, adják kishaszonbérletbe a református egyházi földek egy részét. A hitbizományokat korlátozzák. Szakoktatással, szövetkezetekkel, kölcsönökkel. Utakkal, gépekkel, csatornázással segítsék a mezőgazdaságot. Létesüljenek munkástelepek kedvezményes lakásokkal. […] Az ipari munkásság szervezkedésének jogosságát elismeri az irat, és támogatásáról biztosítja.” Mindezek olyan követelések, illetve tervek, amelyek ma is időtállóak és megvalósítandó célok. Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezekben a reformátusság mindenütt előnyben részesítendő: kissé mosolygunk például azon, hogy kálvinista koldus ne legyen. Na és katolikus lehet? Persze hogy nem lehet, de erről – gondolták a református lelkészek – gondoskodjon a katolikus egyház. Mindenütt tetten érhető a református lakosság érdekeinek előtérbe állítása. De ezt Csohány János sem hallgatja el, s az előszavában utal is rá: „A kereskedelem és a tőke szerepét a biztonság és népboldogítás szemszögéből vizsgálja. A reformátusság kellő arányban részesüljön a kereskedelemben. […] A kisemberek hitelhez juttatását, takarékoskodásának előmozdítását ajánlja községi és egyházi takarékpénztárak által.”

Felvetődik bennünk a kérdés, hogy mindebből mi valósult meg? Illetve, hogy mi valósulhatott meg? Csohány János tanulmányából erre is megkapjuk a választ: „1925 után is nyomon lehet követni azt, hogy a reformátusság munkálkodott annak megvalósításán és számos pontját meg is valósította. A trianoni Magyarország lakosságának 21 %-át kitevő reformátusság viszont nem volt abban a helyzetben, hogy minden kitűzött programpontját megvalósíthatta volna. A II. világháború után pedig hamarosan olyan időszak következett, amelyben a hatalom birtokosai ezt a programot veszélyesnek ítélték és 1949-ben magát az ORLE-t is feloszlatták.”

Csohány Jánosnak elévülhetetlen érdeme, hogy ezt a hajdani programot napfényre hozta, mintegy azt bizonyítva ezzel, hogy mi mindenre lenne képes az egyház, ha lehetőséghez jutna. Aktív korában Csohány egyháztörténetet tanított a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen és módfelett sajnálnunk kell, hogy időnap előtt nyugdíjba helyezték. Nem hisszük ugyanis, hogy a református egyház akkora bőségében lenne a kitűnő tudósoknak, hogy Csohány János tudásáról és tudományáról lemondhasson. Csohány nem is hagyta abba a munkát, hiszen mint a Református Egyház Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciója vezetőjeként rendszeresen szervez egyrészt előadássorozatot, másrészt pedig folyamatosan publikál, éspedig nemcsak egyházi folyóiratokban, hanem világi lapokban is. Őszintén kívánjuk, hogy őrizze meg a munkakedvét, és továbbra is tanítson bennünket. Ráadásul élvezetes és lendületes stílusban ír.

(Beke Albert)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,