Az Ecsedi Báthori család és Nyírbátor 15-16. századi történetéhez kapcsolódó kutatások az utóbbi években örömteli módon felélénkültek és fontos eredményekhez vezettek.[1] Így amíg – a tanulmány témája miatt a bennünket most jobban érdeklő – a mohácsi csatát követő időszakkal kapcsolatban 1995-ben publikált gondolatébresztő tanulmányában Szakály Ferenc még találóan jellemezte a helyzetet úgy, hogy a Báthori család levéltárainak szinte maradéktalan megsemmisülése miatt a település korabeli története is „már-már nyomasztóan forráshiányos”[2], álláspontja újabban már aligha tartható fenn. Hiszen Rajcsányi Ádám levéltáros által a 18. század közepén a Báthori család legfontosabb iratairól készített nyilvántartó lista megtalálása és az ennek alapján a család birtokaira vonatkozó forrásfeltáró és feldolgozó munka elindulása alapvetően új helyzetet teremtett.[3] Joggal reménykedhetünk abban, hogy a megkezdett munka folytatása során a Mohács utáni időszak helytörténete és a család ecsedi ága korabeli tagjainak működése jobb megvilágításba kerül és olyan adatok is rendelkezésünkre állnak, melyek a város korabeli egyházi életének és a birtokosainak patrónusi tevékenységét alaposabban rekonstruálhatóvá teszik.

A jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy a térség reformációjának tükrében az aktuálisan rendelkezésünkre álló adatok alapján áttekintse az Ecsedi Báthori család tagjainak az Észak-Tiszántúl egyházi életének átformálódásában betöltött, kétségtelenül meghatározó szerepét, illetve Nyírbátor reformációjának a korábbiaknál alaposabb képét adja.[4] A már jelenleg rendelkezésünkre álló források elemzése lehetőséget ad arra is, hogy a település lelkészeiről és lakosainak egyházi kapcsolatairól alaposabb képet adjunk.

Nyírbátor reformációját leghelyesebb az erdélyi püspökség területén végbement reformációs folyamatok tükrében szemlélnünk, hiszen a rendelkezésünkre álló adatok szerint a bátori plébánia a 14. század elején történt első említése óta a reformáció koráig nem a földrajzilag közelebb eső váradi vagy egri, hanem a gyulafehérvári püspökség szatmári főesperességébe tagolódott be.

A térség reformációja

A kora újkor hajnalán a válság számos jelét felmutató nyugati egyház megújítását több irányból is kezdeményezték. A reformerek egy része a humanizmus eszméi nyomán, más részük egy bensőségesebb kegyesség keresése jegyében sürgetett elmélyültebb keresztyén hitet és hitelesebb egyházi életet. Luther Márton és reformátortársai fellépése ezekben a törekvésekben mutattak határozott új irányt. A Magyar Királyság területén kezdetben a németajkú polgárság és Habsburg Mária királyné budai udvari körén túl általában nagyfokú bizalmatlansággal fogadták a lutheri mozgalmat. Ez a helyzet a mohácsi csata utáni évtizedekben radikálisan változott meg. A két ellenkirály párthívei között kialakuló polgárháborús viszonyok és a török megszállási övezet folyamatos kiterjedése az ország lakossága számára merőben új – folyamatos létbizonytalansággal együtt járó – helyzetet hozott magával. Ez pedig alapvetően formálta át a magyar ajkú lakosság világlátását, cselekvésének motivációit és hitvilágát is.

A Szentírásra, mint az Isten akaratát egyedül hitelesen közvetítő tekintélyre hivatkozó reformátorok teológiai üzenetét felerősítette az általuk vallott történetszemlélet, helyesebben fogalmazva saját koruk történéseinek magyarázata is. Azt hirdették, hogy koruk tragikus eseményeit az üdvtörténet folyamatában lehet értelmezni: a megmaradás és az üdvösség útja ebben a helyzetben az egyén és a közösség számára csak az őszinte bűnbánaton, a megtérésen, a Krisztus-hit elmélyült megélésén, a szigorú erkölcsi normák következetes betartásán keresztül vezet.

Az erdélyi római katolikus püspökség gyulafehérvári püspöki székhelyétől legtávolabb eső főesperességekben a szatmáriban és a krasznaiban az 1520-as évek végén már működtek olyan klerikusok, akik öntudatos követői voltak a lutheri reformációnak.[5] Az általuk képviselt nézetek, a Mohács utáni helyzetben nem csak az egyszerű emberek, hanem a helyi nemesség körében is hamarosan visszhangra és gyorsan bővülő támogatói körre találtak.[6] Az ország 1523/25-ben hozott lutheránus-ellenes törvényei, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd, de a gyulafehérvári püspök részéről is kezdettől fogva megnyilvánuló ellenállás miatt a – patrónusi jog keretén belül maradó – egyházi élet átalakítása nehezen lett volna elképzelhető befolyásos főúri támogatók nélkül. Jelentőségüket azonban nem szabad túlbecsülnünk.[7] A reformáció első helyi patrónusai közül gazdagságával és befolyásával kiemelkedett a mohácsi csatában elesett országbíró fia, Kraszna és Közép-Szolnok vármegye főispánja Drágfi Gáspár. Birtokközpontjában Erdődön – protestáns lelkészek képzését célzó – iskolát is alapított, melynek vezetésével 1542-ben a neves reformátor-tanítót, Kopácsi Istvánt bízta meg. Rajta kívül olyan reformátorokat is pártfogásába vett, amilyen Derecskei Demeter a Szilágyság reformátora, vagy Batizi András az ének és kátészerző reformátor volt.

A Szászföld reformációja kapcsán kialakult helyzet ösztönzően hatott az erdélyi püspökség északi területein, az akkor éppen I. Habsburg Ferdinánd király fennhatósága alatt élő reformpárti papság és vármegyei nemesség körében is. A szászokhoz hasonlóan ők is kísérletet tettek a régi egyházszervezettől elkülönülő, lutheránus szellemben átalakított istentiszteleti élet és egyházi rendtartás kialakítására. Ezt mutatja, hogy a reformátori tanok által a leginkább érintett szatmári és szilágysági területen a Drágfi Gáspár birtokközpontjának számító Erdődre zsinatot hívtak össze. Erre 1545-ben, a főúr halála miatt azonban már özvegye, somlyói Báthori Anna védnöksége mellett került sor.

A régió egyházi életét radikálisan átalakító események ezután gyorsan peregtek:[8] 1550-ben a tordai országgyűlésen egyenjogúsították a lutheri irányt, az ennek alapján újjászerveződő egyházaknak saját püspök választását írták elő, így 1551-ben valószínűleg Hevesi Mihály szatmári lelkész lett az itteni lutheránusok első vezetője. Ebben az időszakban már a törökök által leginkább veszélyeztetett területek felől a lutheri tanok mellett rohamosan terjedtek a helvét irányú reformáció radikálisabb reformeszméi is. Ez az irányzat egyszerű külsőségeivel és elmélyült biblikus kegyességével tűnt ki. A református reformációt támogató lelkészek 1552-ben Beregszászon két zsinatot is tartottak.

1554-ben az óvári zsinaton a gyulafehérvári püspökség északi területeinek protestáns lelkészei – immár 88-an összegyűlve – Thordai Demeter óvári lelkipásztort, Ecsedi Báthori II. György udvari lelkészét választották püspökükké. Thordai az őt püspökké választó óvári zsinat határozata ellenére – röviddel megválasztása után – az óvári templomból önhatalmúlag eltávolíttatta az oltárt, amivel maga is radikálisan zwingliánus meggyőződésről tett tanúbizonyságot. 1555-ben a II. erdődi zsinaton helyette a következetes lutheránusként ismert Károlyi Boldi Sebestyén nyírbélteki lelkészt választották meg. Ezzel azonban nem sikerült megakadályozni a Tiszántúlon a helvét irány rohamos térnyerését.

1557-ben az erőszakoskodásairól elhíresült váradi római katolikus püspök Zabardi Mátyás halála után a váradi és a szatmárvidéki protestáns lelkészek Kálmáncsehi Sánta Mártont választották vezetőjüknek. Hagyományosan innen számítjuk a helvét irányú reformáció alapján álló Tiszántúli Egyházkerület fennállását. Ennek hatására a lutheránus egyházszervezet gyors erózión ment keresztül. Károlyi Boldi Sebestyén eltávozott a térségből és kolozsvári lutheránus lelkész lett.

A Melius Juhász Péter vezetése alatt újjászerveződő helvét irány a helyi sajátosságoknak megfelelő hitvallásokat és egyházi életet alakított ki. 1564-ben Erdélyben is recipiálták a helvét irányt, de az ottani reformációs mozgalom tovább radikalizálódott. A fejedelem teológia iránt érdeklődő udvari orvosa Blandrata György és Dávid Ferenc kolozsvári lelkész nevével fémjelzett Szentháromság-tagadó mozgalom János Zsigmond támogatását is elnyerte. Melius vezetésével azonban heves Szentháromság-tagadók elleni polémia bontakozott ki Erdélyben és a részben újra Habsburg fennhatóság alatt lévő Tiszántúlon. Éles hangú hitviták sora következett.

A hitviták következményeként 1567-ben a debreceni zsinaton a tiszántúli, tiszáninneni és erdélyi képviselők határozottan elkötelezték magukat a helvét irányú reformáció mellett. A II. Helvét Hitvallás és Melius hitvallásainak elfogadásával következetesen elhatárolták magukat a Szentháromság-tagadó törekvésektől és más irányzatoktól is.

1568-ban, miután Erdélyben megtörtént az unitárius hit recipiálása, a Tiszántúlon felerősödtek a reformátusok és az antitrinitáriusok közötti hitviták. Ezekben az években már ecsedi Báthori II. Miklós országbíró, szabolcsi és szatmári főispán volt a hitvallási irány fő támogatója. A reformátusság megerősödése szempontjából lényeges esemény volt: az 1570-es csengeri, majd az 1571-es nyírbátori zsinat. Ezek hatására a református egyház helyzete fokozatosan stabilizálódott a térségben. 1572-ben meghalt Melius, a püspökségben utódja a 30 éves Károlyi Péter váradi lelkész lett. A Tiszántúlon a Melius és munkatársai által kialakított református reformációnak sajátosan helyi formája ellenében, részben a következetesen érvényesített egyházfegyelem gyakorlása miatt sem tudtak újabb irányzatok gyökeret verni. Az egyházi helyzet konszolidációját mutatta, hogy az 1570-es évektől a térség immár református egyházhoz tartozó lelkészei is megkapták az egyházi tizedből rájuk eső részt. 1576-ban Károlyi Péter korai halála után Gönci Fabricius György debreceni lelkész lett a kerület püspöke. Vele az eddig kialakult keretek között, a református egyház belső építkezésre koncentráló korszak vette kezdetét és a térségben gyakorlatilag lezáródott a reformáció kora.

Bátor lakóinak és a helyi egyház kegyurainak viszonya a reformációhoz

Bátor, ez a 15. században a Báthori családdal együtt felemelkedő mezőváros a reformáció kezdetekor a család ecsedi ágának Szabolcs vármegye jelentős részét kitevő birtokainak központja volt.[9] A helyi egyház kegyurai tehát az Ecsedi Báthoriak voltak, akik 1520 utáni birtokszerzéseikkel és – a kisebb kilengésektől eltekintve – következetes Habsburg-párti politizálásukkal a királyi országrészben tovább növelték vagyonukat és politikai befolyásukat. Tagjai a 17. század elejéig, a Báthori család ecsedi ágának kihalásáig a Habsburg országrész legmagasabb közjogi méltóságait töltötték be.

A település ebben az időszakban – a Szakály Ferenc által 1500 főre tett lakosával – Szabolcs és Szatmár megye legnépesebb települései közé tartozott.[10] Polgársága elég tehetős volt ahhoz, hogy több lelkész mellett a városban lévő koldulórendi kolostor lakóit[11] legalábbis jelentős részben eltartsa. A nevek elemzéséből arra lehet következtetni, hogy a magyarok mellett kis számban élhettek itt német és szlovák eredetű családok is, de nincs arra utaló jel, hogy a lakosok között görögkeleti vallásúak lettek volna. Ez azt is jelenti, hogy a település lakossága egy felekezeti közösséget alkotott.[12] A 15. században bárói rangra emelkedő Ecsedi Báthoriak számára presztízskérdés volt, hogy a család történetében olyan fontos szerepet betöltő Bátor egyháza méltóan reprezentálja patrónusainak magas társadalmi pozícióját. Az Ecsedi Bátoriak egyháziasságára utal, hogy a templomépítést megkezdő erdélyi vajda testvére Ecsedi Báthori I. Miklós (†1506) a korszak egyik legkiemelkedőbb magyar püspöke volt.

A család egymást követő generációiban továbbélő lelkesült patrónusi igyekezetet az évtizedekig tartó nagyvonalú egyházi építkezések mutatják. A város plébániatemplomát a mai templom megépítése előtt többször is átépítették[13] és az obszerváns kolostort – mely feltételezhetően 1488-ra épült fel – szintén ők alapították. A család három generációján keresztülhúzódó nagy templomépítési munkával párhuzamosan átépítésre került a család udvarháza is. Ezeknek a nagyvonalú és reprezentációs célokat is szolgáló építkezéseknek[14] az eredményeként, a fénykorában lévő mezőváros a 16. században így több országos szinten is jelentősnek mondható politikai és egyházi esemény helyszíne volt.[15]

A reformáció terjedése elől az egyre kiterjedtebb kelet-magyarországi birtokokkal rendelkező és ebből kifolyólag a térség legjelentősebb kegyurai közé számító család és a város lakosai sem tudták, s nyílván nem is kívánták távol tartani magukat. Azt, hogy magában Nyírbátorban legkésőbb az 1530-as évek végén már az egyszerűbb embereknek is találkoznia kellett a reformáció tanaival azt olyan Drágfi birtokok mint Nyírbéltek és Gebe – a mai Nyírkáta – közvetlen közelsége mellett a város térségi piacközpont szerepe is nyilvánvalóvá teszi. A lakosságnak a reformációhoz való kapcsolatában ennek a kereskedelmi központ jellegnek ezen túl is jelentősége volt. Hiszen ez azt is jelentette, hogy a bátori kereskedők – a város lakosságának ez a szűk, de annál meghatározóbb része –, amint azt Szakály Ferenc tanulmánya részletekbe menően bemutatta Buda török kézre kerülése után az Alföld más kereskedő kolóniáihoz hasonlóan intenzíven kapcsolódtak be a távolsági kereskedelembe is. Ez a változás azt is magával hozta, hogy a város lakosságának szemléletmódjára nem csak a közelebbi, hanem a nagy földrajzi távolságban lévő egyházi változások és reformációs központok is közvetlen hatást gyakorolhattak.[16]

Ennek a helyi reformációval kapcsolatban korábban alig említett szempontnak a hangsúlyozása azért fontos, mert a reformáció hazai terjedése kapcsán már többen is rámutattak arra, hogy eszméinek terjesztésében döntő szerepe volt az „áros népnek”[17]. A vásárok a hitviták közkedvelt helyszínei voltak. A különböző vallási irányzatok képviselői tudatosan törekedtek a kereskedők megnyerésére, hiszen a tanaik iránt fogékony és a továbbterjesztésükben és támogatásukban fontos szerepet játszó társadalmi csoportot találtak bennük. Nyírbátor esetében ezt a reformációs mozgalom iránti fogékonyságot konkrétan igazolja Nyírbátori Somogyi Péter, a kereskedelmi tevékenysége nyomán meggazdagodó helyi parasztpolgár, és veje a szintén bátori kereskedő Lökös Bálint részletesebben ismert példája.

Az oppidum lakossága javarészt az udvar kiszolgálását ellátó jobbágyrendű, jelentős részben iparos és kereskedelmi tevékenységet folytató lakosság mellett a birtokos család familiárisai közül került ki, akik közül többen szolgálati helyükön a Báthoriak e fontos birtokközpontjában telepedtek le. A település élete lassú, de évszázadokig töretlennek mondható fejlődése mögött meghatározóan a Báthori család sikerei álltak. Ez az előnyök mellett azt is jelentette, hogy az önkormányzatiság foka elmaradt az Alföld más hasonló méretű korabeli mezővárosaitól.[18] A bátori egyházi élet formális átalakulása szempontjából tehát nem a község, hanem az egyház kegyurainak viszonyulása töltött be döntő szerepet. Nyírbátor város reformációja kapcsán elkerülhetetlen tehát, hogy a birtokos család érintett generációjának tagjait külön-külön is szemügyre vegyük különös tekintettel patrónusi tevékenységükre. Itt is több korábban kevésbé, vagy alig hangsúlyozott szempontra mutathatunk rá.

Az Ecsedi Báthoriak[19] hagyományos egyházi formákhoz kötődését érzékelteti, hogy a család első protestánsokat patronáló tagjának II. Györgynek a testvérei hitvallási kérdésekben – más környékbeli nemesekhez viszonyítva is – meglehetősen későn reagáltak és visszafogottabb magatartást tanúsítottak, bár mint látni fogjuk ezt pusztán társadalmi pozíciójuk miatt ők sem kerülhették el. Ahhoz képest is feltűnő ez a késői reakció, hogy a családnak nem csak a szatmári és szabolcsi birtokai feküdtek a reformációs mozgalom korai központjai mellett, de a török megszállás alá kerülő dunántúli, így pl. Somogy vármegyei babócsai uradalma is.

A korszak kezdetéről a bátori egyház patrónusai közül kiemelkedik az 1490-től 1534-ig élt Ecsedi Báthori II. András, akinek a reformátori mozgalommal kapcsolatos állásfoglalásáról nem rendelkezünk értékelhető adattal. Ő volt az a családtag, akiben a Báthori István által megkezdett nagyléptékű építkezések befejezőjét tisztelhetjük. A szatmári főispáni és kinevezett belgrádi báni tisztséget betöltő főúr 1526-ban jelen volt a mohácsi ütközetben. Bátyjával, Ecsedi Báthori III. István nádorral együtt, aki Szapolyai János legnagyobb ellenlábasa volt, kulcsszerepet játszott Habsburg Ferdinánd magyar királlyá koronázásában és hatalmának kezdeti stabilizálásában. 1527-ben az új uralkodó II. Andrást tárnokmesterévé nevezte ki. Gyermektelen fivérei miatt a 30-35 éves kora körül Rozgonyi Katalinnal kötött házassága révén nemcsak családja fennmaradását biztosította, de a fiúágon magvaszakadt Rozgonyiak Zemplén, Abaúj, Borsod és Pest megyében fekvő tekintélyes birtokai megszerzésével jelentősen növelte az Ecsedi Báthoriak birtoktestét.[20] Ezek a szerzemények később a török miatt elvesző dunántúli várbirtokaik helyett nagy jelentőségre tettek szert a család gazdálkodásában. Két házasságából hét gyermek, hat fiú és egy leány született. A gyermekek közül három fia András, György és Miklós, valamint lánya Klára élte meg a felnőtt kort. Előttük vagyonuk és felmenőik Habsburg dinasztiához fűződő kapcsolatai miatt, az ország zűrzavaros viszonyai ellenére is nyitva állt az út a közéleti érvényesülés előtt. Nem csoda, hogy II. András mindhárom életben maradt fia jelentékeny szerepet játszott az ország korabeli politikai életében.[21]

Ecsedi Báthori III. András (Bonaventúra),[22] hadvezéri képességei mellett higgadt közéleti szereplésével és műveltségével tűnt ki a korszak magyar mágnásai közül. Apja nyomdokain járva Ferdinánd és Miksa idejében is következetesen kitartott a Habsburgok pártján.[23] Politikai pályafutása során volt – több tisztséget apjától és nagybátyjaitól átvéve – Somogy, Szabolcs és Szatmár vármegye főispánja és tárnokmester, de a király hadainak főkapitánya[24], kinevezett erdélyi vajda és országbíró is. 1542-ben parancsnoki beosztásban részt vett a Buda töröktől való felszabadítását célzó sikertelen katonai akcióban. 1549-ben a Habsburg- és a Szapolyai-párt összebékítésén fáradozott, melynek sikeres voltát mutatja a nyírbátori egyezmény. 1551. augusztus 11-én testvérével, Miklóssal együtt abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a magyar királyi koronát Tokajba szállítsa. 1551-ben Ferdinánd akaratából Fráter Györggyel együtt neki kellett volna átvennie Erdély kormányzását, de ebben egyre elhatalmasodó köszvénye megakadályozta. 1554-ben Nádasdy Tamással szemben alul maradt a nádorválasztáson.[25] 1561-ben sikerült meggyőznie testvérét II. Miklóst, hogy a Szapolyai-ház helyett mégis inkább a Habsburgokat támogassa. 1565-ben Schwendi Lázárral együtt a török ellen felvonuló sereg főparancsnoka volt. Ebben az évben jelen volt másik testvére II. György által védett Erdőd ostrománál is. Az 1566-os hadjáratokban is részt kellett volna vennie, de erre betegsége miatt már nem kerülhetett sor. Még ugyanennek az évnek októberében a királytól nyert birtokán Dévényben halt meg.[26] Első felesége Thurzó Anna, a második Mindszenti Katalin volt, de gyermeke egyik házasságból sem születetett.

Patrónusi tevékenységével kapcsolatban leggyakrabban egy konkrétan Bátorhoz kötődő dokumentumra hivatkoztak.[27] Ez az 1549. június 9-én keltezett, Nágocsi Gáspár váradi ferences gvardián által írott levél arról értesítette Andrást, hogy kiküldte a bátori kolostor javítási munkálatainak végzésére kért a bognárokat. A levél őt kifejezetten a rend patrónusának titulálja. Egy másik ferences rendhez kötődő forrásból pedig arról értesülünk, hogy 1544-ben és 1546-ban is egy Nádasdi Bálint nevű bátori ferences barát volt az udvari prédikátora.[28] A rendi elöljárók és András bizalmi viszonyára utal, hogy a török támadások és a reformáció terjedése miatt megszűnő ferences kolostorok összegyűjtött értéktárgyait az erdélyi szekularizációs rendeletek elől úgy igyekezetek menteni, hogy azokat az ötvenes évek közepén az ő oltalmába, Ecsedre menekítették. Számos korabeli oklevél tanúsítja, hogy főkapitányi és országbírói tisztéből adódóan is számos egyházi vonatkozású ügyet intézett.[29] Ezek többsége az egyházi birtokügyekkel kapcsolatos per volt, melyek a török elleni védekezés anyagi hátterének biztosításához, vagy egyes birtokosok önkényeskedéseihez kapcsolódtak. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy ellenségesen lépett volna fel a Habsburg országrészben is egyre rohamosabban terjedő reformációs mozgalommal.

Melius Juhász Péter ifjú éveit rekonstuálni kívánó munkájában Botta István hívta fel a figyelmet arra, hogy 1555-ben országbíróként Oláh Miklós esztergomi érsekkel szemben ő állt ki Somogyi Péter mellett és határozott fellépésével kiszabadította őt az ellenreformáció börtönéből. Konkrét fellépésében nem a reformáció tanainak támogatását kell látnunk, hanem a reformátori tanok terjesztéséért bebörtönzött vágsellyei tanító nemesi jogainak védelmét.[30] Botta feltételezte azt is, hogy a fiatal reformátor éppen Ecsedi Báthori III. András közvetítésével került 1556-ban az Ecsedi Báthoriak Izabella országrészében lévő szatmári birtokaira, hogy ott ne csak menedéket, hanem – a reformáció támogatását olyan öntudatosan vállaló Ecsedi Báthori György és Somlyói Báthori Anna személyében – támogatókat is találjon wittenbergi tanulmányaihoz.[31]

A következő családtag Ecsedi Báthori II. György, aki ecsedi helyett előszeretettel titulálta magát bátori Báthorinak. II. András fiai közül az ő politikai pályafutása volt a legkacskaringósabb. 1552-ben Ferdinánd híveként az egri vár védelmében csapatokat küldött. Tehát 1552-ben még Habsburg párti volt, de az ezt követő évek valamelyikében a Szapolyai- ház pártjára szegődött. 1556-ban azonban már János Zsigmond híveként fellépve Husztot ostromolta.[32] Ennek következtében hűtlenségi pert indítottak ellene. Az Izabella által uralt keleti országrészben azonban fontos pozíciókat töltött be. 1556 nyarán szatmári, szabolcsi főispáni cím mellett a krasznai és közép-szolnoki főispán tisztet is viselte.[33] 1560-1565 között továbbra is János Zsigmond híveként lépett fel. Báthori György Szapolyai-párti állásfoglalása más határkörzetben fekvő családi birtokok mellett Bátort is állandó háborús célponttá tette ezekben az években. A település területi hovatartozása 1556-1565 között állandó vita tárgya volt. Amíg András, majd Miklós is a Habsburg oldalon állt, addig Báthori György Izabella és János Zsigmond fennhatóságát ismerte el. 1562-ben Balassi Menyhért katonai akciója a Habsburg országrészhez csatolta a várost és a Bátoriak udvarházát, 1564-ben azonban János Zsigmond visszafoglalta azt. 1565-ben végül Schwendi Lázár hadjárata hosszú távon stabilizálta helyzetét a Habsburg országrészben.[34] Ugyanebben az évben történt, hogy Erdőd várában a királyi országrész csapatai magát Györgyöt is bekerítették és ostrom alá vették. Az ostromlókat Schwendi mellett fivére Báthori András irányította. Györgynek végül is komoly anyagi áldozatok árán sikerült alkut kötnie az ostromlókkal, de kénytelen volt a határszéli birtokokat elhagyva a család Miksa országrészében lévő csicsvári birtokára átköltözni.[35] 1565 után az 1570 februárja után bekövetkezett haláláig a Tiszáninnenen lakott és ott is temették el Varannóban.[36]

Ecsedi Báthori Györggyel kapcsolatban tette azt a – felekezetileg elfogult történetírással szembeni hadüzenetként is felfogható – szellemes megjegyzést a híres debreceni irodalomtörténész Bán Imre, hogy „róla a protestáns egyháztörténet csupa jót, a kor legnagyobb íróprédikátora Bornemissza Péter viszont elég sok rosszat mond”[37], hiszen György az „Ördögi Kísértetek” lapjain a közismerten fösvény és jobbágynyúzó nagyúr mintapéldájaként jelenik meg. Igyekezve magunkat távol tartani mind az idealizáló, mind a lehúzó értelmezésektől lássuk, mit tudunk II. Ecsedi Báthori György patrónusi munkálkodásáról.

1550-ben kötött házasságot a reformációt a birtokain érvényre juttató főnemes Bélteki Drágfi Gáspár özvegyével a szintén öntudatos evangéliumi hitéről ismert Somlyai Báthori Annával. Az asszony Drágfival kötött házasságából két gyermeket hozott magával, akik azonban korán meghaltak és így az Ecsedi Báthoriak bejelenthették igényüket a Drágfi család birtokaira, amit királyi szentesítéssel el is nyertek.[38] Az így megvalósuló birtokkoncentráció a történelmi Szatmár, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék területének jelentős részét lefedte, de a birtokjogok érvényesítése a határok állandó mozgása miatt elég nehézkesnek bizonyult.

Nyilvánvaló, hogy az így kialakult helyzetben nemcsak – a romantikusnak tűnő magyarázat szerint – felesége,[39] hanem a reformációt támogató ekkor már elég széles társadalmi háttér is elvárta Györgytől, hogy mint a térség leggazdagabb birtokosa vállalja fel az erdélyi országgyűlés által immár saját egyházszervezet kiépítésére kötelezett lutheránus egyház támogatását. Személyes meggyőződése mellett, tehát vagyoni helyzete és politikai befolyása is nyilvánvaló oka volt annak, hogy a magyar ajkú lakosság körében létrejövő első protestáns egyházszervezet kiépítésével foglalatoskodó zsinatok végzései sorra őt nevezték meg patrónusukként. Az ötvenes évek közepének nevezetes zsinatai az 1554-es óvári és az 1555-ös II. erdődi zsinat így ülésezett az ő – akkor éppen Izabella fennhatósága alá eső – birtokain. Személyes egyházi befolyását mutatja, hogy a „Szatmárvidéki Lutheránus Egyházkerület” egyházkormányzói – akik egyben az első magyar ajkú protestáns egyházkormányzóknak is tekinthetők – az ő és felesége udvari lelkészei voltak.[40] A házaspár egyháztámogató tevékenysége megmutatkozott abban is, hogy az 1550-es és 60-as években számos tiszántúli fiatalembert – de mint Botta István feltételezte akár magát Meliust is – az ő támogatásuk jutathatta el a wittenbergi egyetemre.[41]

A reformációs mozgalom belső viszonyait alapvetően átalakította, amikor az 1550-es évektől a lutheri mellett ebben az országrészben is megjelentek a radikálisabb követelésekkel fellépő helvét vagy református reformáció tanai. Ennek terjedését a lutheránus reformáció patrónusai kezdeti igyekezetük ellenére sem tudták megfékezni. 1556-ig – mint Thordai Demeter esete és a II. erdődi zsinat döntései mutatják – Báthori György is ragaszkodott a lutheri tanokhoz, de miután Petrovics Péter a Kálmáncsehi Sánta Márton által képviselt radikálisabb helvét reformáció támogatójává vált ő is ennek pártfogója lett.[42] A térség egyházi életének alakításában játszott kulcsszerepét a Szapolyai-párti politikájának 1565-ös kudarcáig ő betöltötte be. A 19. századi reformációtörténeti feldolgozások konkrétabb adat hiányában a zsinattartás helyszínéből kiindulva azt állították, hogy az 1570-es csengeri zsinatnak is ő a lehetett támogatója.[43] Élete utolsó szakaszának eseményei, abaúji és zempléni tartózkodási helyei és korlátozott politikai mozgástere azonban erre aligha adtak lehetőséget számára.

A Nyírbátor reformációjával foglalkozó szegényes irodalom általános állítása, hogy 1550 körül Báthori György adta a plébánia templomot a „reformált” egyház birtokába. Az évszámot konkrétabb adatok hiányában nem áll módunkban pontosítani. A település felekezeti viszonyainak erőszakos megváltoztatásának mindenestre ellentmond, hogy erről a nyilvánvalóan érzékeny kérdésről semmilyen forrás nem emlékezik meg, illetve, hogy az obszerváns kolostor és templom – György testvéreinek a támogatása mellett –, ha egyre elszigeteltebben is, de ezután még másfél évtizedig működött. A hagyományos és evangéliumi szellemben megújított istentisztelet együttélése a településen akár már évekkel 1550 előtt is megvalósulhatott.[44] A korabeli letisztulatlan egyházi viszonyok között még arra is volt példa, hogy ugyanaz a lelkész ugyanabban a templomban egyszerre katolikus és lutheránus módon, tehát egy és két szín alatt is kiszolgáltatta a híveknek az eukarisztiát.[45]

Az a Bátorban legalább másfél évtizedig fennálló helyzet, hogy egy településen egymás mellett párhuzamosan létezett a hagyományos és az evangéliumi szellemben megújított – immár magyar nyelvű – istentiszteleti közösség is, tehát a korban egyáltalán nem volt szokatlan.[46] Ez azonban a hívek nélkül maradt utolsó ferences barátok távozásával 1566-ban,[47] egy másik kevésbé valószínű adat szerint 1587-ben megszűnt. A 18. század elejéig még katolikus ekkléziola működéséről sem tudunk.

A római katolikus egyháznak az egész térségben elszenvedett rohamos térvesztését számos adattal lehet igazolni. Újabban Szabolcs megye dikajegyzékeinek vizsgálata során Németh István mutatta ki, hogy a római katolikus egyházi szervek kezelésében lévő birtokállomány mérete a 16. század második felében milyen drasztikus csökkenést mutatott.[48] A század végi helyzetet jól jellemzi, hogy a megyében már csak két helyen Várdán és Kállóban működött katolikus pap, akik ott sem a helyiek, hanem a várbéli katonaság lelkigondozását látták el.[49]

II. András három fia közül az előadás témája szempontjából talán legérdekesebbhez Ecsedi Báthori II. Miklóshoz érkeztünk el. Ő 1520 körül született és az ecsedi várban halt meg 1584. december 17-én. Férfikorának delén, meglehetősen későn házasodott meg, felesége a nála jóval fiatalabb Losonczi Anna volt – aki később Balassi Bálint jóvoltából – „a magyar irodalom első múzsájaként” vonult be az irodalmi köztudatba.

Miklós politikai pályája inkább III. Andráséhoz, mint II. Györgyéhez hasonlítható, bár az ő Habsburg pártisága korántsem volt olyan magától értetődő. Hiszen az ötvenes évek második felében hosszabb ideig a Szapolyai-ház híve volt, majd 1570-ben is gyanúsították a Dobó-Balassa-féle mozgalomban való részvétellel. Bátyjaihoz hasonlóan ő is volt Szabolcs, Szatmár és Somogy vármegyék főispánja, ezeken kívül sokáig országbíró is.

Magas társadalmi rangjának megfelelő műveltségét a kor más közép-kelet-magyarországi arisztokratáihoz hasonlóan szerezte. Egy újabban közölt 1551-ből származó levéltári adat szerint évekig a bécsi udvarban nevelkedett, majd 1552-ben Genovában is járt.[50] Első országosan ismertté vált közéleti fellépésére 1551-ben került sor, amikor bátyjával Andrással együtt átvette Izabellától a koronát és Tokaj várába szállította. Ugyanebben az évben – későbbi apósával – Losonczi Istvánnal együtt harcolt a török ellen a Tisza alsó folyásánál fekvő Torontál megyei Becse alatt.[51] Itáliából való hazatérése után egy ideig fivérével Györggyel együtt Izabellához pártolt, de 1561-ben másik testvére András rábeszélésére mégis visszatért Habsburg Ferdinánd pártjára. 1563-ban így lehetett jelen Pozsonyban Miksa magyar királlyá koronázásán, sőt a ceremónián ő vitte István király kardját.[52] 1562-ben az ecsedi várban ostrom alá vette a Szapolyai-ház híveként fellépő későbbi fejedelem és lengyel király, Somlyói Báthori István. Miklósnak azonban politikai ügyességével sikerült a királyi országrészben tartania ezt a fontos erősséget. Nyilvánvalónak tűnik, hogy miután Györgynek el kellett hagynia a Tiszántúlt az ő feladatává vált a család szabolcsi és szatmári birtokügyeinek az intézése. András 1566-ban bekövetkezett halála, szabolcsi és szatmári főispáni tiszte és az ecsedi vár katonai jelentőségéből adódó katonai feladatok a keleti országrész meghatározó közéleti szereplőjévé tették.

Személyéhez több szálon is kötődött a román karizmatikus parasztpróféta Karácsony György 1569 nyarától 1570 késő tavaszáig tartó mozgalma. Ennek alapvető mozgatórugója a közeli végítélet hitében élők vallási rajongása volt.[53] A Szilágyság és a Felső-Tiszavidék irányából Debrecen felé vonuló és létszámát folyamatosan növelő „szent had” a magát isteni szabadítónak hirdető népvezér személyéhez kötődött. Karácsony György a zsarnokoskodó török megszállók ellen hirdetett népfelkelést. A Debrecen mellett letáborozó, az ország távoli részéből gyülekező „szent had” tagjai között a jobbágyok mellett sok nemes és főleg az egri várból érkezett katona is volt. Karácsony György egy darabig bírta Báthori Miklós és a szatmári kapitány bizalmát is.[54] 1570. április 16. után azonban, amikor egy jóslat következében több száz önként jelentkező ember vonult fegyver nélkül a törökök balaszentmiklósi (ma: törökszentmiklósi) palánkvára ellen, akiknek java részét lemészárolta az ellenfél alapvetően megváltozott a helyzet. A tragikus eset után tovább radikalizálódó és egyre kezelhetetlenebbé váló mozgalom vezérét egy erőszakos debreceni fellépése során meggyilkolták. A Tiszántúl Habsburg fennhatóság alatt álló részének védelméért felelős katonai irányítók is szembefordultak a „szent haddal”. A legmegbízhatóbb tudósítás szerint végül is II. Ecsedi Báthori Miklós kergette szét a fékevesztett csapatokat. Sikeres katonai ténykedését mutatja, hogy 1570-ben ő kezdte el kiépíttetni a később hivatalosan is végvárrá nyilvánított kállói várat.

Egyháztámogató tevékenysége testvéreiéhez hasonlóan jelentős volt. Bár ha a katolikus és a protestáns egyháztörténeti irodalmat olvassuk meglehetősen eltérő eredményre juthatunk. Karácsonyi János úgy mutatja be, mint a bátori ferences barátok utolsó mentsvárát, akinek ecsedi udvarában majd 1583 után is működött egy ferences atya.[55] Ellenben a protestáns egyháztörténeti munkákban a Melius által képviselt helvét irányzat kiemelkedő patrónusaként jelenik meg.[56] Botta István és Szakály Ferenc pedig Nyírbátori Somogyi Péter végrendelete alapján arra figyelt fel, hogy közvetlen környezetében korábban közismerten Szentháromság-tagadó(k) is élt(ek).[57] Hogyan lehetséges ez egyszerre? Mivel magyarázható ez a szokatlannak tetsző felekezeti két, vagy még inkább háromarcúság?

Botta István „látens sztoicizmust” lát Miklós talányos magatartásában,[58] Szakály Ferenc pedig a vallási toleranciának a korban meglehetősen szokatlannak tetsző megnyilvánulásaként tekint rá. Véleménye szerint az 1570-es nyírbátori zsinat megrendezésének helyszíne azzal magyarázható, hogy

„Melius püspök, úgy látszik, elsősorban Báthori Miklóst kívánta meggyőzni a maga és hittársai igazáról, a Szentháromság-tagadók eretnekségéről, mert 1571. november 5-ére éppen Nyírbátorba hívta össze a lelkésztársa, Somogyi Máté elítélésére hivatott közzsinatot. (1571. október 6-i vádemelése ellenfelei előzetes megfélemlítését célozhatta.) Ebből alkalmasint arra következtetnénk, hogy Báthori – aki, mint láthattuk a ferenceseket is megtűrte – nem zárkózott el a Szentháromság-tagadó tanítások meghallgatása elől sem.”[59]

Anélkül, hogy ennek az érdekes problémának a végleges megoldását kívánnánk adni, egy másik – most előkerült korabeli dokumentumok alapján – jobban igazolható magyarázatára hívhatjuk fel a figyelmet. Erre egy a kutatómunka során előkerült korábban gyakorlatilag ismeretlen 1570-es debreceni nyomtatvány előszava ad lehetőséget.[60] Mely korabeli forrás Ecsedi Báthori II. Miklós patrónusi tevékenységéről eddig legbővebben tudósít bennünket. Károlyi Péter nem tud felekezeti sokarcúságról, sőt nagyon egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy Miklós „ez mostan tamadot dögletes tudomant felette igen gyulöli” s fő világi támogatóként ő áll a Szentháromság-tagadók elleni küzdelem élén. Tekintettel arra, hogy a kötet megjelenése utáni években Báthori közvetlen fennhatósága alatt lévő területeken folynak le[61] – a Melius által kezdeményezett és Károlyi Péter aktív részvételével zajló – az antrinitatizmus végleges kiszorítását célzó református zsinatok. Illetve, hogy Bátori Miklós csak református szerzők művének kiadása során vállalt fautori szerepet, aligha valószínűsítheti, hogy őt Meliusnak győzködnie kellett volna. Érdemes szövegszerűen is bemutatnunk forrásunkat,[62] Károlyi Péter „Az eg igaz Istenreol es az Iesvs Christusnak eoreok istensegereol es fivsagarol valo praedicatiok, az szent irasbol szedetettek Caroli Peter varadi paztor altal” címmel kiadott könyvének korábban ismeretlen előszavából a Báthori Miklósra vonatkozó részeket:

„Hoġ penig en ez könyuecczket az Nagsagod neue alat boczattam ki, az oka ez volt, melliet hoġ Nagsagod kegielmesen es io vegre magiarazzon felette igen kerem. Hallottak mindniaian es naponkent halliuk naġ lelki örömmel, hoġ minekutanna Nagsagodat az Vr Isten az ö esmeretire hozta, es az sötetsegböl ki hoszta kegielmesen, az Vrnak igeienek szeretöie es oltalmazoia, es az Isten szolgainak taplaloia volt.

Söt mind az igaz tudoma[n]nak örizeseben, mind az kereztieni eletben Nagisagodat immar az Isten az mi orszagonkban valo Vraknak ugy mint peldaul es tyköröl atta. Ertem esztis, hoġ Nagisagod ez mostan tamadot dögleletes tudomant felette igen gyulöli, es az igaz Istennek esmeretiben mind vegig meg akar maradni: es az Samson rokait oltalmazni semmikeppen nem akaria. Ezen mi nekönk naġ örömönk vagion, es halakat adonk az Vrnak, hogy Nagisagodat az vilagossagra es az ö igaz esmeretire hozta, es keriuk naponkent ö Felseget, hogy te Nagisagodat mind vegig az igaz tudomanban meg tartczia. Ennek hoġ valami bizonsagat es iegiet mutatnam enis az töb keresztienek közöt, ez kis könyueczket az Nagsagod neue alat akaram kiboczatania. Nagsagodnak köniörgök alazatoson hoġ ez kiczin munkat vegie en tölem io neuen, es legien Nagsagod az Isten tisztessegenek oltalmazoia.

Ha nagsagod ezt io neuen veszi, ez vtan ha ISTen eltet böuebben ezen dologrol akarok irnom: noha Nag[isagod] az ö iambor es tudos Praedicatoratol az Kallai Mihaltol giakorta hal erröl. Az Vr Isten Nag[isagod]: tarcza meg, es eltesse az ö neuenek tisztessegere minden Vduara nepevel egitemebe.”

A rendelkezésünkre álló adatok alapján a következőképpen rekonstruálhatjuk Báthori Miklós patrónusi tevékenységét. Ez egymástól időben elkülöníthető két fő szakaszra osztható. Az 1560-as évek közepéig egyértelműen a római katolikusokat támogatta. Ez a család hagyományainak megfelelően elsősorban a bátori minoritákhoz kötődött. 1559-ben és 1561-ben is a helyi barátok közül rendeltek ki a számára udvari lelkészt.[63] A bátori kolostort azonban az 1565-ös obszerváns közgyűlési jegyzőkönyv már nem is említi. Kérdéses az a magyarázat is, hogy a bátori ferences kolostort Báthori Miklós udvartartásának 1565-ös Ecsedre helyezésével lehetne magyarázni. Valószínűleg inkább arról lehet szó, hogy a hatvanas évek második felében maga Báthori Miklós is a református reformáció támogatójává vált és a ferences barátok működését birtokain a későbbiekben inkább csak elfogadta, mint támogatta volna.[64] Ne feledjük a Tiszántúl reformációja ekkor még nem zárult le, sőt éppen ebben az időszakban fokozott hevességű vallási polémia bontakozott ki a Szentháromság-tagadó tanok miatt. 1569/70-re pedig a Karácsony György mozgalmában kicsúcsosodó vallási rajongás a társadalmi rendet is fenyegető helyzetet idéztek elő. Ebben a szélsőségességig radikalizálódó vallási közegben lépett fel Báthori Miklós egyre erőteljesebben a Melius és Károlyi Péter által irányított Szentháromság-védő reformátori irány mellett és tegyük hozzá – a politikai ellentábor feje – János Zsigmond támogatásában részesülő antitritáriusokkal szemben.

Miklós megtérésének a korban nyilvánvalóan nagy híre volt, amint arra Károlyi Péter beszámolója is utal: „Hallottak mindaniaian es naponkent halliuk naġ lelki örömmel, hoġ minekutanna Nagsagodat az Vr Isten az ö esmeretire hozta es az sötetsegböl ki hoszta kegielmesen, az Vrnak igeinek szeretöie es oltalmazoia, es az Isten szolgainak taplaloia volt.” Még udvari lelkészének „a jámbor és tudós” Kállai Mihálynak a nevét is tudjuk most már. Magát a nevet korábban is ismerte szakirodalom anélkül, hogy Kállai működéséről bármi közelebbit tudott volna. Márpedig, hogy a helvét irány tekintélyes képviselőjének kellett lennie korábban is sejthető volt, hiszen a Somogyi Kis Máté debreceni lelkész antitrintárius nézeteinek az elítélésére 1571. november 5-re összehívott nyírbátori zsinat Szentháromság-tagadók elleni – feltűnően éles hangú[65] – vitatételeit aláíró számos lelkész közül csak négynek a nevét tartották fontosnak a nyomtatott változatára is rávezetni: Meliusét, Károlyi Péterét, Tatár Istvánét és Kállai Mihályét.[66] A zsinat tehát nem Báthori Miklós megnyerése érdekében, hanem az ő oltalma és támogatása alatt és udvari lelkészének aktív részvételével került összehívásra.

A Meliussal – 1572-ben bekövetkezett haláláig – fenntartott szoros kapcsolatára további adatok is utalnak. Melius az 1570-ben Debrecenben nyomdába kerülő egyik könyvének előszavában[67] – mely március 1-jével van keltezve – Enyingi Török Ferenc hunyadi főispán és dunántúli főkapitány mellett, Báthori Miklóst és Mágócsi Gáspárt nevezi legfőbb patrónusának és kéri anyagi támogatását az erdélyi Szentháromság-tagadók elleni küzdelemhez. Az, hogy Melius – vélhetőleg éppen Báthorin keresztül – jó kapcsolatokat ápolt a Habsburg országrész más katonai irányítóival is mutatja, hogy a csengeri zsinatra Melius menlevelet szerzett az antitrinitárius résztvevőknek a németek szatmári főkapitányától.[68] Joggal vethető fel annak kérdése is, hogy Báthori György helyett inkább ne benne kellene-e látnunk az 1570. júliusi csengeri zsinat patrónusát is.[69] Melius halála után is megmaradó patrónusi igyekezetét mutatja a református tanár majd lelkész Szegedi Lőrinc által fordított és 1575-ben Debrecenben megjelentetett iskoladrámájának neki és feleségének szóló ajánlása.[70]

Ami az ő esetében az Szentháromság-tagadók iránti nyitottságnak tűnhet úgy is magyarázható, hogy a tanaikat egyébként visszavonó antitrinitáriusokat továbbra is „szem előtt kívánta tartani”. Politikai megfontolás is eredményezhette azt, hogy erőszakos fellépésre a hitviták kiélezett retorikája ellenére sem került sor, hiszen János Zsigmond halála után Erdélyben is kezdett visszaszorulni ez az irányzat. Azt, hogy a vallási kérdéseket a kor politikai irányítói lehetőség szerint erőszakmentesen igyekeztek kezelni, korábban Báthori András Somogyi Péterrel kapcsolatos fellépése is mutatta. Ebből a szempontból Ecsedi Báthori Miklós sem jelentett valamiféle különleges kivételt.[71] Azt, hogy a helvét irányú egyházat támogató patrónusi tevékenysége ellenére élete végéig sem vált unokaöccséhez hasonló ortodox reformátussá, mutatja a Gergely naptár bevezetése kapcsán elfoglalt magatartása is. Zoványi Jenő hívta fel arra a figyelmet, hogy Miklós országbíróként a kérdés körül kibontakozó felekezeti polémia ellenére – a király rendeletének megfelelően már 1584-ben alkalmazta a Gergely naptárt – addig az országbírói tisztében őt követő unokaöccse egészen 1602-ig az „ónaptárt” használta.[72]

Báthori Miklós unokaöccse volt Ecsedi Báthori V. István, akinek patrónusi és irodalmi tevékenysége valójában már a reformáció térségbeli lezáródása után kezdődött. Mivel a kegyességi irodalomnak maga is művelője volt, a református egyházat támogató Ecsedi Báthoriak közül róla tudunk a legtöbbet. Vele ebben a dolgozatunkban már nem foglalkozunk külön.[73]

Bátor első protestáns lelkészei és egyháztámogató polgárai

Kutatásaim során sikerült kiegészíteni a bátori lelkészek eddig igen hiányos névsorát is a 16. század második feléből. Így egy[74] helyett immár négy olyan református lelkészről tudunk, hogy 1570 és 1597 között itt illetve itt is működtek. Igyekezetünket az ösztönözte, hogy a forrásaink hiányos volta[75] ellenére is nehéz volt elfogadni, hogy a térség reformációjában ilyen kulcsszerepet játszó Ecsedi Báthoriak és a távolsági kereskedelembe bekapcsolódó és gazdagodó bátori polgárok éppen a település egyházi életét hanyagolták volna el. Éppen azt feltételezhetjük, hogy a patrónus család és polgárság pusztán presztízs okokból is odafigyelt a város egyházi életének színvonalára. Ez az igényesség pedig a református egyház igehirdetés-központú istentisztelete miatt elsősorban a magasabban képzett lelkészek alkalmazásában nyilvánulhatott meg.

Mielőtt áttérünk a már igazolhatóan protestáns lelkészek tárgyalására érdemes pár gondolat erejéig elidőznünk egy 1548-as bátori lelkipásztor neve mellett. A debreceni magisztrátus jegyzőkönyvében található vele kapcsolatos bejegyzéseket többen is közölték. Ezek közül a bővebb így szól:

„Balázs presbiter (áldozó) bátori (de Bator) parochus tiltja Gyenge (Gyenghe) Máté özvegyének minden javait és örökségeit, ezen felül háza telkét négy forint híján 100 forintig mindenki más előtt.”[76]

A korabeli helyi és általános egyházi viszonyok ismeretében a rá vonatkozó megjegyzésből annak megállapításán kívül, hogy a reformáció korában volt egy ilyen nevű papja a városnak, nem lehet messzemenő következtetéseket levonni Balázs parókus hitvallási alapállásával kapcsolatban. Csohány János találóan állapította meg, hogy a bejegyzés alapján „lehetett katolikus áldozópap, de vallhatott reformált hitet, mivel a reformáltak is használták ezeket a hagyományos egyházi elnevezéseket”[77]. Az 1545-ös erdődi zsinaton 29 feltehetően szatmári és szilágysági lelkész vett részt, akiknek névsora szintén ránk maradt.[78] Közöttük két Balázs nevű is volt, de róluk keresztnevükön túl alig tudunk közelebbit, ahogy a bátori Balázs parókusról sem.

Nem vagyunk sokkal könnyebb helyzetben egy 25 évvel későbbi lelkipásztorral kapcsolatban, a „jámbor és tudós” Kállai Mihállyal sem. Neve, mint láttuk a helvét irányú reformációhoz kötődő két korabeli nyomtatványban is szerepel. Báthori Miklós udvari lelkészeként ha nem is állandó jelleggel, de nyilvánvalóan Bátorban is végzett lelkészi szolgálatokat.[79]

A harmadik 16. századi bátori lelkész nevét a szakirodalom figyelmes olvasói immár évtizedek óta ismerhetik. Ő az a Czégényi Miklós, aki Nyírbátori Somogyi Péter végrendeletét 1587-ben papírra vetette. Személyével – mivel konkrétabb kutatási témájuk kapcsán mellékvágány lett volna – a végrendeletet részletekbe menően tárgyaló Botta István és Szakály Ferenc nem foglakozott. Bár kiemelték a bátori kereskedő végrendeletének igényes – nyílván Czégényi Miklós munkáját dicsérő – Báthori István végrendeltét idéző magyar nyelvezetét. Botta István, abból, hogy a Szatmár megyei Cégény – a mai Cégénydányád – az ecsedi Bátoriak uradalmához tartozott azt feltételezte, hogy Czégényi Miklós valószínűleg ecsedi Báthori István patronáltja lehetett. Róla szerencsésen sikerült többet is kideríteni, mert neve megtalálható a wittenbergi magyar bursa anyakönyvében. 1577-ben iratkozott be a bursa tagjai közé Nicolaus Czegeni néven.[80] Bár Bottával szemben a beiratkozás évszáma alapján inkább arra  gondolhatunk, hogy tanulmányait még Báthori István nagybátyja Miklós támogathatta. A bejegyzések wittenbergi tanulmányainak néhány egyéb részletét is feltárják.[81]

Ugyanennek a forrásnak a felhasználásával sikerült még tovább lépni. A magyar diákközösség jegyzőkönyvének 1589. március 8-i bejegyzése szerint:

„senatus Bathoriensis amplissimus, ad petitionem domini Johannis Danocii, pastoris eiusdem loci, missit ex sua munificentia, coetui nostro talleros 6.”[82]

Ez a bejegyzés két szempontból is becses a számunkra. Egyrészt egy újabb bátori lelkész nevét tudhatjuk meg belőle, másrészt egy újabb adalékot jelent a 16. századi bátori polgárság egyháztámogató szerepvállalására vonatkozóan.

A korábban elmondottak alapján szinte már nem is találjuk meglepőnek, hogy Danóci János nem véletlenül igyekezett meggyőzni gyülekezetének tagjait a wittenbergi egyetem magyar bursájának támogatásáról, hiszen pár évvel korábban diákként maga is élvezhette annak jótéteményeit. A neve alapján bizonytalan származási helyű[83] ifjú 1585. január 22-én – a később még említésre kerülő – feltehetően nyírgyulaji származású Gyulai Búza Mátyással és Budai Jánossal együtt iratkozott be a Bursa tagjai közé Johannes L. Danocius néven.[84] Diáktársai közötti népszerűségét és tiszteletét mutatja, hogy 1586-ban hazaindulása alkalmából diáktársai egy üdvözlő verseket tartalmazó kötetet jelentettek meg a tiszteletére.[85] Nevét egy 1593-as bejegyzésben később is megtalálhatjuk, ekkor 5 tallért[86] küldött a deákok segítésére, szolgálati helye azonban már nincs konkrétan megnevezve.

Lelkésznévsorunk utolsó tagja Pály[87] (Pályi) nagytiszteletű úr, akinek keresztnevét nem ismerjük. Nevével a Szabolcsi egyházmegye gyülekezeteinek – ahova a református egyházszervezeten belül Bátor be lett tagolva – 1597-ben készített és az egyházmegye korabeli iratai egyedüliként szerencsésen ránk maradt lelkészi bérjegyzékben találkozunk. A forrás betűhív átírása a következő:

„Bathor

Az elōt sok eßtendöktūl fogva adtak summat flor 160. de eletet nem adtak. Változvan pedigh a’ praedicatorsagh Paly uram ugi ßerzödött megh hogi adnak [...] rost avagi buzat az kinek buzaja léßen. Ez mellet flor 130. az 30 forint senior hirével és engedelmével [...] az eletert. Item vagion harom [...] két két föld, maga szántatja, vetteti a praedicator hanemha jo akarat szerént szántja valaki. Vagion a praedicatorsaghoz kaßalo rét is. Halott felett praedicalastúl flor 1. kereszteléstől tyúk, kenyér. Elegendő fa. Szolga legénytől ha megesketik [...] 40.”[88]

Ez a díjlevél azon kívül, hogy egy korábban már többek által is említett lelkésznevet tartalmaz, annak az érdekes kérdésnek a felvetésére is lehetőséget adhat, hogy a Szabolcsi egyházmegye más korabeli lelkészeihez viszonyítva milyen jövedelemmel rendelkezett a bátori lelkész. A tételes összehasonlítást azonban több tényező is nehezíti. Az egyes települések lakosságának pontos száma, a lelkészi földek méretének, és egyéb jövedelmi forrásainak ismerete nélkül valójában csak találgatás szintjén maradna. Annyi azonban szembetűnő, hogy a bátori lelkész az egyetlen[89], akinek javadalmát nem természetbeni juttatásokban, hanem szinte teljes egészében készpénzben állapították meg.

A tanulmány végén röviden érdekes újra visszatérnünk a korábban gyakran idézett Nyírbátori Somogyi Péter féle végrendelet helyi egyháztörténeti vonatkozásaira is. Botta István és Szakály Ferenc megállapította, hogy a végrendelkező bátori kereskedő és sógora Lökös Bálint is a református egyház öntudatos mecénásaként lépett fel. Somogyi Péter egymaga finanszírozta Félegyházi Tamás debreceni lelkipásztor „Az kereztieni igaz hitnek rezeiröl valo tanitas…” című munkájának tetemes kiadási költségeit.[90] A mű utószava őt „kegyes és nemes férfiúnak” nevezi. Lökös Bálinttal kapcsolatban – aki élete utolsó időszakában Nyírbátorból Kassára költözött – pedig a házában és a boltjában őrzött könyveinek szerencsésen ránk maradt jegyzéke tanúskodik szellemi igényességéről és református hitbeli meggyőződéséről.[91]

A végrendelet kapcsán elvégzett elemzéseik eredményeit néhány újabbal is alá tudjuk támasztani. A továbblépéshez érdemes idéznünk a végrendelet egyházi vonatkozású részeit: „Matthias Deak ha ki jü Witebergabol hagiok neki ruhazattyara tizenöt forintoth.”[92] Mátyás deákról az említett szerzők feltételezték, hogy azonos a wittenbegi egyetemen ekkor tanuló Gyulai (Julanus) Búza Mátyással, akit Somogyi Péter részben vagy teljesen a saját költségén taníttathatott. Ezt erősíti meg a Tiszántúli Református Egyházkerület közgyűlési jegyzőkönyveinek egyik első bejegyzése. Ez arról tudósít, hogy 1584. november 23-án Gyulai Mátyás teológus ifjú Somogyi Péter bátori nemes embertől, jelentős összeget – száz aranyat – kapott wittenbergi tanulmányaihoz.[93]

A következő megjegyzés is figyelemfelkeltő: „Papnak Deakoknak hagiok tiz forintoth. Az szegenieknek es sirasoknak hagiok niolcz forintoth es egj hordo bort, koporso czilanonak harom forintoth.”[94] Hiszen – valószínűleg a temetésen éneklő – deákok említése arra utal, hogy a Szabolcsi egyházmegye legtöbb gyülekezetéhez hasonlóan Bátorban is folyt iskolai oktatás. A bátori iskolai oktatásra utaló, ettől konkrétabb adatot eddig csak a 17. század második feléből találtam.[95]

Debrecen városi jegyzőkönyvek újabban nyomtatásban is kiadott részei alapján Nyírbátori Somogyi Péter halála időpontjának korábban bizonytalan datálását is pontosíthatjuk.[96] Korábban annyit sikerült megállapítani, hogy 1594/95-ben már nem élt. A halála kapcsán Debrecenben lefolytatott örökösödési perek alapján állítható, hogy a kegyes bátori kereskedő már 1591-ben elment a minden élők útján.

Az, hogy Nyírbátori Somogyi Péter végrendelete nem merült el a feledés homályában és rajta keresztül két 16. századi bátori polgár egyháztámogató tevékenységére is felfigyelt a magyar történeti szakirodalom részben a véletlenek szerencsés összjátékának is tekinthető. Azt, hogy kettőjük példája a maga korában saját szűkebb pátriájukban sem volt egyedülálló illetve, hogy a patrónusok és a lelkészek mellett a kor hétköznapi emberei egyházi kapcsolatainak kutatása is további eredményekhez vezethet, a bátori szenátus által Wittenbergbe küldött adomány korábban idézett példája is igazolja.

Jegyzetek