Az „Újvilág” felfedezését követő 16. században, az Európából kivándorolt lakosság sokszínűségéből adódóan, az őslakosok megítélése különbözőképen alakult, az egyes csoportok érdekei szerint. A csoportok közötti legjelentősebb ellentét, a busás haszon reményében ideérkezett gyarmatosítók és a reformáció miatt Európában pozíciót vesztett Katolikus Egyház szerzetesei között állt fenn. E két csoport érdekei már az indiánokhoz való hozzáállás mikéntjében is különböztek egymástól, hiszen ez határozta meg, hogy mit lehetett velük kezdeni. Az ellentét közöttük emiatt kibékíthetetlennek tűnt, hiszen az egyik kizsákmányolni, használni, a másik megtéríteni, európaizálni akarta az indiánokat.

A gyarmatosítók, s általánosságban az európai közvélemény „Gentes sin razon”-nak, ész nélküli lényeknek tartotta az indiánokat. Ezt, az ember és az állat közötti valamiféle átmeneti állapotnak tekintették, és ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül pusztították őket.

Ez ellen a tévedés ellen lépett fel többek között Bartolomé de Las Casas, aki kezdetben magányos harcot folytatott, de később több szerzetesrend is csatlakozott e nemes elhatározáshoz. Las Casas 1484-ben született[1] Sevillában, s mint gyarmatosító maga is részt vett Kuba meghódításában. Ott azonban megundorodott társai kegyetlenkedéseitől, s az indiánok legjelentősebb védelmezője lett.[2]

A gyarmatosítók, hogy kegyetlenkedéseiket igazolják, a kereszténység terjesztésének leplével takaróztak. Odáig mentek, hogy hálaadó szentmiséket mondattak egy – egy mészárlás után! A helyzet fonáksága abban rejlik, hogy míg egyfelől nem tartották embereknek az indiánokat, s ezt fennen hangoztatták, addig másfelől, hogy gazságaikat leplezzék, a „szerencsétlenek” keresztény hitre való megtérítésének kényszerítő erejére hivatkoztak. E két viselkedésmód között áthidalhatatlan szakadék tátong, hiszen felvetődhet a kérdés, hogy minek keresztény hitre téríteni azt, aki nem is ember?!

Las Casas minden erejét és képességét a bennszülöttek ügyének szentelte, és sorsuk enyhítésére törekedett. Valamikor 1510 táján pappá szentelték, s a Kubát leigázó spanyolok lelkipásztora lett. Ezzel szinte egy időben harcot indított az encomienda (kiajánlás) intézménye ellen. Amíg ui. Izabella királynő élt, a gyarmatosítók nem merték nyíltan bevezetni a rabszolgaságot, hanem helyette a kormányzó úgymond kiajánlotta az indiánokat a telepeseknek, akik gyakorlatilag rabszolgaként bántak velük. Ha „elfogytak”, lehetett újakat igényelni.[3] Ráadásul a burgosi törvények (1512), amelyeket az indiánok és a konkvisztádorok ill. a spanyol állam viszonyának kérdésében hoztak, Palacios Rubios nézeteit tükrözték, amely „szerint a spanyol király pápai felhatalmazás, pápai ajándék alapján rendelkezik az Újvilág és lakói felett. Ha ezek önként alávetik magukat a királynak, békében kell hagyni őket, de ha ellenállnak, igazságos háborút kell ellenük indítani. Alávetésük elvi alapja az, hogy alacsonyabb rendű lények, „születésüknél fogva rabszolgák” (servi a natura). Bernardo de Mesa szerzetes szerint az indiánok rabszolgai állapota szellemi fejletlenségük következménye. Sajátos módon ezt földrajzi körülményekkel, pontosabban azzal magyarázza, hogy az Antillák lakói szigetlakók, és így a hold fokozott hatása alatt jellemük állhatatlanná vált”.[4]

Las Casas, bár minden eszközzel igyekeztek őt elhallgattatni, élete során 14 alkalommal szelte át az Atlanti óceánt az indiánok érdekében, hogy a királytól védelmet esdjen ki számukra, s hogy a fenti nevetséges érveléseket megcáfolja. Erre V. Károly uralkodása alatt nyílt a legnagyobb lehetősége, aki udvari káplánjának nevezte ki, s megbízta azzal, hogy dolgozzon ki egy békés tervet az indiánok országának fegyvertelen meghódítására. Mint „procurador des los Indios” lett a spanyol vezetés első hivatalos munkatársa az Indiákon.

Las Casas 1522-ben belépett a domonkos rendbe, s öt éven át főként a tanulással és lelki életével foglalkozott. Ez alatt az idő alatt sem szűnt meg azonban kedves indiánjainak nyomorúságos helyzetével foglalkozni, s több művet is írt azok védelmében. Olyanokat, mint például „A hittérítés egyetlen helyes módszere”, illetve „Igen rövid tudósítás az indián országok elpusztításáról és elnéptelenedéséről”. Ezekben a könyvekben igyekezett nézeteit terjeszteni, elítélte a gyarmatosítás kegyetlenségeit, s felvázolta az együttélés helyes útját.

1527-ben a hispaniolai (mai Haiti) Puerto de la Plata kolostor perjele lett, s az indiánok védelmében megkezdett munkáját itt folytatta. A vállalkozás reménytelennek tűnt, de az itt eltöltött hittel teli, fáradtságos tíz év, 1537-ben mégis valamiféle kezdeti sikerekkel kecsegtetett. Ekkor ui. Las Casasnak sikerült végre elfogadtatnia nézeteit a guatemalai kormányzóval, s a salamancai egyetem professzorai is felsorakoztak mögéje. Nagy szerepe volt ezeknek, az 1542-ben kiadott, ún. „Új Törvények” (Leyes Nuevas) megjelenésében, amely szemben a burgosi eredményekkel, tagadta az indiánok született rabszolgaságának elvét, s korlátozta az indiánok elleni erőszakos fellépést. Általa az indiánok a spanyol korona közvetlen alattvalói lettek. Az új törvények végrehajtása azonban egyáltalán nem bizonyult könnyűnek, mert a konkvisztádorok nyíltan szembehelyezkedtek a döntéssel. Olyan nagy felháborodást keltettek, hogy három év múlva vissza kellett vonni őket. A király és a pápa nagyon messze voltak, s a helyi alkirályok, ill. kormányzók a busás haszon reményében hajlottak a gyarmatosítók érdekeinek képviselésére.[5]

Las Casas, aki időközben (1543) Chiapa püspöke lett, nem adta fel. Kiadott egy „Tanácsok és szabályok a gyóntatók számára” című rendeletet, amelyben megtiltotta papjainak, hogy feloldozzák azokat a spanyolokat, akik nem voltak hajlandóak szabadon bocsátani indiánjaikat. A domonkos rend hathatós támogatásával pedig, sikerült rábírnia III. Pál pápát arra, hogy az indiánok pártjára álljon, és hivatalosan hirdesse ki, hogy az indiánoknak emberi lelke van. Ez, az indiánokat is embereknek elismerő pápai bulla, a „Sublimis Deus”, 1547-ben jelent meg, de nem sikerült azonnal lezárnia a kérdést. 1548-ban még külön összeült egy egyházi zsinat Limában, hogy foglalkozzék az indiánok lelkével, azaz ember-voltuknak a kérdésével. A vélemények erősen megoszlottak. Egyesek úgy érveltek, hogy minthogy Jézus apostolai nem hirdették az evangéliumot Amerikában, az indiánokat nem lehet megkeresztelni. Szerencsére létezett egy legenda, mely szerint Szent Tamás apostol Indián keresztül eljutott Amerikába is, és ott hirdette az igét. Ez aztán az indiánok oldalára döntötte el a kérdést, és a zsinaton szótöbbséggel kimondták, hogy az indiánok is emberek. I. Károly király ezért megparancsolta, hogy azonnal függesszék fel a hódító expedíciókat az Indiákon. Ezzel párhuzamosan felszólította Las Casast és Sepulveda kanonokot, Fülöp herceg nevelőjét, aki az indiánok rabszolgaságának pártját képviselte, hogy nyilvános vitában ütköztessék érveiket. Erre 1550-ben, Valladoliban került sor. Itt tulajdonképpen a gyarmatosítás ideológiája került szembe a Krisztushoz igazodó keresztény meggyőződéssel. A vitából ugyan Las Casas került ki győztesen, a győzelem azonban csak elméleti jellegű volt, a visszaélések továbbra is folytatódtak az újvilágban. Las Casas ezért kiadta az „Indián országok története” c. igen hasznos, forrásértékű könyvét, de harca csak részeredményekhez vezetett. Ilyen volt az a döntés, amelynek értelmében, 1556-ban, az Indiák Tanácsa a további fölfedezett területekre vonatkozóan, korlátozó intézkedéseket adott ki. Így az új területeket innentől kezdve csak misszionáriusok jelenlétében lehetett elfoglalni, s azokon közvetlenül a korona alá tartozó falvakat (pueblos de Indios) ill. templom köré csoportosított falvakat (pueblos de reduccion) kellett létrehozni. Ezzel próbálták védeni az indiánokat a helyi konkvisztádoroktól, azok önkényeskedéseitől.[6] Erre szükség is volt, mert a fehér ember kegyetlenségei nem ismertek határokat az indiánokkal szemben. „Betörtek a falvakba, és nem hagytak sem gyermeket, sem öreget, sem terhes asszonyt vagy anyát, akinek ne vágták volna fel a hasát, és akit ne szaggattak volna szét, mintha csak akolba zárt bárányokra szabadultak volna rá. Fogadásokat kötöttek, hogy ki tudja egyetlen vágással felmetszeni a másik ember hasát, kiontani a beleit, vagy kardcsapással levágni a fejét. Leszakították a kisdedeket anyjuk melléről, megragadták őket lábuknál, és a sziklához csapkodták a fejüket. Mások háttal a folyóba dobták őket, nevetve és tréfálkozva, és ahogyan a vízbe zuhantak, így kiáltoztak: „Nesze nektek nyomorultak!”. Más gyermekeket anyjukkal együtt döftek át, pusztítottak mindenkit, akit csak értek. Hosszú nyársakat készítettek, és olyan sűrűn állították fel őket, hogy tartórúdjaik szinte összeértek, fát és tüzet raktak alájuk, és Megváltónk és a tizenkét apostol tiszteletére tizenhármasával, élve égették el őket. Mások száraz szalmát kötöztek az indiánok testére, meggyújtották és elégették őket. Rendszerint a következő módon ölték meg az urakat és a nemeseket: villás faágakra rostélyt készítettek rudakból, rájuk kötözték őket, alájuk gyújtottak, és lassú tűzön pörkölték őket, hogy szépen lassan, a kíntól vonítva leheljék ki a lelküket. A keresztények a legvadabb fajtát, a nyúlász kutyákat idomították és tanították be, hogy ha indiánt látnak, egyetlen szempillantás alatt tépjék szét. Úgy is támadtak rájuk és falták föl őket, mintha csak disznók lettek volna. Ezek a kutyák nagy pusztítást és mészárlást rendeztek. És mert néha, ritka és kivételes alkalommal, jó okkal és szent igazsággal az indiánok öltek meg néhány keresztényt, azt a törvényt tették maguk között, hogy egy keresztényért, akit az indiánok megölnek, a keresztényeknek száz indiánt kell megölniük.”[7]

Las Casas pedig szünet nélkül írt, s írásaiban mindig arra a megállapításra jutott, hogy az indiánok éppúgy képesek és készek Krisztus testének a befogadására, mint bármely európai. 1566. július 18-án Madridban, egy dominikánus kolostorban halt meg, s bár egész életét az indiánok védelmének szentelte, eredményeket csak elviekben tudott felmutatni. A gyakorlatban az indiánok kizsákmányolása és elnyomása tovább folytatódott, és ez több helyen az indián törzsek teljes kihalásához vezetett.

A gyarmatosítók hódításaikat, ún. „felfedező útjaikat”, egyfajta alkotó tevékenységként ünnepelték, mintha ezek a területek nemcsak felfedezésüket, hanem létüket is nekik köszönhették volna. Ezért a legtöbb európai gyarmat megszerzésének tényét azzal a jogilag támadható és tárgyilag többnyire téves érveléssel indokolták, hogy elsőként érkeztek oda, és így a „senki által nem birtokolt területet”, ún. „res nullius”-ként politikailag, jogilag és kulturálisan is saját fennhatósági területükhöz csatolták. Ez a gondolkodásmód az egyértelmű Európa-központúság gondolatköréből, s egyfajta felsőbbrendűségi tudatból eredt. Az indiánok és az európaiak kultúrájának találkozása, az utóbbi dominanciáját eredményezte. Nem lehet akkulturációról, mint kölcsönös kultúrcseréről beszélni. Az európai ember gondolkodását és tevékenységét mindenütt az erkölcsi és civilizációs magasabbrendűség tudata vezette, amelyet ideológiailag is igyekezett alátámasztani.[8] Ez a felsőbbrendűségi érzet három alapvető tényezőn nyugodott:

- a hittérítői küldetéstudaton,

- azon a felfogáson, hogy a gyarmatnak kiszolgáló szerepe van az anyaországgal szemben,

- valamint a technikai és katonai fölényen.

A pénzéhes telepesek úgy gondolták, hogy ez a felsőbbrendűségük mindenre feljogosítja őket. Ez ellen a téves felfogás ellen küzdött Las Casas egész életén keresztül, s ezzel a felfogással szembeszállva jöttek létre a jezsuiták redukciói is, amelyek hosszú időn keresztül a béke szigetei voltak az indiánok számára.

 

 

Jegyzetek