Közleményemben a katolikus klérus helyzetét vizsgálom az 1790/91-es diétán, méghozzá az akkor igen nagy számban elterjedt magyar nyelvű pasquillusok, röpiratok szemszögéből. A kérdés több szempontból is érdekes. A diétán kialakult helyzet az elmúlt évtizedekben többször is kutatások tárgyát képezte, ám ezek inkább levelezéseken, követjelentéseken, feljegyzéseken alapultak, kevésbé röpiratokon és pamfleteken.

Természetesen nem mondhatjuk azt, hogy az utóbbiakkal eddig egyáltalán nem foglalkoztak. Ballagi Géza volt az első, aki még a 19. században kísérletet tett arra, hogy alaposabban összegyűjtse és rendszerezze a magyar, német és latin nyelvű gúnyiratokat, röpiratokat 1825-ig, és könyvében részletesebben is foglalkozott az egyháziak és világiak között lévő ellentétekkel.[1] Marczali Henrik Az 1790/91-diki országgyűlés című kétkötetes könyvében az egyházi viszonyok tárgyalásánál szintén pár oldalban kitér ezekre az irodalmi csatározásokra, és be is mutat néhány pamfletet.[2] Varga Imre már részletesebben is foglalkozott ezekkel az iratokkal, bár A nemesi verses pasquillus című, 1963-ban megjelent tanulmányában inkább a 17. századra helyezte a hangsúlyt, azon belül is Szentpáli Ferenc munkásságára.[3] Róbert Zsófia Az 1790-91-i országgyűlés pasquillus irodalmához című, 1974-ben publikált dolgozatában már az általam vizsgált korszakot mutatja be, a kutatása során összegyűjtött verseket azonban elsődlegesen irodalomtörténeti szempontból tárgyalja.[4] Lőkös István szintén jelentős kutatást végzett e téren, a 17-18. századból egyaránt. Az összegyűjtött verseket egy kötetben ki is adta.[5] De ugyanúgy megemlíthetjük Téglás J. Bélát is, aki a 17. századtól a 19. századig nyújt betekintést a pasquillusok körébe, egészen I. Ferenc koráig, kitérve az országgyűlési gúnyversekre is.[6] Szintén a korszakunkat érintő pasquillusokat dolgoz fel a Hatvanhat csúfos gajd című kötet, amely Hargittay Emil szerkesztésében jelent meg, bár elsősorban nem a jelenleg minket érdeklő, hanem a világi, mindennapi élet témáit gúnyoló verseket, úgymint leány-, asszony-, vénleány- és vénasszonycsúfolókat tartalmaz.[7]

Látható, hogy az általam vizsgált korszakkal és tematikával már többen is foglalkoztak, ám sokan inkább csak irodalomtörténeti és nem történelmi ― azon belül is egyháztörténeti ― szempontból. A kérdés azonban több szempontból is érdekes. Ha csupán az egyház országgyűlési szerepére térünk ki, már akkor is látható, hogy az erőviszony a klerikusok és világiak között átrendeződött. A katolikus egyház szerepe, súlya a felvilágosodás eszméinek és a szabadkőműves páholyok számának jelentős növekedése miatt tovább csökkent. Az egyenlőség elve, amely a páholyok egyik alapeszméje volt, nem tett különbséget katolikus és protestáns között, a tagok felekezettől függetlenül mindenkit befogadtak, így lassan megkezdődött a korábban meglévő korlátok eltűnése.[8] De nem hagyhatjuk figyelmen kívül II. József egyházzal kapcsolatos rendelkezéseit sem, amelyek szintén jelentős előrelépést jelentettek a vallási korlátok ledöntésében – még ha sokszor csak elvben is. Természetesen mindezt nem szabad úgy felfogni, hogy az új eszmék hatására hirtelen minden akadály megszűnt nemesek és nem nemesek, katolikusok és protestánsok között, és ezáltal a klérus uralkodó jellege teljesen háttérbe szorult, a katolikus egyház már amúgy sem volt olyan domináns szerepben, mint 200 évvel ezelőtt.

Inkább arról van szó, hogy egyre többen vették észre azt, hogy bizonyos változtatásokra szükség van Magyarországon, amelyet nem lehet úgy elérni, ha a vallás kérdése megosztja a lakosságot. Mindez leginkább II. József rendelkezései nyomán tudatosult az emberekben, ugyanis az uralkodó olyan kiváltságokhoz is hozzá akart nyúlni, amelyekkel a nemesség évszázadok óta rendelkezett hazánkban. A rendeletek – bár halála előtt II. József visszavonta őket három kivételével, amiből kettő az egyházat érintett – olyan nagy ellenérzéseket váltottak ki, főleg a nemesek köréből, hogy ahhoz, hogy valamilyen eredményt el tudjanak érni az új uralkodóval szemben, szükség volt a tényleges összefogásra.

A pasquillusok, röpiratok ekkor hatalmas mennyiségben jelentek meg hazánkban, buzdítva az uralkodó, illetve az „idegenek” elleni összefogásra, mind kézzel írott, mind pedig nyomtatott formában, hála a nemrégiben megjelent új nyomdáknak.[9] Sok vers született az idegenutánzás, a német nyelv és a német ruházat ellen. Az Egy némelly Magyarnak leg elsőben Fejére akasztot új Barokájárúl című névtelen költemény például a parókaviselés ellen szólt, amelyet az író szerint a németektől vettünk át:

 

„ostromollyák ígyen magyar ékességet,

palástollyák büszke német kevélységet.

Fa Jankó tök fejét fejekhez szabattyák,

Fejek döglött bőrét arra felakasztják.”[10]

 

Az egyre inkább kiforrott egyetértés, a kompromisszumokra való készség tükröződött az 1790-es diéta megnyitásakor is, ám hamarosan olyan ellentétek léptek fel, amelyek a látszólagos egységet megbontották.[11] Tulajdonképpen ettől kezdve beszélhetünk arról, hogy a pasquillusok fő célpontjai az egyháziak, azon belül is inkább a főpapok lettek.

Az ügy, ami kapcsán az ellentét kirobbant – és amely már megosztottságot eredményezett magán a kléruson belül is, hiszen nem szabad úgy tekintenünk az egész egyházra, mint a maradiság híveire –, az úgynevezett eskü kérdése volt. Ennek lényege pedig a következő volt: az azt letevőknek meg kellett fogadniuk, hogy olyan törvényeket hoznak, amelyek a szabad és független ország jogát és felségét fenntartják, illetve, hogy a rendek tudta és beleegyezése nélkül tisztet, méltóságot vagy ajándékot nem fogadnak el.[12] Mindezt a katolikus papok nagy része, a megyéspüspökök és Batthyány prímás megtagadták, gyanússá és ellenszenvessé válva ezzel a többiek előtt, míg Almási Pál főispán és Piller címzetes püspök az eskü mellett voltak. Mindez a huzakodás késleltette annak a diplomának a kidolgozását, amely Ócsai Balogh Péter javaslata alapján formálódott, és amely kikötéseket tartalmazott volna a leendő uralkodóval szemben. Pedig az ügy elrendezése egyre sürgetőbbé vált.

A konzervatív egyháziak, hogy eltereljék az esküről a figyelmet, Zsolnay Dávid veszprémi kanonok vezetésével abba kötöttek bele, hogy Pest megyének miért van három követe, és ebből kettő miért protestáns. Mindennek gróf Fekete János vetett véget június 18-i felszólalásával: „Ha ilyetén apró vetélkedéseket elevenítünk fel, melyek miatt egy hétig nem foghatunk nagyobb dolgokhoz, mert ugyanis a szokás ellen levő Pest vármegyei követek majd azt fogják mondani, hogy ha közülök egyiknek ki kellett is a gyűlésből menni, menjenek ki azon pap urak is, kik csak titularis káptalan papok, mivel ezek itt törvényünk, nem csupán szokásunk ellen ülnek.” Keresztesi a következő reakciót jegyezte le a beszéd hatásáról: „Ekkor csak elbámulának mind a papok, mind mások és a papok is csendesebb hangon kezdvén beszélni, a dolog ennyiben marada.”[13] Galántai gróf Fekete János volt az, aki az egyik fő figurája lett az egyházellenes harcnak, köré csoportosultak az antiklerikálisok, illetve ő volt a konzervatív egyháziak fő támadási célpontja is. Ez irányú munkásságáról az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában szép számmal találhatók általa írt, illetve vele foglalkozó gúnyiratok mind latin, mind pedig magyar nyelven. (Az alábbiakban csak az  utóbbiakkal foglalkozom.)

Fekete grófra, akit II. József halálhíre hívott haza Itáliából, és aki Arad megye követeként volt jelen a diétán, a többség mindig úgy tekintett, mint a haladás egyik vezéralakjára. Mindvégig örömmel látta a részleges szabadság-törekvést, amelyet pártja, a tiszáninneni és tiszántúli köznemesség, a kálvinisták, illetve az ellenzéki megyék egy része képviselt. A diétán folytatott szerepe rövid volt, ám annál célravezetőbb. Végig keményen ostorozta a papságot, a maradiakat és az udvart. Harcai során, bár sok ellenséget szerzett magának, támogatói is szép számmal akadtak.[14] Nevüket egyik verséből tudhatjuk meg: Batthyány Alajos, Abafi, Podmanitzky, Bezerédy Ignác, Skerlecz, Gvadányi József, Vay Miklós stb. Ők így írtak róla:

 

„Fekete amit szól néki megbotsattyuk,

Mert Rátonyi vétkes azt minnyájan láttyuk,

Minden beszédjinek tsak ő a vezére,

Hallgatok most, s többit hagyom idejére.”[15]

 

Az esetet, amely népszerűségét meghozta, egy névtelen gúnyirat is megörökítette úgy, hogy a történteket az esküt nem tett személyek nevében meséli el, úgy, mint Erdődy gróf, Forgách Miklós és a püspökök többsége, kifigurázva őket, olyan szavakat adva a szájukba, amelyek ironikusan fejtegetik, miért is vannak az ellen.

 

„Hogy esküdjem én egy olyan Hazának

Hűségére s eskü mentére javának

Melly iránt hűséges soha nem is voltam

Mellette soha sem de ellene szóltam.

[…]

Hát már én lemondjak minden jutalmakról

Nemzetemért s ne is álmodjak azokról.”[16]

 

Majd jön a válasz is, szintén az író részéről:

 

„Csak lármáztok hogy jó s hív Magyarok legyünk

De ha nem lehetünk mondjátok, mit tegyünk

Hát nem elég, hogy Magyar köntösünk is

Miért kívánod hogy légyen a szívünk is

Tudd meg ha nem tudtad ki mondom egészen

Soha a kutyából szalonna nem lészen.”[17]

 

Tulajdonképpen ekkor indult meg Fekete János klérus elleni pasquillusainak folyamata, mivel az esetből világosan látta, hogy az országgyűlésen az egyház sok esetben inkább visszahúzó tényezőként működik.

Ilyen hangulatban ültek neki a diétán a hitlevél kidolgozásához a klerikusok és a világiak. A diplomába a vallás kérdését is be akarták venni, úgyhogy valamilyen módon ismét egyezségre kellett jutni. Ám ez közel sem volt egyszerű, a harc nemcsak a főurakat, polgárokat osztotta meg, hanem magukat a klerikusokat is. A fő kérdés az volt, hogy az egység érdekében mennyire lehet feladni a katolikus vallás dominanciáját, mennyire adhatnak utat olyan követeléseknek, amelyek ezt az elsőséget aláásnák.[18] A huzakodás hónapokig eltartott, az engedmények, követelések jöttek-mentek, és emiatt nem tudtak egyéb, olyan fontos kérdésekben előbbre lépni, amelyek szintén meghatározóak lettek volna Magyarország jövőjét illetően. A dolog lassan odáig fajult, hogy a protestánsok kijelentették: semmi máshoz nem hajlandók fogni, amíg a vallásügy nincs elrendezve. A papok ugyanígy vélekedtek: ha nem hallgatják meg őket, hazamennek az országgyűlésről.[19] A kialakult helyzettől egyre többen idegenkedtek, és hamarosan odáig jutottak, hogy mind a protestáns elégedetlenkedőket, mind pedig a katolikus papokat inkább kizárták volna az országgyűlésről, semmint továbbra is akadályozzák a tárgyalások rendes menetét.[20]

A világiak elégedetlenkedése leginkább a pasquillusokban, röpira-tokban mutatkozott meg. Ezeket kézirattárakból, régi lapokból összegyűjtve és elemezve választ kaphatunk arra a kérdésre, miért is gondolták fontosnak azt, hogy a klérust teljes mértékben kizárják a világi irányításból. Egyértelmű, hogy nem csak az országgyűlésen okozott zavar miatt tartották jelenlétüket nemkívánatosnak a diétán, a világi életben, az mindössze csak kirobbantotta a már amúgy is felgyűlt ellenszenvet. Egyéb, korábbi századokra visszanyúló sérelmek is fellelhetők, amelyek bár eddig tudottak voltak, nyíltan ritkán nyertek megfogalmazást. Ilyen például a katolikus egyháznak a más felekezeteket üldöző tevékenysége:

 

„De midőn pompával tellyes házatokból

Mint a felfújt kígyók mérges barlangjokból

Büszkén ki rohantok a másként Hívőkre,

[…]

Kik ha hibáztak is Magyar keresztyének,

Rokonink vereink és nem Idegenek.”[21]

 

Sokszor felmerült az a kérdés is, hogy ha valóban Isten nevében járnak el, miért ölnek meg másokat? Egyáltalán mi jogosítja fel őket arra, hogy Isten helyett cselekedjenek? Talán ő személyesen bízta meg őket az ítélkezés jogával?[22]

Batthyány Alajos Ad amicam aurem című, három kötetes munkájában, amelyből kettő 1790-ben jelent meg, jól rávilágít az egyházzal kapcsolatos fenntartásokra, tulajdonképpen az összes problémát sorra veszi. Úgy gondolja, hogy nincs különbség felekezetek között, mindenki egy Istenben hisz, és ez a lényeg. A pápa hatalma látszólagos, ugyanis az egyház egyedüli feje Krisztus. A katolikus egyház pedig azért hanyatlott le ilyen mértékben, mert túlnyomórészt olyan személyek választanak papi pályát, akik inkább anyagi előnyöket várnak, semmint lelki támogatás nyújtanának. Pedig ez utóbbi az ő feladatuk, pont ezért nincs keresnivalójuk az országgyűlésen.[23] Ezt az álláspontot tükrözik túlnyomórészt azok az antiklerikális pamfletek is, amelyek az diétához kapcsolódnak.

De vajon honnan is származik maga a pasquillus irodalom, miben más, mint egy röpirat? Egy korabeli gúnyvers szerint nem 18. századi jelenségről van szó, hanem már az ókorban is ismert volt, a Rómában élt Pasquinus nevéhez kötődik, aki tollával folyamatosan másokat rágalmazott.

 

„Midőn még a pogány Róma virágzott,

Idegen Istennek a mikor áldozott

Akkor Pasquinusnak benne volt lakása,

Kinek irtóztató volt rágalmazása.”[24]

 

Halála után Pasquinusnak a vers szerint szobrot emeltek, ahová olyan verseket lehetett szegezni, amelyek a halottat gúnyolták, remélve, hogy ez által visszaszállnak rá a földön okozott sérelmek. Később már egyéb személyeket rágalmazó verseket is ráhelyeztek a szoborra, így terjedve el ez a „műfaj” világszerte.[25] Ám egyik másik forrás szerint Pasquino – ő így nevezi – nem élt annyira régen. Eszerint a szobor, amely ezt a nevet viseli – és amely ma a Piazza di Pasquinon található meg Rómában – Menelaoszt ábrázolja, aki Patroklosz testét tartja a kezében. Az alkotás valóban az ókorra, Kr.e. 3. századra datálható, ám sokáig nem a gúnyversek céltáblája volt. Állítólag Oliviero Carafa kardinális volt az, aki 1501. április 25-én, Szent Márk napján, miután a Palazzo Braschi – ma Orsini palota – oldalán felállíttatta, egy olyan ünnepséget szervezett, amelynek során a szobrot tógába öltöztették, és latin epigrammákat szegeztek rá. Hamarosan a szoborra már olyan élcelődő írásokat is rátettek, amelyek a pápa, illetve annak udvara ellen irányultak. De ki is volt Pasquino, akiről a szobor a nevét kapta? Állítólag egy 16. század közepén élt szabó, aki arról volt nevezetes, hogy éles nyelvével folyamatosan szidta elsősorban az egyháziakat, a pápai udvart. Bármilyen antiklerikális szóbeszéd keringett, azt mindig neki tulajdonították. A szobor, amely nevét viseli halála előtt nem sokkal került a térre, és amikor meghalt – mivel az alkotás a műhelyétől nem messze állt –, azt végül róla nevezték el, a környék lakói pedig saját, névtelen és szatirikus írásaikat függesztették a szobor mellkasára az éj leple alatt.

A fentiek alapján kissé nehézkes megállapítani, hogy maga a pasquillus elnevezés honnan is származik, egy azonban elég valószínű, méghozzá az, hogy ilyen jellegű írásokat már évszázadok óta ismertek. Magyarországon az első olyan mű, amelyet ténylegesen pasquillusnak és nem gúnyos versnek neveztek, 1616-ban jelent meg, a második 1621-ben. Ez Bethlen Gábor és udvara ellen íródott már magyar nyelven. Tartalmilag ekkor még inkább kollektív jellegűek voltak, csak később váltak személyeskedővé.[26] Ezen írások sajátosságaihoz tartozik az alkalomszerűség, illetve valamilyen érzelmi telítettség, amely inkább negatív indulatot jelent, nemhiába nevezzük őket gúnyverseknek. Íróik túlnyomórészt névtelenségbe burkolóztak, bár a 18. század végén egyre több olyan esettel találkozhatunk, ahol nyomon követhető a szerző, sőt néha még a nyomdász is. A röpirat és pasquillus közötti fő különbség abban fedezhető fel, hogy amíg az utóbbiak kizárólag verses formában íródtak, a röpiratok inkább egy-egy hosszabb eszmefuttatást vittek végig gyakran gúnyos, de nem verssorokra tagolt formában.

Az 1790/91. évi országgyűlés bővelkedett efféle művekben, és természetesen nem csupán vallási vonatkozású pamfletek terjedtek el. Ugyanúgy találhatunk követeket, kiemelkedő személyeket, az uralkodót vagy az idegenutánzást csúfoló írásokat is, az utóbbiak, amint olvashattuk, olykor elég megmosolyogtatóak. Ezek a versek nem csak gúnyolódnak, hanem olykor javaslatokat is tartalmaznak, több kérdésre is megoldást keresve: hogyan lehet az államélet szinte minden szintjébe beavatkozó klerikusokat, de elsősorban a titokban még mindig tevékenykedő jezsuitákat visszaszorítani? Hogyan lehet a papságot az országgyűlésről kizárni? Mi a teendő az egyházi vagyonnal? Hogyan lehet a klerikusok kezéből teljesen kivenni az oktatást?

Kutatásaim során összesen négy személy pasquillusait, röpiratait vizsgáltam meg részletesebben, ebből három a katolikus klérus ellen támadt – a már említett gróf Fekete János, Trenk Frigyes, Laczkovics János –, a negyedikben viszont Szaitz Leó, pap lévén ezekre a sérelmekre adott válaszokat például a Trenk mérő serpenyőjének öszvetörése című munkájában.”[27] Ezek mellett több olyan névtelen iratot is sikerült összegyűjteni, amelyek tartalma, koncepciója szinte ugyanaz, mint a többieké.[28] (Ilyen A Magyar papságnak című vers, az In Clérum vagy az Eröss bizodalom stb.) Ugyanide tartozik az Igaz katholikus magyar című írás is, amely a protestánsok mellett foglal állást, és megkérdőjelezi a katolikus vallás elsőségét.[29] Ezt azért is fontos kiemelni, mert Szaitz erre a műre is reagált a Barátságos válasz az igaz katholikus magyar nevezete alatt, a' Magyar Danielnek rövid meg-jegyzéseire adatott feleletre című írásával. Ezeken kívül szép számmal találhatók világi témájú versek is, mind magyar, mind pedig német és latin nyelven. A Magyar dall,[30] az Egy némelly Magyarnak leg elsőben Fejére akasztot új Barókájárúl, a Nemesi karhoz vagy az Emlékezet oszlop[31] című pasquillusok mind ebbe a csoportba tartoznak.

A pamfleteknek sokszor több verziója is született, néha csak az első sort írták át, de előfordult, hogy egész versszakokat is. Találkozhatunk olyan példával is, ahol újabb részeket fűztek hozzá, attól függően, ki mit tartott lényegesnek kihangsúlyozni, vagy éppen elhallgatni. Például egy Fekete Jánost pártfogoló verset Lőkös István Pro eodem C. Fekete címmel talált meg,[32] míg én 1790-edik esztendei Diétai játék címmel.[33] Az indítás mindkettőnél ugyanaz, de a 10-13. sort teljesen átírták, illetve vannak még bizonyos szavak, részek, amiket kihagytak vagy éppen más szavakkal helyettesítettek.

A kézirattári anyagok, illetve az Országos Levéltárban átvizsgált levelezések segítségével remélhetőleg még alaposabban meg lehet állapítani a versek keletkezésének, hatásának történetét, jobban fel lehet fedni az akkori bonyolult kapcsolatrendszereket. Sok esetben nem egyértelmű, hogy az illető milyen indíttatásból írta a verseket. Saját meggyőződésből, vagy pedig megfizették azért a szolgálatáért, hogy az egyházat élesen támadja? Valakit az udvar, valakit magánszemély bízott meg az írással, más pedig önszántából tette azt, mivel aktívan részt akart venni a már amúgy is forrongó politikai életben. Amennyiben az udvar volt a megbízó, feltételezhető, hogy a megrendelt műveket annak a „propaganda- hadjáratnak” a szolgálatába állították, amelyet II. Lipót indított a reformmozgalom elfojtására, és amelynek lényege az alsóbb néprétegek megnyerése volt úgy, hogy azokat a nemesek ellen hangolják.[34] Amennyiben magánszemély volt a megbízó – egyes feltételezések szerint gróf Forgách Miklós is ezek közé tartozott – elsősorban a hazai érdekeket tartották szem előtt, és a cél az ország rendjének olyan módon történő helyreállítása volt, amely már túllépett a Mária Terézia korabeli kereteken. Ilyen megbízásra dolgozott az általam kutatott egyik személy, Trenk Firgyes is, akinek egyik legismertebb műve, a Mérőserpenyő, a következő sorokkal indít:

 

„Végy el a papságtól minden nyereséget.

Meg-tagad azonnal, minden Istenséget.

Templomot és Oltárt és minden Szentséget

Le-ront, és falba rúg, minden kegyességet.”[35]

 

Hogy pontosan ki is fizetett neki írásaiért, azt csak találgatni lehet. A kalandos életű „poéta” saját maga által írt életrajza bővelkedik túlzó és kitalált elemekben, így nem feltétlen adhatunk hitelt neki.[36] Saját állítása szerint Lipót személyesen bízta meg, ezt támasztja alá Wix Györgyné kutatása is. Ő megvizsgálta Trenk első kiadójának, Strohmayernek a levelezését, és az alapján jutott erre a következtetésre.[37] Eckhardt Sándor álláspontja – amelyet levéltári adatok támasztanak alá – azonban más. Szerinte megbízója gróf Forgách Miklós, a nemesi ellenállás egyik vezéralakja volt, és Trenket, mint ismert antiklerikális publicistát hívta meg Magyarországra azzal a céllal, hogy a diéta idején írásaival a klérus ellen lázítson.[38]

Összevetve a sokféle véleményt és álláspontot arra is következtehetünk, hogy mielőtt az uralkodó megbízta őt, magyar felkérések érkeztek hozzá, tehát lelkesen fogadták volna nálunk. Majd miután Lipóttól feladatot kapott és ténylegesen hazánkba érkezett, a megbízó urak elfordultak tőle, sejtvén vagy tudván az uralkodói befolyást, és e kapcsán népszerűségéből is veszített. Ám voltak, akikkel végig tartotta a kapcsolatot, ilyen volt Laczkovics János is, akivel az országgyűlés alatt ismerkedett meg, és végig segített neki abban, hogy megjelent műveire minél több előfizetőt toborozzon.[39]

A feltételezésektől függetlenül két dolog bizonyos. Élete tele volt viszontagságokkal, mindenhol csak a pénzt és az előrelépés lehetőségét kereste, illetve élete végéig gyűlölte a klérust. Sikertelenségéért mindig az egyházat okolta, a papokat, akik az udvarnál hatalmas befolyással rendelkeznek. Mindezt többször is írásba foglalta. 1790-ben 41-féle Trenk-kiadvány került sajtó alá, amelyek között alig van nem hazai nyomtatvány.[40] Ballagi Géza szerint Magyarországon 1790–91-ben körülbelül 500 politikai irat jelent meg.[41] Ebből tehát láthatjuk, hogy Trenk szép számmal írt, és ehhez nincsenek hozzászámolva azok az írásai, amelyek csak kéziratos formában terjedtek. Szintén kiemelkedő műve volt a Bilanx, amelynek példányait megjelenése után Batthyány prímás igyekezett összegyűjtetni, nehogy világiak kezébe kerülhessen. Erről szintén fennmaradt egy pasquillus:

 

„Trenk egy munkácskát írt, Bilanx neki neve,

Melyet könyvpiacra, áruba kiteve

Olyan jó szándékkal, hogy minden olvassa,

Kinek keze között vagyon tíz garasa.

[…]

De a ki egy szálat belőle megenne,

Csodatételt fogna tapasztalni benne,

Mert eloszlik ettől ez a hályog neme,

Mellyel befellegzett a buzgóság szeme,

S úgy kiköszörüli a látásnak élét,

Hogy az ember általnézi a pap bélét.”[42]

 

Az írók harmadik csoportját azok alkotják, akik maguk ragadtak tollat, hogy elképzeléseiket (névvel vagy anélkül) kifejthessék. Ilyen személy volt Batthyány Alajos, Hajnóczy József, Laczkovics János, Fekete János stb. Ők őszintén tenni akartak, és hittek abban, hogy kellő munkával kiküszöbölhetik a problémákat. A pamfletjeiket olvasva azonban nem vonhatunk le olyan törvényszerűségeket, hogy a kormányzati rendszert megújítani kívánók feltétlen Habsburg-ellenesek volnának, hiszen sokan a változtatásokat az osztrák uralkodó megtartásával kívánták elérni; vagy hogy az antiklerikális versírók ateisták voltak, és a katolikus egyház teljes eltörlését kívánták volna.

Fekete Jánosnak például több pap barátja is volt. Természetesen mindkét esetben akadtak radikálisok is, például Laczkovics János, ám a többséget nem ez jellemezte. Olyan változásokat óhajtottak, amelyek bizonyos reformokat hoznak. Végső céljuk az volt, hogy a leendő uralkodót – aki ugyanúgy Habsburg – az országgyűlésen rábírják bizonyos engedményekre, illetve az egyházat, ha lehet, a fenti okok miatt kiszorítsák a politika területéről.

Az antiklerikális versek sokszor meglehetősen durva hangvétellel íródtak, ám ezeket olvasva nem szabad abba a hibába esni, hogy csupán a világiak részéről vizsgáljuk a kérdést. Szem előtt kell tartani, hogy a vádak nem az egész papságra voltak érvényesek, hiszen szép számmal voltak olyanok is, akik látták a hibákat, és ők maguk is harcoltak ezek kiküszöböléséért. Maga Batthyány József prímás is hajlandó volt bizonyos engedményekre, az persze megint más kérdés, hogy egy bizonyos határon túl nem akart engedni, és az így kialakult „állóharc” miatt sokak szemében ő is ellenszenvessé vált.

Az írók olykor dogmatikai dolgokba is belekötöttek, amelyek joggal válthattak ki megbotránkozást mind a papságból, mind pedig a hívőkből (Például Laczkovics János gúnyirata[43] esetén). Felmerülnek olyan részletekbe menő kérdések, mint például miért kell a templom, hiszen az Istent nem lehet négy fal közé zárni, vagy hogyan képes a pap a bort és az ostyát „átváltoztatni Istenné”, hiszen életet teremteni egyedül Isten tud[44] stb.

De hogyan reagált minderre a klérus? Voltak olyanok, akik látták a változtatás szükségét, és beálltak az újítani kívánók közé, úgymint például Verseghy Ferenc, Révai Miklós vagy Koppi Károly, aki már az 1770-ben az egyháziak számának csökkentését javasolta. Akik viszont teljes mértékben elzárkóztak minden reform elől, azok Szaitz Leó szervita rendi szerzetessel, az egri hittudományi akadémia tanárával az élen felvették a harcot az „aufklärungsz-fantasztákkal” szemben. Ő a katolikus érdekeket a legjobban a felvilágosodástól, az annak szolgálatában álló szabadkőművesektől, az újmódi filozófusoktól és a protestánsoktól féltette. Nagy harcosa volt a hazánk nemzeti jellegéért küzdő mozgalmaknak, de amennyiben az már katolikus érdekekbe is ütközött, felhagyott vele. Kijelentette, hogy ha az akkor tervben lévő magyar tudós társaság „szabadkőművesek bandája találna lenni”, ő minden újítás elől elzárkózik. A protestánsokat egy kategóriába helyezte a szabadkőművesekkel, a reformációt a köznép tudatlanságának tulajdonította, amely „abban az időben mind a világiak között, mind a papok között is mód nélkül elhatalmazott vala, s melyre igen nagy szabadságot adott vala az új reformáczió kivált a papoknak és a nagy uraknak, a papoknak a fajtalan életre, a nagy uraknak erre is és egyszersmind az egyházi jószágoknak elfoglalására is.”[45] Ő reagált Battyhány Alajos műveire, polemizált Trenkkel, sőt még saját paptársaival is. Sokszor olyan módon adott feleletet, hogy azt bizonygatta, a protestánsok sem „jobbak” a katolikusoknál.

Az 1790/91. évi diétán folyó, a publicisztika változatos eszköztárát is felvonultató hosszú harc a két konfesszió között végül a protestánsok, illetve az őket támogató világiak javára dőlt el, bár még korántsem ért véget. Bár a klerikusok, Battyhány prímással és Kollonich László kalocsai érsekkel az élen többször is próbálkoztak az uralkodónál, hogy a döntést megmásítsák, nem értek el sikereket. A protestánsok megerősödésével a katolikus egyház, bár megtarthatta domináns szerepét, sokat veszített „egyeduralmából”, amihez nagyban hozzájárult a felvilágosult katolikus főurak közreműködése is, akik ekkor már rájöttek arra, hogy amíg Magyarországot a vallási kérdés megosztja, nem lehet egyéb, szintén fontos dolgokban egységesen fellépni. Ők támogatták a vallási tolerancia irányába tett lépéseket, II. József türelmi rendeletének rendi kodifikációját. Ezen személyek közé sorolhatjuk Batthyány Alajost, gróf Széchényi Ferencet, Forgách Miklóst vagy Zichy Károlyt is.

Alábbiakban négy olyan szöveg közlésével mutatom be a korszakra vonatkozó pasquillusok atmoszféráját, amelyek az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában találhatók. Az első vers híven mutatja be a világiak azon véleményét, amely szerint a papok teljes mértékben elfordultak az eredeti tanítástól, hiszen Jézus nem rendelt el sem üldözést, sem világi dolgokban való irányítást. A második egy címtelen és névtelen pasquillus, amely gróf Fekete Jánost védelmezi a papokkal szemben, a harmadik pedig ugyancsak egy papok ellen buzdító rövid vers. A negyedik szintén a klerikusok világias életére, képmutatására hívja fel az olvasó figyelmét.

 

DOKUMENTUMOK

 

1.

A magyar papságnak[46]

 

Jesus tanítványi, haragos Papjai,

Irigylő méreggel tölt Apostolai,

Hogyan reménylitek hogy szent Mesterteknek

Tessen keménysége a ti szíveteknek.

Midőn a mammonért nyájját üldözitek,

Pokolt magatoknak azzal keresitek.

Nem kívánta tudjuk senki üldözését,

Hanem a tévelygő példás megtérését.

Terittsétek tehát a jó példátokkal,

Szent Irásból szerzett legnyomosb pontokkal,

Ama tévelygőket igaz hitetekre,

Így terjedjen áldás a ti fejetekre.

De midőn pompával tellyes hazatokból,

Mint a felfújt kígyók mérges barlangjokból,

Büszkén ki rohantok a másként hívőkre,

Kiket a Hős isten meg szenyved örökre,

Kiket mi Törvényünk bé vett Polgárságra,

Kik véreket önték a Hős igazságra,

Kik ha hibáztak is Magyar keresztyének,

Rokonink vereink és nem idegenek.

Valyon mit gondoljak illyen dühösségről,

Ezen veszedelmes Hazánk vesztéséről?

Tudom Meny Országban vagyon a Hazátok,

Rómában háromszor koronált királytok,

De magyar jószágot, magyar reménységet

Bírtok ti is, s abból vesztek Dicsőséget,

Hogy gátolhattyátok hazánk fel állását,

Szenvedtek ti is szörnyű le nyomását.

Ébreggyünk álmunkból ne rintsuk magunkat,

Ha fel építettük szegény országunkat.

Tudom, hogy néktek is lesz résztek a jóban,

Hadd maradjon ki ki az igazságában.

Igy de bizony tsak igy Jesus Papjainak

Ismérünk titeket Apsotolainak,

Mert azon jó Isten tűrést prédikállott,

Senkinek erővel úttyában nem állott.

 

2.

[Cím nélküli vers][47]

 

Már te reád fordúl Országunknak fénye

Gróff Fekete! Grófúnk s hazánk nagy reménye

Te igaz Neptunus jöjj ki a Tengerre

Csendesittd a habot a Clérus emberre

Ne hajts: Oroszlány vagy de ők csak szamarak

vagy Minerva fija, ők pedig Agarak.

Soha  meny Országba túdod eb úgatás

Nem hallik nints ollyan eb fog csikorgatás

Caston és a fallud a maga fényével

A hámykodó Tengert szép szövet…

Meg győzi parancsol nézi s csendesit

A Hajokazokat képen segíti

Gróff Fekjete most légy igaz Pollux s Castor

Az igasság nyájat hiven örzö pásztor

Meny ki a hámykodó Clérus tengerére

oktasd, tanitsd őket beszéld az eszére

Zabolát szájókba vess, úgy os kövérek

A keverés mia meg fűrődőtt vérek

Nem úsznak redtél úgy folytasd az útat

Ugy tudom a haza jó szerentsét mútat.

 

3.

[Cím nélküli vers][48]

 

Meg engedj Clerússág Ördögök tábora

Hogy edíg nem tísztelt verseimnek sora

De dólgaím vóltak nem igen írkeztem

Üresseget nyervén vers íráshoz kezdtem

Aról is meg engedj hogy keveset irtam

De boszúságomban a pennát nem birtam

Ki meg botránkozík köztetek versemben

Essen bé Pokoltban a tüzessveremben.

 

4.

Akinek vagynak fülei a hallásra halja[49]

 

Sok igaz Magyar lattyuk keservesen,

Bolond gombát ettek mind közönségesen,

Ostoba szamarak de miért károgtok,

Veszni indultatok azért kiabáltok.

Vakít ajándékkal a papság titeket,

Lám bilincsbe kerít azzal ezreket.

Sírva emlékezik meg maradékitok,

Mely sok álnokságot … most látok.

Almásy, Zabrátzky is egy húron pengtek,

Sorba bőven mammon fizet Istenetek.

Rohat szátok sokszor valamerre fordul,

Ha igazság néki … erre fordul.

Berzeviczy, Kárász a diseordrának,

Megveszett fajzati a bűbájosságnak.

Templomot épittek bő fizetésekért,

Meg fizettek ti is e huntzutságtokért.

Számot kér az Isten mindenekrül egyszer,

El vesztek, de addig rémültök ezerszer.

Nem motskol ez írás, nem sért benneteket,

Tsak az Igazságot festi, s int titeket.

Jobbuljatok vagy ha érzéketlenekké,

Lettetek, égjetek, vesszetek örökké.

Ki sül az Igazság nálatok nélkül is,

Példa lesz Zsolnai s több álnok ember is.

Mind ördögi fajzat, ki ember társának

Veszedelmét ássa, el éri magának.

Borzadj hát halandó, ne légy rab szolgája,

A papi faetiok, Lucifer mátkája.

Ha nevetve hallgatsz utálatos féreg,

El romlott szíved csupa méreg.

Gondold tsak melly vétek az ártatlant nyomni,

Meg jobbulsz azonnal el mégy meg gyohonni.

Nézd az igaz szívű Horváth, Lubi, s mások,

Gróff Fekete, Zoltán, s a több uraságok.

Egyenesen szólnak nem sértnek senkit is,

Így illik, így méltó, így kéne nektek is.

Mint az igazságnál gazdagabb portéka,

Az ezt szeretőké az ég ajándéka.

 

 

Jegyzetek