Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár vezetője, Mózessy Gergely a még nem kutatott lelkipásztori jelentések közzétételével újat hozott az egyházmegye valamint a helytörténet kutatásban. A mű Prohászka Ottokár születésének 150. évfordulójára készült, ezért nem mellékes a püspökről nagy vonalakban beszélni. Prohászka 1905-tól 1927-ben bekövetkezett haláláig volt székesfehérvári püspök. Munkássága úgy, mint eszmei megítélése a mai napig nem tisztázott, és országos szintű viták kiváltója.

A Köszöntőben Spányi Antal megyéspüspök méltatja a munka fontosságát. A tanulmány új árnyalatot hoz a Prohászka-kutatásban, mind az egyházmegye mindennapjaiban, mind pedig a papi gondolkodásmódban. A könyvet helytörténészeknek, valamint olyanoknak ajánlja, akik a társadalomtörténet különféle vetületeivel foglalkoznak.

A kiadvány több szempontból is úttörő, tudjuk meg az Előszóból. A 20. század egyháztörténeti forrásainak más, eddig még nem használt oldalát világítja meg. A szövegek a hétköznapokba engednek bepillantást. Az új téma választása a kiadás kezdetekor nehézségeket vetett fel, de a későbbiekben megtalálták a megfelelő forrásokat a publikáláshoz. Az Előszó köszönetnyilvánítással zárul. Mózessy mindazoknak megköszöni segítségét, akik végig mellette álltak.

A lelkipásztori jelentések hitéletről készült beszámolók, statisztikák voltak, amelyekben a különféle egyházi szertartásokkal kapcsolatos adatokat közölték csak. Székesfehérváron az egyházi levéltárban viszont nem ezeket tekintették jelentéseknek. Az elmúlt több mint 80 esztendőben az első 1924. évi zsinat által hozott törvények alapján megírt beszámolókat tekintették lelkipásztori jelentéseknek. A zsinaton Prohászka püspök elrendelte a jelentések szöveges kiegészítését, amiben több szempontra ki kellett térnie a plébánosoknak. A püspök a beérkezett jelentéseket bizalmasan kezelte, személyesen válaszolt rájuk. A zsinat rendelete szerint a jelentéssel együtt kellett elküldeni a „szokásos conspectus tabellarist”, amely az egyházi anyakönyvek adatainak polgárival való kiegészítését jelentette. A sajtójelentéseket is ekkor kellett beküldeni. A papok először nem igazán tudták, miként kezdjenek hozzá jelentéseik megírásához, mivel semmiféle konkrétabb útmutatót nem kaptak. Ebből kifolyólag eleinte rendkívül változatosak, ugyanakkor eléggé vázlatosak voltak.

A püspök a beérkezett iratokból néhányat közzétett. Ezeket semlegesítve és névtelenül közölte, a paptársak okulására. Prohászka jó szerkesztő munkát végzett, célja a kiadással a tanításon túl az volt, hogy a jelentéseket, mint műfajt írják a papok. Ennek hatására az 1925. évi jelentések már kevésbé voltak sokszínűek, és egyre tartalmasabbá váltak. Vegyesre sikeredtek ismét az 1926-os jelentések és még ekkor is akadtak olyanok, akik berzenkedtek a jelentések megírásától.

Ez a fajta forrásegyüttes képet ad az egész egyházmegye lelkipásztori életéről Prohászka Ottokár püspökségének ideje alatt. Az 1926. évben megkezdődik egy felhígulás, valamint tartalmi gyengülés, ami elég sokáig eltart. Újra narratívan csak 1940-től írják a papok a jelentéseket.

A bevezető tanulmányokat olvasva megtudjuk, hogy a források megvilágítják a lelkipásztorok legfontosabb teendőit a misékkel, a hívek lelkiéletével kapcsolatosan. Keveset említik viszont az utánpótlást. Kitérnek még a különféle csoportok lelki vezetésének nehézségeire, az értelmiségi elemekkel, vagy éppen a béresekkel kapcsolatos különféle problémákra. Képet kapunk még a különböző felekezetek és azok vezetőinek viszonyáról, a közösségi ünnepekről, az egyesületi életről, iskolák helyzetéről, a nemzetiségi kérdésekről, valamint társadalomtörténeti érdekességekről is.

A forrásközléskor a szerkesztő elsődleges céljának tartja az eredeti szöveg minél pontosabb közlését, ugyanakkor nem ragaszkodott a betűhív átíráshoz. Nyelvtani módosításokat eszközöl a szerkesztő, viszont a helyneveket, idegen kifejezéseket rövidítéseket betűhíven közli.

A jelentéseket a plébániák szerinti ábécé sorrendben, azon belül időrendi sorrendbe szedve olvashatjuk. A könyv külsőleg és tartalmilag is igen igényes mű, és valóban sok újat hoz számos területen. A végén található Függelék nagyban segíti az olvasót, mind a rövidítések, mind a tartalom egyes elemeinek megértésében. Az Életrajzi adattár a műben szereplő papok és főpapok rövid életútját tartalmazza, ezzel is segítve jelentéseik megértését. Vaskos mivolta ellenére könnyedén olvasható, és a „hobbitörténészek” is élvezettel forgathatják.

(ism.: Barta Gergely)