Majd húsz esztendős kutatómunka eredményeit gyűjti össze Tóth István György 2002-ben megjelent („Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről, 1572-1717” alcímet viselő) meglehetősen vaskos forráskiadványa. A kötetben, mint a sorozat első részében 1572 és 1636 között született levelek valamint misszionáriusi jelentések találhatóak, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak Magyarországgal, a 16-17. századi Erdéllyel, ezeknek a területeknek a katolikus egyházával, a katolikusság helyzetével. Az első 11 levél ugyan még a pápai udvarban az e célra létrejött Hitterjesztés Szent Kongregációjának hivatalos megalapítása, tehát 1622 előttről származik, mégis, mint ahogyan azt a bevezetésből megtudjuk, a Kongregáció – vagy ahogyan csak rövidítve nevezték, a Propaganda – voltaképpeni létrejötte előtt már újabb és újabb kísérletek történtek arra, hogy Róma koordinálni, felügyelni tudja a missziós tevékenységet. Ezzel magyarázhatóak az 1622 előttről származó levelek. Minthogy pedig a misszió tervezett célpontja ezidőtájt még elsősorban nem az úgynevezett „pogány” világ, hanem sokkal inkább a reformáció által „megfertőzött” európai területek, természetesen a három részre szakadt Magyar Királyság részei is fontos szerepet játszottak a Kongregáció által megjelölt célterületek között.

Amint azonban azt szintén a bevezetésből tudjuk, minthogy az úgynevezett missziós püspökök és jelentős pápai felhatalmazással tevékenykedő misszionáriusok gyakorta szembekerültek a helyi katolikus hierarchiával, a magyar királyság hajdani területei közül is ott volt a legnagyobb mozgási szabadsága a misszionáriusoknak, ahol a török jelenléte miatt nem tartózkodtak katolikus püspökök, vagyis a hódoltsági területeken. Éppen 1622 után Pázmány Péter, az magyar egyház legtehetségesebb vezetője átfogó tervvel rendelkezett ugyan a probléma, tehát a reformáció valamint a török pusztítás következményeinek a kezelésére, ez azonban nyilván csupán egyetlen nézőpontnak tűnt a Propaganda bíborosai számára, és koránt sem a legjárhatóbbnak. Pázmány ugyanis elsősorban pénzt kért a magyarországi papképzés fejlesztésére, hiszen úgy vélte, hogy a jól képzett és a helyi viszonyokat jól ismerő hazai papság megerősödése révén nem csupán a nyugati és az erdélyi területeken nagymértékben elterjedt protestáns tanítás szorítható vissza, hanem arra is lesz elegendő és képzett ember, hogy a török által elfoglalt területekre misszióba küldjék őket. Bár Pázmány Péter terveit nem vetette el a Propaganda, a Hódoltság valamint Erdély rekatolizálásának a munkája ezekben az esztendőkben mégsem a magyar katolikusságból indult ki, hanem sokkal inkább a délvidéki, boszniai, stb. missziós területekről. A Propaganda és a magyar viszonyokat jól ismerő Pázmány elképzelései ugyanis koránt sem egyeztek  meg abban a tekintetben, hogy vajon milyen módon kellene segíteni a katolicizmus újra elterjedését illetve megerősödését azokon a területeken, ahol különösen is nagy a paphiány, vagy ahol nincsen iskola, illetékes egyházi hatóság, amely rezideálna. A leveleket olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy a római illetékeseknek a legtöbb esetben viszonylag kevés közvetlen ismerete volt a magyar viszonyokról, sőt, bizonyos szempontból ugyanilyen kevés ismeretről tanúskodik néhány közölt levél is. A levelek egy jelentős része ugyanis boszniai, délvidéki püspökök, vikáriusok, szerzetesek vagy világi papok írásai, akiknek a látóköre déli irányból általában Temesvár körzetéig terjedt, vagy Pécs környékéig. Mivel az ő tevékenységük elsősorban nem a magyarlakta területeket érintette, nem voltak „otthon” a helyi viszonyokat illetően. Leveleikben sok a toposz, a sommás megállapítás, az eretnekségek és szektás elhajlásokat illetően. Nagy nehézséget jelent a számukra az is, hogy nem ismerik a nyelvet, és szükségük van olyan kísérőre, aki tolmácsolhat valamint tájékoztathat a viszonyokról. Az ő jelentéseik java része inkább a misszióban dolgozók egyfajta szubkultúrájáról, egymás közötti kapcsolataikról ad jó képet. Néhány egészen téves értesülés is jelen van ezek között a jelentések között például Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel kapcsolatban. Az általuk írott levelek főképpen a belső ellentétekről számolnak be, a hatalmi harcokról és az illetékességi körökkel kapcsolatos differenciákról. A helyi viszonyokat valamint a törököket is jól ismerő obszerváns ferencesek némi helyzeti előnyben voltak a később a hódoltságba érkezett világi papokkal, egyéb misszionáriusokkal szemben. A közöttük létezett villongásokról és nézeteltérésekről, gyakorta kölcsönös kiátkozástól sem mentes egymás mellett élésről szólnak, remek képet adva a kor hangulatáról, a hódoltságban tevékenykedőkről, az egyházi hierarchia működési mechanizmusairól. A leveleknek ez a csoportja, habár csupán érintőlegesen számol be a valós magyar viszonyokról, mégis nagyon sok olyan momentumot tartalmaz, ami jellemzőnek tekinthető a misszionáriusok gondolkodásmódjára, arra, hogy miket tekintettek fontosnak egy-egy vizitáció során, hogy mire figyeltek, és mi alapján döntötték el azt, hogy vajon mennyire tartotta meg az illető közösség a katolikus hitét. A sokszor egymásnak felrótt bűnök, mint például a szerzetesek világi ruhában járása ugyanakkor rávilágítanak azokra a túlélési stratégiákra, amik által a hódoltsági területen igyekeztek megmaradni a helyi körülményeket már alaposan ismerő ferencesek.

A hódoltsági túlélési stratégiák egyike volta missziónak az a sajátos módja is, ahogyan a török hivatali apparátust és katonaságot igyekezett a híradások szerint kihasználni és a maga javára fordítani a protestáns-katolikus ellentétben a két fél ugyanúgy, mint a katolikus misszión belüli vitákban a szembekerült misszionáriusok. A lenézett és pogánynak tartott törököket mindenki igyekezett lefizetni és ilyen módon a segítségükkel elűzni az ellenfelet a vita tárgyát képező falu templomából. Ezek a viselkedési minták és túlélési stratégiák minden bizonnyal hasonlóan játszódtak le a hódoltsági területek legnagyobb részén, így a magyarok lakta vidékeken is. Ugyanez mondható el arról a levélről is, ami egy öreg szerzetes tollából származik a forrás kiadója szerint, és bár elsősorban a bosnyák ferencesek viselt dolgait taglalja, a kritika jó része minden bizonnyal elmondható lett volna néhány magyar területen lévő kolostorról is.

A levelek másik fele már elsősorban olyanoktól származik, akik több időt töltöttek a magyarországi egyházi közegben, megismerték a társadalmi, kulturális körülményeket is. A legnagyobb számú levelet ezek között bizonyos Bonaventura de Genova konventuális ferences szerzetes írta, aki Pázmány Péter környezetében tartózkodva meglehetősen alapos ismeretekre tehetett szert a magyar egyházi és társadalmi közállapotokat illetően. Bár a Rómába küldött írások egy része megemlíti Pázmány nem túl barátságos érzületét a külhoni misszionáriusokkal szemben, mi több, néhányan egyenesen azt teszik szóvá, hogy ellenséges volt velük, szinte fogadni sem akarta őket, nemhogy támogatni, a hosszabb időt itt töltők véleménye mintha jobban hasonlítana az esztergomi érsek véleményéhez, amikor elégtelennek tartják az obszervánsok műveltségét és erkölcseit, vagy amikor magyarul tudó szerzetesek és papok képzését sürgetik. Jelentéseik számos hasznos információval szolgálnak a kor kutatói számára, akár a társadalomtörténet, akár az egyháztörténet kutatásáról legyen szó. A sajátos hiedelemvilág a reformáció és katolicizmus megújulása között is rendkívül érdekes és tanulságos, a mindennapok emberének gondolkodásmódjára is következtethetünk a levelekben szereplő állításokból, még akkor is, ha valószínűsíthetjük, némely esetekben pedig egyenesen bizonyosra vehetjük az illető levélíró túlzásait, a valóság jelentős elferdítését.

Tóth István György kötete összesen 242 levelet tartalmaz, amelyek többsége 1630 és 1636 között íródott, tehát viszonylag rövid időszakot fog át, ezért különösen is izgalmas képet ad, hiszen több nézőpontot is közöl szinte ugyanazokról az évekről. A legszorgalmasabb levélírók az itt közölt levelek között bizonyos Alberto Rengjich obszerváns ferences majd szendrői püspök volt, valamint Simone Matkovich bosnyák világi pap, akik saját személyükkel és az őket ért sérelmekkel legalább annyit foglalkoztak, mint a rájuk bízott területek helyzetével. A magyar egyházat mélyebben ismerő levélírók közül a már említett konventuális, Bonaventura de Genova jeleskedett a jelentések írásában, ám megtalálhatjuk néhány katolikus magyar nemes leveleit is, mint például Homonnai Drugeth Jánosét, Melith Györgyét, Tholdalaghi Mihályét vagy Haller Istvánét is. A levelek különösen értékesek Erdély vallási térképének és helyzetének az alakulása szempontjából, jól tükrözik azt a folyamatot, ahogyan a nagyon is megritkult székelyföldi ferencesség felkarolásával a zömében katolikus erdélyi, főképpen székely nemesség sok esetben a magyar egyházi hierarchiánál sokkal erőteljesebben igyekezett tenni azért, hogy vallása és felekezete megmaradjon azon a területen. A levelek sok hasznos információval szolgálnak az erre irányuló kísérletek hátterének a megértése szempontjából is.

A kötet jól áttekinthető, nagyon hasznos segédanyag mindazok számára, akik érdeklődnek a korszak bármely szelete iránt. Tóth István György igyekezett segítséget adni történésznek és diáknak, érdeklődő laikusnak egyaránt. A bevezetésben röviden, de minden lényeges információt felsorolva szintén a kutatót és az olvasót segíti azzal, hogy a hátteret mutatja meg, az elemzés, kutatás lehetőségét pedig éppen a források közlésével teremti meg. Azok számára is rendkívül hasznos tehát, akik nem kifejezetten a hódoltsági katolikus missziók történetét kutatják, csupán a korszakot, hogy éppen abba a szeletébe nyerjenek bepillantást a kornak, amiről sajnos viszonylag kevés forrásunk van, hogy a falvak, mezővárosok lakosai hogyan fogadták a vallásváltásokat, mennyiben érintette mindennapjaikat, szokásaikat, gondolkodásmódjukat. A rendkívül alapos és részletes jegyzetek szintén nagy segítséget jelentenek a nevek és egyéb adatok azonosítása szempontjából.

(ism.: Balogh Judit)