12. évfolyam 2.
szám |
Balázs József: Nicolaus Cusanus és az iszlám |
Bevezetés A tanulmány célja, hogy
bemutassa Nicolaus Cusanus német humanista, bíboros kapcsolatát az iszlámmal.
Cusanus legtöbb kortársától eltérően ugyanis nem ítélte el teljesen az iszlámot
és annak tanításait, a békés megoldás híve volt. Konstantinápoly bukásának
évében De pace fidei című művében kifejtette a vallások közötti béke
gondolatát, majd nyolc évvel később, 1461-ben a Cribratio Alkorani című
művében a bíboros az iszlámról és annak tanításairól alkotott képét mutatta be.
Alábbiakban ez utóbbi művet szeretném ismertetni. Nicolaus Cusanus
élete Nicolaus Cusanus 1401-ben Kues-ben született Niklas
Kryffts néven. Tanulmányait Heidelbergben és Páduában végezte. Tanulmányainak
befejeztével (1423) az ifjú Nicolaus jogászként a trieri választófejedelem
szolgálatába állt. Részt vett a bázeli zsinaton, ahol még a konciliaristák
(zsinatelvűek) nézőpontját támogatta, de a zsinat eredménytelensége miatt
1437-ben átállt a pápa oldalára.[1] Cusanus élete ettől kezdve a pápák
támogatásával fonódott egybe, ennek révén vehetett részt a keleti és a nyugati
egyház tárgyalásain, így lehetett az új pápa, V. Miklós (1447-1455) legfőbb
támasza. Mindeközben Cusanus 1448-tól bíboros, majd 1450-től Brixen püspöke lett. 1458-ban azonban a
trioli herceggel kialakult rossz viszony miatt 1458-ban lemondott püspökségéről,
és Rómába ment II. Pius (1458-1464) hívására. A pápa kinevezte őt pápai
államtitkárrá, amely azt jelentette, hogy ő lett a pápa helyettese a római
püspökségben.[2] Életének utolsó részében az
egyházban felmerülő bajokra próbált választ adni, de igen kemény hangú
javaslatai, melyeket a pápának sem szégyellt megmutatni, eredménytelenek
maradtak. Ezen kívül Cusanus a pápa által meghirdetett törökellenes keresztes
hadjárat szervezésében is részt vett, bár nem nagy lelkesedéssel. A halál éppen
a keresztes lovagok gyűjtése közben érte az umbriai Todi városában 1464.
augusztus 11-én. Halálos ágyánál ott volt titkára, Giovanni Andrea de’Bussi és
régi barátja, Paolo del Pozzo Toscanelli is.[3] Nicolaus Cusanust a tudomány több
területe érdekelte. Egyházi és filozófiai munkái mellett tizenegy matematikai
értekezést is írt, valamint ismertek a csillagászatra és a fizika területére
vonatkozó megállapításai is. Fő műve az egyik igen korai, 1440-ben keletkezett
munkája, a De docta ignorantia (A tudós tudatlanság), mely a reneszánsz
alapvető művének számít.[4]
Cusanus már műve elején kifejtette, hogy az eddigi tudás valójában nem tudás,
amint maga fogalmazta: „Tehát
az értelem, amely nem az igazság, soha nem fogja fel oly mértékben az
igazságot, hogy azt ne lehessen a végtelenségig pontosabban felfogni, úgy
viszonyulva az igazsághoz, mint a sokszög a körhöz.”[5] Vagyis nem létezik olyan ember, aki valamiről a legpontosabb
tudással rendelkezik. Ezt a tudós tudatlanságot a végtelennel kapcsolatban
mutatja be Cusanus. Szerinte a legnagyobb az, aminél semmi sem lehet nagyobb,
tehát a legnagyobb szükségszerűen végtelen. A végtelen nem lehet más, mint egy
végtelen egység, vagyis Isten. Isten az egység, amivel nem áll szemben semmi.
Ezzel Cusanus azt állította, hogy Isten még a legellentétesebb dolgokat is
magába foglalja.[6]
Az ellentétek egybeesésének („coencidencia oppositorum”) gondolatához Cusanus a
vallást is hozzávette. Későbbi műveiben még a vallások egységének lehetőségét
is felvetette. Cusanus és az iszlám
kapcsolata Cusanus és az iszlám kapcsolata a bázeli zsinaton
kezdődött, amelyen 1432-től a trieri érseki székre aspiráló Manderscheidi
Ulrich gróf megbízottjaként vett részt. A zsinati tanácskozások egy lényeges
tárgya volt az oszmán nyomás alatt lévő görög egyház mind nehezebbé váló
helyzete. II. Manuel császár már 1418-ban a konstanzi zsinatra küldött egy
követséget, hogy a két egyház uniójának felajánlásával hatékony segítséget
szerezzen az oszmánok ellen. Azonban a zsinaton az unióra nem került sor, s a
zsinat és a pápák közötti vitában is igen fontos szerepet játszott az unió
kérdése.[7] Itt, Bázelben keltette fel Cusanus
érdeklődését a kereszténység és az iszlám közti teológiai vita. Ebben
segítségére volt az a tény, hogy a bázeli zsinat résztvevője volt Segoviai
János, a salamancai egyetem egy fiatal tudósa. Ő Spanyolországban a mórokkal
vitázott a Szentháromság, illetve a megtestesülés kérdéséről. Cusanus hosszú beszélgetéseket
folytatott vele az iszlámról, majd egyre több, iszlámmal kapcsolatos latin
iratokat szerzett be. Sőt, a Konstantinápolyba küldött követség tagjaként már
arab nyelvű forrásokat is láthatott, egy arab Koránt is megmutattak neki egy
minorita kolostorban. Az ott élő szerzetesek magyarázták el a bíborosnak a
Korán tartalmát, már amennyire képesek voltak erre. A perai domonkos kolostorban
továbbá megtalálta annak a latin Korán-fordításnak egy példányát, amelyet már
Bázelben megismert. Valószínűleg nem sokkal később szert tett a Corpus
Cluniensis[8]
egyik másolatára is.[9] A források megszerzése után az
1440-es években Cusanusnak más elfoglaltsága akadt. Ekkor írta említett, De
docta ignorantia c. művét,
mindemellett apostoli vizitátor, püspök, majd bíboros lett. Az iszlámmal,
illetve a vallások közötti kapcsolattal 1453-tól kezdett el újra foglakozni.
Ekkor esett el Konstantinápoly, és az első megrázkódtatások után a Nyugat háborúra
készülődött. Cusanus és néhány kortársa azonban inkább a béke felé hajlottak.
Ezt tanúsítja 1453-ban megírt két műve is: De
pace fidei és De visisone Dei.
Előbbiben Cusanus lehetségesnek mondta, hogy néhány, a világ valamennyi
vallásában járatos bölcs valamilyen megegyezésre jusson, így megfelelő és az
igazságon alapuló módon létrehozza az örök békét, a vallások békéjét. Könyvében
bemutatta, hogyan gyűlnek össze ezek a bölcsek, s azt is, hogy megegyeznek
abban, hogy egyetlen vallás létezik a rítusok különbözőségében. Ez volt a híres
„una religio in rituum diversitate”
gondolat.[10]
Ezt a gondolatot és a gondolat alapjául szolgáló tapasztalatokat,
megfigyeléseket a bíboros a Cribratio Alkorani című művében fejtette ki
bővebben. A másik, 1453-ban elkészült De
visione Dei a tegernsee-i szerzetesek számára íródott, s hogy a szerzetesek
könnyebben megértsék a könyvben leírtakat, Cusanus előbb egy vándorló tekintetű
festményt készített. E festmények különlegessége abban áll, hogy a festményen
szereplő alak tekintetét úgy készítik el, hogy azt a benyomást keltse, hogy
mindig követi a szemlélőt. Egy ilyen festményt küldött a tegernsee-i
szerzeteseknek, s a következőt írta: „Először
tehát csodálkozni fogtok, hogy hogyan lehetséges, hogy egyszerre tekint
egyesekre és mindenkire. Ugyanis a keleten álló képzelete sehogy sem tudja
felfogni, hogy a festmény tekintete más égtáj felé fordul, tudniillik nyugatra
vagy délre. Ezután az a testvér, aki keleten volt, menjen nyugatra, azt fogja
tapasztalni, hogy a festmény tekintete ugyanúgy rajta függ nyugaton, mint az
előbb keleten. És minthogy tudja, a festmény rögzített és változatlan,
csodálkozni fog a változatlan tekintet változásán. És ha tekintetét a
festményre függesztve járkálni kezd nyugatról keletre, azt fogja tapasztalni,
hogy a festmény tekintete folyamatosan vele együtt halad. S ha keletről visszafordul
nyugatra, hasonlóan nem hagyja el őt. Csodálkozik, mi módon mozog a mozdulatlan,
és nem képes felfogni, hogy a másikkal, miközben vele ellentétesen halad,
hasonlóan fog mozogni.”[11] Ezen műve, bár nem kapcsolódik a
vallási béke gondolatához, azonban a bíboros a könyv végén felhívja a
figyelmet, hogy Isten tekintete mindenkire irányul, s mindenki úgy érezheti,
hogy e tekintet csak őt figyeli, így érez a keresztény ember, és így érez az
iszlám követője is.[12] Cusanus még egy iszlámról, az
iszlám tanításáról szóló művet írt élete vége felé, 1461-ben Cribratio
Alkorani címmel. A Cribratio Alkorani irodalmi forrásai Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység és az iszlám
kapcsolata egyidős magával az iszlámmal, azonban mind a keresztény szerzők,
mind a muszlim írók jelentős torzítással mutatták be a másik vallást. Ez
részint szándékos torzítás volt, másrészt akadtak olyanok is, akik rossz
forrásokból dolgoztak, rossz következtetéseket vontak le, vagy nem tudták
megérteni a másik vallás tanításainak lényegét.[13] A források, amelyekből Cusanus az
iszlám ismeretét merítette, még ma is megtalálhatóak az általa alapított Cues-i
kórház könyvtárában, ugyanis végrendeletében az összes könyvét az intézménynek
ajándékozta. Értéküket növeli, hogy ezeket személyes megjegyzéseivel látta el.[14] A Korán-cáfolat irodalmi forrásai
a Codex Cusanus 107. illetve 108. számú kézirataiban találhatóak meg. A 107.
sz. kódex Dionysius Cartusianus Tituli libri Contra legem machometi
illetve Ricoldo da Monte Croce Disputatio contra Saracenos et Alchoranum című műveit tartalmazza.[15]
A 108. sz. kódex első tizenkét lapja üres, ezután Petrus Venerabilis Summae
totius haeresis című művének néhány fejezete következik. A kódexben
megtalálható a Chronica mendosa, illetve a Korán latin nyelvű fordítása
(Lege Saracenorum), mindkettő
Robertus Ketensis munkája.[16]
A kódexet Petrus Venerabilis levele zárja, melyet Szent Bernátnak írt. Ezeket a
forrásokat nevezi meg Nicolaus Cusanus a Cribratio
első bevezetőjében is.[17] A Cribratio előszavában még megemlíti, hogy más katolikus írásokat is
megtekintett ugyanerről a témáról, mindenekelőtt Aquinói Tamás De rationibus fidei ad Cantorem Antiochenum
és végül Torquemadai János Contra
principales errores pefidi Mahometi című írását. A mű felépítése, tartalma A mű három könyvből áll. Az első könyv húsz fejezetet
tartalmaz, a második könyv tizenkilencet, míg a harmadik könyv huszonegyet,
összesen tehát hatvan fejezetet tesz ki a három könyv. A művet II. Pius pápának ajánlja,
hogy megfelelő tanácsokat adjon a mohamedán eretnekség legyőzéséhez. Az
ajánlást két előszó követi (Prologus,
Alius Prologus), ezekben megnevezi azokat a szerzőket és műveket, melyeket
felhasznált munkájához, és kifejti saját maga véleményét az iszlámról, valamint
a Koránról, továbbá már korábbi műveiben kifejtett gondolatmenetét is
beleszövi. Cusanus szerint csak egy nagyobb jó van, mégpedig Isten. A kérdés
az, hogy a felismeréséhez vezető utak melyike az igazi és teljes. Egy egyszerű
ember nem tudja megmutatni ezt az utat, hanem csak olyan, aki maga a mindent
tudó isteni jóság, vagyis Jézus Krisztus. A bíboros kiemeli, hogy ezt maga
Mohamed is tanúsította, ám Mohamed mégis sokszor eltért ettől az igazi
megismeréstől, s ez részben a tudatlanságán, részben a gonosz szándékán
alapulhatott. Tehát Mohamed könyvét és tanítását olyan szempontból kell
megvizsgálni, hogy mily mértékben egyezik a kereszténység könyvével és
tanításával, s miben tér el attól. Az első könyv fő témái a Korán, a
két vallás közötti hasonlóságok, illetve a két vallás közötti különbség Jézus
személyének megítélésében. Cusanus az iszlám szent könyvének,
a Koránnak a bemutatásával kezdi művét. A bíboros úgy tudja, hogy a keleti és a
nyugati területeken a Korán különbözik egymástól. A nyugati Korán – a bíboros
tudomása szerint – 123 fejezetből áll.[18]
Megjegyzi, hogy ezt a nyugati változatot olvasta és használta fel műve
megírásakor. Ezt követően kitér arra, hogy a Mohamedet követő uralkodók alatt
többfajta Korán keletkezett, s egy bizonyos Gomár (Omár kalifa, 634–644) volt,
aki elkezdte a Korán szövegét összegyűjtetni, majd az őt követő Odiner (Oszmán
kalifa, 644–656) alatt készült el a Korán egésze.[19]
Cusanus azt is leírja, hogy a muzulmánok úgy tartják, hogy a Korán Gabriel
angyal közvetítésével jutott el Mohamedhez.[20] A bíboros ezt követően a Koránt és
a Szentírást hasonlítja össze. A muzulmánok szerint a Szentírás valamikor igaz
volt, de az emberek eltértek a tanításoktól és a Korán tanításai vezeti vissza
őket az igazsághoz. Cusanus azonban úgy véli, hogy a Korán tért el az
Evangélium tanításaitól. A Koránban szerepelnek az Evangélium történetei,
példabeszédei (Jézus születése,[21]
a magvető példázata,[22]
a vakon született ember[23]),
s Cusanus szerint ebből két dologra lehet következtetni. Elsőként arra, hogy ha
bármi szépet, tisztát, igazat találunk a Koránban, szükséges, hogy az az
Evangélium legfényesebb sugara legyen; másodsorban, hogy ez a legfényesebb sugár
csak úgy kerülhetett a Koránba, hogy annak szerzője ismerte azt.[24]
S bár a Korán azt állítja magáról, hogy oly csodálatosan van megírva, hogy ha a dzsinnek és az emberek összefognának, akkor sem tudnának a
Koránhoz hasonlót megírni.[25] Sőt azt is állítja magáról a könyv, hogy édessége, beszédének
csodálatra méltó kecsessége és egész csodája miatt maga ez a könyv isteni
ajándék. Ám a bíboros szerint ez azért nem lehet igaz, mert – bár sok megegyező
dolog található a Koránban és a Szentírásban – sok eltérés is akad, vagyis
mindkettő egyszerre nem lehet igaz. Továbbá a Korán szövegének választékossága
önmagában nem bizonyítja az Istentől való származást. Sőt, magában a Koránban
is az olvasható, hogy a hazugok gyakran rejtik ékes beszéd mögé hazugságaikat.[26] Cusanus szerint az eltérések több
okból adódnak. Az egyik ilyen ok Mohamed személye, akiről a bíboros megjegyzi,
hogy Venus tisztelője volt.[27]
A további eltérések okát Cusanus abban látja, hogy az iszlám hitre nagy
hatással volt a nesztoriánus Sergius, a jakobita Baheira és rajtuk kívül még
más zsidók és föníciaiak.[28] A bíboros leszögezi azt is, hogy a
két vallás tanításai között vannak átfedések is. Mindkét vallás mindenhatónak
tartja Istent, és hisznek abban, hogy az utolsó napon az igazak jutalomban, a
bűnösök pedig büntetésben részesülnek. További megegyezések találhatóak egyes
személyekben. Ezt a következő Korán-idézettel támasztja alá Cusanus: „És ajándékoztuk néki Izsákot és Jákobot. Mindegyiküket az igaz útra
vezéreltük. Noét már korábban az igaz útra vezéreltük, és leszármazottai közül:
Dávidot, Salamont, Jóbot, Józsefet, Mózest és Áront. Így jutalmazzuk meg a
jóravalókat; továbbá az igaz útra vezéreltük Zakariást, Jánost, Jézust és
Éliást. Mindegyikük igaz az igazak között.”[29] E megegyezés is csak arra utal,
hogy a Korán a Szentírásból merített. A megegyezések után Cusanus az első könyv
nagy részét egy fő különbségnek szenteli, annak, hogy a keresztények és a
muzulmánok hogyan vélekednek Jézusról. A Cusanus
által használt latin nyelvű Koránban az olvasható, hogy Jézus nagy próféta, sőt a többi
próféta elé helyezték,[30]
s hogy Isten Jézust megváltóként küldte.[31]
Ám a muzulmánok nem ismerik el Jézust Isten fiaként, mert szerintük a
keresztények ezzel társat helyeznek az egy Isten mellé, valamint ezzel Isten
dicsőségéből is elvesznek. A Koránban tagadják, hogy Isten fiút nemzett volna,
vagy lenne mellette más isten. Az ötödik szúra végén pedig maga Jézus mondja
el, hogy ő sose kérte az embereket, hogy istenként imádják őt vagy édesanyját,
Máriát. Azonban ez nem bizonyít semmit, hisz a keresztények sem állítják
Krisztusról, hogy ő második Isten lenne, és az Evangéliumban sem olvasható,[32]
hogy Krisztus csak azért jött a világra, hogy Atyja dicsőségét hirdesse,
viszont magáét sosem kereste.[33]
Vagyis a keresztények Krisztust Isten fiának tartják, de nem másik Istennek. Cusanus szerint a Koránból is
kiolvasható az, hogy Jézus Isten fia, amit több Korán-idézettel igyekszik
alátámasztani. Az első idézet Jézus születésének hírüladása.[34]
Tehát az iszlám is elismeri Jézus Istentől való
származását, s azt is, hogy Jézus születése nem emberi módon történt meg.
A bíboros felhívja a figyelmet arra, hogy a Koránban olvashatunk Jézus
működésének megjövendöléséről,[35]
Jézus csodáiról, melyeket nem tehetett volna Isten segítsége nélkül.[36]
Végül Cusanus egy hosszabb fejtegetést is leír a „verbum” szóval kapcsolatban.
Erre a következő idézetet használta fel: „Iesus Mariae filius dei nuntius suusque spiritus et verbum Mariae
caelitus missum exstitit.”[37] Vagyis Krisztus Istentől küldött „verbum”, ezért a küldött
„verbumnak” és Istennek ugyanolyan természetűnek kell lennie, de ebből nem
következik az, hogy két isten lenne.[38] Az első könyv tizenhetedik fejezetében a bíboros újabb
érvet hoz fel arra, hogy a Korán is nagy tiszteletben tartja Jézust, mégpedig
Keresztelő Szent János működésének példáját. A Koránban ez olvasható: „És megszólították őt az angyalok, amikor a
szentélyben állva imáját végezte: „Allah hírül adja neked János megszületését,
aki eljön, hogy megerősítse Allah igéjét (Kelimeh), s aki úr lesz,
önmegtartóztató és próféta az igazak közül.”[39] Cusanus a fejezet végén azt
állítja, hogy Mohamed azért tanította azt, hogy Jézus nem Isten fia, mert attól
félt, hogy a műveletlenek nem fogják megérteni,[40] valamint el
akarta kerülni a bálványimádás vádját is. Az első könyv
utolsó három fejezete már nem bizonyításokat tartalmaz, hanem magyarázatokat,
értekezéseket. A tizennyolcadik fejezetben azt akarja kifejteni, hogy mi módon
kell érteni a Koránban azt, hogy Krisztus Isten lelke. Cusanus úgy érvel, hogy
a Koránban Isten lelke és éltető ereje egy és ugyanaz. Ez az Evangéliummal sem
áll ellentétben.[41] Sőt Krisztus
az Evangéliumban magát életnek is nevezi. A
tizenkilencedik fejezet az akarja megmagyarázni, hogy hogyan kell érteni a
Koránban azt, hogy Krisztus a jó ember, a legjobb és minden nép arca.[42] Mindez a
Cusanus által használt latin Korán újabb hibája, az arab szöveget latinra
fordító személy ugyanis összetévesztette a „híres” és az „arc” arab
kifejezéseket.[43] Ezt a félreértést Cusanus úgy
magyarázza, hogy az arabok Jézust, mint „facies
omnium gentium”-ot az egész emberi faj dicsőségének tekintik. A huszadik
fejezetben Cusanus egy hosszas kifejtéssel igyekszik meggyőzni a muzulmánokat,
hogy térjenek vissza a krisztusi evangéliumhoz. Az érvelés azzal kezdődik, hogy
a Korán Krisztust „ruhellának”[44] nevezi, amely
lehet Isten lehelete, fuvallata, lelke, igéje vagy éltető ereje. Cusanus ezután
az üvegkészítő mester munkáját hozza fel példának. Leírja, hogy az üvegkészítő
munkájában egy külső és egy belső dologra kell figyelnünk. A külső dolog, ami
érzékelhető, vagyis a készítő lehelete, viszont ennek belsejében benne van az
az értelem, mivel ennek segítségével készíti el a mester az üvegedényt.[45] Tehát a
mester elgondolja, hogy mit szeretne készíteni, majd az elgondolást magában
hordozó lehelete, fuvallata segítségével elkészíti azt. Ezt az értelmes
gondolatot Cusanus igének nevezi. E hasonlat is bizonyítja – a bíboros szerint
–, hogy minden szellemi munkává válik, ugyanis minden mögött egy értelmes
gondolat áll. Így Isten minden tette mögött is, aki minden tudás birtokában
van. Vagyis a lélek, maga Isten, mindennek a lényege. De ezt csak értelemmel
foghatjuk fel, s csak akkor, ha a lényegi dolgokat helyezzük előbbre az érzéki
dolgoknál. Ezért kell a Korán hívőinek, akik az érzelmi dolgokat helyezik
előbbre, visszatérniük az Evangéliumhoz. A Cribratio Alkorani második könyvében Cusanus a kereszténység és az
iszlám közötti újabb különbségekre mutat rá a Szentháromság és Jézus
kereszthalála kapcsán. Mielőtt a különbségek
részletezésére rátérne, Cusanus újra kiemeli, hogy a két vallás egy istenben
hisz, és ezt az istent mindenhatónak tartja. Azonban a muzulmánok szerint a
keresztények fölöslegesen megnövelik az istenek számát, vagyis elutasítják a
Szentháromságot. Ennek legkézenfekvőbb érve a bíboros szerint az, hogy néha a
Koránban és a Szentírásban Isten többes számban beszél: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz
hasonlóvá.”[46]
A Koránban: „Vajon
nem megalázó folyadékból teremtettünk-e benneteket?”[47]
Ezen kívül még két példát hoz fel,[48]
majd megállapítja, hogy ezekből sem a keresztények, sem a muzulmánok nem
következtetnek arra, hogy több isten lenne. Cusanus a második könyv elején (a
negyediktől a tizedik fejezetig) a Szentháromság létezését próbálja meg
elmagyarázni. Leszögezi, hogy az Istentől ajándékozott lelki természetünk
alkotásai, valamint a többi nagy isteni teremtett mű az isteni természet
hármasságára utalnak, amelyek tevékenysége, mint termékenység, születés és
szeretet jelenik meg, s hogy a működésnek ebben a hármasságában minden lény
részes, angyalok, emberek, állatok, növények, menny, nap, szellemek, mind a
maga természet. Az ember szellemi természete a maga részéről megint csak az
isteni természet állapotára utal, mivel az Istennek a képmása. Úgy ahogy az
ember szellemi természete a szót, illetve a fogalmat alkotja, amelyből ismét a
magába foglalás vagy az akarat következik, úgy alkotja Isten is, azáltal, hogy
önmagát felismeri, a szót, illetve a fogalmat, ahol mindkettő össze van kötve a
szeretet köteléke által. Ugyanezt az eredményt nyerjük, ha azt a jelentést fogalmazzuk
meg, amelyet a szeretet minden élőlénynek és ezzel Istennek is, a szeretet
alkotójának jelent. A szeretet egyesít, és ezzel az egység a szeretet
lényegéhez tartozik. Isten azonban a sajátjának egy képmását is megteremti, és
mindkettőből keletkezik a kötelék, az összekapcsoló szeretet, amely mindkettőt,
az Atyát és a Fiút egymással egyesíti. Ez az egység, azonosság és a kapcsolat
lényegében ugyanazt jelenti, de a három személy mégis elkülönül, aki ezt az
összefüggést nem érti meg – vonja le a következtetést –, az fog a továbbiakban
három istenről beszélni. A Szentháromság tagadása ebből fakadóan egy hiányos
istenfogalmon nyugszik: egy isten lenne, aki nem tökéletes és teljesen boldog,
aki természet és lényeg nélkül, szeretet és termékenység nélkül lenne.[49] A kilencedik fejezetben Cusanus
egy természettől vett példázat segítségével próbálja elmagyarázni a
Szentháromságot. A bíboros egy olyan tavat ír le ebben a fejezetben, melybe nem
folyik folyó, és nem is folyik ki belőle, de ugyanakkor soha nem is szárad ki,
és soha nem lesz posványos vagy mocsaras. Ennek az az oka, hogy a tó közepén
egy forrás tör fel. E forrás azonban áramlást okoz, mely áramlás a part felé
halad, ott pedig lecsendesedik, de a forrás újra és újra megújítja az áramlást.
A tizedik fejezetben egy másik példán keresztül akarja bemutatni a
Szentháromságot: az emberiségben („humanitas”)
megfigyelhető három személy, az én, a te, és az ő. Ez három személy, mindegyik
létezik, de mind az emberiséghez tartozik. Ugyanígy van ez a Szentháromságban
is.[50] A Szentháromság után Cusanus egy
kérdéssel („Hogyan jön a Korán ahhoz, hogy tagadja Jézus halálát a kereszten?”)
vezeti be az újabb témát.[51]
Ennek a tagadásnak a megcáfolása található a második könyv további fejezeteiben.
A bíboros először azt emeli ki, hogy a Korán is elismeri Jézus dicsőségét, hisz
a Feltámadás Napján tanú lesz.[52]
A Szentírásban pedig az olvasható, hogy Jézus az Ítélet Napján bíró lesz.
Vagyis ez újabb érv arra, hogy az iszlámban és a kereszténységben sok a közös.
Az eltérés a korábban említett okok mellett még az is lehet, hogy a bíboros
szerint Mohamed a titkokat csak azoknak nyilatkoztatta ki, akik elég műveltek
voltak, és megemlíti azt is, hogy az arab próféta számára Jézus halálának
körülményei méltatlannak tűntek. Azaz az arabok nem tudnak arról, hogy Krisztus
halála a megdicsőülést jelenti a keresztényeknek,[53]
ezért taníthatta azt Mohamed a műveletlen araboknak, hogy Krisztus valójában
nem halt meg a kereszten.[54] Ezután Cusanus a Szentírás és az Egyház tanítását mutatja
be arról, hogy az ember a bűn miatt elveszítette eredeti állapotát, csak Isten
kegyelmével szerezhette vissza. Jézus bűntelen volt, éppen ezért halála és
szenvedése engedelmességének beteljesedését jelenti. Halálból való
feltámadásával legyőzte a Sátánt, és örök kegyelmet nyert a hívek számára.
Krisztus halála ugyanúgy az Atyaisten dicsőségére is szolgált, valamint e
tettben nyilvánult meg a legnagyobb szeretet.[55]
Jézus halála tehát minden embernek lehetőséget adott, hogy részt vehessen Isten
dicsőségében.[56] Majd a második könyv végén a Korán
és a Szentírás által leírt túlvilágról, örök életről ír Cusanus. A tizennyolcadik
fejezet címe: De paradiso. A bíboros megítélése szerint a Korán minden
ember érzéki vágyának teljesülését írja le, az Evangéliumban ellenben a tiszta
lelki boldogságról olvashatunk, a Korán az érzéki, látható dolgokra
összpontosít, míg az Evangélium a láthatatlanokra és lelkiekre. Nem is lehet
csodálkozni a bíboros megállapításán, hisz aki olvasta a Koránban a túlvilág
leírását,[57]
az könnyen hasonló következtetésre jut. Cusanus szerint mindez megbocsájtható
Mohamednek, mert a műveletlen arabokat csábító ígéretekkel akarta megnyerni az
egyistenhitre, ezenkívül rámutat arra, hogy a Korán is többre értékeli a
túlvilági javakat, mint az evilágiakat, de hozzáteszi, hogy amíg Mohamed földi
javak és vágyak teljesülését ígéri,[58]
addig az Evangélium lelki javak beteljesülését. A harmadik könyvben egy fejezet
erejéig[59]
visszatér a két vallás túlvilági leírásához. Ennél a fejezetnél Cusanus a
Koránból a következő idézetet emeli ki: „Aki hisz Allahban, és a Végső
napban és igaz cselekedeteket cselekedett, megvan a fizetségük az Uruknál és
nem kell őket félteni és nem fognak szomorkodni.”[60] A második könyv utolsó,
tizenkilencedik fejezetében Cusanus azt állítja, hogy a Koránban is szerepelnek
pozitív értékek. Igaz Mohamed az érzéki örömöket, melyekben a híveknek része
lesz, isteni ajándékként jelenítette meg. Cusanus több kérdést is feltesz: Hogy
lehet, hogy Istennek ilyen ígéreteket tulajdonít? Hogy lehet Mohamedet
prófétaként tisztelni erkölcstelen élete miatt? E kérdésekre nem felel Cusanus,
helyette azt állapítja meg, hogy minden, ami a Koránban helyes, az csak az
Evangélium fénye lehet, éppen ezért a keresztény tanításokat kell követni,
ahogy János evangéliumában is olvasható. („Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben,
hanem övé lesz az élet világossága.”[61]) A harmadik könyvben Cusanus egyre
több vádat fogalmaz meg az iszlám ellen, bár leszögezi, hogy a két vallás
közötti átfedések miatt Mohamed tanítása nem mindenben rossz. Sőt Mohamed
állítja azt magáról, hogy előtte már voltak igaz próféták: „Mondd: »Nem vagyok én
újító a küldöttek között. És én nem tudom, hogy mi történik velem, vagy
veletek. Én csupán a kinyilatkoztatást követem, amit kaptam. Én nyilvánvaló
intő vagyok csupán.«”[62] Ezen kívül a bíboros még számos Korán-idézetre hivatkozik,
melyben említésre kerülnek a korábbi igaz írások, vagyis a Tóra és az
Evangélium. Cusanus ezt követően leírja, hogy a muzulmánok hitvallásukkal[63]
is kinyilvánítják, hogy egyistenhívők. Ám már Mohamed előtt is üdvözültek az
emberek az egy Isten hitében. Mindezek mellett Cusanus támadja
Mohamedet, hogy hogyan meri kioktatni a keresztényeket, kiemeli, hogy a Korán
tanítása szerint Isten megparancsolta az erőszakkal való térítést,[64]
míg más helyen azt mondja, hogy tiltva van az erőszak a hit dolgaiban.[65]
Ezen ellentmondás miatt sem lehet a Koráné az igaz tanítás. Majd Cusanus
felteszi a következő kérdést: Hogyan lehetne hinni Mohamednek, mikor a Koránban
Isten megtiltotta neki az erőszakot a vallás dolgában, ő mégis üldözi a
keresztényeket? A választ egy későbbi fejezetben adja meg a bíboros, szerinte
Mohamed számára a vallás csak kifogás, mentség volt, hogy uralmat és hatalmat
nyerjen. Majd ennek a megnyerése után a keresztények ellen fordult, akiket ő
hitetleneknek mondott. Ezen vádak mellett a Korán
tanításai ellen is felszólal Cusanus. A harmadik könyv ötödik fejezetében azt
emeli ki a Koránból, hogy abban Isten jelentéktelen dolgokra hivatkozik (nád,
füge, szúnyog, molylepke), amire példaként több szúrát is idéz.[66]
Mindez szerinte kicsinyessé teszik a Korán istenét, aminek indoklására Cusanus
újra azt a vádat hozza fel, hogy Mohamed vágyai szolgálatában álló gondolatokat
írt a Koránba. Ez azonban a bíboros félreértéséből adódik, Cusanus ugyanis nem
ismerte ezeknek a szúráknak magyarázatát. Egy másik támadás az iszlám tanítása
ellen az, hogy Mohamed szerint Isten mindent tud, sőt mindent előre tud. Így
azt is, hogy mi fog történni az ember életében, mikor az megszületik, tehát
sorsa már mindenkinek el van rendelve.[67]
Sőt a Koránban ez áll: „És akit Allah tévútra visz, annak nem akad senki, aki az igaz útra
vezetné.”[68] A harmadik könyv tizenegyedik
fejezetétől a tizenhatodik fejezetéig Cusanus újra összehasonlítja a Koránt és
a Szentírást, most Ábrahám személyén keresztül. Ábrahámot az iszlám Ibráhim
néven ismeri. A Korán – mint láttuk – Ábrahámról azt tartja, hogy ő hagyta el
először a többistenhitet,[69]
ezenkívül az arab népek Ibrahim fiát, Ismáelt ősatyjukként tisztelik, akinek
utódai között van Mohamed is, és őt nevezik meg a Kába szentélyének
építőjeként. Cusanus leírja, hogy a muzulmánok azt tartják, Ábrahám Ismáelt
akarta feláldozni. A Korán viszont nem tisztázza, hogy Ábrahám pontosan melyik
gyermekét akarta feláldozni.[70]
A Szentírás másképp ábrázolja Ábrahámot. Hasonlóságok persze akadnak, de a
keresztények szerint Izsákot akarta feláldozni, a teremtés könyvében pedig ígéretet
kapott, hogy Isten utódait nagy néppé teszi.[71]
Cusanus mindezek mellett azt is állítja, hogy az arabok nem ismerik jól Ábrahám
törvényeit, és ezért váltak keresztényüldözővé, mert ha helyesen tartanák meg
Ábrahám törvényeit, akkor előbb-utóbb keresztények lennének. A tizenhetedik és tizennyolcadik
fejezetekben Cusanus a bagdadi kalifához intéz felhívást. Azt állítja a
kalifáról, hogy keresztény hitről tért át muzulmánra azért, hogy kalifa
lehessen, s ahogy most védelmezi a Koránt, úgy védelmezte régen a keresztény
tanításokat. Azonban megőrizte Mária tiszteletét, de elvetette a Jézusról
tanultakat. Majd kifejti, hogy a Koránban csak annyi az igaz, amennyi az
evangéliumból átkerült, de Mohamed csak nesztoriánus közvetítéssel ismerte meg
a keresztény hitet, továbbá a föníciaiak és a zsidók is hatással voltak
Mohamedre. A mű végén Cusanus visszatér Jézus
személyéhez. Leírja, hogy a keresztények szerint Krisztusban két természet
található, s e két természet nem keveredik össze, de benne egységet alkotnak.
Az utolsó fejezetben, mely Ádámról és Krisztusról szól, megállapítja, hogy
minden ember Ádámban jön erre a világra, de Krisztusnak köszönhetően kerül az
örök életbe, s aki kereszténynek tartja magát, az nem kisebbítheti Krisztus érdemét. A mű hatása Ahogy már korábban is
megemlítettem, nem a Cribratio Alkorani volt Nicolaus Cusanus fő műve,
mely azonban jelentős hatást nem fejtett ki, szinte csak a 16. században volt
ismert és elterjedt. Ezt is csak témájának köszönhette, hiszen ahogy a török
hódítás 1529-ben már Bécset fenyegette, úgy váltak egyre keresettebbé az
iszlámmal és a törökkel foglalkozó művek a Habsburg Birodalom területén,
valamint a német területeken. De főleg azok a művek terjedtek el, melyek az új
ellenség mindennapi életét, birodalmukat, szokásait és harcmodorukat mutatták
be. Ilyenek voltak a rabságból megszököttek beszámolói, a követek útleírásai
is, például Georgius de Hungaria Tractatus
de moribus, conditionibus et nequitia Turcorum című műve, mely 1481-ben
keletkezett, és a 16. században huszonöt kiadást élt meg. Cusanus művét leginkább a 16.
századi reformátorok (Luther és Zwingli) olvasták. 1543-ban pedig Bibliander,
aki szükségesnek vélte, hogy egy iszlámot bemutató könyv szülessen,
gyűjteményébe Cusanus egész művét beleszerkesztette. Így Cusanus Cribratio
Alkorani című műve Bibliander gyűjteményével vált még ismertebbé. Ha
Bibliander gyűjteményét leszámítjuk, akkor ma hat kódex őrizte meg Cusanus
írását. Ebből kettő a Cusanus által alapított könyvtárban, kettő a Vatikáni
Könyvtárban található, a maradék kettő közül az egyik a Codex Bruxellensis 1718-1720, míg a másik a Codex Magdeburgensis 166 jelzetű. Önálló műként nem maradt fenn.[72] Jegyzetek [1] Watts,
Pauline Moffitt: Nicolaus Cusanus: a fifteenth-century vision of man.
Leiden, 1982. (továbbiakban: Watts,
1982.) 5-6. p. [2] Watts,
1982. 52. p. [3] Flash, Kurt:
Nicolaus Cusanus és kora. Bp., 2009. (továbbiakban: Flash, 2009.) 61. p. [4] Delumeau,
Jean: Reneszánsz. Bp., 1997. 514.
p. [5] „Intellectus igitur, qui non est veritas, numquam
veritatem adeo praecise comprehendit, quin per infinitum praecisius comprehendi
possit, habens se ad veritatem sicut polygonia ad circulum.” (De docta
ignorantia I. 2.). A szöveg fordításául az alábbi kiadás szolgált: Hoffmann, Erns – Klibansky, Raymond:
Nicolai de Cusa Opera omnia. Opera philosophica. 1. vol. De docta ignorantia. Leipzig,
1932. [6] Vö. De docta ignorantia I. 4. [7] Gárdonyi
Máté: A konstanzi és a bázeli zsinat. In: Vigilia, 2001. 96-103.
p. [8] Az iszlámról szóló ismereteket a 12. században élő
cluny-i apát, Pertus Venerabilis bővítette tovább. Az apát fontosnak tartotta,
hogy a keresztények minél több és pontosabb tudással rendelkezzenek a
muszlimokról. Egy spanyolországi vizitációs útja alatt határozta el, hogy minél
több forrást gyűjt össze az iszlámról. Ezek között a források között szerepelt
a Korán is. A Korán szövegét lefordíttatta latinra, s több más írást is csatolt
mellé. Ez a gyűjtemény igen elterjedtté vált, ma pedig Corpus Cluniensis vagy
Corpus Toledanus néven ismerhető. Vö.:
Bobzin, Hartmut: Der Koran im Zeitalter der Reformation. Studien zur
frühgeschichte der Arabistik und Islamkunde in Europa. In: Beirute Texte und
Studien Herausgegeben vom Orient-Institut. Beirut, 1995. (továbbiakban: Bobzin,
1995.) 46-47. p. [9] Naumann,
Paul – Hölscher, Gustav: Sichtung des Alkorans. Leipzig, 1948.
(továbbiakban: Naumann –Hölscher,
1948.) 5-20. p. [10] „Una est igitur religio et cultus
omnium intellectu vigentium, quae in omni diversitate rituum praesupponitur.”
(De pace fidei V. 16.). A szövegfordítás alapja: Bascour, Hildebrand – Klibansky, Raymond: Nicolai de Cusa Opera omnia. Opera philosophica. 7.
vol. De pace fidei. Hamburg, 1959. [11] „Primum igitur admirabimini, quomodo hoc fieri
possit, quod omnes et singulos simul respiciat. Nam imaginatio stantis in
oriente nequaquam capit visum eiconae ad aliam plagam versum, scilicet occasum
vel meridiem. Deinde frater, qui fuit in oriente, se locet in occasu, et
experietur visum in eo figi in occasu quemadmodum prius in oriente. Et quoniam
scit eiconam fixam et immutatam, admirabitur mutationem immutabilis visus. Et
si figendo obtutum in eiconam ambulabit de occasu ad orientem, comperiet
continue visum eiconae secum pergere; et si de oriente revertetur ad occasum,
similiter eum non deseret. Et admirabitur, quomodo immobiliter moveatur, neque
poterit imaginatio capere, quod cum aliquo alio sibi contrario motu obviante
similiter moveatur.” (De visione Dei. Praefatio 3,6-18.) A szövegfordítás
alapja: Reimann, Heide Dorothea:
Nicolai de Cusa Opera omnia. Opera philosophica. 6. vol. De visione Dei.
Hamburg, 2000. [12] Flash,
2009. 39-47. p. [13] A keresztény írók iszlámra vonatkozó
tanulmányairól sok tanulmány, kötet jelent meg. Jelen dolgozat megírásához
három tanulmányt használtam fel: Bobzin,
1995.; Daniel, Norman:
Islam and the West. The Making of an Image. Edinburgh, 1966.; Dobrovits Mihály – Őze Sándor: A
Korán-cáfolat műfaja a közép-európai reformáció és katolikus reform eszmei
fegyvertárában. In: Egyháztörténeti Szemle, 2009. 2. sz. 19-33. p. [14] Naumann
–Hölscher, 1948. 33. p. [15] Ricoldo da Monte Croce a 13.
században élő domonkos szerzetes. Zarándokként ellátogatott a Szentföldre, majd
Szíriába, Törökországba, Kurdisztánba, és Bagdadban is tartózkodott. Utazásának
oka, hogy mint misszionárius a muszlimoknál tevékenykedjen. E cél megvalósítása
érdekében bagdadi tartózkodása alatt alapos arab ismeretre tett szert. Nemcsak
a Korán szövegét tanulmányozta, hanem a muszlimok Koránnal foglalkozó irodalmát
is. Ekkor írta meg a Győzedelmes
egyházhoz szóló levelét, valamint a Disputatio contra Saracenos et
Alchoranum (A szaracénok és a Korán ellen való érvelés) című művét. Ricoldo
a Koránt és Mohamed személyét támadta. Vagyis a muzulmánok hitéről akarta
bebizonyítani, hogy az hamis. Szerinte az iszlám szent könyve tele van minden
értéket nélkülöző tételekkel, jelentéktelen állításokkal, s azért sem lehet
isteni kijelentés, mert szövegét a költészet ritmikus formájában írták le. Vö.: Bobzin, 1995. 22-28. p. [16] Robertus Ketensis földrajzzal és csillagászattal
foglalkozott, a Korán-fordítás után arab algebrai, csillagászati műveket
fordított. A Korán fordítás azonban nem volt teljesen pontos, a 114 szúra
helyett 124 szúrára osztotta a latin Koránt, valamint a középfokú mellékneveket
felsőfokban adta vissza, feltüntetett ok-okozati viszonyokat is, melyek
eredetileg nem szerepeltek a Koránban, s néhány terminust súlyos hibával
fordított le. Vö.: Kritzeck, James:
Peter the Venerable and Islam. Princeton, 1964. 62-67. p. [17] A Cribratio Alkorani szövegkiadása Ludwig Hagemann érdeme, ld.: Hagemann, Ludwig: Nicolai de Cusa Opera omnia. Opera philosophica. 8.
vol. Cribratio alkorani. Hamburg, 1986. (továbbiakban: Hagemann, 1986.) [18] „Dicunt quidam observatores libri illum aliter in
Oriente et aliter in Hesperiis partibus distingui. Occidentales enim post
orationem, quae praemittitur et mater libri nominatur, aiunt totum librum
Azoras seu capitula CXXIII.” (Cribratio Alkorani I.1.) [19] „Ledimus in Chronica Machumeti et regnum suorum
successorum, quomodo Gomar secundus rex post Machumetum ordinavit orationes
fieri in singulis templis in mense Ramadan et Alkoranum completo mense perlegi.
Cui successit Odiner, qui auxilio aliorum integritatem Alkorani primo
collegit.” (Cribratio Alkorani I.1.). A Korán szövegét Zaid ibn Thábit
gyűjtötte össze és írta le, később valóban több változat keletkezett, de Oszmán
kalifa idején a Korán elnyerte a végleges formáját. [20] A fejezetben
található idézet: „Mondd: »Ha valaki Gábriel (Dzsibril)
ellensége, bizony ő az, aki lehozta Allah akaratával a Koránt, bizonyságául
annak, ami kinyilatkoztatás előtte volt és útmutatás és örömhír gyanánt a
hívőknek.«” (Alk. 2,97.) [21] „»Uram! – mondta Mária –Honnan
lesz nekem fiam, holott nem illetett engem ember?« »Ekképpen lesz –mondta.
Allah azt teremt, amit akar. Ha egy dolgot elhatározott, akkor csupán azt
mondja annak: Legyél! – és az van.«” (Alk. 3,47.) [22] A Koránban a magvetőről szóló idézet a következő:
„Ez az ő példázatuk a Tórában, és ez az Evangéliumban:
Olyanok ők, mint egy vetőmag, amely hajtást hoz, megerősíti azt, úgyhogy
megvastagszik és egyenesen áll a szárán a szántóvetők csodálatára, és hogy
Allahi haragvást keltsen általuk a hitetlenekben. Allah megbocsátást és óriási
fizetséget ígért azoknak közöttük, akik hisznek és jótetteket cselekszenek.”
(Alk. 48,29.) [23] „Meggyógyítom – Allah
engedélyével – azt, aki születésétől fogva vak, s meggyógyítom a leprást. És
föltámasztom a halottakat – Allah engedelmével.” (Alk. 3,49.) [24] „Hinc si quid pulchri, veri et clari in Alkorano
reperitur, necesse est, quod sit radius ludicissimi evangelii; et hoc verum
videt, qui evangelio lecto ad Alkoranum se transfert.” (Cribratio Alkorani
I.6.) [25] „Mondd: »Ha a dzsinnek és az
emberek összefognának, hogy olyasmivel álljanak elő, ami a Koránhoz hasonlatos,
nem tudnának ahhoz foghatóval előállni – még akkor sem, ha kölcsönösen
segítenék egymást. «” (Alk. 17,88.) [26] „Van az emberek között
olyasvalaki, akinek a beszéde az evilágról tetszik neked, és aki Allahot hívja
tanúul ahhoz, ami a szívében rejlik. De közben ő a legmegátalkodottabb
viszályszító! Amikor hátat fordít neked, akkor csak azon szorgoskodik, hogy romlást
terjesszen a földön, s elpusztítsa a vetést és a zsenge jószágot. Allah azonban
nem szereti a rontást. Ha azt mondják neki: »Óvakodj Allahtól!«, akkor bűnös
felfuvalkodás szállja meg őt. A gyehenna elégséges büntetés lesz neki. Milyen
nyomorult fekhely!” (Alk. 2,204-206.) [27] A Kába szentélyében lévő kőről a keresztények az
hitték, hogy azt Venus istennő egy bálványaként tisztelik az arabok. [28] Cusanus itt két
legendás személy nevét említette meg, Bahírat és Siriust. A keresztények úgy
vélték, hogy Mohamed tanítója egy eretnek szektához tartozó volt. Damaszkuszi
Szent János említette meg először Bahíra nevét, a nesztoriánus Sergius a
későbbi keresztény íróknál jelenik meg. Vö. Bobzin,
1995. 38. p. [29] Alk. 6,84–85. [30] A Cusanus által használt Korán fordítás
pontatlansága. A bíboros így idézi az Alk. 2,253-at: „Omnium prophetarum alio
super alium per me sublimato et eorum quibusdam cum deo locutis Christo Mariae
filio animam nostram proprie conferentes vim atque virtutem prae ceteris
praebuimus.” Az eredetiből vett magyar fordítás viszont így hangzik: „Ezek a korábbi népek küldöttei. Egyeseket közülük előnyben
részesítettünk másokkal szemben. Akadnak közöttük olyanok, akikkel Allah
beszélt. Némelyeket közülük több fokkal magasabbra emelt. Jézusnak, Mária fiának
nyilvánvaló bizonyítékokat adtunk, és megerősítettük őt a Szentlélekkel.” [31] „»Allah az én Uram és a ti
Uratok. Szolgáljátok őt! Ez az egyenes út.« Miután Jézus észrevette a
hitetlenségüket, azt mondta: »Kik az én segítőim az Allahhoz vezető úton?« Az
apostolok azt mondták: »Mi vagyunk Allah segítői. Hiszünk Allahban. Tanúsítsd,
hogy néki vetjük alá magunkat!«” (Alk. 3,50-51.) [32] Jn. 8,54. [33] „Nem vagyok ördögtől megszállott – felelte Jézus
–, hanem tisztelem Atyámat, ti ellenben gyalázattal illettek, noha nem keresem
a magam dicsőségét, hisz van, aki keresse, és ítéletet mondjon.” (Jn. 8,49-50.) [34] Alk. 3,42-50. [35] Alk. 3,45. és Alk. 3,49. Jézus csodáinak
jövendöléséről (vakok, leprások meggyógyítása és a halottak feltámasztása)
olvashatunk ebben a szúrában. [36] Alk. 3,51. [37] Alk. 4,171. [38] „Hoc est a deo caeli missum utique tunc est
eiusdem naturae cuius deus mittens… Deus enim et suum verbum non sunt duo dii,
sed idem deus simplicissimus. Sic igitur patet deum mittentem et suum verbum
missum esse eiusdem naturae divinae.” (Cribratio Alkorani I.12.) [39] Alk. 3,39. [40] „Tamen quia timuit, spiritualem divinam verbi dei
naturam incredulos attingere non posse, ideo illis idiotis et ignaris, quibus
loqui oportebat, ut talibus sensibilibus de intellectualibus nihil sentiebus
cautius considerabat negative praedicandum Christum filium Mariae non esse
filium dei, cum filius Mariae homo corporalis et visibilis esset, quae naturae
divinae non conveniunt; eum tamen habere virtutem et postestatem divinam, quae
sola fide videri potui, attestantibus operibus illis miraculosis, quae nemo
hominum ante eum fecit, aperte affirmavit.” (Cribratio Alkorani I.17.) [41] „Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a
Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (Jn. 5,26.) [42] A tizenkilencedik fejezet címe: „Quomodo Alkoranus
intelligi debet Christum esse virum bonum et optimum et faciem omium gentium.” [43] A wadzsíh
(jelentése: híres) és a Wadzsh (jelentése: arc) szavak hibás fordításáról van
szó. Vö. Segesváry Viktor: Az
Iszlám és a Reformáció. Hága, 2005. 38. p. [44] „Quoniam Alkoranus Christum dicit ruhella.”
(Cribratio Alkorani I.20.) [45] „In eo igitur considero duo: unum est extrinsecum
eius et est sensibile et est ventus seu aer,qui exspiratur per artificem; in
intrinseco illius considero intellectum quia artifex ad finem faciendi vas
vitreum operatur.” (Cribratio Alkorani I.20.) [46] 1Móz. 1,26. [47] Alk. 77,20. [48] „Az eget erővel építettük meg
és tágassá tettük.” (Alk. 51,47.) „Add hírül a szolgáimnak, hogy én vagyok az,
aki a Megbocsátó és a Könyörületes.” (Alk. 15,49.) [49] V.ö. Cribratio Alkorani II.4–8. [50] „Et non sunt nisi tres personae in humanitate,
sclicet ego, tu, ille. Unde veraciter dico: Ego sum homo, tu es homo, ille est
homo, et sunt tres illae personae eiusdem humanitatis. Unde igitur haberent hoc
illae personae, nisi creator deus foret similiter trinus in personis et unus in
essentia? Potest igitur deus veraciter dicere: Ego sum deus, tu es deus, ille
est deus eiusdem deitatis, et non sunt tres personae tres dii, dui non sunt
tres deitates, sed sunt unus deus, quia una deitas, quae deus.” [51] „És mivel azt mondták:
»Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét« – holott valójában
nem ölték meg őt, és nem feszítették keresztre, hanem Jézushoz hasonlónak látták.”
(Alk. 4,157.) [52] „A Feltámadás Napján Jézus
tanú lesz ellenük.” (Alk. 4,159.) [53] „Sed si hoc sic putavit, utique mysteria crucis
Christi ignoravit. Crucifixio enim Christi est ipsius Christi exaltatioo et
glorificatio et Christianorum iustificatio et vita et omnium hominum
resurrectio.” (Cribratio Alkorani II.13.) [54] A Korán szerint ugyanis a zsidók nem Jézust, hanem
csak egy hozzá nagyon hasonló embert feszítettek keresztre, de Krisztus tovább
élt, majd az Úr magához vette lelkét és felmagasztalta őt. Jézust saját
testével engedte magához és fogadta be őt. Jézus ezért nem halt meg, s ezért
ítélkezhet majd az utolsó napon. „És ők cselt szőttek. Ám
Allah is cselt szőtt. Allah a legjobb cselszövő. Emlékezzetek arra, amikor
Allah így szólt: »Jézus! Magamhoz szólítalak immár, magamhoz emellek az égbe és
megtisztítalak téged a hitetlenektől. Azokat, akik követnek téged, a hitetlenek
fölé helyezem egészen a Feltámadás Napjáig. Aztán mindannyian hozzám fogtok
visszatérni, s ítélni fogok közöttetek abban, amiben különböztetek.«” (Alk.
3,54-55.) [55] „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké
éljen.” (Jn 3.16) [56] „Et hoc est esse felicem et regnare perpetue in
caelestibus summo gaudio beatitudinis; et haec sunt promissa Christi omnibus
ipsum recipientibus firmissa.” (Cribratio Alkorani II.17.) [57] A Korán túlvilági leírására Cusanus több
Korán-idézetet hozz fel. Erre példa: „Add hírül azoknak,
akik hisznek és igaz cselekedeteket cselekszenek, hogy a túlvilágon kertjeik
lesznek, amelyek alatt patakok folynak. Valahányszor a kertek gyümölcseiből
kapnak enni, azt mondják: »Ez ugyanaz, amit korábban kaptunk enni.« És olyat
kapnak, ami hasonló ahhoz, amit a földön kaptak. És a kertekben megtisztult feleségeik
lesznek, s örökkön ott fognak időzni.” (Alk. 2,25.) [58] „Paradicsom, amire az óvakodók ígéretet kaptak,
ekképpen fest: vannak benne nem-poshadó vizű patakok, mások tejjel folynak,
aminek az íze nem változik, és vannak borral folyó patakok, ami gyönyörűsége az
ivóknak, és vannak tisztított mézzel folyó patakok. Mindenféle gyümölcsük lesz
benne és megbocsátás az Uruktól. Az, akinek ez a Paradicsom jut, vajon olyan-e,
mint az, aki örökké a Pokol tüzében lakozik, forrásban lévő vizet kap inni,
amely a beleit széttépi?” (Alk. 47,15.) [59] Cribratio Alkorani. III.10. [60] Alk. 2,62. [61] Jn 8,12. [62] Alk. 46,9. [63] A muzulmánok hitvallása latinul: „Non est deus
nisi deus et Mahumetus est nuntius eius.” [64] „Harcoljatok Allah útján azok
ellen, akik ellenetek harcolnak, de ne támadjatok rájuk, Allah nem szereti a
bántalmazókat. Ha pedig rátok támadnak, akkor Öljétek meg őket, ahol csak rájuk
leltek, és űzzétek ki őket onnan, ahonnan kiűztek benneteket! A megkísértés
(El-Fitnetu) rosszabb, mint az ölés. Ne harcoljatok azonban ellenük a Szent
Mecsetnél, amíg ők nem harcolnak ellenetek ott. Ám, hogyha harcolnak ellenetek,
akkor öljétek meg őket! Ez lesz a hitetlenek fizetsége.” (Alk.
2,190-191.) [65] „Még a vallás terjesztésében is tilos bármiféle
erőszakot alkalmazni, csakis békés módszereket szabad használni.” (Alk.
16,125.) [66] Alk. 95,1.; Alk. 68,1.; Alk. 101,4. [67] „Videt igitur
deus omnia et quaecumque agit homo in aeternitate sciens cuncta, iudicium
iustum faciens secundum opera libera bona et mala, quae homo in tempore facit
et apud istum aeternaliter paesentia sunt.” (Cribratio Alkorani III. 7.) [68] Alk. 40,33. [69] Alk. 6,76-83. [70] Alk. 37,99-111. [71] 1Móz. 12,1-4. [72] Hagemann,
1986. xxi-xxviii. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |