Válságba jutott iskolai életünk rémisztő hírei hallatán jó egy igazi tanár – tegyük hozzá, vallástanár – emlékiratát olvasni, ami az ideális tanár-diák kapcsolat példáját adja. Kölcsönös tisztelet és szeretet határozza meg a szerző visszaemlékezéseiben a tanár-diák, általában a felnőttek és fiatalok kapcsolatát. Lám úgy is lehetett és lehetne ismét. Idejében ásta elő a kézirattárból Molnár Sándor Károly Balázs Győző munkáját, és készítette el tudományos igényű kiadvánnyá, bő jegyzetanyaggal ellátva. Úgy tette mindezt, hogy a nagyközönség számára letehetetlen olvasmány maradt. Molnár Sándor Károly a Károli Gáspár Egyetem Református Hittudományi Karának elvégzése után az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem szakon tanul, jelenleg éppen Lipcsében ösztöndíjas, ugyanakkor doktori fokozat megszerzésére készül és e könyvével is tanújelét adta történészi, egyháztörténészi tehetségének, elhivatottságának.

Balázs Győző (1893-1973) gimnáziumi tanár emlékirata születésével, gyermekkorával kezdődik és az 1918-19-es tanév kezdetével ér véget, amikor a Debreceni Tudományegyetem Református Hittudományi Karának 1917 nyarán történt elvégzése után második tanévét kezdhette a Debreceni Református Kollégium Főgimnáziumának segédtanáraként. Ez akkori élete sikerének csúcsát jelentette. Egyelőre megmenekült attól, hogy pappá kelljen válnia és már második tanévét kezdhette azon a pályán, ami vágyai netovábbja volt, és amire egész addigi élete során titokban készült. Ez az ember tanárnak született, és az lehetett élete legaktívabb szakaszában több mint három évtizeden keresztül. Ebben a kötetben nincs még szó arról, hogy volt gimnáziumában, a Miskolci Református Lévay József Gimnáziumban eltöltött sikeres vallástanári működését az egyházi iskolák államosítása törte derékba. Vallástanárra az állami iskolákban az államosítást követő tanévben még szükség volt, mert akkor még kötelező tantárgy maradt a hittan, de az 1949-50-es tanév elejére már fakultatívvá, gyakorlatilag nem kívánatossá, felszámolandóvá vált. Fel is számolták a legtöbb iskolában, a középiskolákban pedig maradéktalanul.

A könyv igazi emlékirat, aminek a középpontjában maga az író áll. Saját sorsának alakulását, lelkének finom rezdüléseit veti papírra mindenek előtt. Van mit írnia. Finom a lelke, költői, mondhatni mimóza lélek. Bámulatos gyermeki tisztaság, érzékenység maradt meg habitusában, valami félben maradt felnőtté válás jellemezte. Ez nem eredményezett azonban infantilisságot, hanem költői tehetséget, beállítottságot takart és megindokolja, hogy miért volt ifjúságpárti tanár. A mai olvasók egy részét talán zavarja a sok túlérzékenykedés, a sok sírás – nem csupán átvitt értelemben – ami minduntalan előbukkan önvallomásában. Szerintem ez az őszinteség jele. Bizalommal tárja fel az olvasónak lelkét és nem csupán a vele történt eseményeket, hanem mintegy beavatja őt élete történései mellett lelke rezdüléseibe is. És ez a lélek sokat rezdül. Elanyagiasodott világunkban üdítővé tud lenni egy ilyen bensőséges olvasmány.

Nem maradt ki azért a környezet, a kor bemutatása sem Balázs Győző írásából. Nyitott szemmel járt ő a világban annyira, amennyire kellett. Elboldogult a világban, sokoldalúan praktikus tudott lenni. Ezért is volt kiváló cserkésztiszt. Néprajzos számára is fontos adalékokat szolgáltatnak pontos megfigyelései, amiket a családja körében, a faluban, aztán miskolci kosztos diákként, majd az iskola konviktusának családoknál elszállásolt ún. externátusában eltöltött nyolc éve, vagy hittanhallgatóként debreceni albérlete egy esztendeje alatt gyűjtött. Árgus szemmel figyelte diáktársait, tanárait, általában a felnőtteket. Gondos és részletes megfigyelése éles elméjű elemzéssel párosult. Megírta, hogy milyennek kell lennie tanárnak, diáknak. Ő maga igyekezett olyan lenni. Sikerült neki. Már debreceni gimnáziumi segédtanársága alatt sugározta tanítványai felé azt a szeretetet, amit mindig számon kért tanáraitól, s ami azok értékelésének legfőbb mércéje volt részéről. Diákjai rajongásig szerették, de tanultak is nála és kimagasló eredményt értek el.

Feltárul vallási beállítottsága is a szerzőnek. Ez jogos, hiszen lelkészi oklevéllel rendelkező tanárról van szó, aki Miskolcon a Református Lévay József Gimnáziumban ráadásul vallástanár volt. Igaz, hogy ebben az emlékiratban nem jut el a miskolci vallástanári évek tárgyalásáig, de az a lelkület azért kitűnik az 1919-ig terjedő életévek bemutatása során is. A kultúrprotestantizmus legjobb értelmű képviselője volt Balázs Győző. Ismerte és elismerte a tudomány eredményeit úgy, mint amik Isten akaratából és segítségével születtek. A tudomány nála nem ütközött a vallással, sőt azok valami tiszteletreméltó együttélésben erősítették egymást felfogásában, és ez sugárzott munkálkodása által környezetére. Fennkölt humanitás, mérhetetlen segítőkészség fakadt bibliás hitéből, ami viszont a pietista kegyességi formát elutasította, részben azért, mert az élet iskolájában rosszul vizsgáztak környezetének „megtért, élő keresztyénei”. Vizet prédikáltak és bort ittak. Másfelől életidegennek találta őket és olyanoknak, akik a keresztyénekre kötelező szeretetet és humanitást nem gyakorolták, legfeljebb beszéltek róla nehezen érthető „szent” nyelvezeten.

Kevés hasznosabb és szükségesebb olvasmányt lehetne a széles olvasóközönség kezébe adni Balázs Győző gyönyörű magyar nyelven megírt könyvénél, különösen úgy, ahogy Molnár Sándor Károly, Balázs győző rajongásig szeretett miskolci iskolájának volt diákja aprólékos gonddal és magas szintű tudományos felkészültséggel bő jegyzetanyaggal ellátta. A jegyzetek könnyen használható tudományos forrásmunkává avatják Balázs Győző önvallomását. Kívánom, hogy Balázs Győző tanár úr az Istent, hazát, embertestvért, természetet szerető magyar cserkész hazafi újra kezdhessen tanítani könyve által.

(ism.: Csohány János)