Ritka dolog, hogy nemzetközileg elismert külföldi
történész alapkutatásokon nyugvó önálló monográfiát szenteljen Magyarország
történetének valamely részének. Különösen igaz ez, amikor nem a kataklizmákban
gazdag magyar történelem egyik tragikus fejezetét dolgozza fel, hanem egy békés
időszakot választ ki témájául (a békés jelző természetesen relatív, már az
alcímben is olvashatjuk a konfrontáció kifejezést). Ezt tette a stuttgarti
egyetem professzora, Joachim Bahlcke,
aki a magyar katolikus klérus és a Habsburg államvezetés 18. századi
kapcsolatát dolgozta föl olyan mélységben és vizsgálta olyan, eddig nem
vizsgált aspektusokból, hogy számos újdonsággal szolgál a magyar tudományos
közvélemény számára is. Óriási szakirodalmi apparátust
mozgatott meg a szerző, és nem elégedett meg a magyar, horvát, szlovák és cseh
nyelvű szintézisek felhasználásával, hanem bőven merített a korabeli
röpiratokból, naplókból, kéziratokból is. Sőt ezen túlmenően primer levéltári
forrásokat is feltárt különböző archívumokban, amelyek anyagát jól illesztette
be a szövegbe. A szerző egy ívet próbál
ábrázolni a katolikus klérus és a Habsburg Monarchia újkori viszonyában,
amelyben több ellentét is felfedezhető. Ezek közül a legfontosabb kérdések,
hogy vajon miért a buzgó katolikus uralkodók (Mária Terézia, II. József) alatt
kerül sor a magyar katolikus elittel szembeni lépésekre, és vajon leírható-e az
egyház egy monolitként, amelynek minden szegmense ugyanazon érdek szerint
cselekszik. Valószínűleg nem, ezért szerencsés, hogy Bahlcke
kettéválasztja az alsó- és felsőpapságot, és csupán az utóbbit elemzi. Ők már
körülírhatóak egy érdekcsoportként, amelynek céljai és viszonyrendszerei
egyaránt jól megragadhatóak. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy a dinasztia
és a klérus között I. Lipót idejében egy kompromisszumon alapuló bizalmi
viszony állt fenn, amely a 18. században folyamatosan romlott és a két fél II.
József halála idején már élesen szemben állt egymással. Bár a források bősége
miatt akár ez a változás is kimutatható, ám összességében ezt a képet árnyalni
kell, mert a magyarországi barokk egyháztörténetet nem lehet egy negatív
folyamatként feltüntetni még akkor sem, ha a Habsburg felvilágosult
abszolutista uralkodók több intézkedése komolyan megterhelte a katolikus
klérussal fenntartott viszonyt. Emiatt az alcímet kissé sarkosnak érezzük,
abban azonban mindenképp igaza van a szerzőnek, hogy kell egy központi
gondolat, amelyre fel lehet fűzni az elemzést, mert különben elveszne a szöveg
belső kohéziója. A szerző a magyar püspökségek
tárgyalását teljes joggal a középkori viszonyok bemutatásával, illetve Szent
István uralkodásával és egyházszervezésével kezdi és a mű első 90 oldalán
valójában téma felvezetését olvashatjuk. A közép- és
koraújkori egyháztörténet ilyen részletes tárgyalása ugyanakkor meghaladja egy
általános bevezető kereteit. Bahlcke eljárását
igazolhatná az a tény, hogy a német olvasóközönség tájékoztatása miatt
foglalkozik ilyen részletesen a kérdéssel, illetve amiatt, hogy igen jelentős
anyagot gyűjtött össze a korábbi időszakról, és ezt meg akarja osztani
olvasóival. Mégis kissé aránytalannak kell tartanunk a felvezetés mennyiségét,
kissé feszesebb szerkesztés célravezetőbb lett volna. A részletes bevezetést azonban
más tényezők is indokolják. Egyrészt a probléma tematizálásánál
a szerző jól mutatja be azt, hogy a magyar királyság sajátos berendezkedéssel
bírt, hasonlóan a német császársághoz, a Szent Korona alá több, különböző
státuszú tartomány tartozott és ezt a sokszínűséget az egyházszervezet
hierarchiájában is fel lehet fedezni. Másrészt csak a közép- és koraújkori
viszonyok részletesebb ismerete birtokában érthetjük meg a 18. századi Habsburg
uralkodók egyház- és valláspolitikáját. A kötet elvitathatatlan érdeme,
hogy új szempontok alapján vizsgálja a magyar egyház 17-18. századi történetét.
Egyrészt alaposan ismerteti az egyházmegyékkel, az egyházi vezetők
kinevezésével kapcsolatos jogi kérdéseket. Olyan argumentációt vonultat fel a
szerző, melyek eddig vagy csak partikulárisan, vagy csak részleteiben
szerepeltek a magyar történetírásban, vagy teljes mértékben hiányoztak.
Másrészt az is kiemeli Bahlcke munkáját, hogy Bécs
szempontjából is értékeli az egyházpolitikai tendenciákat. Ez azért fontos,
mert a 18. századi uralkodók alapjaiban szabták meg Magyarország
egyházpolitikáját. A Habsburg államvezetés érdekeinek és érveinek logikus
ismertetése mellett gazdaság- és társadalompolitikai kontextusba is elhelyezi
az uralkodók ez irányú motivációit. Ebből a szempontból még szerencsésnek is
tarthatjuk, hogy külföldi szerző interpretációjában olvashatunk a témáról, azon
észrevételünk fenntartása mellett, hogy talán éppen emiatt kissé háttérbe
szorult a magyar érdekek és motivációk taglalása. A könyv írója nem volt könnyű
helyzetben, hiszen a koraújkori magyar egyháztörténet vitathatatlan eredményei
ellenére ma még keveset tudunk a katolikus intézményhálózat továbbéléséről,
illetve a döntési mechanizmusokban, közép- és felső szintű közigazgatásban
betöltött szerepéről. Az világosan látszik, hogy
sokkal nagyobb súlyú maradt a katolikus felsőpapság az udvari szerepvállalása
miatt, mint a korábbi – elsősorban protestáns – egyháztörténeti munkák azt
sejtetni engedték. Az elmúlt évek eredményeiből ki kell emelnünk Molnár
Antalnak a bátai apátságról írt kismonográfiáját,
valamint Tusor Péter munkáit, amelyek tanulságait egy
következő kiadásba érdemes lenne beépíteni. A 18. században központi probléma
az érseki, püspöki javadalmak betöltése. A kötet érdeme, hogy a maga
komplexitásában vázolja fel ennek a kérdésnek a hátterét, és részletesen
ismerteti azokat az érveket, amelyekre Mária Terézia hivatkozhatott. Ezzel
kapcsolatban feltárja az ideológiai és jogi argumentációt kidolgozó Kollár Ádám
Ferenc forrásait és ezekre alapozott érvrendszerét. Olyan szövegrészeket idéz a
szerző ebben a kérdéskörben, melyek segítik az egyházpolitikai irányelvek
tágabb és differenciáltabb megértését. Bahlcke jó érzékkel nyúlt a címzetes
püspökségek kérdéséhez és problematikájához is, melyet eddig kevéssé érintett a
magyar egyháztörténet-írás. A szerző részletesen mutatja be, milyen jelentős és
rendhagyó szerepet játszott a 18. században ez az egyházi intézmény. Ennek
előzményéhez hozzátartozik, hogy a reformáció megjelenésével egyidőben dúló polgárháború során többször előfordult, hogy
ugyanazt a posztot több személy töltötte be egyszerre, ami átrendezte a
püspökségek hierarchiáját. Az oszmán előrenyomulás is több egyházmegyét
érintett, ami azok elszegényedését hozta. Ezek az okok játszottak közre abban,
hogy a már korábban is meglevő címzetes püspökségek mellé újabbak, ekkor
elpusztulók csatlakoztak. A Tridenti Zsinat a püspököknek residentia
kötelezettséget írt elő, és mivel ennek nem minden egyházfő tudott megfelelni,
ezért őket a pápa nem erősítette meg, így csak az uralkodó által választott
püspöknek „electus episcopus”
lehetett őket tekinteni. Ezek a tisztségek bár valóságos egyházkormányzati
hatalmat csak ritkán jelentettek, ám az uralkodó általában bizalmasait
javadalmazta velük, ezért nagy szerepük volt az egyháznak a dinasztiával való
feltétlen lojalitásának kialakításában. Csak örülni lehet, hogy kissé
átdolgozott formában ez a fejezet magyar nyelven már napvilágot látott. Érdekes adalékokkal szolgál a
2/5. fejezet, melyben a szerző öt egyházi vezető személyiségen keresztül mutat
be magyarországi püspöki karriereket (Imre Esterházy, Adam
Alexander Patachich, György Klimó,
Michael Friedrich von Althann, Pius Manzador).
Kiválasztásuk elgondolkodtató, ám összességében megfelelő „merítésnek” kell
tartanunk. Bahlcke kronológiailag, földrajzilag is
igyekezett lefedni a magyar püspökségek egészét, az öt karakter és öt pálya
differenciáltan, de hűen tükrözi a 18. századi tendenciákat. Adatgazdagsága, informatívsága
ellenére úgy véljük, hogy akár a katolizáció, akár a
protestáns és a katolikus felekezet együttélésének, illetve konfliktusainak
tárgyalásakor kevéssé kerültek kifejtésre fontosabb mozzanatok. Ilyennek
érezzük például az előbbinél a barokk vallásosság, a körmenetek, búcsúk,
utóbbinál a pesti commissio visszafogottabb tárgyalását.
Ezek szűkszavú taglalása különösen a hosszúra nyúlt bevezetővel összevetve
szembetűnő. A struktúrában tapasztalható
aránytalanságok még inkább zavaróak annak a tudatában, hogy kötet címében egy
évszázadnyi egyháztörténet van feltüntetve. Ennek tükrében aránytalanul
csekélynek érezzük II. József egyházakkal kapcsolatos tevékenységének
ismertetését (IV. 7. 323-348.), illetve a jozefinista egyházpolitika hatását,
melyre már nem tért ki a szerző. Ez utóbbi nem lett volna feladata a kötetnek,
ám az előzmények ilyen mérvű tálalása megkívánta volna a kitekintést
nyújtó lezárást. Meg kell itt említenünk a szerzetesrendekkel és a papi
szemináriumokkal kapcsolatos döntések tárgyalásának feltűnően csekély mértékét,
továbbá azt, hogy nem igazán tér ki a szerző arra a kérdésre, mi is volt a
célja II. Józsefnek a plébániák, plébánosok számának gyarapításával, oktatásuk
központosításával. Felvethető e kifogásokkal szemben, hogy Bahlcke
csupán az egyházmegyék, sőt e fejezetben az egyházmegyei vezető tisztségviselők
szempontjából vizsgálja a történéseket, ám ezeknek akkor is nagyobb súlyt
kellett volna kapniuk az argumentációban. Ugyanakkor itt is el kell ismerni,
hogy Bahlcke II. József egyházi intézkedéseit
logikusan és új szempontok alapján, széles perspektívában tárgyalja. Lehet, hogy túlfeszítette volna a
könyv kereteit, ám talán megért volna egy fejezetet az újkori káptalanok
személyi állományának, jelentőségének a vizsgálata. Igaz, hogy ezek koraújkori
szerepéről még kevesebbet tudunk, mint a püspökökről, ám fontosságuk
vitathatatlan. Komoly jelzésértéke volt egy-egy préposti vagy kanonoki stallum
odaítélésének, és ezen kinevezések szorosan összefüggöttek a címzetes püspöki
címek odaítélésével. Ezen túl a 18. századi barokk püspökök javarésze valamelyik
káptalanban töltött be megválasztása előtt tisztségeket, így komoly
karrierállomás is volt egy-egy kanonoki cím. Mivel a 18. századi újjáépítés
során a püspökök nagyban támaszkodtak a káptalan tagjaira, ezért közöttük kell
keresni a főpásztorok belső munkatársainak körét is. Ennek hiánya azonban nem
módosítja a könyv következtetéseinek értékét, nélküle is kerek egészet alkot. A könyv 2/2. fejezetében komoly
szakirodalmi apparátussal alátámasztva mutatja be Joachim
Bahlcke a szentkorona-eszme és a magyar egyházszervezet
működésének történelmi összefüggéseit. Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg a
2/1-es fejezet is, ahol a szerző a magyar, a horvát és az erdélyi katolikus
egyházszervezet különbségeit vizsgálta. Ebben, egészen az Istváni
államalapítástól kezdve mutatja be a három államalakulat sajátságait.
Jelentősnek tartjuk, hogy ebben a témában a releváns horvát szakirodalmat
használja. Ehhez szorosan hozzátartozik a
3/2. fejezet, és csak üdvözölni lehet, mert a magyar szakmunkák rendre
elfeledkeznek Horvátországnak a Magyar Királyságon belüli sajátos helyzetéről,
és a horvát szakirodalomban is rendre visszaköszön az önálló nemzeti egyház
fikciójának igénye. A szerző helyesen tárgyalta külön fejezetben ezt a kérdést,
és csupán néhány apró kiegészítéssel élünk. A műben végig faktumnak vett
Háromegy Királyság „Dreeinigen Königreiche”
még a 17. században is csak ideológia szintjén született meg, és a következő
században sem realizálódott állami, vagy akár csak közigazgatási szinten sem.
Ezért ez a fogalom csak leegyszerűsítése lehet a koraújkori délszláv
territoriális berendezkedésnek. Nem került kihangsúlyozásra az sem, hogy a
horvát katolicizmus markáns megjelenése egy folyamat része volt. Ebben nagy
szerepet játszott Szlavónia sajátos birtokszerkezete, mert a zágrábi püspök
egyben a tartomány egyik legnagyobb földbirtokosa is volt. Magyarországon ezzel
szemben a 16. században a püspökségek elszegényedésének, és ezzel a püspökök
politikai befolyásának csökkenésének vagyunk szemtanúi. A másik oka személyi,
hogy a 16. század közepén a kivételes tehetségű Draskovics
György volt a zágrábi püspök, aki a Tridentinum
lelkes híveként hamar megkezdte egyházmegyéjében a reformokat. Makroszinten
igaza van Bahlckénak abban is, hogy a horvát nemzeti
identitás szerves része volt a katolicizmus a szerb ortodoxia, az oszmán iszlám
és a magyar protestantizmus ellentételezéseként, ám ennek ellenére a szlavóniai
főnemesség között a 16. században komoly teret hódított az evangélikus vallás,
és Valpovo környékén pedig
jelentős kálvinista közösségek maradtak fenn egészen a felszabadító háborúkig.
Mivel a szerző használta az erre vonatkozó szakirodalmat, ezért ez nem lehetett
előtte titok. Ezek azonban egyáltalán nem változtatják meg a szerző
végkövetkeztetéseit, csupán adalékként a jobb megértést segíthetik elő. A rendkívül gazdag szakapparátus
miatt csak recenzensi kötelezettségünk miatt említjük
meg, hogy néhány levéltár anyagát hiányoljuk a műből. Mivel makroszinten
elemezte Bahlcke a magyar felsőklérus újkori
állapotát, ezért feltűnő, hogy a római levéltárak anyagát teljesen negligálta.
Igaz, több kitűnő forráskötetet felhasznált a mű megírása során, amelyek kellő
argumentációt szolgáltattak számára. Az elmúlt években több új kiadvány is
napvilágot látott, amelyeket egy következő kiadásban fel lehetne használni.
Elsősorban Antun Dević és Mile Bogović forráskiadványait
ajánljuk a szerző figyelmébe.[1]
Emellett az esztergomi érseki levéltár, valamint a regionális püspöki
levéltárak vonatkozó anyagait lehetett volna nagyobb mélységben beépíteni a
műbe, ugyanis az elmúlt években örvendetes változások történtek – elsősorban a
győri és a kalocsai – egyházmegyei levéltárak állapotában. Zárásként azt kell
megállapítanunk, hogy összességében egy igen logikus, jól szerkesztett
lelkiismeretes munkát ismerhettünk meg. Joachim Bahlcke nagyon gazdag szakirodalom és új szempontok alapján
megírt könyve egyszerre hasznos olvasmány és újdonságot nyújtó szakirodalom
nemcsak az európai olvasóközönség, hanem a magyar történészek számára is. Csak
üdvözölni lehet azt a törekvést, hogy a stuttgarti professzor könyvét magyar
nyelven is megjelentessék. (Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs) Jegyzetek [1] Dević, Antun: Đakovačka i srijemska biskupija. Biskupski procesi i izvještaji 17. i 18. stoljeće. Zagreb, 1999.; Bogović, Mile: Senjsko-modruška
ili krbavska biskupija. Izvješća biskupa Svetoj Stolici (1602-1919) Zagreb, 2003. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |