A nyugati latin egyház püspökjelöltjeit beiktatásuk előtt alapos és szigorú vizsgálati eljárásnak vetette alá. A jelöltnek több, az adott egyházmegye irányításához szükséges kritériumnak kellett megfelelnie. Így például a máig érvényben lévő 30 éves korhatárt, illetve a törvényes házasságból való származást már a III. lateráni zsinat (1179) előírta.[1] Ezen túlmenően elengedhetetlen feltétel volt a püspöki székek betöltésénél a feddhetetlen erkölcsi életvitel és a megfelelő szellemi felkészültség. Az ehhez szükséges kivizsgálási eljárást ekkor még az érsek bonyolította le, érsekválasztás esetében pedig az egyházmegye rangidős püspöke irányította a vizsgálatot.

Az eljárási mód lebonyolításán a Trienti Zsinat csupán annyi módosítást tett, hogy azt az egyházmegyei zsinatokra bízta, saját igényeik figyelembe vételével, vagyis „a viszonyoknak megfelelő formában igyekezett érvényesíteni a középkori jogszabályokat”.[2]

Mivel az egyházmegyei zsinatok a trienti előírásnak nem tettek eleget, XVI. Gergely 1591-ben részletesen meghatározta az üresedésben lévő főpapi székek betöltésekor lefolytatandó kivizsgálási procedúra menetét. Megjelölte azokat a, mindenekelőtt megbízható, személyeket, akik az eljárást lebonyolíthatják (pápai diplomaták, nunciusok, delegátusok), meghatározta a beidézendő, általában három, de minimum két tanúval szemben támasztott követelményeket,[3] valamint általánosságban körülírta a jelölt személyével és a betöltendő egyházi javadalommal kapcsolatban felteendő kérdések csoportját (tam super statu ecclesiae quam ipsius archiepiscopi). Ezeket a kérdőpontokat (interrogatoria) VIII. Orbán pápa, 1627-ben, külön utasításban részletesebben pontosította. A kivizsgálási eljárást (processus informativus) csak szentszéki megbízás alapján lehetett megindítani.

A VIII. Orbán-féle utasítás 13-13 kérdést sorolt fel, amelyekre a tanúknak, miután esküt tettek az evangéliumra, tárgyilagos, részrehajlás nélküli válaszokat kellett adniuk. A jelölt személyére vonatkozó kérdőpontok általában a jelölt családi körülményeire, iskolázottságára, egyházi rendfokozatára, már viselt tisztségeire, jellemére, mentalitására és külső megjelenésére irányultak. A másik kérdéscsoport a püspöki székhely nagyságára, lakóira, plébániáira és lelki életére, a székesegyház állapotára, felszereltségére, a káptalani és egyéb javadalmakra, a püspöki jövedelmekre és rezidenciára, valamint a szemináriumra, az egyházmegye metropóliájára, kiterjedésére vonatkoztak. A felsorolt kérdésekre adott feleletek előtt a tanúknak pontosan számot kellett adniuk arról, hogy honnan, mióta ismerik a jelöltet, valamint arról, hogy információik milyen forrásból származnak. Válaszaikat általában maguk fogalmazták meg, a jegyzőkönyvbe vett vallomásaikat sajátkezűleg láttamozták. A tanúkihallgatások több napig tartottak, mivel a beidézett tanúkat nem egyszerre, hanem különböző, többnyire egymást követő napokon hallgatták meg.

A magyarországi egyházi javadalmak betöltését érintő kihallgatások, néhány kivételtől eltekintve, Bécsben, a pápai nunciatúra palotájában, a nuncius elnökletével zajlottak. A tanúk névsorát a nunciatúra kancellárja állította össze, és a vizsgálati eljárás menetét is ő irányította.[4] Az elkészült jegyzőkönyveket, az esetlegesen csatolt egyéb okmányokkal (mint például királyi kinevező okiratok, a jelölt saját igazolását bizonyító oklevelek) együtt felküldték Rómába, ahol a processus definitivus során, a Bíborosi Kollégium, olykor kifejezetten a Konzisztoriális, vagy, amennyiben a püspök kinevezéssel kapcsolatban az illetékes kormányokkal kellett tárgyalni, a 19. századtól a Rendkívüli Ügyek Kongregációjának, (Congregatio pro negotiis ecclesiasticis extraordinariis) tagjai véleményezték és döntöttek a jelölt kinevezéséről. Csak ezt követően kerülhetett sor a praeconisatiora és a bulla kiállítására, ami teljessé és véglegessé tette az egész folyamatot.[5]

A magyarországi jegyzőkönyvek 1612-től kezdődnek és maradtak fenn többé-kevésbé hiánytalan sorozatot alkotva a Vatikáni Titkos Levéltárban. Biztos, hogy már korábban is folytattak kánoni pereket hazánkban, de ezekről csak adataink vannak, az első ténylegesen fennmaradt processus 1612-es dátumozású.[6] Feldolgozásuk épphogy elkezdődött,[7] s minél több hasonló jegyzőkönyv analízisére nyílik lehetőség, annál pontosabb képet kaphatunk az egyes egyházmegyék, püspökségek fejlődéséről, esetleges visszaeséséről. A vatikáni levéltárból előkerülő írásos anyagok, még a „mozaikszerű adatok is értékesek lehetnek a korszak egy-egy egyéniségének: püspökének, papjának, misszionáriusának vagy többé-kevésbé ismert világi személyiségének, valamely intézménynek, püspökségnek, vidéknek, helységnek közelebbi megismeréséhez”, nemcsak történészek, egyháztörténészek, de „a nemzeti művelődés kutatója is” sokat meríthet belőlük.[8]

Az alábbiakban eme, jórészt tehát még feldolgozatlan iratok tömkelegéből választottam ki feldogozásra Kollonich Lipót 1695-ös esztergomi jegyzőkönyvét.[9] A választást alapvetően két szempont indokolja. Egyrészt a főegyházmegye jelentősége, másrészt a történelmi határhelyzet. A 17-18. század fordulója ugyanis a török hódítás másfél évszázadának lezárultával a magyarországi katolicizmus történetében is új fejezetet és lehetőségeket nyitott. Következésképpen munkám nemcsak pillanatfelvétellel szolgálhat, hanem remélhetőleg további, egészen a 19. század derekáig elérkező, újabb és újabb processzusokra épülő elemzések kiindulópontja is lehet.

A tanulmányban az esztergomi főegyházmegye korabeli állapotának bemutatására nyílik lehetőségem. Arról az egyházmegyéről kapunk képet, amelynek székhelye – a város 1683-as visszafoglalásának ellenére – még 1695-ben is Nagyszombatban található, és amelynek vezető szerepe vitathatatlan, hiszen Esztergom a mai napig prímási székhelyünk. Ne feledjük, a kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek olyan személyek eskü alatt tett tanúvallomásait tartalmazzák, akik mind a jelöltet, mind az adott egyházmegyét igen alaposan ismerik. A tanúknak nem áll érdekükben hamis adatokkal szolgálni, így – bizton állítható – hogy ezen processusok forrásértéke felbecsülhetetlen, hiszen „az új főpapról és egyházmegyéjéről kortárs tanúk szemével kaphatunk egységes szempontok alapján történő és számos részletre kitérő áttekintést, értékelést”.[10]

Kollonich processusa mellett felhasználtam még elődje, Széchenyi György 1685-ös, hasonló okokból készített jegyzőkönyvének adatait is.[11] Így az olvasónak tíz év távlatában már most lehetősége nyílik az összehasonlításra, az egyházmegye fejlődésének lemérésére. Széchenyi processusa azért is érdekes, mivel abban az egyik tanút épp Kollonich Lipót, akkor még bécsújhelyi püspökként, testesíti meg. Ezáltal megtudhatjuk, mennyire tájékozott annak az egyházmegyének az állapotáról, amelynek élén tíz év múlva ő tölti majd be a vezető pozíciót.

A kihallgatás során beidézett tanúknak csak az esztergomi egyházmegye állapotára vonatkozó kérdéseket kellett megválaszolniuk, azaz Kollonich személyére vonatkozó kérdéseket és válaszokat, sajnos, a jegyzőkönyv nem tartalmaz. Ennek oka valószínűleg Kollonich személyében, illetve az általa viselt tisztségekben keresendő, hiszen ő ekkor – elég ha csak egyházi pályafutását tekintjük – már több püspökség élén is vezető pozíciót töltött be, ekkor pedig már a kalocsai érseki székből várta pápai megerősítésének megérkezését. Vagyis már nem először folytattak le vele szemben kánoni kivizsgálási eljárást,[12] személye nem volt ismeretlen sem a bécsi nuncius, sem a Kúria bíborosai előtt.

Az újonnan, 1695. július 14-én I. Lipót által kinevezett esztergomi érsek kánoni kivizsgálásának vezetője Sebastiano Antonio Tanara c. damaszkuszi érsek, bécsi apostoli nuncius. Az előírásoknak megfelelően, a bevezető szövegrészben említést tesznek mind XIV. Gergely pápa mind VIII. Orbán pápa ide vonatkozó utasításairól. A kihallgatások helyszíne, szintén a szokásoknak megfelelően, a bécsi nunciatúra épülete. Időpontja pedig, ami egyben az első két tanú meghallgatásának dátuma is: 1695. július 24. vasárnap.

A tizenhárom, az egyházmegye állapotára vonatkozó kérdőpontok felsorolása után következnek a tanúvallomások. Ezek külön, egymást követő napokon zajlottak.

Kollonich elsőként beidézett tanúja báró Maholányi János, aki ekkor, 60 évesen, királyi udvari tanácsos és személynök. A második tanú, a 46 éves Várady László a magyar kamara tanácsosa és a királyi jövedelmek főpénztárosa. A harmadik tanú, aki szintén a pozsonyi kamara tanácsosa, a 31 éves Palugyay Gábor. Mint látható, mindhárman világi tisztviselők, udvari, illetve kamarai szolgálatokat láttak el. A processusban a kancelláriai (Antonius Laurentij) hitelesítés után melléketként szerepel Lipót császár királyi kinevező oklevele, amely elismeréssel szól a jelölt érdemeiről, az érseki szék betöltéséhez szükséges felkészültségéről. A királyi kinevezést Jaklin Balázs nyitrai püspök, mint királyi kancellár és Mednyánszky Pál királyi titkár hitelesítették. A jegyzőkönyv Tanario nuncius záradékával végződik.

Miután a tanúk sokszor egymással szinte szószerint megegyező vallomásokat tesznek, így azokat nem kívánom külön-külön bemutatni. Ezért az egyes kérdésekre adott válaszokat, a könnyebb átláthatóság miatt, együtt értékelem, a tanúvallomások közül megpróbálom kiválasztani a legrészletesebbet, amit majd ismertetek, és csak az esetlegesen előforduló eltérésekre hívom fel külön a filgyelmet.

A tanúk válaszaiból először Esztergom földrajzi elhelyezkedéséről, nagyságáról, lakosainak a számáról, azok vallási hovatartozásáról, valamint a város földesuráról kapunk adatokat. A kérdésre a legrészletesebb választ Palugyay Gábor adta, miszerint Esztergom Magyarországon, a hasonló nevű megyében található. A város egy hegy lábánál terül el, ezen a hegyen található a vár (arx), ahol Szent István királyunk született, és aki itt érseki székesegyházat (ecclesiam metropolitanam) emeltetett, amit viszont a török lerombolt. A város sík (amoeni) területen, a Duna partján fekszik, viszont a mostani zavaros idők miatt nagyrészt romokban hever. Maholányi tanúvallomása csak annyiban különbözik ettől, hogy ő határozottabb különbséget tesz az alsó- és a felsőváros között.

A legérdekesebb adatot viszont a városban található házakról kapjuk. Eszerint ugyanis, míg Széchenyi processusában a beidézett tanúk[13] 500, jórészt lerombolt házról beszélnek, addig 1695-ben ez a szám már csak 50-60 közötti. És ezek sem igazán házak, hanem inkább viskók (tuguriolis). Érdemes még megemlítenünk, hogy Széchenyi tanúi 100-200 Esztergomban maradt rác családról is beszámolnak (Rascianense). Valamint, ugyancsak Széchenyi jegyzőkönyvében, Kollonich úgy nyilatkozik, hogy az érsekség hol Nagyszombatban, hol Pozsonyban rezideál (vel Tyrnaviae vel Posonij). Várady tanúvallomásából pedig még azt is megtudjuk, hogy 1683-ban, Bécs sikertelen török ostroma után a várost felszabadították (post solutam obsidione Viennam a Turcarum iugo ereptam).

Az érseki székesegyház hollétét, állapotát, szerkezetét, titulusát, és az esetlegesen elvégzendő felújítások szükségességét firtató második kérdésnél Váradytól megtudjuk, hogy jelenleg, a káptalannal együtt, Nagyszombat az érseki székhely. A Bakócz-kápolnáról, amelynek felújítását az elhunyt érsek már megkezdte (per defunctum archiepiscopum reparata), és ahol a plébános a szentmise áldozatot is elvégezte (ubi plebanum sacra peragit), mind három tanú tud, nem így viszont a székesegyház védőszentjéről. Erre vonatkozólag meglepő módon nem tudnak pontos választ adni.[14] De ugyanez mondható el az 1685-ben tanúskodókról is: vagy Szent Istvánt vagy Boldogságos Szűz Máriát teszik meg védőszentnek. Viszont megtudjuk, hogy a Bakócz-kápolnát Boldogságos Szűz Mária kápolnának nevezik, így valószínűleg innen ered a tanúk tévedése.

A harmadik kérdésre, amely az esztergomi egyházmegye suffraganeusaira irányult, egyedül Palugyay tudott helyesen válaszolni, miszerint Esztergom suffraganeusai: Eger, Győr, Nyitra, Pécs, Vác és Veszprém. Maholányi ide sorolta még, az egyébként a kalocsai érseki tartomány alá tartozó, váradi és erdélyi püspökségeket is. Várady pedig a váradi püspökséget tulajdonította Esztergom suffraganeusának. A tévedések forrása valószínűleg az esztergomi érsekség alá tarozó, erdélyi területen fekvő szebeni prépostság.

A kérdőpontok negyedike a székesegyház méltóságaira, az egyes méltóságok jövedelmére, a teológusi és penitenciáriusi stallumokra kérdez rá.

Mindhárman elmondják, hogy az esztergomi káptalan 24 kanonokból áll, de ezek, ahogy Várady és Maholányi mondják, az érsekséggel együtt szintén Nagyszombatba tették át a székhelyüket. Ugyanakkor Maholányi fontos adatot szolgáltat számunkra, amikor megemlíti, hogy két kanonok Esztergomban maradt, a káptalani javadalmak összeírása végett. A viselt méltóságokról is egyformán nyilatkoznak: az érsek utáni első méltóság a nagypréposté, őt követi az olvasó-, majd az éneklő- és végül az őrkanonok. Várady feltételezi, hogy vannak még egyéb méltóságok is, mint főesperesek és prépostok, de róluk nem tájékozódott részletesebben. Említ viszont 24 presbitert, akik a kórusban zsolozsma (horas canonicas) idején cum musicis énekelnek. A kanonokok és a méltóságok jövedelméről Várady csak hallomás útján értesült, ez alapján évi 1000 forintra teszi a jövedelmüket. A fontosabb főesperességeket és prépostságokat, apróbb eltérésekkel, azonban mind Maholányi, mind Palugyay felsorolja. Mindketten három prépostságot emelnek ki: a szentgyörgymezeit (de viridi campo), a szenttamásit és az esztergomvárbeli (de monte Strigoniensi) Szent Istváni prépostságokat. A főesperességeket illetően Maholányi hatról beszél, ezek: a nyitrai, a barsi, a zólyomi, a tornai, a sasvári és a gömöri. Palugyay ezeken túlmenően a honti, a komáromi és a nógrádi főesperességeket sorolja fel. Ezen főesperességek jövedelmei az érseket és a kanonokokat illetik.

A kanonokok éves bevételéről más-más összeget említenek. Maholányi válasza a következőképpen hangzik: a kanonokok jövedelme 600 forint, az oszlopos kanonokoké (dignitates vero coniunctim cum canonicatibus) 1000 forint. Elmondja még, hogy nincs praebenda, de a karpapságban (choro clerici) szolgálnak olyan klerikusok, akiket a szeminárium tart el (valószínűleg kispapokra gondol), és néhány kántor is. A kántorok javadalmazása az egyik üresedésben lévő kanonokság jövedelméből történik, amit nemonak neveznek, de minthogy ez a poszt nincs betöltve, így a kanonokok száma csupán 23. Ezzel szemben Palugyay vallomása a következőképp hangzik: a káptalanok bevételeit gyarapítják az oltárjavadalmakból (altariae) befolyó összegek, ezek az oltárjavadalmak a Szent Katalin, Szent Margit, Krisztus teste és a Szent János oltárak. A nagyprépost jövedelme, birtokbevételeivel együtt kb. 1000 birodalmi tallér. Az olvasó-, őr- és éneklőkanonokok illetve az egyéb prépostságok jövedelme 900 és 1000 forint között mozog. Később azonban hozzáteszi, hogy az oszlopos kanonokok a jelenlegi, kevésbé jövedelmező időszak miatt mindössza kb. 600 forintra tesznek szert, birtokjövedelmük pedig 100 birodalmi tallér körüli. A főesperesek, a kanonoki jövedelmen túl 200-300 forintot kapnak. Ő is megemlíti a 24 presbitert, akiket prebendáriusoknak neveznek és akik a székesegyházban szolgálnak, a kórusban teljesített munkájukért pedig az érsektől kapják a fizetésüket. Teológusi és penitenciáriusi stallumról egyiken sem tudnak, mint ahogy az 1685-ös tanúk sem. Tekintettel arra, hogy a nagyprépost jövedelmét Széchenyi tanúi is 1000 birodalmi tallérban határozzák meg, az egyszerű kanonokokét pedig 500-700 forint közöttire teszik, megállapíthatjuk, hogy a jövedelmek 10 év alatt nem, vagy csak kis mértékben változtak.

A lelkipásztori teendőket,[15] amelyre az ötödik kérdés vonatkozik, mindhárom tanú szerint a plébános látja el (cura animarum exercetur per canonicum plebanum), úgy Nagyszombatban, mint Esztergomban.[16] Viszont az esztergomi plébánost a nagyszombatiak választják (plebanum, qui eligitur a civitate, Tyrnaviae per plebanum). Széchenyi tanúi közel azonosan vélekednek, miszerint jelenleg az esztergomi káptalan, minden szükséges felszereléssel, a keresztelőkúttal együtt Nagyszombatban található, így a parókia is ott működik, minthogy Kollonich szerint a lelkipásztori teendőket Esztergomban a káptalan látta el. A tanúk elmondják még, hogy mindkét városban van keresztelőkút is, mivel a kérdés erre is irányult.

A hatodik kérdés a székesegyház felszerelésére, a lelkipásztori feladatok elvégzéséhez szükséges berendezések meglétére kíváncsi. Konkrétan rákérdez a kórusra, az orgonára, a harangtoronyra, a harangokra és a temetőre. A kérdésre mindkét érsek tanúi tartalmilag megegyező válaszokat adtak. A nagyszombati szentély (sacrarium) kellően felszerelt a szükséges liturgikus eszközökkel, mindenféle, az egyházi szertartás, az istentisztelet lebonyolításához elengedhetetlen felszereléssekkel, így, a kérdésben felsoroltakkal is, rendelkezik. Esztergomból viszont mindezek hiányoznak. Palugyay válaszában mindehhez hozzáfűz egy apró részletet, miszerint az említett, értékes felszerelések a király bőkezűségének köszönhetőek.

A hetedik kérdés a székesegyházban lévő ereklyékre, azok őrzési módjára irányul. Erre vonatkozólag a tanúk csak kisebb, ünnepi alkalmakkor kiállított relikviákról tudnak. Egy nagyobbat is említ viszont Maholányi, méghozzá Szent Adalbert koponyáját (granium), amit Nagyszombatban arany tetővel lezárva őriznek. És amit időnként, egyéb ereklyékkel együtt, kiállítanak, hogy a hívek tiszteletüket tehessék előtte. Esztergomi ereklyékről viszont ő sem hallott. Széchenyi processzusában Kollonich, Maholányival együtt megjegyzi, hogy Pozsonyban őrzik Elemózsiás Szent János testét (corpus beati Ioannis Elemosinaij). Ami teljes mértékben helytálló értesülés, hiszen még 1623-ban Budáról Pázmány vitette át Pozsonyba Alamizsnás Szent János holttestét.[17] Talán nem véletlen, hogy Széchenyi jegyzőkönyvében a pozsonyi ereklyéket is megemlítik, és igaza volt Kollonichnak amikor azt nyilatkozta, hogy az érsekség hol Nagyszombatban, hol Pozsonyban rezideál. (Ld. 1. kérdőpont).

A nyolcadik kérdésnél, amely az érseki rezidenciáról kér felvilágosítást (van-e egyáltalán, hol és milyen távolságra található a székesegyháztól, illetve szükséges-e a felújítása), értesülünk arról, hogy az esztergomi érsekség palotája jelenleg Nagyszombatban, a temető mellett, a székesegyháztól körülbelül 15 lépésre található, amelynek egy részét az elhunyt érsek nemrég felújíttatta. Megtudjuk még, hogy Pozsonyban is létezik érseki palota, ez viszont belsőleg komoly renoválásra szorul. Várady hozzáteszi még, hogy a tetőt viszont már megújították. Palugyay mondja el, hogy az esztergomi érseki palotát az Udvari Kamara hozatta helyre (recuperavit a camera aulica suae maiestatis), de belsőleg még nincs kellőképpen felszerelve. Mivel, ahogy azt Széchenyi tanúitól megtudjuk, az esztergomi rezidenciát korábban a török teljesen lerombolta. Igen előkelőek viszont a nagyszombati, a pozsonyi, az érsekújvári és a garamszentkereszti paloták, tekintve, hogy ezeket az elhunyt érsek már felújíttatta.

A kilencedik kérdés az érsek havi illetve évi jövedelmére, ezek bevételi forrásaira, és a jövedelmek egy részének más célokra történő fordítására (pensione onerati) vonatkozik. Ezúttal, az információk fontosságára való tekintettel, mindhárom tanúvallomást sorrendben ismertetem. Maholányi szerint az érsek havi jövedelme, a pensione onerati levonása után, nem haladja meg a 20 ezer forintot. Ez 15 ezer római scudóból (aranyból), valamint birtok- és földesúri jövedelmekből áll össze (consistunt in bonis, seu dominiis). Bár a birtokok nagyrészét a háború elpusztította. Ezenfelűl az érsek jövedelmét képezik a tized- és pisetumjövedelmek is. A pisetum a körmöcbányai (Cremnijtij) ezüst vagy arany 1/48-ad részét jelenti, ami jelenleg évi 6-8 ezer forinttal emeli meg az érseki jövedelmet, viszont ez az összeg több is lehetne, ha a bányát nem árasztotta volna el a víz. A pisetum jövedelemből Pázmány ötezer forintot a nemesi kollégiumnak adományozott (cardinalis Pasmanni pendere pro convictu nobilium quinque millia florenorum), de ezt a két utóbbi érsek nem fizette ki. A fent említett 30 ezer forintos összegen túl, a Magyar Kamara évi hatezer forintot fizet ki az érseknek, amit az ország szegény papjai között kell szétosztania. Várady vallomásában úgy tudja, hogy az érsek jövedelme a valamikori bérbeadott tizedekből 24 ezer forint, ezenfelűl pedig birtokaiból származik minimális összegű készpénz. Így az érsek havi jövedelme eléri a mintegy 30 ezer forintot. Ezenkívül az érsek a pisetum jövedelmet is élvezi, amit Körmöcbányáról kap ezüstben vagy aranyban. Egy-egy jövedelmező évben, Várady szerint, az érsekség bevétele akár a 40 ezer forintot is elérheti. A legutóbbi érsek jövedelme ezzel szemben, úgy hallotta, 20 ezer forintnyi összeget tett ki, amiből ötezer forintot a jezsuiták nemesi kollégiumának kellett kifizetnie (ex quibus pecuniis tamen dicitur debere dominus archiepiscopus solvere patribus societatis quinque circiter millia florenorum pro convictu nobilium). Valamint a magyarországi szegény plébánosoknak is (in favorem parochorum de pauperatorum totius Hungariae) tartozik fizetni hatezer forintot, de ezt az összeget a kamarától megkapja, hiszen maga Várady szokta átutalni.

Palugyay véleménye szerint, a mostanság kevésbé jövedelmező időszakokban (pro sterilitate moderni temporis), az érsek havi jövedelme 30 ezer forint lehet. Ez a bérbeadott tizedekből áll, amiért a bérlők vagy haszonbérlők (ab arrendatariis, seu conductoribus) készpénzben fizetnek. A bányajövedelem, vagyis a pisetum alkotja az érsek másik bevételi forrását, ami 1/48-ad rész ezüst vagy arany, ez az összeg a kibányászott nemesfém mennyiségétől függ. Palugyay tudja, hogy 1692-ben a pisetumból az érseknek 30 ezer forint bevétele származott, de ebből a császár miniszterei bizonyos összeget le szoktak venni. Az egyik évben pedig a császár az egész összeget lefoglaltatta. Ha viszont a kevésbé jövedelmező éveket nézzük (annis infoecundis), akkor a pisetumból évente kb. 8 ezer forint jut az érseknek, amiből ötezer forintot Pázmány rendelete értelmében, a nemesi kollégiumnak kell kifizetni, ennek azonban a Pázmányt követő négy érsek nem tett eleget, mivel ők is alapítottak hasonló intézményeket. Miután II. Ferdinándnak vissza kellett adnia 99 templomot a protestánsoknak (haereticis), a Magyar Kamara évi hatezer forintot juttat az esztergomi érseknek, hogy azt a szegény plébánosoknak adja. Pensioról nem tud, vagy arról, hogy egyházi részről, az érseki jövedelmet egyéb kötelezettségekkel megterhelték volna. Viszont az elhunyt érsek visszaszerezte az érsekújvári és esztergomi rezidenciáit, valamint ennek tizedeit, de meg kellett egyeznie a Kamarával, hogy a végvári katonák eltartására évi 1500 köböl gabonát és 400 rajnai forintot fog biztosítani. Minderről 10 évvel korában Széchenyi tanúi a következőképp nyilatkoznak. Kollonich 15 ezer forintra teszi az érsek havi jövedelmét, ami a tizedekből és a bányajövedelemből áll. Bár a háború miatt az érsek bányajövedeleme megcsappant (non erit idem fructus). Maholányi érdekes módon ekkor többnek, kb. 30 ezer forintnak gondolja az érseki jövedelmek havi összegét, ez szerinte pénzből, búzából és borból tevődik össze. A jövedelmezőbb években viszont ez az összeg a duplájára is emelkedhet. Adatai valószínűleg valósak, mivel 12 évig a jövedelmek intézője volt. Pensioról nem tud Maholányi, csak néhány kisebb egyházi kötelezettségről szerzett tudomást. Szentiványi még ennél is többre, 40 ezer forintra becsüli a befolyt jövedelmek összegét. Ez nála is a bányajövedelemből, a bor illetve a búza tizedekből adódik. Viszont csak ő említi meg a nemesek nevelésére szánt évi ötezer forintos juttatást (dare quinque mille florenorum annuatim pro educandis nobilibus), és ez is csak utólagos beszúrásként, a lap szélén található.

A tizedik kérdés a plébániák számára, keresztelőkútjaikra irányul. Illetve arra, hogy társaskáptalannal, férfi vagy női kolostorokkal, vallási társulásokkal, kórházzal esetleg zálogházzal rendelkezik-e a város? Maholányi úgy tudja, hogy Nagyszombatban a Szent Miklós plébánia az egyetlen, itt is kanonokok látják el a lelkipásztori teendőket. A szerzetesrendeket illetően elmondja, hogy van egy ferences és egy klarissza monostor, valamint vannak jezsuiták, akik az egész országban ismert egyetemen oktatnak. Vallási társulatok is működnek a városban. Sőt szegényházról is tud, zálogházról (mons pietatis) viszont nem, mintahogy erről egyiken sem. Várady és Palugyay ezzel szemben nemcsak a nagyszombati, de az esztergomi parókiáról is tud. A pozsonyi társaskáptalanról (capitulum collegiatum) csak Várady tesz említést. A jezsuitákon túl, akik az egyetem mellett, egyéb iskolákkal is rendelkeznek Nagyszombatban, a pálosok (patres sancti Pauli primi eremitae) rendházát is szóbahozza. A Maholányi vallomásában említetteken túl még a bencésekről beszél, illetve úgy hiszi, hogy a Szent Lázár Lovagrendnek is működik valamilyen alapítványa (fundatio pro Lazareto) a városban, ahol az egészségileg már legyengült embereket (quorum valetudo est desperata) gondozzák. Palugyay Esztergomról is beszél, ahol ferencesek és jezsuiták tevékenykednek. A jezsuitáknak még Széchenyi alapított itt rendházat, teszi hozzá. A nagyszombati rendházakat ő is a Váradynál hallottak szerint sorolja fel, azzal a különbséggel, hogy a lovagrendet nem említi, szerinte a kórházat a jezsuiták és a ferencesek tartják fenn. A szerzetesrendekkel kapcsolatban Széchenyi tanúi is hasonlóan vélekednek, mindösszesen annyi adalékkal, hogy Kollonich a pozsonyi ferences rendházat is megjelöli, Szentiványi pedig még nagyszombati hitbuzgalmi egyesületekről (congregationes) is tudomással bír.

Az egyházmegye nagyságáról és a környező településekről, a tizenegyedik kérdésben, annyit tudunk meg, hogy az esztergomi főegyházmegye igen nagy területen fekszik, ennélfogva kiterjedését nehéz pontosan meghatározni. Maholányi 40 magyar mérföldben határozza meg a főegyházmegye nagyságát, Várady csak annyit mond, hogy három megyére terjed ki és 30 mérföldnél nagyobb, míg Palugyay szerint 20 mérföld hosszú és 15 mérföld széles az egyházmegye területe, mindez a suffraganeusai nélkül. A nagyobb városok Maholányinál: Esztergom, Pozsony, Nagyszombat, Érsekújvár, Pozsonyszentgyörgy, Bazin, Modor, a hét bányaváros, valamint több szabad királyi- és mezőváros. Várady Pozsonynál hozzáteszi, hogy jelenleg ez az ország fővárosa (metropolis Hungariae), és mint fontosabb városokat említi még meg Trencsént és Szakolcát. Széchenyi idejében a főegyházmegyét 8-11 megyenagyságúnak vélik a tanúk, ugyanennyi szabad királyi várossal.

A tizenkettedik kérdésnél, amely a városban működő szemináriumokra, azok hallgatói számára vonatkozik, a teljesen kimerítő választ csak úgy kapjuk meg, ha a tanúk válaszait egymással kiegészítjük. A Collegium rubrorumot, amely az óbudai prépostság jövedelméből létesült (ex redditibus praepositurae veteris Budae), mindhárman megemlítik. Ide Maholányi szerint 80 növendék jár, Palugyay szerint csak 30, Várady nem tud pontos számot, mindössze annyit, hogy az itt tanulók a jezsuita tamplomban szolgálnak szállásért és ellátásért cserébe. Ezen kívül Maholányi a nagyszombati káptalani kollégiumot említi még, ahol 12 klerikus tanul, akik a káptalanban is tevékenykednek. Várady a Rubrorumon kívül a Szelepchényi érsek által 50 ezer forintos tőkével (melynek kamat évi háromezer forint) alapított szemináriumról értesült. A szemináriumban tanulók számát nem ismeri pontosan, mindenesetre sok növendékről tud. A harmadik az ősi szeminárium, 13-14 diákkal, akik a főszékesegyházban szolgálnak. Palugyay a nemesi kollégiumot említi még, amely kollégiumnak, mint már tudjuk, a pisetum jövedelemből ötezer forint jár, ezen kívül pedig további két papi szemináriuma van a városnak, a már említett Collegium rubrorum, és a 20 diákkal működő Stephaneum, ahol bölcseleti és teológiai tudományokat oktatnak (perficiant studia philosophica, et theologica). Széchenyi processusában ehhez képest három tanintézményről esik szó: a jelenleg Nagyszombatban működő esztergomi káptalani iskoláról (seminarium capituli Strigoniensis), ahol 30 diák tanul, és ahol a szegényeket és a nemeseket külön oktatják. Valamint egy, a jezsuiták által fenntartott szemináriumról, és Szelepchényi szemináriumáról (seminarium nuper fundatum ab ultimo domino archiepiscopo) tesznek említést a beidézett tanúk.

Összefoglalva tehát, 1695-ben Nagyszombatban az egyetemen kívűl öt szeminárium működik:

1) az esztergomi káptalan papnevelője, a seminarium capituli,

2) a Pázmány által továbbfejlesztett Oláh Miklós-féle szeminárium, aminek a neve Szent István-szeminárium lett, vagyis a Stephaneum, de ezt nevezték még seminarium antiquissimumnak, esetleg seminarium Pazmanianumnak is,

3) a szegény nemes ifjak számára 1619-ben, szintén Pázmány által alapított Bursa (seminarium) sancti Adalberti,

4) az 1649-ben, Lippay György kezdeményezésére felállított és az általában csak Collegium rubrorumként említett Collegium Generale,

5) és a Szelepchényi alapította (1678) seminarim Marianum.[18]

A tizenharmadik, és egyben utólsó kérdés az érseki szék megüresedésének időponjára, és körülményeire irányul. A három tanú megegyező választ ad arra vonatkozólag, hogy az érseki szék az előző érsek elhalálozása miatt ürült meg, az üresedés időpontját illetően viszont eltérő adatokkal szolgálnak. Maholányi szerint február 17-én halt meg az érsek, Várady csak a hónapot, februárt tudja megadni, a helyes válasz pedig ezúttal is Palugyay szavaiból derül ki, miszerint az érsek február 18-án hunyt el.

Rövid összegzésként elmondható, hogy Kollonich esztergomi jegyzőkönyvét, a tanúk széles körű informáltságára való tekintettel, még a processusok között is kiemelkedő helyre kell tennünk. A tanúk válaszait összevetve, egymással kibővítve, olyan gazdag átfogó ismeretanyagra tehettünk szert az esztergomi főegyházmegyével kapcsolatban, amivel kevés korabeli forrás rendelkezik. A tanúk a feltett kérdésekre munkakörükből adódóan, illetve személyes tapasztalataik alapján tudnak pontosan válaszolni, ismereteik, tájékozottságuk az egyházmegye állapotáról rendkívül részletesek. Alapos felkészültségüknek köszönhetően kimerítő, szinte minden részletre kiterjedő módon tudnak feleleteket adni. Különösen az érsekség jövedelmeire vonatkozó információik értékesek, hiszen a pénzügyekre vonatkozó iratok az ő kezükben is megfordultak, sőt egyes kifizetéseket személyesen intéztek, mintahogy tette azt például Várady (ego illa exsolvere consuevi).

Számunkra és persze a jegyzőkönyv szempontjából is, a legtöbb és leghasznosabb adatokkal mindazonáltal Palugyay Gábor rendelkezett, aki egyébként, mint a Collegium rubrorum volt növendéke valószínűleg papi pályára készült. Tájékozottsága tízévi, az elhunyt Széchenyi György érseknél teljesített szolgálatának köszönhető (scio ex decennali servitio praestito domino archiepiscopo nuper defuncto). A másik két tanú is megfelelően iskolázott lehetett, Maholányi személynökként feltehetőleg jogi tanulmányokat végzett, de a kamarai alkalmazottaktól is elvárták a megfelelő képzettséget, hiszen mint tudjuk: „a hivatalnokok bizonyára kivétel nélkül elvégezték a latin gimnáziumot, annak befejező, rhaetorikai osztályát, sokan valószínűleg philosophiát és logicát is hallgattak. Theologiát végzett, de a felszentelés előtt az egyházi pályáról lemondó fiatal emberek alighanem többen is lehettek a kamara hivatalnokai között”[19]

E két jegyzőkönyv adatainak összehasonlító elemzésével az esztergomi főegyházmegye, illetve Esztergom s Nagyszombat városainak tíz év alatt lezajlott változásait követhettük nyomon. 1685-ben országunkat még a török tartja megszállva és kevéssel Széchenyi jegyzőkönyvének elkészülte után Esztergomnak még egyszer meg kell vívnia Ibrahim pasa csapataival (július–augusztus). A városra mért, immár utólsó török támadás is súlyos csapást és pusztítást hoz Esztergom számára. A rombolás mértékét jól tükrözik az első kérdőpontra adott válaszok, a házak illetve a lakosok számának erőteljes csökkenését mutatván.

A jegyzőkönyvek siralmas állapotban festik le az egyházmegye viszonyait: egy szinte teljesen lakatlan, sivár, romokban heverő város tárul a szemünk elé. A még mindig bizonytalan közállapotok tükröződnek abból, hogy a tanúk egyike sem tudja pontosan meghatározni az egyházmegye kiterjedésének nagyságát. Tíz év rövid idő ahhoz, hogy egy várost – szinte a semmiből – fel lehessen virágoztatni, kevés ahhoz, hogy újból megindulhasson az élet, de ennek kezdeti jelei már kiolvashatóak Kollonich jegyzőkönyvéből. Bár az érseki jövedelmek, és az ezt alkotó bevételi források tételei 1685-höz képest alig mutatnak emelkedést (az egyedüli változást a szegény plébánosok számára nyújtott évi hatezer forintos kamarai juttatás rendszeressé válása jelenti), de már tanúi lehetünk a, bár még csak lassú, de már megkezdett újjáépítési munkálatok beindításának a porig rombolt város életében. Széchenyivel együtt immár a Kamara is elkezdi az érseki rezidenciák, illetve a Bakócz-kápolna felújítását. Ezen munkálatok természetesen még nem olyan mértékűek, hogy egyáltalán szóba kerülhetne az érsekség visszatelepülése egykori, és immár kamarai igazgatású székhelyére.

Lassan a szerzetesrendek fokozatos visszatelepülése is megindul a városba, és pozitív változásokat figyelhetünk meg a papi szemináriumok hallgatói számának alakulásában is. Hiszen, a Mohács óta állandó paphiányban szenvedő magyar katolicizmus számára az egyik legfontosabb feladatot még ekkor is a megfelelő papi utánpótlás biztosítása jelenti. Szüksége is lenne kellő számú klerikusra a katolikus egyháznak, olyanokra, akik támaszt nyújthatnának a mindenüket elvesztő, bizalmatlan, kiábrándult és a lelkileg teljesen meggyötört, tűrőképessége határára került lakosság részére.

Nem kis feladat nehezedik tehát a magyar katolikus egyház soron következő érsekeinek a vállára, a vázolt nyomorúságos állapotból kell ismét működőképessé tenniük egyházmegyéjüket. Ezen, a Széchenyi és Kollonich által megkezdett, folyamatok részletes és hiteles módon tárulnak majd elénk a többi, hasonló okokból felvett jegyzőkönyvek sorozatos feldolgozása s összevetése után. A további jegyzőkönyvek elemzése képet ad majd számunkra arról, hogy a „számtalan egyéni tragédia ellenére a lakosság”[20] hogyan éli túl a háború okozta mély nyomokat, a rájuk nehezedő megpróbáltatásokon hogyan lesznek úrrá, hogyan népesül be ismét Esztergom városa, gazdasága hogyan indul ismét virágzásnak, és végül hogyan lesz majd újból az ország egyházi és szellemi központja. Nem utólsó sorban pedig arra is választ kaphatunk, hogy mindezen eredmények elérése érdekében egy-egy érsek milyen áldozatokat hozott.

 

Jegyzetek