Bevezető

A kongrua (congrua sustentatio) fogalma tartalmát tekintve kettős jelentéssel rendelkezik. Egyfelől általános – keresztény vallásfelekezetektől független – értelemben jelenti a lelkészeknek az egyházi jövedelem kiegészítéséül folyósított állami támogatást, másfelől szűkebb értelemben jelenti a katolikus papi fizetés minimumát. Utóbbi jelentéstartalmából fejlődött ki a 19. század során a ma is használt általános értelme. Az alábbi tanulmányban a kongruával általános értelemben (a lelkészeknek az egyházi jövedelem kiegészítéséül folyósított állami támogatásként) foglalkozunk.

Magyarországon a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század első két évtizedében zajló különböző egyházpolitikai viták – katolikus autonómiai szervező kongresszusok (1870-1871, 1897-1902) és törvényjavaslatok (1917), kongruatörvények (1898, 1909) – jelentős része az áprilisi törvények elfogadásáig nyúlnak vissza. Az 1848. évi XX. törvénycikk foglalkozott a vallás kérdésével, de mint az áprilisi törvények nagyobb része, ez is csak kerettörvénynek számított, amelyet a korabeli honatyák konzervatív liberális felfogása szerint konkrét tartalommal megtölteni a későbbi idők parlamentjeinek kellett volna. Így ez a törvény és az erre való hivatkozás a kiegyezés után a dualista rendszer egész egyházpolitikáját végigkísérte. A hivatkozási/igazodási alapot e törvény harmadik paragrafusa kínálta, amely a következőket tartalmazta: „Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletei közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a ministerium az illető hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elébe kimerítő törvényjavaslatot fog előterjeszteni.”[1] Az egyházpolitikának a katolikusokat érintő részét komolyan befolyásolta az a tényező – és ez első helyen állt a politikusok és egyháziak gondolkodásában az érvek között –, hogy az apostoli magyar király a magyarországi katolikus egyházat érintő valamennyi jogot gyakorolta annak főkegyuraként.

Apponyi Albert gróf (1846-1933) hosszú politikai pályafutása során két alkalommal foglalkozott a lelkészi kongrua kérdésével. Első alkalommal 1898 tavaszán, amikor Wlassics Gyula, a Bánffy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere benyújtotta a parlament képviselőházának vonatkozó törvényjavaslatát. Ekkor a Nemzeti Párt vezéreként ellenzéki pozícióból vett részt annak vitájában. Második alkalommal 1909-ben került a képviselőházi politika felszínére a téma, ekkor Apponyi Albert gróf maga volt a koalíciós Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (1906-1910) és a kapcsolódó törvényjavaslat előterjesztője is.

Apponyi Albert akár ellenzéki, akár kormánypárti pozícióban politizált,[2] a katolikus egyházzal kapcsolatban három törvényalkotási kísérlet mindig nagyon érdekelte.[3] A katolikus vallás- és tanulmányi alapokat meg akarta őrizni, hogy a katolikusok oktatására fordítsák, s a hívek beleszólhassanak azok kezelésébe illetve felügyeletébe. A katolikusok számára autonómiát akart kivívni a protestáns egyházak önkormányzatának mintájára. Addig pedig, amíg ilyen autonómiával nem rendelkeznek – vagyis amíg a katolikusok az egyházi vagyon felhasználásáról, az egyház oktatási intézményeinek irányításáról nem maguk dönthetnek, nem szólhatnak bele –, helyesnek látta, hogy állami segéllyel támogassa a katolikus alsópapság lelkészi munkáját. E tanulmányban az utóbbi kérdésével foglalkozunk.

Apponyi Albert három kötetnyi memoárt hagyott maga után az utókorra. Ezekben ugyan tág teret szentelt katolikus hitének, a pápákkal való találkozásainak, katolikus olvasmányélményeinek, híres nyugat-európai katolikus gondolkodókkal való találkozásainak, de egyetlen sort sem írt saját egyház- és valláspolitikájáról.[4] Emlékiratainak még az 1890-es években zajló egyházpolitikai harcokkal foglalkozó fejezetében is felületesen, mintegy mellékesen kezelte a korabeli események és politikája bemutatását (az 1894-95-ös esztendők alapvetően a miniszterelnöki tisztség megszerzéséért folytatott politikai versenyfutással teltek, ezért számára a komoly állásfoglalást kívánó viták nem jöttek jókor).[5] Így a kongruatörvényekkel kapcsolatos viszonyát korabeli magán- és hivatalos levelei, parlamenti felszólalásai, törvényjavaslata, valamint annak indokolása és a sajtónyilatkozatok tükrében vizsgálhatjuk meg. Nem lehet megfeledkezni arról sem, Apponyi úgy lett vallás- és közoktatásügyi miniszter és úgy terjesztett elő törvényjavaslatokat, hogy soha nem készült erre a szerepre tudatosan és nem is rendelkezett ennek megfelelő miniszteri koncepcióval. „Ennek az én tárcavállalásomnak erős politikai háttere volt, mert éppen ettől a tárcától fáztam leginkább, tekintettel az annak keretében előforduló kényes egyházpolitikai kérdésekre. Mégis vállalnom kellett, mert a néppárt természetszerűleg nagy súlyt fektetett annak miként való betöltésére, mivel pedig, tekintettel a szövetkezett pártok liberális elemeire, nem vihette keresztül, hogy az ő köréből vétessék a vallás- és közoktatásügyi miniszter, egyedül az én személyemben talált elegendő garanciát a szívén fekvő vallási érdekek szempontjából.”[6]

Apponyi Albert az 1898-as kongruatörvény vitájában

A 19. század végi Európában két formája létezett a lelkészek anyagi támogatásának. Egyes országokban (Belgium, Franciaország) kvázi állami hivatalnok módjára kapták fizetés formájában a támogatást a papok. Más országokban (Német Császárság, Osztrák Császárság) a lelkészek ellátásáról a vallásfelekezetek tagjainak kellett gondoskodniuk, az állam ehhez rendelt kiegészítő támogatást. Magyarországon a tizenkilencedik század végéig egy 1802-es királyi rendelet volt érvényben, amely a lelkészek éves jövedelmét 300 forintban állapította meg. 1898-ra az ebből eredő helyzet már tarthatatlanná vált.

Wlassics Gyula kultuszminiszter „a lelkészi jövedelem kiegészítéséről” című törvényjavaslathoz mellékelt indoklásban a célt és az irányt tömören ismertette.[7] A magyar állam a törvényesen bevett vallásfelekezetek lelkészeit anyagi támogatásban kellett, hogy részesítse, mivel a lelkészek erre rá voltak szorulva. A lelkészi jövedelmek az egyes vallásfelekezeteken belül is eltérőek voltak. A lelkészi jövedelem mértékét az egyházközségi adók és a lelkészséghez tartozó birtokok mérete és termelékenysége határozták meg. Az állam azt vállalta magára Wlassics felfogásában, hogy az eltérő szintű jövedelmeket kiegészítve egyenlíti ki. Ezzel együtt az állam nem akart az autonóm jogkörökbe beleszólni. A miniszter ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kongruába foglalt támogatás csak jövedelem-kiegészítésre fordítható, másra nem.

A törvényjavaslat a latin, görög, és örmény szertartású katolikus lelkészek kivételével valamennyi törvényesen bevett vallásfelekezet lelkészeinek jövedelem-kiegészítésével foglalkozott. A katolikusok azért maradtak ki a törvényi intézkedésből, mert jövedelmeik összeírása, amelyet a főkegyúri jogokat gyakorló király utasítására rendeltek el, még nem zárult le, így nem tudták pontosan meghatározni, mekkora összeget kellene a kincstárnak fordítania a katolikus kongrua rendezésére éves szinten. És a törvényjavaslat tárgyalásával párhuzamosan zajlott éppen a katolikus autonómiát szervező második kongresszus is (1897-1902).

A többi törvényesen bevett vallásfelekezet lelkészeinek jövedelmét éves szinten 1600, illetve 800 koronára egészítette ki az államkincstár, amennyiben a lelkész magyar állampolgár volt. A törvény elfogadása után alakuló új lelkészi állásnál csak akkor történhetett meg a jövedelem-kiegészítés, ha a felekezet részéről történő előterjesztést a vallás- és közoktatásügyi miniszter is indokoltnak tartotta. A jövedelem kiegészítését minden lelkész főhatósága vagy hitközsége a törvény elfogadása után egy éven belül kérvényezhette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnál. A kiegészítés eltérő mértékét a lelkész iskolázottsági szintje határozta meg. Az ezerhatszáz koronás kiegészítés feltételéül Wlassics miniszter a szabályos lelkészi képzést és minimum három évi hittudományi, vagy hittani intézeti iskolázottságot és ottani eredményes vizsga letételét szabta meg. Az ez alatti képzettséggel rendelkező lelkészek számára csak nyolcszáz koronáig kiegészülő támogatást lehetett kérvényezni. Természetesen, ha utólag elvégezte a lelkész az előírt tanulmányokat, amelyek által elnyerhette az ezerhatszázas szintig való kiegészítést, úgy ezt megadták neki.

Nem minden lelkész formálhatott jogosultságot a kongruára. Büntetett, hivatalvesztett személyeknek, olyanoknak, akik államellenes, vagy erkölcstelen magatartást tanúsítottak nem járt kiegészítés.

A jogalkotó elképzelése szerint kilenc esztendő alatt kellett felemelni a lelkészi jövedelmeket 1600, illetve 800 koronára. Az első három év alatt 1200, illetve 600, a második hat év alatt 1600, illetve 800 koronára.

A kongrua megállapításához az alábbi jövedelmeket lehetett felszámítani: a földbirtok haszonbéréből, vagy saját kezeléséből származó jövedelem utolsó öt évének átlagát, a bérbe adott ingatlan és iparüzletek utáni tiszta hasznot; terménybeli, munkabeli beszolgáltatások jövedelmének, egyházi díjak és egyéb bevételek utolsó öt éves átlagát. A kiadási oldalon beszámíthatóvá tették a lelkészi jövedelmet érő levonásokat (például segédlelkész eltartását), alapítványoknak átengedett lelkészi jövedelmet. Ezek igazolásáról a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak rendeletileg kellett dönteni. Természetesen a minisztériumi tisztviselőknek jogukban állt az előterjesztések valódiságát ellenőrizni.

A törvény a szerzetesekre nem vonatkozott, valamint nem terjedt ki Horvát- és Szlavónország területére sem. A kongruához szükséges pénzek előteremtése nem érinthette a különböző vallásalapokban és alapítványokban elhelyezett pénzeket.

Apponyi Albert ellenzéki álláspontja a következő volt a törvényjavaslattal szemben.[8] Elfogadta annak nemes célkitűzését, miszerint a szegény lelkészek anyagi helyzetét akarja orvosolni. Ugyanakkor nem tudta elfogadni, hogy a törvényjavaslat nem különbözteti meg a kvalifikált (képzett) és a nem kvalifikált lelkészek támogatását. Azt javasolta, hogy a semmilyen kvalifikációval nem rendelkező lelkészek semmilyen támogatást ne kapjanak. „Parasztfiúból, egyszerűen mert írni és olvasni tud, a lithurgia némely szertartásainak elvégzésére kioktatnak és azután lelkésszé tesznek, az ilyen lelkész működése nemcsak nincs előnyére, hanem egyenesen hátrányára van úgy a valláserkölcsi, mint a kulturális életnek, ezek antikulturális tényezők.”[9] Apponyi egyszerűen ablakon kidobott pénznek nyilvánította az ilyen lelkészségek finanszírozását. Ezek megélhetési gondjait szerinte azoknak az egyházaknak kell megoldani, amelyek az ilyen minőségű állapotokat előállítják és eltűrik. A gróf a 800 koronás minimumot elfogadhatónak tartotta, de csak az iskolázott lelkészek és segédlelkészek számára.

Nem értett egyet azzal sem, hogy a törvényjavaslathoz mellékelt indokolás minden kritika nélkül elfogadja a lelkészségek, plébániák számát. Apponyinak a görög keleti lelkészek nagy számával szemben voltak fenntartásai. „Minden vallási szükségletnek mértékén felül, gyakran egyes családi érdekek kielégítése szempontjából számos lelkészség állíttatott fel, a melyeknek állami segélylyel való fentartása ismét semmi jogosultsággal nem bír.”[10] Azt javasolta, az állam előbb győződjön meg az ország valós lelkészi szükségleteiről, mielőtt még törvény általi garanciát vállalna az összes plébánia pénzelésére. Nem helyeselte Apponyi Albert, hogy az állami segélyt a lelkészi jövedelmi állapotokhoz szabta, de nem tesz ugyanakkor különbséget szegény egyház / szegény egyházközösség illetve gazdag egyház / gazdag egyházközösség között. Rosszallását fejezte ki amiatt is, hogy a törvényjavaslat nem foglalkozott a fennálló egyházi adók részleteivel sem, miközben az ezekből befolyó lelkészi jövedelmet egészítené ki állami támogatással. Aránytalanságot vélt felfedezni a hívők száma és a kiutalásra kerülő pénzösszegek között. Úgy számolt, hogy 2,2 millió evangélikus 438 ezer, 1,5 millió görögkeleti román 911 ezer, 1,2 millió ágostai hitvallású 71 ezer, 700 ezer izraelita pedig 91 ezer korona támogatásban részesülne.[11] És az ellen is kifogással élt, hogy az egyházi adók sem egyenlő teherként jelentek meg az eltérő felekezeteknél. Apponyi azt javasolta, a támogatási összegeket a felekezetek kapják meg és alapszerűen kezeljék. Évente minden felekezet nyújtsa be a kormánynak a segélyezendő lelkészségek listáját, amelyet a kormány szervei ellenőriznek. Ha valahol szabálytalanságot észlelnek, akkor a lelkészt törölhetik a segélyezendők listájáról, vagy megvonják tőle a fizetésemelést.

Apponyi Albert kifogásai elősorolása után azt javasolta a képviselőháznak, hogy a törvényjavaslatot átdolgozásra küldjék vissza a Tisztelt Ház közoktatási és pénzügyi bizottságához. Határozati javaslatot nyújtott be az alábbi tartalommal: 1. A kormány a vallásfelekezetek főhatóságaival/képviselőivel egyeztetve állapítsa meg a segélyezendő lelkészségek számát. 2. Csak kvalifikált lelkészt lehessen segélyezni. 3. A segély annyi legyen, hogy mindenki biztosan megkapja a 800 koronát. 4. Legyen lehetősége az államnak felügyelni, hogy csak valóban a plébánosok támogatására fordítsák a kongruát. 5. A támogatást alap formájában kezeljék a felekezetek. 6. A kormánynak legyen lehetősége a segély megvonására. 7. A kormánynak legyen lehetősége visszavenni az alapot, ha a felekezet nem teljesíti a törvényben foglaltakat.[12] A képviselők nem fogadták el Apponyi határozati javaslatát, a szabadelvű párti kormánytöbbség egységesen felsorakozott Wlassics kultuszminiszter törvényjavaslata mellett, aki a vitában elismerte – egyetlen „Igen!”[13] közbeszólással –, hogy javaslata csak a lelkészek létminimumának biztosítását volt hivatva szolgálni.

Közben Apponyi Albert is magyarázkodásra kényszerült a parlament előtt, mivel annyit példálózott beszédében negatív értelemben a görög nem egyesült lelkészekkel, hogy a román nemzetiséggel szembeni animozitással, gyűlölettel vádolták meg.

Az előbbi problémákon és hiányokon túl a gróf egyéb okból is elfogadhatatlannak tartotta Wlassics törvényjavaslatát. „Veszedelmes a törvényjavaslatnak álláspontja, illetőleg a lelkészi jövedelmek jelenlegi állapotának alapúl vétele az egyházaknak belső nyugalmára is. Mert ha mereven elválasztjuk a lelkészi fizetést és a megélhetési minimum megállapítását és kiegészítését annak lehetőségétől, hogy a megállapított állami segély keretein belül lehessen az adózási viszonyokon is könnyíteni, akkor érdekellentétet teremtünk a lelkész és hívei között, a mely érdekellentét az egyházak beléletére pusztítólag hat és semmi egyébre nem alkalmas, mint arra, hogy a felekezetnélküliségnek amúgy is grasszáló betegségét tovább terjessze.”[14] A felekezetnélküliséget, vagy egy új vallásalapításnak tiltakozásképpen választását azért látta veszedelemnek, mert a kongruatörvény nem enyhítette volna szerinte a hívek egyházi adóterheit, ami járhatott volna az elégedetlenek részéről egyházelhagyási következményekkel.

Wlassics Gyulával szemben egy csipetnyi lovagiasságra is telt Apponyitól, ami egyben irónia volt a képviselőházi vitában szintén résztvevő öreg Tisza Kálmán korábbi miniszterelnökkel szemben. Tisza Kálmán ugyanis nem tartotta fontosnak, hogy legyen a törvénynek olyan kitétele, amely engedi a kongruával kapcsolatos problémának közigazgatási bírósághoz való fellebbezését, mint jogorvoslati lehetőséget a lelkészek és egyházaik számára a vallás- és közoktatásügyi miniszter döntésével szemben. Tiszát ez nem érdekelte, Apponyit igen, így az öreg „Generálissal” szemben a jogállamiság képviselőjeként tetszeleghetett. Wlassics ebben a kérdésben egyetértett Apponyival, a gróf ezt köszönte meg neki.[15] Apponyi erről az esetről és kisebb diadaláról nem is feledkezett meg beszámolni barátjának, az Itáliában gyógykezelésen tartózkodó Károlyi Sándor grófhoz írott leveleiben: „Ebben a congrua-kérdésben nagy követ dobtam a tóba, Tiszáékkal szemben eltaláltam a protestánsok ohajtásait, az öreg olyan dühös is lett, mint a ki más vadászt talál saját tilosában. […] Egyebekben a congrua-javaslat tárgyalásánál igen sikeres actiót fejtünk ki. Nem is sejtettem, hogy annyira eltaláltuk a dolgot, ma a protestantismus bennünk látja jogos érdekeinek védőit. Az öreg Tisza bőréből kibuvik bosszankodásában.”[16]

Apponyi hozzászólásainak és javaslatainak nagyobb része lepergett a Szabadelvű Párt alkotta parlamenti többségről, így az is, amely szerint az egész törvényjavaslatot átdolgozásra vissza kellene küldeni a pénzügyi és közoktatási bizottságokhoz. A Tisza Kálmán feletti verbális siker semmilyen következményt nem vont maga után az erőviszonyok területén. A törvényjavaslat az 1898. évi XIV. törvénycikk a „lelkészi jövedelem kiegészítéséről” címen került be a Corpus Jurisba.

Apponyi katolikus kongruatörvénye

Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter 1908. december 14-én nyújtotta be az országgyűlés képviselőházának törvényjavaslatát az 1898. évi kongruatörvény kiegészítésével kapcsolatban,[17] miután arra még 1908 májusában ígéretet tett a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium éves költségvetésének vitájában.[18] A törvényjavaslat előterjesztőjét „Éljen Apponyi!”[19] kiáltásokkal üdvözölték a képviselők. Maga a javaslat nem is okozott nagy vitát a parlamentben, szemben az 1898-as kongruajavaslattal. Apponyi egyetlen nagy beszédet mondott előterjesztése érdekében, illetve röviden reagált a vitában felszólaló képviselők felvetéseire.[20] Amikor pedig a törvényt az alsóházban elfogadták, a képviselők felálltak és vastapssal ünnepelték a kultuszminisztert.[21] A főrendiházban sem kavart semmilyen vitát a törvényjavaslat, ahol egyébként is a katolikus arisztokrácia és klérus volt többségben. Így a törvény minden gond nélkül szentesítésre került, a Magyar Törvénytárban az 1909. évi XIII. törvénycikk „a lelkészi javadalmak kiegészítéséről” elnevezés alatt kapott helyet.[22] A közvélemény és a sajtó figyelmét ekkor különben sem belpolitikai, hanem egy külpolitikai kérdés foglalkoztatta, Bosznia-Hercegovina 1908. őszi annexiója után kirobbant válság ekkoriban kezdett lecsendesedni.

A latin, görög és örmény szertartású katolikus egyházak lelkészeinek és segédlelkészeinek kongruája azért maradt ki az 1898. évi XIV. törvénycikkből, mert nem volt ismert a törvényhozók előtt a nevezett egyházak lelkészeinek és segédlelkészeiknek pontos száma és jövedelme. Ezek összeírását Ferenc József király, mint legfőbb kegyúr az 1890-es évtized közepén rendelte el. Az összeírás hosszú időt vett igénybe. Ezerkilencszázra készültek el a kisjavadalmakból származó jövedelmek feltérképezésével, utána pedig további évekig vizsgálták a nagyjavadalmakat. Majd az adatoknak a kormány és a Kongruabizottság általi ellenőrzése ugyancsak időrablónak bizonyult.[23] Viszont pontos eredmény született belőle, amit azután a parlamenti politikai erők nem is vontak kétségbe, amint arra Apponyinak korábban lehetősége adódott.

Maga a katolikus kongrua rendezésének kezdete azonban egészen 1887. március 22-ig nyúlt vissza, amikor Ferenc József egy legfelsőbb elhatározásban úgy döntött, hogy a kérdést meg kell oldani, de a kongrua megoldását meg kell, hogy előzze a párbér, a kegyuraság, a stóla, az alapítványok és a görög katolikusok ügyének megoldása. Apponyi a minisztersége idejének első éveiben sikeresen lebeszélte a királyt, hogy ilyen kemény előfeltételeket támasszon a katolikus kongrua elé.[24] Ámbár a gróf nem egy képviselőházi felszólalásában megígérte ezek megoldását is. A király által támasztott előfeltételek közül Apponyi miniszter rendeleti úton meg is oldotta a párbér kérdésének rendezését és a nem katolikusoknak a jövőben ezt nem kellett fizetniük.[25]

Az összeírók a törvényelőkészítés során összesen 5304 plébániát számoltak össze. Ebből latin volt 3199, görög 2105. Ezek közül kongruán aluli lelkészség volt 3115. Ebből latin szertartású 1071 (az összes latinnak a 33%-a), görög szertartású volt 2044 (az összes görögnek 97%-a). Emellett 1407 segédlelkészi hivatalt számoltak össze. 1310 latint és 97 görögöt. Ezekből kongruán aluli volt 972. Ezek a számok igen beszédesek. Rendkívüli módon kifejezik, milyen vagyoni különbségek voltak a latin és a görög szertartású katolikus egyházak között a latin javára. Továbbá a latin szertartású katolikus plébániák száma jobban is növekedett. Már Wlassics Gyula részére is elkészítettek egy összegzést a katolikus lelkészségek számáról 1903 nyarára, mivel ez a miniszter is készült a katolikus kongrua rendezésére, igaz a segédlelkészek kongruáját külön még nem tervezte rendezni, amiről az is árulkodik, hogy róluk nem készült kimutatás. Akkor még csak 3177 latin és 2105 – tehát hat év alatt változatlan számú – görög szertartású plébánost tartottak számon. És hat esztendő alatt a kongruán aluliak terén is a latinok száma nőtt jobban, 1056-ról 1071-re, míg a görög 2041-ről csak 2044-re változott.[26]

Apponyi még a törvényjavaslat előkészítése előtt kieszközölte az uralkodónál, hogy a Központi Katolikus Kongruabizottság tehessen javaslatot a katolikus kongrua kérdésének megoldására. Mégpedig úgy, hogy a lelkészek az 1898-as törvényhez hasonlóan megkapják az 1600/800 koronáig való kiegészítést, illetve a segédlelkészek 1000/800 koronáig terjedően, természetesen a képzettségi szintjüknek megfelelően. A Kongruabizottság 3,2 millió koronás támogatás szükségességét állapította meg évente és egyben javaslatot is tett arra, hogy ennek túlnyomó részét a katolikus alapokból teremtsék elő. A legfőbb kegyúr azonban másként döntött. A vallásalapból 1,2 millió, a katolikus nagyjavadalmakból 700 ezer, az államkincstárból 1,3 millió koronás hozzájárulást írt elő. Ezeken az összegeken és forrásokon alapult Apponyi miniszter egész törvényjavaslata.

A katolikus egyház lényegesen gazdagabb volt nagybirtokai által, mint a többi bevett vallásfelekezet bármelyike, de Apponyi nem riadt vissza attól, hogy az uralkodó felhatalmazása alapján a törvényjavaslatában állami segítséget nyújtson a katolikusoknak. A jogegyenlőség elvéből eredeztette, hogy az államnak hozzá kell járulnia a katolikus kongrua kiegészítéséhez. „Én e hazában bevett vallásfelekezetek helyzetének kiegyenlítését nem abban keresem, hogy valakitől elvegyek valamit, a mit jogosan bír, hanem abban, hogy azokon segítsek, akik kellő anyagi helyzetben nincsenek.”[27] Ugyanakkor nem túl elegánsan visszájára fordította a vallásalap–nagyjavadalom–államkincstár forrástriászának keletkezését. Azt állította, hogy az alapoknak és nagyjavadalmaknak felhasználását Ferenc József csak korlátoltan engedte meg. De ezen a ponton az utókor aligha tud igazságot tenni, ki kezdeményezte ki felé a javaslatot, hogy az állam vállaljon szerepet a katolikus kongruában, de az biztos, hogy mind Ferenc József, mind Apponyi, mind a katolikus főpapság tisztában volt azzal, hogy a katolikus vallás- és tanulmányi alapokból illetve nagybirtokokból finanszírozni ezt nem lehet egyik, vagy másik tényező tönkremenetele nélkül. Apponyi egyébként miniszterként hivatalból tagja volt Központi Kongruabizottságnak,[28] képviselőházi elnöksége idején (1901-1904) pedig a katolikus vallás- és tanulmányi alapokra felügyelő bizottságban foglalt helyet,[29] így rálátással bírt a katolikusok pénzügyeire. Egy 1907-es levelében így panaszkodott bizalmas barátjának, Csernoch János katolikus néppárti országgyűlési képviselőnek: „Visszatérve a congruára: 600000 korona a nagyjavadalmak részéről határozottan kevés. Legalább 700000 felajánlás kell ahhoz hogy elindulhassak, hiszen az újabban megnyilvánult mozgalmak is megnyithatnák az illető urak szemeit, hogy nem szabad filléreskedniük, ha mindent kockára tenni nem akarnak. […] Így a XX. században nem mentjük meg egyházunkat a fenyegető veszélyektől.”[30] Az állami szerepvállalás mellett volt még egy komoly igazságossági szempont. Apponyi törvényjavaslata nem csupán a katolikusokkal foglalkozott, hanem kiterjedt a többi bevett vallásfelekezet segédlelkészeinek 1000, illetve 800 koronáig terjedő jövedelem-kiegészítésére is. Ezzel együtt megengedte magának azt az archaikus érvelést is a függetlenségi párti kultuszminiszter, hogy Kossuth Lajosra hivatkozzon, aki szerinte 1848-ban szintén az állami segély megadása mellett foglalt állást (erre a kultuszminiszteri nyilatkozatra rímelt ugyanis az 1848. évi XX. törvénycikk harmadik paragrafusának tartalma).[31]

Apponyi kapott hideget is, meleget is törvényjavaslatáért. A katolikus főpapság, amelynek tagjai helyet foglaltak a Kongruabizottságban, elfogadta a törvényben előírt kiegészítő összegeket. Apponyinak Csernoch János volt az a bizalmasa, aki a többi püspök és a Katolikus Néppárt irányában is lobbizott a törvény elfogadása mellett. De a Néppárt vezérszónoka, Molnár János apát-kanonok – akivel Apponyinak már korábban is volt politikai súrlódása[32] – például ellenezte a törvény megszavazását, mert az szerinte túlságosan nagy teret engedett az államnak a katolikus egyház belügyeibe való beavatkozásra.[33] Az alsópapság kevesellte az 1600 koronás plafont, ők 2400 koronáig egészíttették volna ki a parlamenttel a saját jövedelmüket. Ennek sajtójuk útján hangot is adtak.[34] Ugyanakkor olyan magyar katolikus papok is akadtak, akik hálafeliratot küldtek a miniszternek, hogy végre-valahára törvényjavaslatot terjesztett elő, a katolikus kongrua megoldása érdekében.[35]

A katolikus püspöki kar tagjai is fogalmaztak meg elvárásokat – igaz, hogy megkésve – a törvény elfogadása után. Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás a püspöki kar nevében kötelezőnek akarta elfogadtatni, hogy a törvény elfogadása után létesítendő lelkészségek automatikusan igényelhessék a jövedelem-kiegészítést. Apponyi ezt elutasította, mert ez már az elfogadott törvény módosítását igényelte volna, ebbe pedig nem akart belemenni, hiszen ez nyilvánvaló presztízsveszteséget eredményezett volna a miniszternek, hogy a tavasszal elfogadott törvényt egyházi kérésre máris módosítani akarta volna. Ugyancsak problémát okozott, „hogy azok a lelkészségek, a melyek eddig a vallásalapból kongrua-segélyt kaptak, ámbár jövedelmük 1600 K-át meghalad és a melyek a mostani intézkedés folytán – de csak a javadalmas személyében beálló változás után – ettől elesnek, olyan helyeken, a hol ezt a méltányosság indokolttá teszi, a vallásalapból – az ismert 1.200.000 K-ás tételen túlmenő – külön segélyt nyerjenek”.[36] De Apponyi megígérte ugyanabban a levelében, hogy a vallásalap költségvetésének elkészítésekor hajlandó gondoskodni. Tehát a törvényi intézkedésen túlmenően egy kiskapu maradt, amelyen kedvezhetett a katolikus klérus igényeinek.

De a levélváltás még tovább folytatódott az eltérő vélemények miatt. Ferenc József legfelsőbb elhatározással a kultuszminiszter javaslatára egy Országos Katholikus Kongruatanácsot állíttatott fel, mint legfőbb kegyúr a törvény elfogadása után.[37] E tanácsnak a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszter elnöklete alatt kellett felügyelnie a kongrua elosztását és a vallásalapból a kongrua rendezésére átutalt pénz kezelését. A püspöki kar azt szerette volna elérni, ha egy főpap elnöklete alatt működött volna ez a tanács. A Kongruatanács 17 főből állt, ebből a püspöki karnak arra volt lehetősége, hogy a katolikus egyház nagyjavadalmasai közül négyet delegálhasson. Kisebbségi helyzetükön akartak úgy enyhíteni, hogy főpapot próbáltak elnöki pozícióba emelni. Apponyi ezt kerek-perec visszautasította, hiszen a mindenkori kormányé volt a politikai-jogi felelősség a közpénzek kezeléséért, amit a tanácsban a kormány tagjaként a kultuszminiszter volt hivatva megtestesíteni. Ráadásul a tanács nem csupán katolikus egyházi eredetű pénzeket felügyelt, hanem az állami költségvetésből kikerülőket is. Ennek alkotmányos felügyeletét pedig nem lehetett átengedni egy más jellegű és struktúrájú nem állami szervnek, mivel a törvény az állami rendezés elve mentén lett megalkotva. Ez azt is jelentette, hogy a katolikus egyház nagyjavadalmasai és a vallásalapok csak bizonyos összeggel járulnak hozzá. Ennek a hozzájárulási összegnek a törvény szabja meg a korlátait, míg az állami szerepvállalás e téren korlátlan és az államkincstár terhére történik (ennek az összege volt az 1909-es esztendőre az 1,3 millió koronás állami hozzájárulás). A 17 fős tanácsban pedig a négyes főpapi létszám a kongruatörvényben foglalt, államkincstár–nagyjavadalmak–vallásalap közötti anyagi hozzájárulás arányában lett megállapítva. Apponyi abba sem ment bele, hogy egy főpapi állandó alelnök legyen mellé delegálva. Azt viszont elfogadta, hogy a kultuszminiszter akadályoztatása esetén egy főpapot kérjen fel helyettesítésére, de ez egy levélben megfogalmazott ígéret volt, nem formába öltött garancia. A püspökök azt sem tudták elérni, hogy a miniszter az új plébánosi állások keletkezése utáni kongruakérvényeket előzetesen egy olyan bizottság elé terjesszék, amit főpapok alkotnak és az ő véleményezésük után hozzon döntést a Kongruatanács.

A kongruatörvény a „Lex Apponyiak” sorában

Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszterségére és annak történelmi távlatból való objektív megítélésére is rányomta a bélyegét két 1907-es törvénye (XXVI., XXVII.), amelyeket a miniszter az állami elemi népiskolák és a nem állami (községi, felekezeti) elemi népiskolák tanítóinak fizetésrendezéséről fogadtatott el a parlamenttel és nagyon komolyan megkövetelte a nemzetiségi gyermekek magyar nyelvtanítását, a tanítók feletti felügyeleti-fegyelmezési jogi eszközök szigorításával, a fizetésmegvonás, valamint iskolabezárás és államosítás kilátásba helyezésével.

Apponyinak a kongruatörvénye is a magyarosítás, illetve a magyarországi nemzetiségiek körében a magyar nyelv pozíciójának az erősítését volt hivatva szolgálni. Tudniillik a törvény a lelkészek és segédlelkészek magyar nyelvismeretét feltételül támasztotta a támogatáshoz és annak ismerete alól kedvezményt csak kivételes esetben biztosított, de csak azzal a feltétellel, ha a lelkész, vagy segédlelkész korlátozott időn belül pótolja nyelvtudásának hiányosságait. A miniszternek ezt a kedvezményezési lehetőségét csak a törvény elfogadását követő öt esztendőben engedte meg a jogszabály. Apponyi kongruatörvénye a magyar nyelv előnyben részesítésére az 1840. évi VI. törvénycikkely 8. szakaszára hivatkozva adott felhatalmazást: „Ezentúl minden vallásbeli különbség nélkül plébánosoknak, egyházi szónokoknak, káplánoknak és segédeknek ollyak alkalmaztassanak, kik a magyar nyelvet tudják.”[38]

Már Wlassics Gyula korábbi kongruatörvénye is szankcionálta a magyar nyelv nem ismerését az egyháziak részéről, de olyan komolyan nem, mint Apponyi Albert törvényjavaslata, amelyet a képviselőházban a nemzetiségi képviselők erősen meg is kritizáltak, de módosíttatni nem tudták a nacionalista magyar parlamenti többséggel szemben. A nemzetiségi képviselők azt is kifogásolták, hogy az 1907-es elemi népiskolai törvényekbe bekerülő híres-hírhedt 22. paragrafus – amely az állam- és nemzetellenes tevékenységgel foglalkozott és azokat szankcionálta – ebben a kongruatörvényben is helyet kapott és szigorító irányban módosította az 1898-as törvény rendelkezéseit. Ráadásul az Apponyi-féle kongruatörvény nagyobb mozgásteret engedélyezett a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek abban, hogy eljárjon a vizsgálat alá került plébánosokkal szemben. A miniszter ugyanis jogot szerzett arra, hogy maga döntsön a jövedelem-kiegészítés megvonásáról egy-egy ügyben, ha az eljárásban illetékes felekezeti főhatóság négy hónap alatt nem tudott döntést hozni. Ugyanakkor enyhítő rendelkezése volt az 1909-es törvénynek az 1898. évi XIV. törvénycikkel szemben, hogy csak maximum három évre lehetett megvonni a jövedelem-kiegészítést.

A román és szerb nemzetiségiekhez köthető 2115 görög szertartású lelkészségből 2044 szorult támogatásra. Így a miniszter kezében szükség esetén valóban komoly fegyelmező/büntető eszközök összpontosultak. Teljesen nacionalista, nemzetiségellenes élt adott az egész ügynek, hogy Apponyi a pártjának, a parlamenti többséget alkotó Függetlenségi Pártnak egy pártértekezleten megígérte, hogy olyan módosító javaslatot terjeszt be saját törvényjavaslatának módosítására, ami lehetővé teszi a miniszter számára, hogy a kormány előzetes beleegyezésével egy egész egyházmegye területén megvonják az adott vallásfelekezettől a jövedelem-kiegészítést, ha az egyházmegyei főhatóság rendelkezése alapján csak egyetlen plébános is állam-, vagy nemzetellenes akcióba kezd. Ráadásul ennek nemzetiségellenes voltából a Függetlenségi Párt nem is csinált titkot.[39] A módosítást azután a parlament is elfogadta. A magyarországi katolikus egyháznak az Apponyi-féle kongruatörvény életbe lépésekor huszonnyolc egyházmegyéje működött, amelyből hat görög szertartású volt (eperjesi, kőrösi, lugosi, munkácsi, nagyváradi, szamosújvári).[40] Ezek nagy része nemzetiségi területen feküdt. Szintén nemzetiségi területeken szerveződtek meg a román és a szerb ortodox (görög keleti/pravoszláv) egyházak megyéi (bácsi, budai, károlyvárosi, pakráci, temesvári, verseci).[41] Ha egy egyházmegyéket és egy, a nemzetiségieket jelölő Magyarország-térképet egymásra helyezünk, akkor azt láthatjuk, hogy a román és szerb nemzetiségi területek, a görög katolikus és az ortodox egyházmegyék földrajzilag lefedik egymást. De nem csupán a nacionalizmus vádjával illették a nemzetiségi képviselők Apponyi grófot, Lukács László román pap egyenesen szabadkőműves tendenciát vélt felfedezni a kultuszminiszter munkásságában.[42]

Összefoglalás

Miközben Apponyi Albert az 1898-as kongruatörvény vitájában a törvényjavaslat visszavonását és teljes átdolgozását követelte, láthatjuk saját előterjesztéséből, hogy amit ellenzéki pozícióból követelt, azt nem feltétlenül tartotta elfogadhatónak a király minisztereként és nem is törekedett mindenáron a megvalósítására. Ezt esetében nehezítette az is, hogy az uralkodó komolyan vette főkegyúri jogait és konzervatív hajlamánál fogva, nem lelkesedett a radikális újításokért, mely magatartása általánosságban meg is határozta a dualizmuskori kormányok mozgásterét és a rendszer megmerevedését. A heterogén összetételű koalíciós kormány és a mögötte álló parlamenti többség ezt nem is fogadta volna el. A törvény elfogadása érdekében a Függetlenségi Pártnak külön meg kellett egyeznie koalíciós partnerével, a Katolikus Néppárttal színfalak mögötti tárgyaláson.[43] Apponyi az 1909-es kongruatörvényével azonban messzemenően elment a katolikus lelkészek anyagi támogatásának a szélső határáig. Eredmény volt ebben az is, hogy az egyházi nagyjavadalmakból, a vallás- és tanulmányi alapokból ugyanúgy tudott pénzt szerezni, mint az állami költségvetésből, ügyesen lavírozva az államot képviselő kormány és a katolikus főpapság eltérő véleménye és érdeke között. Humánus gondolkodására vallott, hogy a sokak által bigott katolikusnak tartott és „fekete grófnak” csúfolt Apponyi a kongruatörvényében minden törvényesen bevett vallásfelekezet segédlelkészére is kiterjesztette a kongruát 1000, illetve 800 korona erejéig. A tizenegy évvel korábbi Wlassics-féle kongruatörvény értelmében még az 1600/800 korona összegből kellett a lelkésznek a segédlelkészt is eltartania, igaz a kongrua alapjául felszámítható költségek között az 1898-as törvény megengedte feltüntetni a segédlelkész eltartását. Viszont Apponyi által ez a teher lekerült valamennyi plébános válláról és a segédlelkészek alanyi jogon jutottak fizetés-kiegészítéshez.

A kultuszminiszter arra is tett célzásokat, hogy később rendezni akarja a korpótlék kérdését, ami azt jelentette volna, hogy nem csupán kiegészítik a plébánosok jövedelmét a kongruatörvény alapján egyszeri intézkedéssel, hanem bizonyos szolgálati időnként újra és újra fizetésemelést kapnak. Ezen ígérete beváltására Apponyi Albert grófnak már nem maradt ideje, mivel még 1909 őszén lemondott miniszteri tisztségéről (végül 1910. január 17-ig maradt hivatalában) és maga a Wekerle-kormány is távozott hivatalából a következő esztendőben. A lelkészi korpótlék kérdését 1913-ban gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején sikerült a parlamentnek megoldani úgy, hogy a lelkészek az ötödik és huszonötödik szolgálati évük között minden öt év letöltött szolgálati idő után magasabb jövedelem kiegészítésben részesültek. De amint Apponyi is az 1898-as kongruatörvény kiegészítésével oldotta meg a katolikus alsópapság jövedelem-kiegészítésének problémáját, úgy Zichy sem alkotott új törvényt, hanem a jogfolytonosság elve alapján Wlassics és Apponyi törvényeit egészítette ki a maga módosítási javaslataival (1913. évi XXXVIII. törvénycikk „a lelkészi illetményeknek korpótlékok utján való emeléséről”.[44])

Zsilinszky Mihály történész, korábbi szabadelvű párti országgyűlési képviselő és államtitkár egy 1908-as politikai brosúrában azzal vádolta meg a grófot, hogy az 1898-as vitában megígérte: a katolikus kongruát állami támogatás nélkül, a katolikus egyház birtokaiból származó jövedelmekből fogják megoldani.[45] Apponyi valójában ezt nem állította, így e szempontból nem lehet szószegéssel vádolni. Ebben a kérdésben Apponyi eredeti nyilatkozata, amelyet a képviselőházban tett, a következőképpen hangzott el: „Én a magam részéről úgy fogom fel a dolgot, hogy nem ennek az egyháznak a különleges szituácziója teszi ezt indokolttá. Hanem inkább ennek az egyháznak a vagyoni helyzete az, a mely feleslegessé teszi, hogy az állam intézményesen és szervileg foglalkozzék a kongrua rendezésével, mert ez az egyház teljesen abban a helyzetben van, hogy ezt a feladatot a rendelkezésére álló eszközökkel a maga körében megoldja, és én csak azért nem szégyenlem azt, hogy bármely tekintetben az állami segítséget mégis igénybe veszi, mert nem ennek az egyháznak a tényezői egyedül felelősek azért, hogy az önsegélynek eszközét, az autonomikus szervezetet még eddig nem tudtuk elérni.”[46] Ezt a beszédrészletet brosúrájában maga Zsilinszky is idézte, de a jogegyenlőséget a katolikus és más egyházak között nem tartotta valóságban létezőnek, az előbbi történelmi beágyazottságánál és a feudalizmusból örökül hagyott előjogai miatt.[47]

Apponyi kultuszminiszteri tevékenységének ez a kongruatörvény volt a legkisebb vitát kiváltó, leginkább sikeres egyházpolitikai törvény-kezdeményezése. Igaz, ez már egy meglévő és működőképességét bizonyított törvény kiegészítése volt csupán, ámde nagyon komoly pénzösszegeket mozgósított általa az állam és a katolikus egyház egyaránt. Ráadásul Apponyi éppen a hercegprímásnak címzett és a püspökkari követeléseket elutasító levelében ismerte el azt, hogy nem is gondolkodik teljesen új kongruatörvényben a katolikus püspöki kar kérésének és érdekeinek kielégítése érdekében. A meglévő keretek között is rendezni tudta a latin, görög és örmény szertartású katolikus egyház lelkészeinek és segédlelkészeinek állami támogatását.

Apponyi miniszterségének ezen eredményéről sehol senki nem tett említést. Kimaradt a Horthy-korban a hetvenötödik születésnapja alkalmából kapott gratuláló levelek özönéből,[48] a nyolcvanadik születésnapja alkalmából készült és az életművét összefoglaló patetikus hangvételű kötetből[49] és halálának tizedik évfordulójára írt életrajzból[50] is. A Katolikus Lexikonnak az Apponyi Albert életéről,[51] illetve a kongruáról[52] szóló szócikkei sem tartották fontosnak megemlíteni és a nevéhez kötni ezt a törvényalkotást.

Jegyzetek: