A Miskolci Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke és a K 69093-as számú OTKA-pályázat résztvevői által a Miskolci Egyetemen 2008. december 15-én és 16-án rendezett Szöveghagyományozódás és nyelvtörténet c. konferencián elhangzott előadás bővített változata. (A konferencia programját ld. a Miskolci Egyetem BTK Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete honlapján: http://magyarszak.uni-miskolc.hu/) Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár 88.

A cikk tárgyát az énekeskönyv egész régi anyagára ki lehetne terjeszteni, az, hogy a Szenci Molnár Albert fordította zsoltárparafrázisokra szűkítettük, elsősorban OTKA-tervmunkánk témájából következik. Rövidebben kitérek azonban a dicséretekre is. Jól tudott, hogy a Szenci Molnár-zsoltárok mind a magyar egyházi gyakorlatban, mind a vallásos irodalomban kitüntetett jelentőségűek. Négyszáz éves – egy kezdeti időszak után folyamatos – kiemelt használat áll mögöttük.[1]

Amikor 1882-ben a budapesti református egyháztól Arany János mint tanácsbíró a zsoltárok újonnan tervezett szövegét „bírálat és véleményezés végett” megkapta, erre több okból nem vállalkozott. S megjegyezte, azt hiszi, „Molnárt elég lett volna egészen szokatlan archaismusaitól megszabadítani; mert az ő szövegét a nép már szinte egyenesen Szent Dávidénak tartja, úgy tiszteli”.[2] Nagyjából ugyanerről az időről Csűry Bálint, a Debreceni Egyetem magyar nyelvész professzora is azt mondja Károlyi Gáspár bibliafordításának nyelvi hatásához című cikkében,[3] hogy Szatmár megyei szülőfalujában „nem volt szükséges a híveknek énekeskönyvet vinni a templomba, mert az énekeket mindenki könyvnélkül tudta”. Ők, gyermekek pedig a zsoltárból és a bibliából tanulták meg a folyékony olvasást. Idézzük későbbről még Kányádi Sándort, aki – kisebbségben élő, erdélyi magyarként is – „Egy csokor orgona mellé” című versében így vall a Szenci Molnár fordította zsoltárokról: „orgonaszó orgonaillat | ónkarikás ablaktányérok | lépesméz-ízű zsoltár | életem pünkösd-évszaka | lelkem pünkösdi itala | máig zsongító óborom | nyelvem petőfisándora | albertus molnár”. S Jékely Zoltánnak „A marosszentimrei templomban” című híres versére utalva írja a híveit, magyarságát vesztett dél-erdélyi községről: „paptalan marosszentimrén | haldoklik szenczi molnár”. Alexa Károly „Magyar zsoltár” címmel[4] egy egész kötetnyit állított össze a magyar zsoltárparafrázisokból, zsoltárszerű magyar versekből, s ezekből számos Szenci Molnár Albert zsoltárfordításainak a hatását mutatja. Igaz, a Szenci Molnár-zsoltároknak ez a szerepe mára lényegesen visszább szorult. Az aktív vallásgyakorlók megfogyatkozott körére, s a múlthoz kötődő, főleg protestáns hagyományú értelmiség és szépirodalom egy részére jellemző. S a köznyelv is tovább távolodott az archaikusabb egyházi nyelvhasználattól. A Szenci Molnár-zsoltárok használatának a problémája tehát ma másképp vetődik fel, a súlya azonban vitathatatlan: legalábbis a református egyházi énekeskönyvben lévő zsoltárszövegekből számosat ma is egy-két százezer ember használ, énekel rendszeresen. A kérdés az, hogyan lehetne ezzel a zsoltárhagyománnyal használóik szélesebb rétege számára is (még) hatékonyabban élni, s a továbbiakra, az ifjabb generáció számára is leginkább megőrizni.

Részemről a következő főbb teendőket, lehetőségeket teszem szóvá.

A zsoltárokban is, sőt leginkább ezekben, vannak olyan szavak, szószerkezetek, versszakok, amelyeket az egyháztagok többsége vagy az érdeklődők, sőt sokszor a lelkészek is már nem vagy nem pontosan értenek. Ilyen esetekben majd a tervezett vagy átdolgozott új énekeskönyvben[5] több módon lehetne változtatni: 1/ a kérdéses szavakat, részt jegyzetben röviden meg lehetne magyarázni, leginkább lábjegyzetben avagy végjegyzetben jelölni az ott szereplő, azóta módosult, megváltozott vagy egyébként is magyarázatra szoruló jelentést; 2/ esetenként némileg át lehet írni, modernizálni a szöveget; 3/ bizonyos versszakokat és/vagy énekeket – nem is keveset – ki lehet hagyni. (A zsoltárok esetében azonban – ha maradnak is ki versszakok – a mai gyakorlatnak megfelelően legalább egy, lehetőleg a kezdő versszakot minden zsoltár esetében jó lenne megőrizni.) Természetesen ugyanakkor speciális vagy tudományos kiadásokban a zsoltárok teljes, változat-

lan szövegű és kommentált kiadása a cél.[6]

Példák az 1/ alatt említett esetekre: „Mert az Úr meghallgatá sírásom, És bevőn kedvében (= ’/bevett/ kegyelmébe’; 6. zsoltár, 8. versszak); „Ámbár kergessen ellenségem, És bátor megragadjon engem” (bátor ’bár, ámbár’; 7/3); „De a hamisak... Segítségül az Istent nem hívják, Sem uralják” (= ’Úrként tisztelik’; 14/5); „Esküvését meggondolja” (meggondolja ’gondol rá, figyelembe veszi’ 15/4; ma a jelentés ennek épp az ellenkezője); „A napok egymásnak tudományt mutatnak az ő bölcsességéről ... Az Isten félelme ... aranynál, ezüstnél, És drága köveknél Sokkal becsületesebb” (tudomány ’tanúbizonyság’, félelme ’tisztelete’, becsületesebb ’többre becsült’; 19/1, 5); „És szép kies folyóvízre legeltet” (kies ’szép, kellemes /táj, környezet/’; 23/1); „Nyavalyája szívemnek Napról napra öregbül”; „Öregbül a hívek serege” (öregbül ’nő’; 25/8; 112/1, s ld. még 138/2); „Megtartja őket éltükben, Szükségtől és éhenhalástól Őrzi a drága időben” (drága ’ínséges’, azaz, amikor drága az élelem; 33/9); „Mint a szép híves patakra A szarvas kívánkozik... Én lelkem mire csüggedsz el?” (híves ’hűvös’; mire ’miért?’; 42/1, 3); „És megvidul minden én tetemem” (= ’csontom’, metaforikusan ’testem és valóm’; és még megemlítem, hogy a megvidul jelentése itt ’megújul, örömteli állapotra jut’; 51/4); „hozzád esnek Hízelkedvén ellenségid” (esnek ’leborulnak előtted, esedeznek hozzád’; 66/1); „Uram ... Szolgádhoz térjen kedved... Uram jókedvű s édes vagy... Úr Isten, Igaz vagy természetedben, Jó, hív és engedelmes” (kedved ’kegyelmed’; jókedvű s édes ’kegyelmes, kegyes és jó’; hív és engedelmes ’hű és megbocsátó’, azaz ’a bűnt elengedő’; 86/1, 3, 8; az engedelmes ’megbocsátó’-t, ld. pl. a 103/7-ben, a 145/3-ban is, ill. a megenged ’megbocsát’-ot a 99/7-ben és a 223. dicséret 5. versszakában: „Megengedtem, menj el békével”); „Akik bíznak az Úristenben Nagy hiedelemmel” (= ’bizalommal, bizodalommal’[7]; 125/1); „Dícsérjétek az Urat, Mert ő jó kedvet mutat És az ő kegyessége Megmarad mindörökre” (jó kedv ’kegyelem’; 136/1; ezt az értelmet a párhuzamos sor kegyesség szava szintén mutatja, s a zsoltárokon kívül előfordul ez a szó, szerkezet a dicséretekben is, pl. két új évi énekben: „Úr Isten ki minket sok áldással töltél be, Ez új esztendővel jó kedved ne szakaszd félbe!... E gyülekezeten, mely e helyre telepedett, Könyörülj Úristen, bővítsd rajta kegyelmedet”; 283/ 3, 5. S ld. még 285/3).

És még hosszan folytathatnánk a sort. Megemlítem még, hogy a jelenlegi énekeskönyvben is van két szómagyarázat: a 3. zsoltár alítják és a 91. kedvedént szava csillaggal van jelölve, s a lap alján olvasható a jelentésük: ’vélik, gondolják’, illetve ’kedved szerint’. Ez azonban tulajdonképpen rosszabb, mintha nem lennének magyarázatok, ugyanis arra lehet gondolni, ha vannak ilyenek, csak ennyire volt szükség. Természetesen egy (leendő) gyülekezeti énekeskönyvben a magyarázatok mennyiségét, jellegét, elhelyezését különböző, köztük gyakorlati szempontokból is mérlegelni kell. Azt is jó megemlíteni, hogy keletkezésük idején az említett énekek lényegében nem tértek el az akkori nyelvhasználattól. Például Balassi Bálint is többször használja a megbocsát szó mellett hasonló értelemben a megenged-et is. A „Nő az én örömem” kezdetű versében a megbocsátó szerelmes „Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyesen”. A „Bocsásd meg Úr Isten ifjúságomnak vétkét” kezdetű költeményében pedig – amelynek több versszaka egyben énekeskönyvünk 220. dicsérete – így kérleli Istent: „Mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznének / Te ellened az hívek?”.[8] S a verskiadások az ilyen problematikus szavakat általában jegyzetelik is.

Azt, hogy az énekeskönyv jó megértésével számos esetben lehetnek problémák, két lelkész-hittanár kollégám (Zsoldos Tibor és Ablonczy Béla), illetve két volt diákom (Benke Kinga teológus és Magyar György magyar és hittan szakos egyetemista[9]; jelenleg már az előbbi lelkész, az utóbbi pedig tanár) által 2004-ben, illetve 2006-ban végzett kérdőíves, főleg iskolai felmérés is mutatta. Összeállítottam egy húsz-egynéhány, egy-két általánosabb jellegű kérdés után (Ki volt Szenci Molnár Albert?, Mi a különbség a bibliai és az énekeskönyvbeli zsoltárok között?, Melyek a kedvenc énekeid?) elsősorban az énekek ma már kevésbé érthető szavaira, kifejezéseire vonatkozó kérdésekből álló listát, amelyet – esetenként némileg módosítva – Debrecenben a Református Kollégium Gimnáziumában (30 fő; 11., 12. évfolyam; 17, 18 évesek) és a Kollégium Dóczy Gimnáziumában (50 fő, 8. évf., 14 évesek; 40 fő, 12. évf., 18 évesek), Miskolcon egy református általános iskola 11–14 éves tanulóitól (67 fő) és a tetemvári gyülekezetben (10 fő, 28–72 évesek), Sárospatakon teológusok között (13 fő, 18–23 évesek), Kunmadarason pedig egy református általános iskolában (30 fő; 6., 7. évf.; 12, 13 évesek) és az ottani gyülekezetben (30 fő) kérdeztek ki, összesen tehát 270 főtől. A felmérésben résztvevő nem iskolások úgy kapták kézhez a kérdőívet, hogy hazavihették, ekkor viszont többen nem hozták vissza. Azok a diákok, akik már több éve tanultak hittant, jobb feleleteket adtak, de az ő válaszaik közt is számos téves volt, többször pedig „beleérzéssel” következtettek ki hasonló jelentést, ami egyébként leginkább az idősebb gyülekezeti tagokra volt jellemző. A fent említett szavak, kifejezések közül (a lista csak részben volt azonos azokkal) alig akadt helyes válasz a bátor ’ámbátor, bár’-ra és a hiedelem ’bizodalom’-ra. Az előbbit a bátor mai jelentésével, az utóbbit pedig többnyire a hit szóval kapcsolták össze. Nem egy kitöltetlen válaszhely is maradt. Érdekes, hogy sokan már a kies szót sem ismerik, sőt épp az ellenkező, a ’kietlen’ jelentést tulajdonítják neki. A ’megtört, bűnbánó’ értelmű töredelmes szó pedig – noha volt, ahol többnyire (lényegében) helyes feleletek születtek – az egyik felmérésben a következő jelentéseket kapta: ’törekvő, hittel teli, gátlástalan, alázatos, bátor, lelkes, türelmes, hűséges, nyugodt’. De még a legtöbb jó és nagyjából jó választ kapott szavak sem voltak világosak mindenkinek. Így a híves ’hűvös’ patak az egyik tanuló szerint „hívekkel teli” (? viccelt), nemegy válaszadó meg ’szép, díszes’ vagy ’íves’ értelemre gondolt. A mindenha ’mindig’ szóról pedig – vesd össze például 89/1: „Mert mondom, hogy megáll mindörökké irgalma, Melyet úgy megépít, hogy megálljon mindenha”; s lásd még 102/10, 100/4, 103/9 – ezt írta az egyik dóczys diák: „Talán rosszul tetszett gépelni. Nem »minden, ha?«”. Ez esetben (is), a magyar és a hittan óra szintén segítheti egymást, vesd össze: „És, jaj, hiába, mindenha [’mindenkori, állandó’] szándék, / Százszor földobnál, és én visszaszállnék, / Százszor is, végül is.” (Ady: A föl-földobott kő). A mindenha szóban a ha-nak a régi nyelvben meglévő ’amikor’ jelentése van meg, vesd össze: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon” (Arany: Toldi. Előhang). Magyar György statisztikája szerint a 17 feltett kérdésből csak 6-ra válaszolt helyesen a válaszadók többsége. Megemlíthető, hogy ő az alít ’vél, gondol’ szóra is rákérdezett, s noha, mint említettük, az énekeskönyvben ez meg van magyarázva, a válaszadók nagy többsége mégis az állít, mond igékkel értelmezte. Benke Kinga – látva a dolgozatában kapott eredményeket – azzal a tanulsággal zárta dolgozatát, hogy az egyházi énekekben azokat a szavakat, amelyeket az emberek már nem használnak, meg kellene magyarázni vagy újra fogalmazni. A nyelvi hagyományőrzést ugyanis felülírja a helyes megértés igénye.[10]

A továbbiakban az általam 2.-ként említett módosítási lehetőségre, az esetenkénti átírásokra, modernizálásokra hozok néhány példát. A szöveg (mértékkel való) modernizálása nyilván a kevésbé ismert és megszokott énekeknél könnyebb. Ugyanakkor már eleve született ének az eredeti szöveg jelentős átalakításával is: a 161., ismert dicséret, amely az 1939-es Jugoszláviai református énekeskönyvből lett átvéve: „Siess keresztyén lelki jót hallani”. Ezt a hat versszakos éneket Tinódi Lantos Sebestyénnek a Dávid királ mint az nagy Góliáttal megvíutt című 400 soros bibliai históriájából alkották: a 2. versszak a 349–352., a 3. a 317–320., a 4. a 357–360., az 5. a 381–384., a 6. a 393–396. sorokból van felépítve kisebb szövegváltoztatásokkal; hasonlóan a helyén maradt első versszak, amelynek 2. sora, az „Ó törvénből hadakozni tanulni” ritmikai okokból változott „Régi törvényből harcolni tanulni”-ra.[11] Ez a módosítás egyébként tartalmi is, mert a Régi törvény az Ó törvény ’Ószövetség’-nél általánosabb érvényűvé teszi a sort, és – mint az egész dicséret – így jobban elszakad a konkrét bibliai történettől. De több volt egyetemi hallgató, köztük Oszlánszki Éva (2007), Csatári Annamária (1999), Nagy Krisztina (2005), Sivadóné Cselenyák Dóra (2003), írt például olyan általam vezetett, segített szakdolgozatot vagy diákköri dolgozatot is, amely Szenci Molnár Albert zsoltárszövegeit, illetve azok egy részét a mai énekeskönyvben (vagy esetenként még másutt) lévőkkel hasonlította össze.[12] S az számomra is meglepő volt, miszerint – a várható gyakori helyesírási és a többszöri hangalaki, szókincsbeli, valamint morfológiai és mondattani változtatások mellett – jó pár esetben előfordul, hogy az 1948-as kiadás a szöveg egyes helyeit teljesen átírta. Így például a 4. zsoltár 2. versszakának a szintén megváltoztatott felirat szerint Dávidra vonatkozó 4. sora („Ő adta királyi tisztemet”) az énekeskönyvben nyilván tartalmi okokból is „Csudamód megmentett engemet”-re változott. Vagy: a 11/2 első felévé némileg módosítva az eredeti háromsoros 4. versszak lett (az énekeskönyv csak az első két verset közli). A 27/1 utolsó sorának („Hirtelen mind hátra rohannak ők”) helyére pedig a „Megbotolnak és mind elesnek ők” került. A 41. zsoltár utolsó, összevont 6–7. versére az énekeskönyv is utal; stb. Igaz, szövegmódosítások már korábban és más énekek kapcsán is voltak. Például a 190. dicséretünk – csak az első versszak első felét nézve – a mai énekeskönyvünkben így hangzik: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad, Kegyelmedből Úr Isten; Bő zsírral ékesítsed, Bő zsírral ékesítsed, Te szent Jehova Isten”. Az eredeti forrásban, az újabb kutatások szerint nem a XVI. századból, hanem a XVII. század elejéről származó Batthyány-kódexben vagy graduálban[13] az ige kijelentő módban áll: megáldod. Ezt már az Öreg graduálban (1636) felszólító módúra változtatták, az ékesítsed szó helyére pedig a kövérítsed-et tették. Az 1921-es magyarországi énekeskönyvben a bő zsírral szerkezetet a bőséggel szóval cserélték ki, amit az erdélyi, a királyhágómelléki, legutóbb pedig az 1996-os (egységes) magyar református énekeskönyv is átvett. Ebben a „Te Szent Jehova Isten”-t szintén megváltoztatták „Te szent és kegyes Isten”-re. A magyarországi énekeskönyvben 1948-ban, mint láthattuk, az imperativusi megáldjad-tól eltekintve visszaállították az eredeti szöveget. Mivel a zsír szó itteni ’termés’ vagy ’eső, csapadék’ jelentése nemcsak elavult, de félreérthető is, kérdés, érdemes volt-e visszahozni ezt a szót. (Az egész ének pedig tulajdonképpen a 65. zsoltár 12. és 13. versének a parafrázisa: „ Megkoronázod az esztendőt jó voltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad; | Csepegnek a puszta legelői és a halmokat vígság övezi”.)[14] Az ószövetségi zsidóknál a szarv – az állatvilágból átvett képpel – az embereknél is az erő, a hatalom jelképe. Mivel ez a metafora nálunk általában különösen hat,[15] jól tette az énekeskönyv, hogy a 89. zsoltár 8. versszakában megváltoztatta, nem a szarvát felemeli szószerkezetet alkalmazza: „A te kegyelmedből orcánkat fölemeljük”. Ugyanígy a 148/5-ben „Fölemeli szarvát népének” helyett „Fölemeli arcát népének”. (Hasonlóan kellene eljárni például a 75. zsoltárban lévő szarv-metaforákkal is: „Szarvat ne emeljetek, Ily fenn ne beszéljetek”.) Ugyanakkor a 19/7-ben a „Fölnevelem én egy szarvát / az én szolgámnak Dávidnak” sorban, amely azt jelenti, hogy megnövelem a hatalmát, a szarvát nem volt szerencsés a magvát szóval kicserélni, mert az megváltoztatta a mondanivalót, krisztianizálta, közvetlenül Krisztusra vonatkoztatta a zsoltárt. Krisztianizáló szövegváltoztatás van a 19/7-ben is: az „Adjad, ó, én Uram / És erős kőszálam, / Hogy ne vétsek ellened”; „Adjad, ó én Uram, Kősziklám, megváltóm, Hogy ne vétsek ellened!”-re változott.[16] Ugyanitt a régies kőszál szónak mai megfelelőjére, a kősziklá-ra való változtatása érthető, bár megjegyzem, hogy a 18/1-ben („Én magas kőszálam, ó, én Uram”), a 18/7-ben, a 42/6-ban és a 61/2-ben megmaradt a kőszál szó, sőt az szerepel a 390. és a 458. dicséretben is („Az Ige kőszálként megáll”; ill. „Aki értem megnyíltál, rejts el ó [,] örök kőszál!”). A szójelentés változása miatt az eredetileg ’büszke, fennhéjázó’ értelmű negédes szót viszont ugyancsak jó volt kicserélni: „Negédes szókkal úgy nevettetünk” helyett: „Gyalázó szókkal úgy illettetünk” (123/2). Vagy az elavult gyak ’szúr’ igét a szúr-ra: „Kezeimet és lábaimat ezek / Általgyakták” helyett „Kezeimet és lábaimat ezek Általszúrták” (22/8). A zsidó és a magyar valóság közti különbség indokolta a tevék szó barmok-ra cserélését a 66/6-ban: a „Mint az tevék terheltetténk”-ből „Mint a barmok terhelteténk” lett. Stb. Sajnálatos viszont, hogy egy-két esetben az átírás az eredetinél nehezebb szöveget eredményezett: a 46/6-ban „Az Jákóbnak nagy Istene / Dolgainknak segedelme” ekképpen változott meg: „Jákób Istene oltalmunk, A Zebaóth erős várunk”. A Zebaóth ’Seregek Ura’ értelműnek vett szó vitatott, és használata különösnek tűnik. Az „erős vár” pedig Luther „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekére alludál (390. ének); ez a sor lett a 46. zsoltár felirata is. A Zebaóth szó a Szenci Molnár-zsoltárokban még a 24/5-ben, a 46/4-ben és a 84/2-ben fordul elő. A már említett elavult mindenha ’mindig’ szó is a 100/4-ben csak az énekeskönyvbe került be. Az eredeti „És az ő szent igazsága / Megáll, és el nem fogy soha” sorok itt így változtak meg: „És ő hűsége mindenha Megáll és el nem fogy soha”.

Mindenesetre láthatjuk, hogy az énekeskönyv 1948. október 31-én keltezett beköszöntőjének-előszavának az a megállapítása, miszerint Szenci Molnár Albert zsoltárfordításai 1607-es kiadásának a szövegén „csak ott és annyit igazítottunk, amennyit a ritmikus dallamok az énekbeli hangsúlyozás miatt megköveteltek”, pontosításra szorul. Magam ugyan a ritmikai szempontot lényegében nem vizsgáltam, és nem vonom kétségbe, hogy a változtatások egy jó része a ritmus javára (is) vált (az együttes ritmikai és szövegvizsgálat egy későbbi kutatás tárgya lehetne), egyértelmű azonban, hogy a változtatásoknak (pusztán) tartalmi oldala is van. A bevezetőben azt is olvashatjuk, hogy „A nagyon részletező, avagy más okból gyülekezeti istentiszteleti használatra nem alkalmas, vagy félremagyarázható versszakokat ebben a kiadásban elhagytuk, de sorszámaikat jeleztük”. – A mondottak azonban nem változtatnak azon, hogy énekeskönyvünket összességében magam is pozitívan értékelem, és fő összeállítójának, Csomasz Tóth Kálmánnak a munkásságát szintén nagyra becsülöm.

Érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogyan hatott az énekeskönyv zsoltárszövegének módosítására a (revideált) Károlyi-féle fordítás, például az 51/5-ben az „Újíts meg bennem az igaz lelket” helyett „Az erős lelket újítsd meg bennem” lett, ami nyilvánvalóan a revideált Károlyi-szöveg hatása (51/12: „Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”). Vagy a 40. zsoltár felirata, amelynek eredeti szövege: „Jövendölés a Krisztusnak szenvedésiről és papi tisztiről”, így változott meg: „A hit nemes harca”. Ehhez vesd össze: 2Tim4/7: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. A 27. zsoltár feliratában jelölve is van egy újszövetségi hely – „Elég nékem az Isten kegyelme. (II. Kor. 12 : 9)” —, ahol ezt olvassuk: „Elég néked az én kegyelmem”. Egyébként a Szenci Molnár-zsoltárok szintén hatottak Károlyiék szövegének 1908-as revíziójára, például a siralom völgye kifejezés (vö. Zsoltárok 84/7) innen került be a revideált szövegbe (a Vizsolyi Bibliában itt víz nélkül való völgyek van). A szövegekben található kisebb vagy viszonylag nagyobb módosításokból is még sok további példát lehetne hozni. Itt illusztrálásként csak néhányról szólhattunk.

Az énekeskönyv kérdéseit vizsgálva az esetenkénti mérsékelt szövegmódosítástól mint egy lehetséges (és bővíthető) módszertől szerintem semmiképpen sem kell elzárkóznunk, más kérdés, hogy az eddigi változtatások egy részének sikeres voltát és/vagy indokoltságát külön is meg lehetne vizsgálni. Mindenesetre ezekkel a mai magyarországi énekeskönyv – szerintem helyesen – sokkal kevésbé él, mint, mondjuk, a korábbi erdélyi.[17] Abban például az „Az Úr énnékem őriző pásztorom…” kezdetű 23. zsoltár „Vessződ és botod megvigasztal engem”, illetve „Az én fejemet megkened olajjal” metaforikus sorait direkt módon értelmesítették, és így írták át: „És Szentlelked megbátorítja szívem”, illetve: „Csak te vagy Uram, hűséges gondozóm”. Ezek a sorok ugyanakkor a helyenkénti művelődéstörténeti magyarázatok szükségességére, lehetőségére is felhívják a figyelmet. A vessző pásztorbot, amivel a korabeli zsidó pásztor tereli a nyáját, a másik munkaeszköze, a legtöbbször fémmel megerősített bunkósbot pedig a ragadozó állatok elüldözésére szolgál. A vendég fejének olajjal való megkenése az ő tiszteletteljes fogadásához tartozott hozzá. E metaforikus képek tehát azt jelentik, hogy Isten irányítja, oltalmazza, szeretetébe fogadja a zsoltárost, a híveit. Megjegyzem még, hogy a jelenlegi evangélikus énekeskönyvben[18] hat Szenci Molnár-féle zsoltárparafrázis van (zsoltár több): a 8. (44. ének), 25. (321), 42. (76), 65. (488), 90. (339) és a 134. (46). Minden versszakot nem közölnek, a szövegeket pedig általában módosítják, átírják, olykor indokoltan, de szerintem többnyire nem szerencsésen. A 90. zsoltár bevett három versének szövege például változatlan. A 42. zsoltárban azonban lényegében csak néhány sor egyezik meg: a zsoltár kezdete, nem tekintve, hogy a híves szót (érthetően) hűvös-re cserélték, illetve az 5. (az evangélikus énekeskönyvben a 4., az utolsó) versszak eleje: „Sebessége árvizednek, És a nagy zúgó habok”, az evangélikusoknál: „Sebessége árvizeknek És a zúgó nagy habok”. A folytatás azonban már igen eltér, először a református énekeskönyvben lévő eredeti szöveget, utána pedig az evangélikusban olvashatót idézem: „Én rajtam összeütköznek, Mégis hozzád óhajtok;[19] Mert úgy megtartasz nappal, hogy éjjel vigassággal Dícséreteket éneklek Néked, erős őrizőmnek”; illetve: „Fejem felett megütköznek, S már-már összeroskadok. Uram, hozzád esdeklek, Mert gyógyulást szívemnek Bármilyen nyomorúságban Csak te adhatsz, én kőszálam!”. Vagy a 65. zsoltár 9. verse szintén módosul: „Villognak a szép szántóföldek Sűrű gabonákkal. A hegyoldalak mezőföldek Szép búzanövéssel Örvendeznek és énekelnek Nagy gyönyörűséggel.”; illetve: „A sík mezők mind ékeskednek Szép dús gabonákkal, Villognak mind a szántóföldek A sűrű búzákkal. Szép gyümölcsi a hegyeknek Mézédes szőlőkkel Örvendeznek és énekelnek Nagy gyönyörűséggel.” Az evangélikus énekeskönyvre jellemző, hogy több benne az új ének, a nyelve pedig kevésbé régies. Az átírások azonban nemegyszer a nyelvi-költői erő rovására mennek és túlzottan a népszerűbbnek tartott megformálás irányába.

Még rövidebben térek ki arra a (3.) kérdésre, hogy az énekeskönyvből bizonyos énekeket, illetve versszakokat el kellene, lehetne hagyni. Természetszerűleg e téren szorul(hat) majd az énekeskönyv a legalaposabb revízióra. Az úgynevezett bosszúzsoltárok bizonyos versszakai már a jelen énekeskönyvbe sem kerültek be. De a maiban sem lenne helye a 137/5-nek, amely – az Újszövetség eszmevilágától teljesen ellentétesen – boldognak nevezi azt, aki a babiloniak gyermekeit az anyaölből „kirántja És az erős kősziklához paskolja”. A 68/3, főleg annak második fele nyelvileg pedig annyira elavult, hogy azt már csak nagyobb mérvű átírással lehetne korrigálni. Jó pár más példa mellett nyilván nem véletlenül kifogásolta ezt a részt egy egyházi lap is: „... 68. Zsoltár. Alcíme szerint a hugenották harci zsoltára. Ehhez képest meglepő fordulat a 3. versben foglalt ígéret: »Megáld egyes embereket, ád nékik szép cselédeket háznép tenyészésére«”. Ez a megelőző énekeskönyvben is így van, sőt az 1903-asban is, amelyik pedig nem tartja éneklendőnek a 4–15-ig való verseket. Az 1996-os énekeskönyv csak az első négy verset közli. Hát mit mondjunk? Egyik megvizsgált bibliafordításunk sem tud a szép cselédek által történő háznép tenyésztésről. Vajon mi jár református híveink fejében, amikor ezt a verset énekelteti velük a kifüggesztett énekrendi tábla? Legjobb esetben semmi”.[20] Ugyan szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a verset – sok mással együtt – nemigen énekeltetik, mégis jogos a felvetés, miért nem hagyták el ezt (is). Egyébként a cseléd az idézett mondatban gyermeket jelent, s a sorok azt mondják, hogy az Isten egyes embereket szép gyermekekkel áld meg, s velük bővíti, szaporítja (vö. tenyészi) azok családját. Noha a példák sorát nem folytatom, ismétlem, s minden bizonnyal nem csak a saját véleményem fogalmazom meg, amikor azt mondom: e téren lenne szükség a legnagyobb újragondolásra, revízióra. S megjegyzem még, hogy 1973-ban a megújított jugoszláviai énekeskönyvről írva Csomasz Tóth Kálmán ugyan nem értett egyet néhány zsoltárvers kihagyásával (a régi énekeskönyvben mind az 1425 megvolt, az újban viszont csak 615), általában azonban nem kifogásolta ezt a gyakorlatot: „Egészében azonban mi is elkerülhetetlennek, sőt a meghagyott versek érdekében állónak tartjuk a többféle okból mai gyülekezeti éneklésre nem alkalmas zsoltárversek elhagyását”.[21]

Végül pedig (ismét) megemlítem a zsoltárok, az énekeskönyv helyesírása modernizálásának, helyesírásbeli egységesítésének a szükségességét, az énekeskönyv végén lévő filológiai jegyzetek felfrissítését és a sajtóhibák kiküszöbölését. Például: az érzelemteli megszólítás előtt álló, ehhez társuló vocativusi funkciójú ó indulatszó után sokszor nincs kitéve a vessző: „Ó seregeknek Istene… Ó Istene a magasságnak” (84/1.); a 212/5-ben a büntetetten szó helyett büntetetlen írandó (az első, az 1948-as kiadásban még így is volt); stb. A zsoltárok végén pedig az áll, hogy Szenci Molnár Albert ezeket Marot Kelemen és Béza Tódor francia verseiből fordította, holott jól tudjuk, hogy bár ezeket is figyelembe vette, a fordítást Ambrosius Lobwasser német nyelvű zsoltárparafrázisaiból végezte.[22]

Ezt a cikket már lényegében megírtam, amikor kezembe került a Protestáns Téka 2008/2-es száma, amely egy, a 2007/4-es számban közölt kérdőívre[23] adott válaszok alapján (800-ból 217 érkezett vissza) „Református éneklési szokásainkról készített felmérés értékelése” címmel közölt egy cikket.[24] A Károli Gáspár Református Egyetem teológia szakos hallgatóinak önálló kezdeményezéséről van szó. Az alapos kérdőívet gyülekezetekhez juttatták el, s többek között afelől érdeklődtek, milyen énekeskönyvet használnak leginkább, mi a véleményük róla, s tettek fel kérdéseket a válaszolók személyére, gyülekezetére vonatkozóan is, például: milyen iskolai végzettsége van; részt vesz-e református gyülekezeti alkalmakon; ha igen, fővárosi, városi, falusi vagy szórvány gyülekezetben-e; van-e ott kántor, kórus, dicsőítő csoport. A felmérés főleg a legtöbb gyülekezetben ma is használt, általunk is vizsgált 1948-as, „fekete” énekeskönyvre vonatkozott. A kérdések közül minket elsősorban az énekek szövegére vonatkozók érintenek. A válaszolók szerint „az énekek nyelvezete… 1. jól érthető (51%); 2. többnyire jól érthető, de helyenként nem (43%); nagyrészt nehezen érthető (6%). A zsoltárok nyelvezete… 1. nem régies (4%); 2. régies, de ez így szép (64%); 3. régies, de elfogadható (25%); 4. régies, és ez zavaró (7%); A 12–16. kérdések tanulságát így foglalták össze: „A válaszadók többsége mind a dicséretek, mind a zsoltárok nyelvezetét, egy-két kivételtől eltekintve, jól érthetőnek tartja. Általánosságban elmondható, hogy közel kétharmada a válaszadóknak pozitívan vélekedik az énekekről, akár a dallamvilágról, akár a nyelvezetről legyen szó. (További kutatást érdemelne ennek a kérdéskörnek koronkénti megoszlása.)”. Arra a kérdésre pedig, hogy „A szövegek, tartalmukat nézve, hordoznak személyes üzenetet?”, ez volt a válasz: „1. Igen, mindegyik (40%); 2. Nagyrészt igen (53%), Nagyrészt nem (7%). S a teljesség igénye nélkül szó szerint is közöltek még főleg az 1948-as, „fekete” énekeskönyvvel kapcsolatban több véleményt, illetve konkrét változtatási javaslatot, amelyből néhányat idézek: „Nem változtatnék rajta; Bővíteni kellene ifjúsági énekekkel; Kijavítani a prozódiai hibákat. Néhány éneket eltávolítani; Szerintem ez jó, ahogy van, mellé kellene inkább valami; Így jó, ahogy van; Nyelvezetileg és dallamilag is átdolgozni és bővíteni; A régies kifejezések átírása, pl. »tött« helyett »tett«; A zsoltárokat meghagynám, úgy ahogy vannak, de a dicséretek szövegeit és dallamait aktualizálnám. A »régi« dicséreteket pedig mint a református hagyomány részeit, koncerteken lehetne meghallgatni; Lábjegyzetekben meg kellene magyarázni a ma már nem érthető régies szavak, kifejezések jelentését, értelmét; Néhány éneket jó lenne újrafordítani”; Az Egyéb válaszokból: „Lehetnének újabb dicséretek, frissen írt énekek egy »fekete énekeskönyv II.«-ben; Ki kell javítani a nyelvészetileg rosszul lefordított és érthetetlen szövegeket; Ha az éneklésünk a mai ember dicsőítő eszköze, akkor merjünk változtatni; A Károli Gáspár bibliáját átírták, mert a szöveg régies volt. Az énekeskönyvvel ezt miért nem tették meg?; A zsoltárok és a dallamok megszerettetésére irányuló törekvések”. – Az egyik javaslattal kapcsolatban megjegyzem, hogy az ö-ző alakok nem is annyira vagy nemcsak régiesek, hanem nyelvjárásiak. Ezeket az énekeskönyv általában átírta, néhány esetben a rím miatt hagyta meg őket: eltölt : készült (88/2), tisztöl : föld, erős : fényös (104/1), lött : tött (105/1); inségiről: szívből : tisztöl (132/1). Ami azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szövegeken ilyenkor nem lehet némileg igazítani. Itt jegyzem meg, hogy Magyar György egy olyan, a fentiekhez kapcsolódó kérdést is fölvett a kérdőívébe, amely a miénkben nem volt benne: „Milyennek találod az Énekeskönyv zsoltárainak, dicséreteinek szövegét? (pl. költői, bonyolult, régies, érthetetlen, világos, szívhez szóló, közömbös stb. A lényeg, hogy saját, önálló gondolatokat, érzéseket fogalmazz meg!)”. A feleletek tanulságát pedig így foglalta össze: „A felsorolt válaszlehetőségek közül szemelgetett a megkérdezettek többsége (költői, bonyolult, régies, érthetetlen, világos, szívhez szóló, közömbös stb.), bár önálló véleményalkotásra kérem őket. A válaszadók többsége a »szívhez szóló«, »régies«, és a »bonyolult« kifejezéseket húzta alá vagy kombinálta a lehetőségeket. Például: »Kicsit bonyolult a szövegük, de nekem tetszenek. Szerintem régies is«, »Egyeseket szívhez szólónak, de van olyan, mely túl bonyolultan, inkább érthetetlenül fogalmaz«, »Régies megfogalmazásúak a szövegek, de azért szívhez szólóak«”. Később pedig azt írta, hogy tapasztalatai szerint „nem csak az idősebb korosztály, de a fiatalabb generáció is szereti ezeket az énekeket. Lehet, hogy néha archaikusnak, nehezen érthetőnek, komolynak tartják, de ennek ellenére kedvelik az énekeket”.

Azt a következtetést tehát levonhatjuk, hogy az énekeskönyvről, az énekekről való véleményt nyilvánvalóan az eddigi hagyomány is befolyásolja. S a gyülekezeti tagok, még az ifjúság többsége sem idegenkedik feltétlenül bizonyos archaizmustól, azt az egyházi nyelvhasználat, az egyházi énekek egyfajta jegyének tart(hat)ja. A kérdés viszont az: mi ennek a mértéke, milyenek az egyes esetei. És, hogy ezen kívül is, e területen, mit tud még az egyház nyújtani. S ne feledjük, hogy az általunk megkérdezett diákok mind református egyházi iskolába jártak, a felnőttek pedig gyülekezeti tagok, valamint teológusok voltak. S nem ismerem ugyan a Protestáns Tékában közölt felmérést teljes részletességgel, azt gondolom azonban, hogy az ottani eredmények mérlegelésekor is még a következőket szintén figyelembe lehet/szükséges venni. Ők a kérdőíveket gyülekezeti tagoknak küldték ki, akiknek – főleg azoknak, akik válaszoltak (25%) —, az egyházi műveltsége az átlagosnál nyilván nagyobb. 26%-uk például az istentiszteleten kívül is az énekeskönyvnek sok énekét énekli, 50%-uk pedig jó néhányat. A többségük fővárosi (56%) vagy városi (31%) gyülekezetből való. A szövegekről alkotott véleményüket is bizonyára elsősorban az általuk ismert énekek alapján adták meg, amelyek pedig jórészt azonosak lehetnek a gyakrabban használtakkal. Ehhez lásd a 10. kérdést: „Saját megítélése szerint az 512 énekből mennyit használnak a gyülekezeti éneklés során? 1. 50-nél kevesebbet (7%); 2. 50 és 100 között (59%); 3. 100 és 250 között (25%); több, mint 250-et (9%)”. És van még egy elgondolkodtató kérdés, valamint válaszsor: „21. Mennyire alkalmas az énekeskönyv dallam- és szövegvilága hitüket kereső emberek megszólítására? (1: egyáltalán nem; 5: teljes mértékben). 1 (8%), 2 (18%), 3 (33 %), 4 (29%), 5 (12%)”. S az ifjúsági énekoktatás vagy, mondjuk, a cigánymisszió természetesen külön, sajátos problémákat is felvet, az utóbbi az általános nyelvi szocializációt is. Említett konferenciánkon Benke Kinga például elmondta, hogy szendrőládi cigány hittanosainak az „Áldás, békesség!” köszönés megtanítása után rögtön azzal kellett kezdeni, hogy megmagyarázza, mit jelent az áldás szó (az átkot ismerték). Úgyhogy itt zsoltárokat (? még) nem tanulnak. Mint ahogy én is ismertem olyan debreceni ének és hittan tanárnőt, aki állami általános iskolába járó hittanosainak egy zsoltárt sem tanított meg, mondván, hogy nem értik. (Ezt ugyan én nem helyeseltem, egyet-kettőt meg lehetett volna tanítani, magyarázni.) Igaz, még a debreceni református gimnazistáink közül is akadt egy, aki arra a kérdésre, hogy mi a különbség a Biblia és az énekeskönyv zsoltárai között, így válaszolt: „Más a megfogalmazása, de mindkettőt érthetetlenül írták le”.

Összefoglalásként címbeli témánkról a következő véleményt mondanám. Szenci Molnár Albert zsoltárszövegeinek a megőrzésére nyilván az énekeskönyvben is törekedni kell. Szükséges lenne azonban mértékkel nyelvi, netán művelődéstörténeti jegyzeteket alkalmazni, vagy legalábbis ilyen kiadásokat szintén készíteni. (A Psalterium Ungaricum-nak egy zenei szempontú, de nyelvi magyarázatokat is tartalmazó tudományos kiadása Bólya József szerkesztésében – egy, a szövegmagyarázatokra vonatkozó már meglévő kezdeményezést és megbízást sajátos módon átvéve – meg is született már.[25]) A zsoltároknak terjedelmi, tartalmi és nyelvi okokból több versszakát továbbra is ki lehetne hagyni, sőt az ilyen versszakok száma még szaporítható. (S az a gyakorlat, amely a hiányokat jelöli, megtartandó.) Hiszen, gondoljuk meg, a mai énekeskönyvben is milyen sok zsoltárvers van, amelyik gyakorlatilag nem, vagy alig kerül használatba. A megértést segítendő, mértékkel alkalmazott kisebb szövegmódosításokat is el tudok fogadni, komolyabb átírásokat már kevésbé. S mindezt természetesen a zenei szempont figyelembe vételével is, és az énekeskönyvtől külön kezelve a lehetőleg teljes hűségre törekvő irodalmi, illetve tudományos és/vagy speciális egyházi célú szövegkiadást. Az általánosan használt énekeskönyv, abban a zsoltárok kisebb szövegmódosításai, illetve a magyarázatok végül is Szenci Molnár Albert zsoltárszövegeinek jobb befogadását, és ennek a szöveghagyománynak s az általa kifejezett gondolatnak és érzelemnek a jobb továbbadását segítenék elő.

Jegyzetek