Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
2. szám
A. D.
MMXII

A. Molnár Ferenc – Oszlánszki Éva:
A Szenci Molnár Albert fordította zsoltárok szöveghagyományozódása a mai magyarországi református énekeskönyvben*

 

 

A Szenci Molnár Albert által fordított verses zsoltároknak (Psalterium Ungaricum; Hernborn, 1607) a magyar protestáns (református) éneklésben és a magyar irodalomban való kivételes jelentőségét nem szükséges külön hangsúlyozni. Nincs még egy ilyen énekcsoport, amelyet, illetve amelynek egyes részeit a hívők egy jó része mintegy négyszáz éve énekel, s amely a magyar nyelvhasználatra és irodalomra szintén hatással volt. Alexa Károly például egy egész kötetet állított össze a zsoltárátköltésekből, zsoltárparafrázisokból és azokból a magyar versekből, amelyek a bibliai zsoltárok és a Szenci Molnár fordította verses zsoltárok hatását mutatják.[1] „orgonaszó orgonaillat | ónkarikás ablaktányérok | lépesméz-ízű zsoltár | életem pünkösd-évszaka | lelkem pünkösdi itala | máig zsongító óborom | nyelvem petőfi sándora | albertus molnár” – írja például az Egy csokor orgona mellé című versében a kisebbségi létben élő, erdélyi Kányádi Sándor. A prózaírók közül pedig ezúttal csak Németh Lászlóra hivatkozunk, aki Szenci Molnárt költőként is nagyra tartotta, és többek között ezt írta: „Ennek az énekeskönyvnek a rendkívüli jelentősége a magyar életben épp az volt, hogy a Molnár Albert ideje óta készült, s egyetlenegy magyar református sem nőhetett föl anélkül, hogy a lelkén ne formáljon […] A régi magyarság s a legújabb közt a Református énekeskönyv egyike a legfontosabb földtani hidaknak.” Molnár zsoltárait „hő, nagyság, vallásos és magyar lelkesedés” hozta létre.[2] Valóban, nem egy adatunk van arra, hogy egyházi énekeit, elsősorban a Szenci Molnár fordította zsoltárokat a (régi) reformátusság igen jól ismerte. Például Csűry Bálint, a Debreceni Egyetemnek a szamosháti Egri faluból származó magyar nyelvész professzora azt írja, hogy ők gyermekként a zsoltárkönyvből és a Bibliából tanulták meg a folyékony olvasást. S a faluban többen otthon is rendszeresen énekeltek zsoltárokat, a templomba pedig a híveknek nem volt szükséges énekeskönyvet vinni, mert az énekeket kívülről tudták. „Azelőtt pedig, míg orgona nem volt, egy iskolásfiú hangosan diktálta [’soronként előre mondta’] az énekeket”.[3] Arany János 1882-ben – tehát nagyjából ugyanebben az időben –, amikor a zsoltároknak a kiadásra váró énekeskönyvbe szánt szövegeit mint egyházi tanácsbíró a budapesti református egyházközségtől véleménye-zésre és bírálatra megkapta (s ezt különböző okokból nem vállalta), megjegyezte: „Molnárt elég lett volna egészen szokatlan archaizmusaitól megszabadítani, mert az ő szövegét a nép már szinte egyenesen Szent Dávidénak tartja, úgy tiszteli.”[4]

Igaz, arról, hogy ez a széleskörű zsoltárismeret minden zsoltár minden versszakára vonatkozott-e, nincsenek teljesen megbízható feljegyzések; erre (általában) nem gondolhatunk. És nyilván egyes vidékek, egyes egyházközségek között e téren is régebben szintén voltak különbségek. Az énekeskönyvek összeállítói pedig – a racionalizmus, a kegyességi mozgalmak hatására is – az 1806/1813-as új debreceni énekeskönyvtől fogva a legtöbb énekeskönyv-kiadásban már kérdésesnek látták a teljes zsoltáranyag (a 150 zsoltár mindegyik versszaka) és a régi dicséretek egy jó részének közlését vagy éneklésre való ajánlását. Arra való hivatkozással is, hogy például a zsoltárok, zsoltárversek egy része túlságosan részletező vagy erősen kötődik az ószövetségi zsidóság történetéhez, mindennapjaihoz, amelyek az újabb kor embere számára kevésbé követhetők; s azt is megjegyezték, hogy az énekeskönyv egy nagy részét az istentiszteleteken egyébként sem használják.[5] Ez a szemlélet aztán a legtöbb későbbi énekeskönyvben is megmaradt, sőt erősödött, s elég gyakran a szövegek helyenkénti kisebb-nagyobb módosításával, modernizálásával társult.

E folyamatot a mai egyházi tudományosság – joggal – nem tartja szerencsésnek, noha abban megoszlanak a vélemények, hogy a Szenci Molnár fordította zsoltárokból, a régi énekekből szabad-e kihagyni, illetve egyes versszakaikat szabad-e mellőzni, és a szövegükön (ha elavult, nehezen vagy félreérthető) módosítani, ha pedig igen, akkor milyen mértékben és módon.

A mai énekeskönyv,[6] amelyet 1948-ban egy bizottság, annak előadójaként és az énekeskönyv szerkesztőjeként elsősorban Csomasz Tóth Kálmán eredetileg próbaénekeskönyvként állított össze, sok értékes régi éneket hozott vissza, Szenci Molnárnak mind a 150 zsoltárát közli, a zsoltárverseknek pedig a 74 %-át, az 1425-ből 1052-t,[7] (jóval) többet, mint ami számos újabb kori énekeskönyvben található. Az előszó szerint a szövegeken csak ott és annyit igazítottak, „amennyit a ritmikus dallamok az énekbeli hangsúlyozás miatt megköveteltek. A nagyon részletező, avagy más okból gyülekezeti istentiszteleti használatra nem alkalmas, vagy félremagyarázható versszakokat” pedig ebben a kiadásban elhagyták, de sorszámaikat jelezték.[8] „Röviden összegezve: alázatos restaurátori munkát kívánt végezni a bizottság. Ebben a munkában erősen kötötte a bizottságot a régi szép szöveggel szemben érzett kegyelet is, ezért a változtatások a fent említett elvi alapokon is sokkal messzebb mehettek volna” – írja másutt.[9] Alaposabb vizsgálat azonban azt mutatja, hogy a szövegeken nem egyszer a jelzettnél, a vártnál gyakoribb kisebb-nagyobb nyelvi-tartalmi szempontú módosításokat is végeztek.

Ma, amikor egy új, általános használatú énekeskönyv összeállításának az előkészületei folynak, ismét fölvetődik a kérdés, hogyan és milyen mértékben kerüljenek be ebbe Szenci Molnár Albert zsoltárai. Vannak, akik – tekintettel az újabb idők társadalmi, hitéleti változásaira, a vallásgyakorlat, a zsoltárok ismeretének visszább szorulására – a Szenci Molnár-zsoltárok alaposabb megrostálását látnák szívesen,[10] mások pedig úgy gondolják, hogy ezt az értékes örökséget nem szabad megcsonkítani, a teljes szöveget kell közölni.[11] A mi álláspontunk (és másoké) e kettő között van, hasonló a Csomasz Tóthéhoz, a ma használt énekeskönyvet összeállító bizottságéhoz, attól csak részben tér el.[12] A zsoltárkönyv egységéhez is kötődve szintén azt tartanánk jónak, ha a leendő énekeskönyvben mind a 150 Szenci Molnár fordította zsoltár szerepelne, de nem minden versszak. (Az első versszak azonban mindig.) A túlságosan részletező, az ószövetségi zsidósághoz speciálisan kötődő, a keresztyénséggel nem összeegyeztethető (például bosszúzsoltárok) és/vagy a nyelvileg igen elavult versszakokból szerintünk is lehetne elhagyni még többet is, mint ami a mai énekeskönyvből kimaradt. (Csak megemlítjük, hogy az úgynevezett egyetemes – de aztán nem egyetemesen, egységesen használt – vagy „találkozós” 1996-os Magyar református énekeskönyv[13] ugyan mindenben átveszi az 1948-as magyarországi énekeskönyv zsoltárszövegeit, de még további versszakokat hagy ki, az 1425-ből összesen 857-et tartalmaz.)

A szövegmódosítások ügye már nehezebb kérdés, de a félreérthető, a gyülekezet számára különös szavakat, szószerkezeteket – a tartalom, a jelentés megváltoztatása nélkül – esetenként ugyancsak kicserélhetőnek tartjuk, máskor, az esetek többségében pedig láb- vagy végjegyzetben kellene magyarázni őket. (Mai énekeskönyvünkben a zsoltároknál csak két szómagyarázat van lábjegyzetben: a 3. zsoltár alítják és a 91. kedvedént szaváról olvashatjuk, hogy jelentésük ’vélik, gondolják’, illetve ’kedved szerint’. Pedig a szó- és kifejezés-magyarázatok száma háromjegyű is lehetne.) Csomasz Tóth módosításainak egy része, úgy látjuk, elfogadható, javallható, nem egyszer azonban szerencsésebb lenne visszaállítani az eredeti szöveget, vagy másutt és másféle igazítást is tenni. Igaz, régi irodalmi szövegeket általában nem szokás módosítani, az egyházi közénekek azonban ebből a szempontból általában más elbírálás alá esnek: a hosszas használat, a gyakorlat, az, hogy ezeket már teljesen közkincsnek érzik, megengedőbb a módosítással szemben. Erre elég csak Csomasz Tóth A református gyülekezeti éneklés c. összefoglaló munkájában az énekeskönyvben lévő összesen 512 énekhez csatlakozó jegyzetanyagot megnézni. S korábban rámutattunk, hogy például a 190. dicséretünknek a 17. század elejétől adatolható szövegén már az Öreg graduál (1636) módosított, s a szöveg egy-két helyét énekeskönyveink némileg mind a mai napig variálják.[14]

Ugyanakkor kívánatosnak tartanánk egy olyan (kottás és kommentált) egyházi énekeskönyv összeállítását is, amelyben Szenci Molnár Albert zsoltárainak eredeti szövege változatlanul szerepel, hasonlóan az irodalmi és/vagy a tudományos kiadásokhoz.[15]

A református énekeskönyv zsoltáranyagával kapcsolatban mindenképpen figyelemre méltó Kecskés András véleménye is (cikkére korábban azért nem hivatkoztunk, mert később találtunk rá). Szerinte a történeti érték fontos, de „nem pótolhatja az istentiszteleti rendeltetés maradéktalan érvényesülését. A templom nem múzeum, a gyülekezeti énekeskönyv nem irodalomtörténeti adatbázis. Ugyanakkor mind a nyelvi, mind a történeti értéknek megvan a maga szerepe a költészet lényegétől elválaszthatatlan esztétikai érték kialakításában.” S ő is fontosnak tartaná Szenci Molnár zsoltárainak egy kottás, jegyzetelt kritikai kiadását, de egyes zsoltárok, zsoltárrészek szövegbeli problémáit, fogyatékosságait látva azt írja, a gyülekezeti énekeskönyvben nem kellene erőltetni a Szenci Molnár-féle zsoltárok „hiánytalan közreadását”, sőt szorgalmazni kellene „a genfi dallamokhoz jobban igazodó, minden egyéb téren pedig lehetőleg a Szenci Molnáréval egyenrangú modern fordítások készítését. Nem a régiek helyett, hanem mellettük, felkínálva az alkalomhoz illő választás lehetőségét.”[16]

Magunk az előbbiekkel jórészt egyetértve, de – mint említettük, és Csomasz Tóth gyakorlatához is hasonlóan – a zsoltárkönyvet egységként is tekintve, Szenci Molnár zsoltáraiból nem hagynánk el, a versszakokból azonban olykor igen, és kisebb szövegmódosításokat is elfogadhatónak tartunk. Azt gondoljuk, ha a Szenci Molnár-zsoltárversszakokból az említett okokból – és a szöveg érthetőségére, folyamatosságára szintén ügyelve – elhagyunk, a ma emberének már félreérthető, idegen szavakat, szöveghelyeket mértékkel és jó okkal esetenként megigazítunk vagy jegyzetben megmagyarázunk, azzal inkább ennek az értékes szöveghagyománynak a szélesebb körű továbbörökítését segítjük elő. A jelenlegi nyelvi és egyházi helyzet ugyanis messze áll az egy- vagy kétszáz, de akár csak a néhány évtizeddel ezelőttitől. Karácsony Sándornak a magyar köz- és irodalmi nyelv fejlődésére vonatkozó elképzelése sem vált be, a vallási élet, a zsoltárismeret is visszább szorult, a súlypontja pedig a vidékről a városokba tevődött át. Újabb kérdőíves felmérések szerint (is) pedig a gyülekezetek, a hívők az énekeskönyvnek csak egy kisebb részét használják, a régi énekek, köztük a zsoltárok számos elavult vagy megváltozott jelentésű szavát, kifejezését pedig nem vagy nem jól értik.[17]

Ugyanakkor álláspontunkat, amely egy általánosan használt, leendő nép- vagy közénekeskönyvre vonatkozik, noha magunk nyilván a leginkább javallhatóként kezeljük, de egynek a többi közül, és mások véleményét szintén megértjük, tiszteletben tartjuk, vizsgálódásainkat pedig vitaanyagnak is tekintjük.

A Magyar Református Egyház Generális Konventjének Liturgiai Bizottsága az istentisztelet megújulásának teológiai alapelvei között a zsoltárokról a következőt írja: „A 150 genfi zsoltár olyan örökség, amelyet meg kell őrizni.” S az énekeskönyv, a zsoltárok kapcsán figyelembe veendők még például a következő megállapítások: „Legyen széles körű diskurzus az énekeskönyvről és a gyülekezeti éneklés jövőjéről.” Illetve: „[Az istentisztelet] kerülje tudatosan a figyelmet elterelő és nehezen érthető archaizmusokat.”[18]

A Szenci Molnár-zsoltárok és szöveghagyományuk, a mai (1948-as) énekeskönyv szövege és gyakorlata nyilvánvalóan mind az egyházi énekügy és annak története, mind a magyar nyelvtörténet számára figyelemre méltó és tanulságos. Ezért a Szenci Molnár fordította zsoltárok eredeti szövegét – párhuzamos elhelyezést alkalmazva – összevetettük a mai magyarországi énekeskönyvben (Ék.) lévővel. Az első 15 zsoltár kommentált összevetését már közöltük, s jelent meg cikk az Ék.-ben összevont zsoltárversszakokról is.[19] Majd a teljes összevetést a 106-tól a 121-ig terjedő zsoltárok kommentálásával is kibővítve – elsősorban szűkebb körű megvitatásra – néhány példányban sokszorosítottuk, utána pedig harminc példányban ki is nyomtattuk.[20] Most pedig – újabb megbeszélés és megvitatás előtt – a 106-tól a 121-ig terjedő zsoltároknak a némileg módosított, kommentált s az 1996-os énekeskönyv (Ék. 1996) versszak-kihagyásaira is utaló összevetését tesszük közzé.

 

Ez az adatbázis, anyag – tehát a 106-tól 121-ig terjedő zsoltárok szövegének jelzett, kommentált összevetése – csak az Egyháztörténeti Szemle internetes változatában érhető el:

 

http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/amolnar-oszlanszki-adatbazis.htm

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 


* Készült az OTKA K 69093-as számú pályázata támogatásával és keretében.

[1] Magyar zsoltár. Vál. és szerk.: Alexa Károly. Bp., 1994.

[2] Németh László: A református énekeskönyv. (1940). In: Uő.: Az én katedrám. Tanulmányok. Bp., 1975. 107. p. Költőként is szintén nagyra tartotta Szenci Molnárt pl. Bán Imre. Lásd: Szenci Molnár Albert, a költő c. művét, Szeged, 1978. (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 4.)

[3] Csűry Bálint: Károlyi Gáspár bibliafordításának nyelvi hatásához. In: Magyar Nyelv, 1940. 240. p.

[4] Arany János hátrahagyott iratai és levelezése. Második kötet. Bp., 1889. 527. p.

[5] A református éneklés történetéről, a zsoltárszövegek hagyományozódásáról ld. pl.: Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Bp., 1950.; H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének. Bp., 2004.; Bódiss Tamás: Az 1948-as énekeskönyv a református egyházi éneklés történetében. Bp., 2008.; Fekete Csaba: A genfi zsoltárok elterjedése hazánkban. In: Kálvin időszerűsége. Tanulmányok Kálvin János teológiájának maradandó értékéről és magyarországi hatásáról. Szerk.: Fazakas Sándor. Bp., 2009. 185-242. p. (továbbiakban: Fekete, 2009.)

[6] Énekeskönyv magyar reformátusok használatára. Bp., 1948. [1949]. (Majd számos további kiadás. Továbbiakban: Ék.)

[7] Ld. Csomasz Tóth Kálmán: A megújított jugoszláviai énekeskönyvről. (1973) In: Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai születése 100. évfordulójára. Szerk.: Bódiss Tamás. Bp., 2003. 641. p. (Az idézett adatok a mai magyarországi énekeskönyvre vonatkoznak.)

[8] Ék. 9. p.

[9] Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Bp., 1950. 255. p.

[10] Pl. Draskóczy László, aki a Reformátusok Lapjában jelenleg is közöl egy sorozatot Énekeljetek új éneket! címmel, s a Dunamelléki Egyházkerület kiadásában 2009 és 2010 között meg is jelentetett három énekfüzetet 188 új énekkel, bennük egy-két új zsoltárparafrázissal (köztük Bede Anna átültetéseinek van költői értéke), és azzal a szándékkal, hogy az új énekeskönyv majd ezekből is válogasson. A Doktorok Kollégiuma (a Magyar Református Egyház évenként ülésező tudományos testülete) 2010. évi pápai ülésén a himnológiai bizottságban Leendő Énekeskönyvünk előhírnökei: a Dunamelléki Énekfüzetek címmel felolvasott kéziratában (keltezése: Bp., 2010. 07. 27.) többek között ez áll: „Énekeskönyvünk első negyedét továbbra is tartsuk fenn a zsoltároknak, hiszen »e szavakat maga Isten adja szánkba, mintha csak ő maga énekelne bennünk önnön dicsőségét magasztalva« (Kálvin, 1542). Noha – Szenci fordításai kapcsán – kulturális értékeink ápolását jogosan követelhetik bizonyos nemzeti vagy művelődési szempontok, de ilyesféle szándékainkba ne akarjuk Istent prókátornak felfogadni. Énekeskönyvünk zsoltáranyaga élő kövekből épüljön, mert a nem használt ének haszontalan, terméketlen, és énekeskönyvünkben jogtalanul bitorolja a drága helyet. Ennek a szakasznak tehát – véleményem szerint – tartalmaznia kell a Szenci fordítások egy bizonyos hányadát, a gyülekezeteink által többnyire kedvelt, és még ma is friss XVI. századi zsoltárparafrázisok jórészét, valamint az újabban íródott zsoltár-termés javát.” Uo. 5 p.

[11] Karácsony Sándornak – aki az 1948-as énekeskönyvet összeállító bizottságnak is tagja volt – szintén ez volt a véleménye, s mivel ezt a bizottságban nem tudta érvényesíteni, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségnek ilyen elvek szerint s ugyancsak 1948-ban készült zsoltárkiadásához ő írta a bevezetést. A Bevezetésben olvashatjuk is véleményét: nem akarjuk Szenci Molnár szövegét „toldozással-foldozással elrontani, másrészt nem hisszük, hogy akár mi, akár mások, mai magyarok, nálánál jobban meg tudnók oldani ezt a feladatot [a zsoltárfordítást]. Mi az ő zsoltárfordítását végleges szövegnek érezzük, éppúgy elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki még egyszer ilyen tökéletesen és szépen magyar nyelvre fordítsa a 150 zsoltárt, mint ahogy bizonyára senki sem fogja Toldi Miklós történetét még egyszer olyan tökéletesen és szépen versbe szedni, mint annak idején Arany János.” Aztán azt mondja, hogy a zsoltárok nyelve ugyan régies, de sokan így ismerik és szokták énekelni, s a „Gyülekezeteink nagy része falusi gyülekezet, népnyelven beszélő parasztokból áll. A népnyelv és a régi nyelv között pedig nincs olyan nagy különbség, mint a régi nyelv és a városi lakosok beszéde között. A városiak is ismerik tanulmányaikból az irodalmi nyelvet. Klasszikus nagy íróink közül éppen a legeslegnagyobbak falusi származásúak, műveikben ők nagyon is sokat merítettek a népnyelvből, sőt egyesek még a régi nyelvből is. [...] Mi jó reménységgel vagyunk a felől, hogy a ma még talán meglévő nehézség is mindinkább csökken s nemsokára köznyelvünk is a régi nyelv és az irodalmi nyelv szellemében fog megújulni.” Szent Dávid király százötven zsoltára. Magyarra fordította Szenci Molnár Albert. [Fakszimile.] Pécel, 2001. 6-7. p. (A kis könyv végén szómagyarázatok is vannak, de csak egy szűk lapnyi.) Hasonló véleményre ld. még pl.: Fekete, 2009. Utalunk még arra is, hogy A Magyar Református Egyház Énekügyi és Liturgiai Bizottságának Zsoltáros Munkacsoportja vagy Albizottsága (ennek A. Molnár Ferenc is tagja) budapesti kibővített ülésén 2010. december 29-én például az a többségi, de nem egyhangú vélemény fogalmazódott meg, hogy a leendő énekeskönyvben Szenci Molnár Albert teljes zsoltárszövege megtartandó, kisebb szövegmódosítások pedig csak ott történjenek, ahol a szöveg ma félreérthető, illetve jegyzetekben szómagyarázatok is fölvehetők. A Doktorok Kollégiuma Nyelv- és Irodalomtudományi Bizottságának (A. Molnár Ferenc ennek szintén tagja) 2011. november 4-i budapesti ülésén pedig végül is olyan összegző (többségi) vélemény hangzott el, miszerint a leendő énekeskönyvben a jelenlegi énekeskönyv mind az 512 éneke minden versszakának helye van.

[12] Álláspontunk bővebb kifejtésére ld.: A. Molnár Ferenc: Szenci Molnár Albert zsoltárainak nyelvi problémái a református énekeskönyvben. In: Egyháztörténeti Szemle, 2009. 3. sz. 56–69. p. (továbbiakban: A. Molnár, 2009.) Oszlánszki Éva: Változtatások Szenci Molnár Albert zsoltárszövegein a mai magyar református énekeskönyvben. Debrecen, 2007. (Kézirat, egyetemi szakdolgozat; témavezető: A. Molnár Ferenc. Online: Debreceni Egyetem BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszék: http://mnytud.arts.unideb.hu/szakdolgozatok.php , továbbiakban: Oszlánszki, 2007.) E témakörre ld. még pl.: Psalterium Ungaricum. Szenci Molnár Albert zsoltárfordításai a genfi zsoltárok dallamaira. Közreadja: Bólya József. Bp., 2003. (továbbiakban: Bólya, 2003.)

[13] Továbbiakban: Ék. 1996. A „találkozós” arra vonatkozik, hogy a magyar reformátusok világtalálkozójára adták ki Budapesten. Volt olyan elképzelés, hogy ezt egyetemesen használják, a magyarországi szakemberek azonban ezt nem, csak az alkalmi használatot fogadták el, mert a (hazai, 1948-as) Ék.-et jobbnak tartják.  Azon egyháztestek részére azonban, ahol az Ék. 1996. előrelépést jelent, a használatba vételét ajánlják.

[14] Ld.: A. Molnár, 2009. 61-62 p.

[15] Részben ilyennek tekinthető: Bólya, 2003. (A szerkezetet, a formátumot azonban közelebb kellene hozni a közénekeskönyvéhez.)

[16] Kecskés András: A magyar református istentiszteleti ének szövegéről. Magyar Egyházzene, IV(1996/1997) : 294, 300. p.

[17] Ld. pl.: A. Molnár, 2009. 58-68. p. Vö. még pl.: Oszlánszki, 2007.; Bólya, 2003.; Protestáns Téka, 2007. 4. sz., 2008. 2. sz.

[18] Reformátusok a kegyelem trónusánál. A magyar református istentisztelet megújulásának teológiai alapelvei. Szerk.: Fekete Károly. Bp., 2010.

[19] A. Molnár Ferenc – Oszlánszki Éva: A Szenci Molnár Albert fordította zsoltárok szöveghagyományának kérdéséhez. (Az első tizenöt zsoltár eredeti és a mai magyarországi református énekeskönyvben levő szövegének összevetése.) In: Sárospataki Füzetek, 2011. 4. sz. 93–116. p.; A. Molnár Ferenc: Összevont zsoltárversszakok a mai magyarországi református énekeskönyvben. In: Sárospataki Füzetek, 2011. 1. sz. 45–58. p.

[20] A. Molnár Ferenc – Oszlánszki Éva: Szenci Molnár Albert zsoltárainak szöveghagyományozódásáról. A zsoltárok eredeti és a mai magyar református énekeskönyvben levő szövegeinek összehasonlítása. Debrecen, 2011. (Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár, 12.)