1. évfolyam 1. szám
A. D.
MM

„A katedráról"⁽¹⁾

Eötvös József valláspolitikája

Barcza József

„A nagy lélek és nagy szellem elõtt hódolattal, de egyébként meglehetõs fájó érzelmekkel ünnepelünk. […] Midõn itt élt, csak a költõt szerettük benne, az államférfiút, a reformátort nem értettük meg. Most már jórészt mind táborában vagyunk, de most meg az idõk változtak meg teljesen. De eljõ a kor, amelyben minden ellentétek kiegyenlítõdnek s Eötvös eszméi megvalósulnak." - írta 1913-ban, születésének 100. évfordulójára a Debreceni Protestáns Lap szerkesztõségi cikke.⁽²⁾ Méltatásába kesernyés önkritika elegyedik, amely érzékelteti: a gyökérbajokat a tényleges és idõtálló elõrehaladás jegyében orvosló bölcsészpolitikus elvei és tettei a magyarországi protestantizmus részérõl nem találtak osztatlan megértésre. Ugyanígy, római katolikus részrõl sem. Õ tisztában volt helyzetével - mint akinek fogadtatása közös a korukat megelõzõ történelmi személyiségekével - és ezért tudta hitelesen kérni barátját, a francia liberális katolicizmus egyik kiemelkedõ alakját, Montalembertet: „Ne engedje magát elkedvetleníteni a támadások által, amelyek érik. Régi tapasztalat, amit Hieronymus óta egyházunk leghûségesebb tagjai szereztek, hogy leginkább éppen azokat támadják az egyház nevében, akik annak a legnagyobb szolgálatokat tették."⁽³⁾ Erõszaktól borzadó jelleme töretlen maradt szakadatlan kezdeményezései során: „Minden rosszkedv mellett erõsen megyek elõre - írta 1867 októberében - habár nem kevés harag és berzenkedés között fõképp a tisztelendõ urak részérõl, kik általában véve nem nagy barátai az újításoknak".⁽⁴⁾ Õ azonban az egyház Urához igazodott, mondván: „Ha a keresztyén porba hajlik Isten elõtt, nem szabad elfelednie, hogy az Úr saját képmására teremté õt, s hogy más teremtmények elõtt hajlongania nem illik."⁽⁵⁾

Szavai arra utalnak, hogy a maga módján mélyen hívõ s egyházát szeretõ lélek volt. Szakosztályunk⁽⁶⁾ mostani ülésének összefoglaló témáját szem elõtt tartva kerestem Eötvös József valláspolitikájának 1./ teológiai és egyháztörténeti jellegû motívumait, 2./ úgy látom: belõlük fakadnak alapelvei, amelyek a „szabad egyház a szabad államban" fogalomban csúcsosodnak ki, 3./ végül szeretném felvillantani legfontosabbnak vélt, levont gyakorlati konzekvenciáit.

I.

Eötvös József a római katolikus egyház tagjának vallotta magát s „kétségtelen, hogy tiszta szándékkal fáradozott egyház érdekében."⁽⁷⁾ Korántsem jellemezte azonban dogmatizmus, sem konfesszionalizmus. Õ a romantika gyermeke volt - hivatkozott is Schleiermacherre⁽⁸⁾ - aki hitét bensõségesen élte át: „A kereszténység hatalma az emberi kedélyben székel. Abban áll föladata, hogy minden egyest jobbá, bensõleg elégedetté tegyen."⁽⁹⁾ Ugyanakkor kifelé is fordult és komolyan vette a krisztusi szeretet szociáletikai következményeit: „vallásunk szent értelmét" például ekként fogalmazta meg: az „csak felebarátunk szeretésére int s nem gyûlölködést, s nem embertársunk üldözését adá föladásunkul. Emberi föladásunk segíteni mindig, hol segíthetünk, enyhíteni minden szenvedést, magunkhoz felemelni minden elnyomottat, helyre pótolni minden igazságtalanságot, s ha ezt, s amennyiben ezt teljesítjük, teljesítettük Üdvözítõnk parancsait."⁽¹⁰⁾ Vagy más helyen: „A kereszténység nem egy különös nép vagy állam vallása, sem valamely államformáé. A kereszténység kiváló jellemvonása, melynek tartósságát s nagy kiterjedését köszönheti: egyetemisége. […] A közös eredet, közös bûnbeesés s megváltás eszményeibõl indulva ki, az összes emberiség egysége azon alapeszme, mely a kereszténység minden tanát áthatja. Olyan állapot létesítése, melyben a föld minden népei békésen lakhatnak egymás mellett, testvériségük öntudatában, s egyetlen községgé egyesülvén, csupán Istennek szolgálnak, mint uroknak: ez azon eszmény, melyre a kereszténységnek törekednie kell."⁽¹¹⁾ Amikor pedig a hitnek, illetve a vallásnak szükségességérõl elmélkedett, nyomban hozzáfûzte követelményét: „hogy a társaság minden osztályának közös pontot nyújtson, melyeken azok találkozzanak, s elválasztva egyéb nézeteik s érdekek által, közösségöket érezzék, hogy így, ha már az összeütközést elhárítani nem lehet, legalább a kiegyenlítés lehetségessé váljék."⁽¹²⁾

A múltat illetõen az egyház jelentõségét abban látta, hogy belõle fakadtak az egyetemes fejlõdés impulzusai. „Ha nyugot Európa történeteit tekintjük, azon meggyõzõdéshez jutunk, hogy a szabadság semmivel sem tartozik több hálával mint a katholikus egyháznak. Õ tartá fel a szellemi érdekek méltóságát az anyagi hatalom irányában, s a nagy küzdelemben, mely alatt a Fejedelmek absolut hatalma legyõzetett s az alkotmányos szabadság Európában megalapíttatott a római pápák vívták az elsõ gyõzelmet."⁽¹³⁾ Többször elismeréssel nyilatkozott a reformáció társadalom- és mûvelõdéstörténeti kihatásairól is. A francia forradalom okairól szóló tanulmányában pedig ezt írta: „Az egyenlõség, a népek közössége, a testvériség […] a humanitás és emberszeretet elvei, melyekért a francia forradalom lelkesült: mind e vallás által hirdettettek elõször. S ha a fennálló viszonyok nem feleltek is még meg az elveknek, bizonyos, hogy a keresztyén vallásnak, sõt az egyháznak volt köszönhetõ minden lépés, mely századok óta ezen irányban történt."⁽¹⁴⁾

A múltból a jelenen át a jövõ felé vezetõ úton járó egyház pedig nem értelmezheti magát statikusan: „A vallás oly szoros összeköttetésben áll kedélyi és szellemi életünkkel, hatása annyira attól függ, hogy az szellemi és kedélyi szükségeinknek megfeleljen, hogy midõn ezek változnak, módosulnia kell a vallásnak is, s így kétségtelen, mindaz, ami vallásunkban nem az emberi természet általános szükségeinek, hanem csak bizonyos míveltségi állapotnak felel meg, így például a szertartások, vagy a mód, mely szerént bizonyos igazságok kimondatnak, míveltségi fokunk mellett nem tarthatja magát. Ebbõl azonban nem minden vallásosságnak megszûnése, hanem csak formáinak módosulása következik."⁽¹⁵⁾ A formai módosulás igénye egy tartalmi jellegû váradalommal párosult, amely az egyetemes keresztyén anyaszentegyház egysége, a megvalósuló ökumené irányába mutat: „Egész civilizációnk a kereszténységen alapul s a világ egyes népei nem haladhatnak anélkül, hogy közelednének; és miként kik egy hegy külön oldalairól indulnak ki, a tetõn végre találkoznak, úgy a nemzetek nem közeledhetnek egymáshoz míveltségökben anélkül, hogy mint mindenütt úgy vallásos nézeteikben is végre irányban álljanak, melyet csak az idõ érlelhet s bizonyára semmi sem hátráltathat inkább, mintha vallásunk formája mellett buzgólkodva, elfelejtjük - fennebb idézett - szent értelmét." Itt kapcsolódik be Eötvös József vallási toleranciája. Folytatólag idézte Luthert: „ha az apostolok, kik szinte zsidók valának, velünk pogányokkal úgy bántak volna, mint mi a zsidókkal, nem vált vala egy keresztény a pogányok közül"; és I. Gergely pápát: „azokat, kik a keresztény vallást nem követik, szelídség, jóakarat, intés és szabad meggyõzõdés által [kell] vezetni a vallás egyességéhez."⁽¹⁶⁾ Ugyancsak jellemzõ egyik, 1840. március 6-án az országgyûlés fõrendi tábláján tartott beszédének részlete: „a lelkiismeretnek minden erõszakolása, bárkik felett ûzetik, végre megtermik káros gyümölcseit, hogy mint mindenütt, úgy a vallásban a nyugalomnak egyetlen biztos alapköve a szabadság. […] Mi tisztelni fogunk minden lelkiismeretet, minden vallásos meggyõzõdést, mert ismerjük mindazon szerencsétlen következéseket, melyeket a vallásos türelmetlenség s vakbuzgóság a múlt századokban szültek."⁽¹⁷⁾ Optimistán tekintett jövõnk felé, mert Magyarország története - szerinte - azt mutatja, hogy a vallásszabadság biztosítása felekezetközi izgatásokra alkalmat nyújthat ugyan, de „meg vagyok gyõzõdve - fejtegette egyik parlamenti felszólalásában - hogy e hon polgárainak keble, bármely vallásfelekezethez tartozzanak is, nem azon talaj, melyen a gyûlölségnek magvai ki fognának kelni. Hogy e nemzet, mely még akkor, mikor külsõ befolyások következtében fegyverben állott, soha nem feledkezett meg arról, hogy különbözõ egyházakban csak az egyházra kéri Isten áldását; hogy ezen nemzet, mely oly korszakban, midõn Európának majdnem minden népei a vallás következtében ketté váltak, soha egységességének érzetét nem vesztette el."⁽¹⁸⁾ Gondolataiban pedig ezt a mondatot írta le: „Többnyire annál türelmetlenebbek vagyunk mások véleményei iránt, mennél inkább kételkedünk saját állításaink helyességében."⁽¹⁹⁾

II.

Eötvös Józsefnek a fentiekben érzékeltetett keresztyénsége és egyháztörténeti tájékozottsága meghatározta állambölcseleti, illetve valláspolitikai koncepcióját. Eszménye a vallásra épült államhatalom. „Egy állam sem állhat fönn vallás nélkül" - szögezte le - nemcsak azért, mert „jogfogalmaink mindig vallásos eszméinken alapszanak", hanem mert az állam nem nélkülözheti azt az erkölcsi biztosítékot, „melyet csupán a vallástól kölcsönözhet."⁽²⁰⁾ Ez nála nem pusztán értelmi belátáson nyugvó axióma, de a történelembõl leszûrt következtetés is. Saját szavaival: „A tapasztalás azt mutatja, hogy éppen a leggazdagabb nemzetek: az angol, az amerikai és schweitzi a legkeresztényebbek, s ha vallásunk tanait tekinti, minden gondolkodó meg fog gyõzõdni, hogy az a hatalom, melyet a vallás elvei az életre gyakorolnak, nemcsak nem áll ellentétben a polgári szabadsággal, sõt hogy az minden valódi szabadság nélkülözhetetlen feltétele."⁽²¹⁾ Második minisztersége kezdetén pedig (1868. június 23-án) így beszélt programjáról: „Meggyõzõdésem szerint a természetes állás, melyet az államnak és a törvényhozásnak a különbözõ vallásfelekezetek irányában el kell foglalni, nem a közöny; azon morális elvek, melyek az államnak alapjait képezik, s melyekben a polgárok milliói megnyugvásukat keresik és találják, a törvényhozás elõtt soha nem lehetnek közönyösek. Tehát nem a különbözõ vallások irányában alkalmazott közöny a törvényhozásnak és kormánynak feladata, […] hanem az egyenlõ tisztelet minden vallás irányában; belátása annak, hogy az általános vallásosság a legszorosabb összeköttetésben áll az állam jólétével is, hogy az állam soha nem áll biztosabban, mint midõn a polgárok vallásos érzületére támaszkodhatik."⁽²⁶⁾

Az államnak mind a zsarnokságot, mind az anarchiát kiküszöbölõ központi hatalmából fakad említett fõfelügyeleti joga, ami azonban csak az ország törvényeinek betartatására terjed ki. Értelme az államellenes cselekedetek meggátlása. Az államnak másfelõl biztosítania kell az egyházak tökéletes szabadságát, mint ami közös egyházi-állami érdek. „Az egyedüli, amit az államtól követel a kereszténység, a teljes szabadság; csupán e szabadság biztosítása, amit minden keresztyén egyház irányában meg kell adnia; s a vallás egyedül természetes állása keresztény államban, ha a világi és egyházi hatalom függetlenül állnak egymás mellett. Miként az egyház kísérletei, hogy a világi hatalmat magának alávesse, mind nem vezettek célra: szintoly kevéssé fog sikerülni, valamíg a kereszténység nemcsak külsõleg, hanem lényegileg fönnáll, hogy az egyházat tartósan az államhatalomhoz kössék, habár csupa aranyláncot használnak is e célra. Hogy a kereszténység támasza legyen az államnak, szabaddá kell tenni; különben csak államvallás lehet, s nem kereszténység."⁽²⁷⁾ „Az egyház függetlensége […] vallásunk lényegéhez tartozik. Oly egyház, mely vallási elveihez ragaszkodva, minden világi érdeket alárendel a szellemieknek, egyházi dolgokban soha sem ismerheti el az állam felsõbbségét."⁽²⁸⁾

Eötvös József gondolatvilágában nemcsak arról van szó, hogy az állam mindenhatósága és a keresztyén szabadság összeegyeztethetetlen fogalmak. A szabadság - mint a 19. századnak az egyenlõséggel és nemzetiséggel együtt uralkodó eszméje, amelynek megfelelõen át kell alakítani a közéletet - valóságosan akkor teljes, ha érvényesül az államban is, az egyházban is. Továbbá: csak szabad egyház szolgálata építi az államot. Végsõ következtetése: „Oly országokban, melynek polgárai különbözõ vallásokhoz tartoznak, az egyetértés csak a különbözõ felekezetek függetlensége és viszonossága mellett tartathatik fenn […] újabb idõben minden egyház átlátta, hogy a vallási érzelemnek és a vallásosságnak fenntartását semmi sem biztosíthatja úgy, mint a szabad egyház a szabad államban, úgy a vallásosság, mellyel az egyesek saját egyházaikhoz ragaszkodnak, csak akkor nyújt valóságos támaszt az államnak, ha a haza polgárai saját egyházaik körében éppen oly szabadoknak érzik magukat, mint az államban és e két szabadságban nem az egymással való ellentétet, hanem a közös szabadság biztosítását látják."⁽²⁹⁾ (Mintha Guizot-t⁽³⁰⁾ hallanánk.)

III.

A magyar állam valláspolitikája nem azonosítható Eötvös József képviselõként illetve miniszterként kifejtett valláspolitikai koncepciójával. Úgy tûnik, öt aktuális kérdés megoldása foglalkoztatta leginkább s ezen a téren jelentékeny eredményei lettek.

1./ 1840-tõl kezdve többször felszólalt a vegyes házasságok ügyében, mint amitõl „milliók lelki csendje, talán hona nyugalma" függ. Részrehajlatlan megoldást sürgetett, mert „határozataink alapja csak igazság lehet," azaz a szabadság, egyenlõség, viszonosság. Szerinte a klérust kényszeríteni kell a polgári törvények megtartására.⁽³¹⁾ Másfelõl arra is felhívta a figyelmet, hogy nem szabad pártolni semmit, ami a vallási indefferentizmust elõsegíthetné. „A keresztény egyesség" érdekében azt tartotta kívánatosnak, hogy a vegyes házasságokból született gyermekek mind egyvallásúak legyenek s az apa vallását kövessék, mert az édesanyai lelkület nem fogja gyermekei vallásosságát, hitét rontani.⁽³²⁾ A késõbbiekben is tiltakozott a reverzális ellen. Véleménye szerint legyen a szülõk szabad megegyezésére bízva a gyermekek vallási hovatartozóságának az eldöntése. Ebben az összefüggésben mondta: „nem tartok semmit szükségesebbnek és nem számítok semmit inkább a törvényhozás kötelességei közé, minthogy a családokat külsõ befolyástól lehetõségig megoltalmazza."⁽³³⁾ Csak akkor, ha nem jönne létre megegyezés a szülõk között, kövessék a gyermekek nemek szerint szüleik vallását - változtatott korábbi álláspontján - amíg vallásuk felõl maguk nem határozhatnak.⁽³⁴⁾

2./ Az 1867/17. tc. mondta ki: „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak." Eötvös felszólalt érdekükben 1840-ben, beszéde - visszaemlékezése szerint - „méltóságos collegáim között nagy botrányt okozott".⁽³⁵⁾ A zsidóság emancipációjáról továbbá terjedelmes tanulmányt tett közzé a Budapesti Szemlében.⁽³⁶⁾ Valójában a kérdés már korábban foglalkoztatta: „Ifjúságom elsõ éveitõl szívem feldobogott minden elnyomás ellen; gyûlöltem a zsarnokságot, inkább belsõ ösztönömet követve, mint mert a szabadság áldásairól még okok meggyõznének, s innen van, hogy a zsidók polgárosításának kérdése, még minekelõtte a hazánkban szõnyegre került, már egész figyelmemet magára vonta."⁽³⁷⁾ Az önzéssel párosult elõítéleteket vette bonckés alá, amelyek szerint ez a nép egyetemlegesen romlott, vallása és nemzetisége folytán nem illeszkedhetik be a társadalomba, illetve veszedelmes a keresztyén vallásra, az államra, gazdaságilag pedig az ország lakosságára. „Az idõ eljött - hangsúlyozta diétai beszédében - melyben a törvényhozás e szerencsétlen néposztály fölött is kiterjeszté ápoló kezeit. […] Csak minden néposztályok iránt gyakorlott hasonló igazság, csak minden emberi jognak teljes tisztelete azon alap, amelyen egy szabad alkotmány épülhet."⁽³⁸⁾ Eszméjének gyõzelme után, 1868. december 14-én õ nyitotta meg az izraelita kongresszust: „örömmel üdvözlöm ez egész tanácskozó testületet, melyben most legelõször gyûltek egybe Magyarország izraelita vallású polgárainak választott képviselõi, hogy mint önálló és szabad vallásos társulat, egyházi és iskolai ügyeiket önmaguk szervezzék és rendezzék."⁽³⁹⁾

3./ Eötvös József mûvelõdéspolitikájában kezdettõl fogva központi szerepet játszott az elemi oktatás, a népnevelés ügye, mint ami képessé tesz a szabadság és egyenlõség jogának gyakorlására. A róla való gondoskodást az állam feladatának tekintette, jóllehet meggyõzõdéssel vallotta: „A népnevelésnek mindenekfelett vallásosnak kell lennie, azaz olyannak, melyen az isteni hit és tiszta erkölcs tanjai keresztülszövessenek."⁽⁴⁰⁾

Az 1848-ban benyújtott törvénytervezetében mégsem elvi szempont, hanem gyakorlati szükség miatt akart államilag fizetett felekezeti iskolákról gondoskodni, remélve, hogy a vallási elkülönítésre idõvel nem lesz szükség. jelenleg azonban, mondta, „nem oly népnevelési törvényt kell hoznunk, mely bennünket nyugtat meg, hanem feladatunk oly törvénnyel állni elõ, mely megnyugtatja az ország polgárainak éppen azon részét, melyre a népnevelés törvénye legnagyobb befolyást fog gyakorolni."⁽⁴¹⁾ A vallástanítást ellenben tüstént el akarta különíteni a többi tantárgytól és a lelkészek feladatává kívánta tenni, vigyázva arra, „nehogy, fõképp oly helyeken, hol közös vagy több felekezetû iskolák léteznek, a lelkészek vallásbeli oktatás közben a növendékekben más felekezetûek iránt kárhozatos idegenkedést gerjeszthessenek."⁽⁴²⁾ Második minisztersége idején részben valóra válthatta elképzeléseit, de röviddel az 1868/38. tc. megalkotása elõtt kelt levelének tanúsága szerint nem ringatta magát illúziókban: „A népnevelés jelenleg csaknem kizárólag hitfelekezetek kezében van s onnét a közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik; és hol jelen financiális helyzetünkben semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a törvényhozás a kormányt a népnevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bõven láthassa el, minõt ez ügynek tisztán állami kezelése igényelne." Ugyanakkor, az állami iskolák szervezése mellett teret engedett az egyházi, illetve magániskoláknak, mondván, hogy „a nevelésnek szabadsága alkotmányos országban éppoly lényeges, mint a sajtószabadság, ugyanazon okból s ugyanazon feltételek alatt. E szabadság nélkül a polgárok szellemi kifejlõdése erõszakosan egy irányba szoríttatnék."⁽⁴³⁾ 1870-ben megismételte: „A közoktatásnak jobb elvét, mint a szabadságot, nem ismerem […] minden monopólium az oktatás terén meggyõzõdésem szerint káros."⁽⁴⁴⁾

4./ Reálpolitikai meggondolásból, az ökumenikus szellem és nemzeti egység ápolása végett már 1848-ban elkészített egyetemi reformterve szerint Pesten a római katolikus hittudományi kar mellé még két fakultást akart felállítani: a protestánsok és görögkeletiek számára.⁽⁴⁵⁾ Gondolatát az 1870-es törvényjavaslatban felelevenítette. Az egyetemi nyilvánosságtól, az egymás melletti tanulástól egymáshoz való közeledést remélt a teológus ifjúság köreiben. „Ha a pesti egyetemen theologiai karokat nem állítunk fel, valamint a Catholicusok úgy a protestánsok és görög nem egyesültek külön intézetben és külön helyeken fogják nevelni papjaikat. És ezt még a protestánsokra nézve sem tartom kívánatosnak, mert kétségtelen, hogy ez esetben Debrecen, Patak és Sopron rivalitásba sõt ellentétbe fognak lépni egymással és bizonyosan káros, ha azok, kik a népre oly nagy befolyást gyakorolnak, mint a különbözõ hitfelekezetek papjai, még azáltal sem hozatnak egységbe, hogy egy helyen neveltetnek. Ily elkülönözés bizonyosan nem mozdítja elé egységünket." A magyarországi nemzetiségek békés együttélését akarta elõmozdítani a másik fakultással: „Nem ringatom magamat azon reményben, hogy egy görög katholicus theologicus fakultás felállítása azon nemzeti ellentéteket azonnal meg fogja szüntetni, melyek fájdalom, hazánkban léteznek; de hogy az, hogy ezen nemzetiségek papjainak egy része - s éppen a legkitûnõbbek - e hon többi polgáraival egy helyen nyerik míveltségöket, befolyással lesz az ellentétek kiegyenlítésére, az elõttem bizonyosnak látszik úgymint kétségen kívül kívánatos az is, hogy a nemzetiségek papjai […] jobb nevelést nyerjenek, mint Karloviczán v.[agy] Balázsfalván."⁽⁴⁶⁾

5./ Török jenõ monográfiája⁽⁴⁷⁾ már korábban feldolgozta Eötvös József valláspolitikájának egyik kardinális kérdését, a római katolikus autonómia szorgalmazását. Újabban elõkerült levelei is azt bizonyítják, hogy „a szabad egyház a szabad államban" elvét következetesen akarta megvalósítani ezen a téren is, mégpedig szubjektív jellegû elkötelezettséggel. Nemcsak azt fájlalta, hogy elérése nélkül a magyarországi római katolikus egyház az állam gyámsága alatt áll, ami szubordinációhoz vezet,⁽⁴⁸⁾ hanem egy vallásilag indifferenssé váló korban - írta - „arra kellene törekedünk: hogy a régi tespedésbõl kibontakozva új életet öntsünk egyházi szervezetünkbe, s lelkesedést ébresszünk azon érdekek iránt, melyekre nézve most csak közönyösséggel találkozunk, […] hogy azon frigy melyet az egyház az alkotmányos elvekkel köt, ne csak színlelt de valóságos legyen, hogy támaszát ne csak látszólag de valósággal a népben keresse."⁽⁴⁹⁾ Amennyiben az önkormányzat kiépítésével, az alapítványi-anyagi-iskolai, mondjuk így: „közéleti jellegû" ügyek intézésében a világiak aktív szerepet kapnak, s többé nem eo ipso csak a klérus irányít és képvisel mindenhol mindent, - a maga korlátlan hatalmával, - ez a katolicizmus megújulását, megerõsödését, a római katolikus lakosság szellemi és anyagi felemelkedését vonja maga után. Egyházának lelkiismerete szerint hûséges fiaként ezért is szerette volna „az autonómia által új, erõsebb alapokra fektetni egyházunkat, hogy ne csak híveinek számában, de civilizáló hatalmában, s az által béfolyásában a nemzet tiszteletében az elsõ legyen."⁽⁵⁰⁾

N

Ennyiben foglalhattam össze, amit Eötvös József valláspolitikájából, annak teológiai és egyháztörténeti jellegû motívumaiból, alapelveibõl, legfontosabbnak vélt törekvéseibõl megértettem. Kiegészítésként annyit, hogy már 1843-ban szorgalmazta az „unitaria vallás bevételét",⁽⁵¹⁾ megértést tanúsított a görögkeletiek,⁽⁵²⁾ sõt a nazarénusok irányában is.⁽⁵³⁾

Gondolatai a ma emberébõl és teológusából több ponton is egyértelmû ellentmondást váltanak ki és kell is, hogy kiváltsanak. Mind etikai, mind szellemi meggondolásból szándékosan nem hagytam el, nem magyarázgattam „kényes részeket", velük nem is polemizáltam. Reá sokkal inkább jellemzõ azonban tendenciáinak olykor meghökkentõen elõremutató jellege. Belõlük keveset valósíthatott meg, sõt törvényerõre emelt javaslataival kapcsolatban is ezt írta fiának: „Jó törvények magokban véve még nem elégítik ki a népek szükségeit, bármily helyesek azon elvek, melyek népnevelési és interconfessionalis törvényeimben felállíttattak, sok idõre s munkára lesz szükség, míg e törvények gyümölcseiket megteremhetik. De bizonyos, hogy törvényeimben egy szebb jövõnek alapjait raktam le, s evvel beérheti egy ember, fõleg koromban."⁽⁵⁴⁾